Tizennyolcadik"

Ahogy ígértem, hozom is a részt! Nincs semmi különösebb hozzáfűznivalóm, csak hogy jó olvasást!:)

Puszi

Minden mozdulatot átéltem és szinte el is felejtettem azt, hogy versenyen vagyok. A bizonyítási vágyam eltörpült amellett a tény mellett, hogy táncolok, hogy végre mindenkinek megmutathatom azt, amit szeretek. Szinte már nem is mi követtük a zenét, hanem a zene kísért minket.

Amikor vége lett, mintha egy álomból ébredtem volna. Vannak azok az elalvás előtti pillanatok, amikor az ember hirtelen felriad, és csak kapkodja a levegőt.

- Megcsináltuk Angyalka! - nevetett a fülembe rekedten, levegőt kapkodva Pete.- Kurva jók voltunk, és most mindenki nekünk őrjöng!

- Hallom! Megcsináltuk, érted? - szorítottam ki belőle azt a kevéske maradék levegőt is, amit nagy nehezen összeszedett!

- És tádám, meghajlás! - vezénylet. A mosoly az arcomon már szinte fájt, annyira széles volt, miközben minden szükséges irányba meghajoltunk.

- Tessék, mondhatni tőlem, neked! - nyújtott át Pete egy sárga hosszú szárú virágot, amit a jégről szedett fel.

- Szerintem inkább valakitől, nekem! - suhintottam vele fejbe nevetve, mire hangos éljenzést kaptunk.

- Ne már, most mindenki ellenem van? - nézett körbe tettetett csalódottsággal.

- Dehogy van!- öleltem át, és kezdtem óvatosan taszigálni lefele a jégről. - mindenki imád!

- Jóvan, tudom én! – ölelt vissza, így együtt vonultunk le.

- Ííííííííí… - pattogott Kate, a palánk túloldalán. – Szupik voltatok! – üvöltött, amint odaértünk.

- Szép munka volt, látszik, hogy sose adjátok fel, gratulálok! – próbált Manyus komoly és hivatalos arcot vágni, bár nem tudom minek. De nem is nagyon sikerült neki, a szeme elárulta.

- Jók voltatok, most retteghetünk. – vigyorgott a többiek mögött John, majd, mivel koriban magasabb volt, átnyújtotta az élvédőinket Manyis válla felett. – Erről pedig nem nekem kellene gondoskodnom. – szúrt oda a boldog edzőnek.

- De te is pont úgy meg tudod csinálni! – szólt rá a kelleténél élesebb hangon Kate.

Amíg elsétáltunk, hogy megkaphassuk a pontokat végig a lezajlott jeleneten rágódtam. Hiszen nem jellemző barátnőmre, hogy így rápirítson Johnra, főleg nem, hogy Manyust védje. Amikor leültünk, akkor jöttem rá, hogy kettőnkön kívül mindenki halálra aggódta magát miattunk, és emiatt volt még a szokottnál is boldogabb az edzőnk. Féltek, hogy ha nem érünk el jó helyezést összeomlunk. Vagy inkább attól féltek, hogy én omlok össze. Nem tudhatták hogy az egykor tett, engem életben tartó ígéretet már teljesítettem az első világbajnoki címmel. A többi már csak magamnak jön, még ha másnak ajánlom is.

Annyira elgondolkodtam, hogy végül csak arra eszméltem fel, hogy Pete szinte összetöri az ujjaimat. Akkor gyorsan én is minden idegszálammal a képernyőre kezdtem koncentrálni.

- Mi lesz már…? – suttogta idegesen Pete.

- Nyugi, csak idő, mire a sok pont ideér. – próbáltam viccesre venni a figurát. Hiába, ezzel lehet a legjobban leplezni a rettegést.

- Te tiszta hülye vagy! – mosolyodott el végre, és bár még csak az az ideges mosolya volt, ami feszült helyzetben mindenkin megjelenik, mégis sokkal jobban mutatott, mintha a száját rágná idegességében. És akkor végre életre kelt a képernyő.

