Szégyellem, hogy ennyire sokáig nem tudtam hozni a folytatást. De most itt van, ez a lényeg! :)
Nem tudom maradt-e még olyan, akit ennyi idő után is érdekel a folytatás, én mindenesetre örömmel írtam.
Videót is hoztam, stílusosan már ideit!
Szép hetet mindenkinek, és jó olvasást!
Puszi :)
Dorcsa
Sok idő telt el, mire végre
eljutottam odáig, hogy a szállodai szobám ágyán próbáljak elaludni, Kimi
védelmező ölelésében.
Megkeresett. Mert, elmondása
szerint, olyan voltam, mint valami zombi, még telefonon keresztül is. Megkért,
hogy maradjak, ahol vagyok, majd miután elmondtam, hogy nagyjából mit látok
magam körül, és odajött.
-
Bántott? – ez volt az első kérdése, amint odaért
mellém.
-
Azt hiszem nem… - ráztam meg a fejem tövid gondolkodás
után, - Nem.
-
Hogyhogy azt hiszed? – fogta két tenyerébe az arcomat,
hogy a szemébe nézzek, majd alaposan végigmért. – Bántott? Akár szóval?... Ha
fizikailag, akkor megverem! – szűrte a fogai között a végét.
Miután meggyőztem róla, hogy semmi komolyabb nem
történt, illetve, hogy csak közvetetten miatta borultam ki, visszamentünk a
Lotushoz.
Hiába kérte, nem mondtam el, nem tudtam elmondani
neki, hogy mi borított ki ennyire. Egyszerűen nem voltam képes rá. Látszott
rajta, hogy nagyon rosszul esik neki, amit megértettem, de először magamban
kellett tisztáznom a dolgokat. Mert akárhányszor végiggondoltam azt, amit
mondott, és azt, ami történhetett, mindig más megoldásra jutottam. Hiába
próbáltam reálisan nézni a dolgokat, úton vissza Kimi pihenőjébe, majd a
cuccainkat összeszedve a szállodába visszavezető úton is, semmi elfogadhatót
nem találtam.
És az egészben az volt a legrosszabb, ami nagyon
valószínűnek tűnt, hogy én is hibás vagyok a szituációban. Nem szándékosan. De
mivel mindig azt vallottam, hogy nem csak az a bűn, amikor valami konkrét
rosszat követünk el, hanem az is, amikor nem teszünk meg valamit, számomra
egyértelműnek tűnt, hogy hibáztam. És ezzel nagyon rossz volt szembesülni.
Főleg úgy, hogy előtte több éven keresztül hittem azt, hogy a leghelyesebben
cselekszem.
-
Miért nem alszol. – kérdezte Kimi suttogva, némi
mocorgás után. Már jóval éjfél után járhatott az idő, de annak ellenére, hogy
mennyire vágytam arra, hogy ágyba kerüljek, még csak álmosnak se éreztem magam.
-
Csak most ébredtem fel. – hazudtam némi gondolkozás
után. Neki pihenésre van szüksége, egy versenyhétvége után. És már a reggeli
koncentrációját is megtörtem azzal, hogy az én problémámmal kellett foglalnia.
Legalább aludni had aludjon.
-
Nem úgy nézel ki…- szuszogta morcosan a nyakamba.
-
Attól te még aludj nyugodtan! – túrtam bele a hajába,
élvezve, ahogy a selymes tincsek siklanak az ujjaim között.
-
De…
-
Nincs de… - fordultam felé teljesen, hogy puszit
nyomhassak az arcára. – Alvás van.
Még morcosan sóhajtott, csak hogy érezzem,
mennyire nem tetszik, neki, hogy nem akarom elmondani azt, ami miatt ébren
vagyok, de aztán hallgatott rám, és perceken belül újra álomba merült.
Egyenletes szuszogása engem is megnyugtatott. A
bőrömet kellemesen csiklandozta a meleg lehelete, és, bár nem fáztam, mégis
jólesett érezni a hozzám simuló teste melegét.
