Hatodik"

Első ötletem az volt, miután felismertem a számomra inkább hírhedt Kimi Raikkönent, hogy pofon vágom ezért a beszólásáért. Meg azért a gúnyért, amivel mondta.

- Közöd? Tudtommal annyit iszom, és azt, amit akarok. - Válaszoltam mégis nyugodtan. A pultos srác érdeklődve figyelt, majd inkább közel állt hozzám a poharakat törölgetve. Nem tudtam eldönteni, hogy csak hallgatózni akar, vagy azért, hogy ha probléma van, közbe tudjon lépni. Nem féltem a Pasitól, de nyugodtabb lettem volna, ha Pete hamar visszatér.

- Csak gondoltam tanulok az optimizmus mesterétől. – ült le mellém – De látom igaz, hogy a pia mindent megold. Nem értem engem miért néznek le emiatt. – majd rendelt valamit. Ahogy hallottam jó töményet. És jó sokat is, a normálhoz képest.

- Várjunk csak! Most te komolyan azt hiszed, hogy én minden este részegre iszom magamat, és azért tudom tartani a jókedv álarcát egész nap?- Kezdtem kapizsgálni a dolgot.

- Miért, nem azt csinálod?

Hirtelen levegőt se kaptam, nem hogy értelmes választ adjak.

- Egy pohár valamitől még nem leszel hulla részeg. Egyszerűen csak oldódik a hangulatod! Főleg nem ettől!- lengettem meg a poharamat. És nem, nem esett le, hogy nem látszódik rajta kívülről, hogy alkoholmentes. Bele meg nem is engedtem volna szagolni. Én piám, a közelébe se menjen más!

- Persze, olyan oldott állapotba kerülsz, hogy rázod magad, mint a rongy… - Na itt kezdett tényleg felmenni bennem a pumpa. Nem vagyok egy versenytáncos, de a jégtáncos tudásom miatt valahogy elkerülhetetlen, hogy jól mozogjak talajon is. És minden egoizmus nélkül merem állítani, hogy tényleg tudok táncolni. És ha nem tudnék? Akkor se kössön bele! Kurvásan pedig végképp nem táncolok, max a ruhám libegése miatt tűnhet úgy. Pete ki is akadna, ha csak ’ráznám magam mint a rongyot’. És nem mellékesen én sem tudnám elviselni magam.

- Itt most a táncunkra gondolsz?- Na jó, tételezzük fel, hogy valami másról beszél. Legyünk pozitívak!

- Mondjuk jól riszálod. Sok pasi álmodik ilyenről. Velem is ráznád? ... Amúgy az ágyban is ilyen heves vagy? – Tenyerem csak úgy csattant az arcán. Ennyit arról, hogy próbálok segítőkész lenni. Magához térni se volt ideje, én már a terem közepe felé rohantam.

Szerencsére pont megláttam Petet. Megmentve éreztem magam, bár szerintem már nem próbálkozott volna. Túl nagy figyelemfelkeltés volt a pofon. Meg amúgy is mindenki mellém áll volna ha komolyra fordul a helyzet. Ismernek és nem is vagyok annyira ittas, mint ő.

- Mi történt Angyalkám? – Ölelt szorosan magához.

- Valahogy úgy érzem a múltkori célkitűzésem törölve.

- Ezt kifejtenéd? – tolt el magától óvatosan, hogy az arcomba nézhessen.

- Itt van Mr. Bunkó. Szóval a megfeledkezés ilyen szempontból törölve. Viszont eszem ágában sincs ’megmenteni a világát’.  – Bújtam vissza az ölelésébe. Nem kérdezett, inkább lassan táncolni kezdett velem.

- Menjünk? – kérdezte, mikor látta, hogy nincs sok kedvem a pörgősebb számokhoz.

- Ha te nem akarsz mindenképpen maradni… - sóhajtottam - Ez a pasi elrontotta az egész esténket! –Kezdtem panaszkodni, mikor láttam, hogy neki sincsen már túl sok kedve szórakozni.

- El. De majd jövünk máskor. És mi holnap is jól fogjuk magunkat érezni edzésen. Ne aggódj, hamar elfelejtjük ezt az estét! – terelt ki a kocsi felé.

- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem, miközben a parkoló széle felé mutattam. Emberünk ott ült a járdán, hátát a korlátnak támasztva. A szemében, még messziről is látszott a csillagok fényének tükörképe. Most nem tűnt agresszívnak, se egoistának… Egy egyszerű megtört ember volt, akinek már szinte minden mindegy. Aki jól érzi magát a hideg földön. A csillagok társaságában. Egyedül. Egyszeriben szinte elfeledtette velem minden eddigi ellenem irányuló tettét. Megsajnáltam. Megint. Nem tudtam rá igazán haragudni. Túlságosan ártatlannak és sebezhetőnek tűnt ahhoz, hogy bármi kapcsolatot is teremtsek közte, és a benti események között.