- Nem lehet… Nem, nem…nem… - rázta a fejét Pete mellettem.

- Ilyen nincs!.. – hajolt Manyus közebb a képernyőhöz, mintha csak rosszul látná távolról.

Én meg csak csendben bámultam a képernyő jobb alsó sarkában megjelenő fehér kettest.

- Ilyen komolyan nem létezik! – rikkantott nevetve Pete, miközben a vállamat kezdte rázogatni. – Látod, mennyi pontot kaptunk?

- Nem, fogalmam sincs. – válaszoltam, még mindig döbbenten. – Csak azt tudom, hogy jelenleg a hányadik helyen vagyunk. De nekem már ez is bőven elég! – nevettem végre el magam én is.

- Sikerült! – bokszolt a levegőbe végre Manyus, határtalan megkönnyebbüléssel a hangjában. És én csak akkor kezdtem felfogni, hogy a rövid programban vétet hibánk ellenére a második helyen állunk, úgy, hogy már minden ’komoly’ vetélytárs lement. 

…

Végül tényleg a miénk lett a második hely, és egyáltalán nem bántam, hogy ’csak’ a világ második legjobb jégtáncos párja vagyunk idén.

Egész nap sorra fogadtuk a gratulációkat, így a végére már teljesen kifáradva punnyadtunk a szobánkban. Persze nem egyedül, nálunk volt még a Nagyi, Pete szülei, és Jackie, pete szerelme is. Meglepő módon pont elég hely volt, még úgy is, hogy Pete szülei, és Jackie igyekeztek a lehető legtávolabb kerülni egymástól. Számomra már az is csodával ért fel, hogy elvannak egy légtérben, veszekedés és beszólások nélkül.

- Jajj, szinte el is felejtettem… - tűnt el Nagyim megint a csodaszatyrában, melyből már előkerültek nagy adag csokoládék, virág, képeslapok és szurkolókártyák (melyeket vagy az ismerőseitől, vagy az útjába kerülő szurkolóinktól gyűjtött be), és mint kiderült a poszterünket is ő hozta. – Hoztam nektek még egy ki süteményt! – bukkant fel újra köreinkben.

- Még? – néztünk egymásra vigyorogva Petetel. – Mintha kicsit el lennénk kényeztetve. – próbáltam tudatára adni, hogy kicsit már sok lesz az ajándékozásból. De szavaimmal ellentétben már egyből ugrottam az asztalhoz, és bontogatni is kezdtem.

- Meg is érdemlitek! – nyugtázta lelkesedésemet egy boldog mosollyal.

- Érdemeljük! – nyomatékosította Pete a többes számot, majd engem szinte félrelökve bedőlt az asztal mellé, Jackiet magával rántva. Anyukája önkéntelenül is elmosolyodott a jeleneten. Talán kezd ténylegesen is megbékélni a helyzettel, nem csak látszatból a fia kedvéért. Na ez az apjáról egyáltalán nem mondható el, bár most nem szólt semmi, de elfordult, és az ablakon kezdett kifelé bámulni. De sebaj, majd megszokja egyszer, mert a dolgok nem nagyon fognak változni- gondoltam magamban.

- Hé, én nem nagyon érdemlem, ez a ti munkátok! – kezdett Jackie ellenkezni, mikor Pete neki akarta adni az első falatot.

- Ne hülyéskedj, nélküled nem lennénk itt! – használta ki a helyzetet és nyomta be a szájába a sütit.

- Neked is hoztam Aranyom, nehogy úgy érezd, hogy neked kevésbé van! – simogatta meg a kezét Nagyim, mire mindhármunktól hálás, míg a szülőktől döbbent érdeklődő pillantást kapott.

- Ennyi!- Nevetett Pete felülről a képébe. Persze, először nekem is furák voltak, sőt. De mára már megszoktam. A Nagyi meg… Más tuti kiakadt volna az ő helyében, de neki első reakciója az volt, hogy, jó, ha együtt vannak, akkor szeretné megismerni Jacket is.