Nem tudom, mennyit agyalhattam még éjszaka, csak
annyira emlékszem, hogy reggel van, és Kimi már nem mögöttem alszik csendben,
hanem a nevemet suttogva simogatja az arcom.
-
Mi volt tegnap? – Kérdezte Pete egyből, mikor
összefutottunk a liftnél.
Előző nap már nem volt se kedvem, se energiám
beszámolni neki, hiába tudtam, hogy pontosan annyira kíváncsi a történtekre,
mint Kimi. Ha nem jobban. Csak egy sms-t dobtam neki, hogy nagyjából minden
rendben, és hogy majd beszéljünk, de máskor.
-
Mit csinálsz ma késődélután? – Kérdeztem vissza,
válaszolás helyett.
Éjszaka ugyanis, bár végül aludtam is valamennyit,
sikerült néhány dologra rájönnöm. Ezek egy része csak még jobban összezavarta
az érzéseimet, de legalább már tudtam, hogy hogyan juthatnék kicsivel közelebb
a helyes megoldáshoz. Már ha van olyan.
-
Hát öö… Mondjuk, hazamegyek innen?
-
Azt koradélután csinálod. – vágtam rá egyből, ugyanis
együtt megyünk haza.
-
Jó, de esetleg lepakolnék otthon…
-
Láttam én már olyat… - ráztam meg a fejem, hiszen
pontosan tudtam, milyen is az, ha Pete hazaér. Nagyon hasonlít ahhoz, mintha én
érnék haza, csak én azért a szennyest legalább kiszedem a bőröndből, mielőtt a
sarokba raknám ’áh, ezt majd később!’ felkiáltással. Szóval sok időt nem vesz
igénybe.
-
Igazából miért is érdekel téged, hogy ráérek-e?
-
Hmm… Mondjuk, elmesélném, hogy mi volt tegnap? –
vigyorogtam rá angyalian. Mert ez volt a tervem. Annyira nem tűnik
nagyszabásúnak így elsőre, de ha hozzávesszük azt, hogy nem csak azt a pár
mondatot idézném vissza, amit Tomi mondott, hanem a gondolataimat is
megosztanám velük… Na az már sokkal komolyabban hangzik! Sőt, grátisznak,
néhány olyan dolgot is elmondanék, amiről Mátén kívül senki nem tud. De ettől
lehetne megérteni a dolgokat.
-
A-a! Azt a repülőn fogod! – vigyorgott vissza
mindentudóan. – És, mielőtt még azt mondanád, hogy nem, én nem azt mondom, hogy
a repülőn fogod magadtól elmesélni, hanem azt, hogy a repülőn fogom kiszedni
belőled!
-
A-a, nem fogom a repülőn elmondani. – vigyorogtam rá
hasonló stílusban. – Majd szépen átjössz Kimivel hozzám délután, és akkor
beszámolok a dolgokról. – Folytattam, mielőtt belevághatott volna. És direkt
belevettem Kimit is, mert neki még nem sikerült beszámolnom a tervemről,
sajnos, vagy nem, kicsit elterelte a figyelmem reggel. Most pedig már kezdett ideges,
és féltékeny lenni, gondolom azért, hogy Pete-nek miért mesélném el, amikor ő
egész este ezért könyörgött, mondhatni. Persze, ha rákérdeztem volna, ezer
százalék, hogy letagadja, hogy féltékeny, sőt, esetleg némi tettetett
sértődöttséggel még rá is játszik arra, hogy én ezt miért feltételezem róla,
hiszen az, hogy kinek, miről számolok be, az az én magánügyem… De az összébb
húzott szemöldöke, a lift gombjával való kemény bánásmód, valamint a Pete felé
irányuló ’különösen kegyetlenül gyilkos’ pillantások engem igazoltak.