- Natalie, gondolkozz! Kérlek, emlékezz, mielőtt odamennél! – Húzott magához szorosan Pete. – Nem akadályozlak meg, tudod, csak szeretném, ha előtte azért még egyszer átgondolnád…

- Ne aggódj, nem fogok odamenni. – mosolyogtam rá halványan. Hihetetlen, hogy egyből tudja, hogy mi jár a fejemben. – Bármennyire meglepő, de tudok tanulni a hibáimból! – vágtam oda, majd határozott léptekkel elindultam az autó felé.

- Nem úgy értettem! Tudom.. Sajnálom! Én igazán nem akartalak megbántani… - nyúlt egyből utánam. – Figyelj, nem akartam… Te csak szórakozol velem??

- Igen! – néztem végre a szemébe nevetve. Lehet, hogy komoly pillanatokban nem illik avval szórakozni, hogy csak védeni szeretne. De egyszerűen nem bírtam már a sok borús hangulatot. – Baj?

- Hááát… Mondanám, hogy gyalog jössz.. – vigyorgott már ő is. Nevetgélve indultunk tovább, a parkoló másik felébe.

Pechünkre a nagy jókedv másnak is feltűnt. És nem nézte jó szemmel.

- Azt gondoljátok, ti vagytok a világ közepe? – jött az akadozó nyelvű üvöltés. Ahogy fel próbált állni tűnt fel, hogy tajt részeg. Amennyit a pultnál ivott, az csak az alapozás lehetett. Valószínűleg azóta döntött magába még rengeteget, ami nem kicsit ütötte ki.  – Muszáj mindig engem követni, és az orrom alá dörgölni, hogy le se szartok?

- Nyugi, haver már megyünk is. – Próbálta csitítani Pete. Nem sok sikerrel.

Hirtelen sokkal inkább tűnt félelmetesnek, mint sajnálnivalónak.

- Persze, mert ti annyira kis tökéletesek vagytok! – üvöltött továbbra is, vadul gesztikulálva – tántorogva. – Most is csak csendben elvonultok, mert ti vagytok a jókislány, meg a jókisfiú! Mert rólatok kellene példát vennie az egész világnak, mi?

- Menjünk!- bontakoztam ki Pete féltő szorításából és a kocsi felé indultam. – Távolabb biztonságosabb…

- Pedig igazából ti is tudjátok, hogy csak áltatjátok a külvilágot. Mindenki romlott! Csak álca, hogy nem! Te is csak azért nem jöttél velem riszálni, mert tudtad, hogy utána már nincs megállás. Az meg nem jött volna jól ki a kiskrapekkal… Bár ki tudja, mit hogy csináltok…

Idegesen vágtam be magam az első ülésre. De szinte semmi nem tűnt fel ebből annak a részeg baromnak. Csak ontotta magából a hülyeségeit. És valahogy kétségem se volt afelől, hogy komolyan is gondolja a dolgokat.

- Jó, akkor ezt most felejtsük el, oks? – Indította be a motort hasonló hangulatban drága barátom.

-  Még szerencse, hogy jól tudjuk fogadni a kritikát. – próbálkoztam egy hamis mosollyal.

- Ennek minden esze elment. Még az is, ami lehetett neki korábban. Pedig kellett, hogy legyen neki, mert John szerint jó sportoló.

- Hagyjuk. Ilyen is kell. Még mindig jobb, mint egy őrült rajongó, aki követ. - csatoltam ki az övet, mert megérkeztünk hozzám. Fel sem tűnt, hogy ennyire közel van.

- Amúgy, tudod mire emlékeztetett? – vigyorgott ördögien rám az utcalámpa halovány fénye mellett.

- Nem, de úgyis mindjárt elmondod. – mentem bele a játékba. Tegyünk úgy, mintha nem vágták volna a fejünkhöz 5 perccel ezelőtt, hogy megjátszós gonoszok vagyunk. Jó játék! Tetszik.

- Arra, hogy miközben magyarázott, meg integetett, meg támolygott úgy nézett ki, mint egy morcos óriáscsecsemő

- Egy óriáscsecsemő?- Nevettem már én is vele. - Ezt kifejtenéd, kérlek?

- Hát úgy hisztizett, mint amikor a kisbaba fáradt, és nincs tisztában azzal, amit tesz. Mint akinek már minden csak nyűg. És csak azért is bömböl, hogy ő legyen a leghangosabb, rá figyeljenek.

- Igazad van! És járni se tudott sokkal jobban!

Kicsit még elszórakoztattuk egymást, majd felmentem aludni. Meglepő módon egyáltalán nem zavart, ami történt. Pedig a kritikákat mindig magamra szoktam venni. Még ha alaptalanok is.

Csak kicsit éreztem magam rosszul. Mint akit átvertek. Amikor csak én feltételeztem tévesen, hogy kedves lehet. Mégis olyan érzésem volt, mintha ő vert volna át. Csalódtam benne. Más részről a saját ítélőképességemben is.

De sebaj. Ha eddig nem futottunk össze soha, akkor ez után se fogunk gyakrabban. Legalábbis nagyon remélem.