-
De bizony el fogod nekem mondani. Már a repülőn. –
lapogatta meg a vállamat drága partnerem, mint aki roppantmód biztos a
dolgában.
-
De nem ám! – ingattam meg ismételten a fejemet.
És ez így ment, mondhatni a repülőút feléig.
Amikor is Kimi ránk morrant, hogy lassan az ovisoknak kezdődik a délutáni
szunya, úgyhogy szálljunk ki a homokozóból, és ne veszekedjünk tovább egy lapátért.
Majd fogta magát, és a hirtelen beálló kellemes
csöndben gond nélkül elaludt. Kérdem én; ki is az óvodás?
-
Naaaa….! Légyszi-légyszi-légyszi! – hajolt át hozzám
Pete ismételten, csak most suttogva, hogy a nekem dőlő, csendben szuszogó Kimit
fel ne ébressze. Nem tudom melyiktől félt jobban, hogy azért kap ki, mert
felébreszti, vagy azért, mert újrakezdte, de azt hiszem jogos volt a félelme.
Mindkettőtől.
-
Pete… Figyelj! Nem azért nem akarok most nekiállni
elmesélni a történetet, mert fukar vagyok, és sajnálom tőled az információt.
Hanem azért, mert sokkal hosszabb elmesélni, minthogy azt egy rövidke repülőút
alatt megtehetném. – magyaráztam neki, szintén suttogva, - Csak olyan dolgot
tudnék mondani, amitől még kíváncsibb leszel. Vagy egyszerűen nem értenél
semmit! – ráztam meg a fejem óvatosan, hogy nehogy meglökjem a vállamon pihenő
szőke buksit.
-
De… Legalább tudnám, miről van szó…! – Próbálkozott tovább.
-
Mondj neki valamit, hogy befogja, mert így nem tudok
aludni! – morgott Kimi mellőlem, de arra már nem vette a fáradságot, hogy a
szemét is kinyissa.
Pete meg látványosan örült, hogy végre kap valami
infót. Meg talán annak is, hogy Kimi nem nyírta ki ültében.
-
Fél háromkor landolunk, ötkor tali nálam. Kaját hozz,
mert én sem voltam otthon hétvégén! – mosolyogtam rá, majd kicsit lejjebb
fészkelődtem magam az újból békésen szuszogó szőkém ölelésében.
-
Tudod mi
hiányzott egész edzőtábor alatt? – huppant le mellém a külön busz ülésére Tomi,
miután kihúzta a fülemből a fülhallgatót.
-
A pia, az nem… -
húztam el a szám. Akármennyire is imádtam, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy
minek kell még itt is innia. Mert oké, hogy esténként elmennek, és a csapattal,
vagy csak ketten hót részegre isszák magukat, vagy csak iszogatnak, ahogy állítják,
de itt… Amikor minden arra van, hogy egész nap a legtöbbet gyakorolhassunk,
teljes koncentráció mellett! Minek kell itt is este, dugiban inniuk, hogy aztán
másnap elaludjanak, fájjon a fejük, másnaposak legyenek, tudomisén? Meg hogy
jöjjön a különböző fasza poénjaival, mert épp nem érzi, hogy hol a határ… Igen,
szakítottam Marcival, igen, én dobjam, de attól még nem kell egész végig azt
hajtogatni, hogy fél, hogy őt is dobom, hogy milyen határozott vagyok, nekem
kéne őt emelnem. Esetleg, hogy örülne, ha őt dobnám, egy dobott Rittbergerre,
akkor tuti miénk lenne a kupa… Hát köszi!
-
Nem arra
gondoltam! – húzta be a nyakát. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy a végén
kiakadtam. Nem szoktam, de most kiakadtam, nem kicsit. Megmondtam neki, hogy
azt így felejtse el, így nem lesz semmi az egész versenyből, az egész évből,
elhiszem, hogy menő inni, de nőjön fel, ez az egész nem játék! Lehet, hogy
hisztisen hatottam, de legalább felfogta.
-
Csajok! – fordult
hátra Krisz az előttünk levő két ülés egyikéről, de egy jól irányzott ütés
hatására egyből vissza is fordult. Lehet, ezért mondják az edzők, hogy nem jó,
ha mindig a hokisokkal vagyunk, mert kevésbé leszek nőies?
-
Az is…! –
röhögött azért fel a hülyém mellettem, - De valami normális kaja még inkább!
-
Normális kaja?
Szerintem kb messze itt volt a legjobb a kaja az eddigi helyek közül!...
Gondolj mondjuk a vityillós helyre, ahol a végére rántott hús mérgezést kaptunk
majdnem!
-
Jó, de úgy értem,
hogy valami finom! – nézett a hízelgő pillantásával, aminél általában mindig
szoktam tudni, hogy mit szeretne elérni. Most nem.
-
És mi számít
finomnak? Ha már a chpis sem az? – húztam fel a térdem, a hátamat az ablaknak
támasztva, hogy kényelmesen tudjak felé fordulva beszélni.
-
Hát te sokkal
finomabbakat tudsz csinálni, mint ami itt voltak!... Sőt, a chipsnél is. – dőlt
közelebb, olyan ’na, ugye érted, hogy mit akarok, és lehet?’ jellegű mosollyal.
-
És… Ez hogy jön
ide? – ráztam a fejem, mert nem, még mindi nem értettem, hogy mire szeretne
kilyukadni.
-
Bocs nem neked
ment!... – jött a kiáltás, szinte egyszerre, az ölemben kikötő pulóverrel.
Hiba, a hokisok nem kosarasok. - Nóri, dobd már tovább Andrisnak, légyszi! – És
én meglepetés és szó nélkül teljesítettem, hozzásegítve a srácokat ahhoz, hogy
a lehető legjobban betemessék szerencsétlen Gábort. Aki elkövette azt a,
végzetesnek bizonyuló, hibát, hogy elaludt.
-
Csak, hogy ha
hazamentünk, átugorhatok hozzátok? – folytatta Tomi is, mintha semmi nem
történt volna.
-
Persze! Szerintem
öcsémnek úgyis meccse van, nem is lesz otthon senki. –vontam meg a vállam, felidézve az sms-t,
amiben az állt, hogy ugyan, haza tudna-e vinni valaki, vagy igénybe venném-e a
bkv szolgáltatásait. –De… És nem én
vagyok a szőke, hanem te nem mondod el! Még mindig nem értem, hogy ezek hogy
kapcsolódnak össze. Mármint az általam készített süti hiánya, és a hozzám
eljövetel.
-
Dehogynem vagy te
a szőke! – röhögött fel, ahogy csak csávók tudnak. – Elmegyek hozzátok, és
bekajálok! Anya úgyis jön értem, el tud vinni
-
Hát te nagyon
hülye vagy! – nevettem fel hangosan, hogy az egész busz egy pillanatra felkapta
a fejét. Bár nem volt szokatlan a hasonló kirohanás sem tőlem, sem mástól,
azért mindig érdekes, hogy ki kapja.
-
Most miért is? –
vigyorgott kicsit zavarodottan.
-
Te figyu…
Szerinted én mit csináltam az elmúlt héten?... Hol voltam?
-
Edzőtáborban.
-
És akkor honnan
lenne nálunk otthon olyan süti, amit én csinálok? Az megától terem?... Mert
szerintem nem! Azért ’olyan, amilyet én csinálok’, mert én csinálom. És ennek
van egy jelentős összetevője, mégpedig az én ottlétem. Ami most ugye nem nagyon
jött össze! – oktattam ki angy komolyan, de a végét már kénytelen voltam
elnevetni. Annyira buta fejet vágott! Komolyan, néha nem értem, hogy hogy
lehetek rá dühös… Amikor olyan, mint egy óvodás!