Az össznépi sütizés viszonylag hamar lezajlott, mivel Pete szülei nem kértek, Nagyi is csak keveset. Hárman meg, ha rászabadulunk egy sütire… Hát annak nem lesz hosszú élete.

- Még szerencse, hogy már megvolt a finálé. Bele se férek a kűrruhámba. Mászott vissza Pete az ágyra, amit csak a süti kedvéért hagyott el.

- Majd ledolgozzátok! – tátogtam oda neki, lehetőleg minél észrevétlenebbül. Közben meg igyekeztem nem belegondolni a dolgokba.

- Bizony! – vigyorgott ő is, azon, amilyen fejet vághattam.

- Még mindig semmi? – kérdezte óvatosan Nagyi, fejével a telefonom felé bőkve, mikor látta, hogy megint azt bámulom.

- Nem, de nem is nagyon számítok már rá.- Próbáltam legalább vele elhitetni, hogy tényleg nem érdekel, hogy a szüleim nem nagyon reagálnak a dolgok alakulására. Pontosabban semmit.

- Lassan szerintem mi megyünk. – állt fel hirtelen Pete anyja. – Még be kell csomagolni, és hajnalban indul a repülő. – Majd még egyszer gratuláltak elköszöntek, és (személy szerinti megkönnyebbülésemre) távoztak.

- Akkor tényleg nem jössz át velünk Párizsba egy hétre? – kérdezte meg Jackie, amint a szülők kiléptek az ajtón.

- Nem, én holnap szépen hazamegyek a Nagyimmal. – ültem át a földről egy fotelba.

- De hát miattam igazán nem kell hazajönnöd! – kezdett el mentegetőzni egyből. - Maradj csak nyugodtan velük.

- Nagyi! Hazamegyek veled, és kész, ezt a vitát már sokszor lejátszottuk! – néztem rá fáradtan.

- De komolyan, igazán nem zavarál… - kezdett fűzni Jackie is egyből.

- Hagyd. – bökte oldalba jelzés szinten Pete. Ő tudta, hogy kettejüket akarom egy kicsit együtt/ egyedül hagyni, hiszen egész eddig szinte csak velem volt Pete, amikor lett volna jobb dolga is.

-És akkor majd az ausztráliai dög meleg hotelben találkozunk. Mert foglalsz nekem melletted egy ágyat, ugye? – vigyorgott rám.

- Nem. – a döbbenetet az arcán le se lehet írni. –A hotelban nem lesz meleg, feltalálták a légkondit. És amúgy meg nagyon remélem, te érsz oda előbb, mert azt mondták, hogy Kateéknek hamarabb lesz egy fotózásuk, én meg nem tudok mit csinálni egyedül.

- Jó, akkor majd sürgetem a pilótát, ha odaengednek!

…

- Jajj Angyalkám, hát pedig neked is jót tenne egy kis kikapcsolódás, nem csak nekik! – folytatta a Nagyim, még akkor is, mikor később a szobájához kísértem.

- Persze, de én majd otthon kikapcsolódom, vagy elmegyünk ketten valahova, vagy akármi. Ők most hadd menjenek ketten, jó?

- Értem én, azt akarod, hogy ketten fedezzék fel a szerelem városát! – nézett rám cinkosan, mintha valami nagy bűntényt leplezne le.

- Pontosan!

- De neked sem jó így egyedül. Lassan találni kellene neked is valami párt, hogy ne mindig egy nyugdíjassal utazgass!

- Hidd el, ezzel a nyugdíjassal nekem sokkal nagyobb öröm utazgatni, mint akármelyik emberrel a földön. – öleltem át szorosan, hogy ne lássa az arcomon,  ezzel a mondatával mennyire telibe talált. Mármint nem azzal, hogy ő csak egy nyugdíjas, hanem azzal, hogy lassan már kellene nekem is egy rendes kapcsolat. De hát ennek még biztos nem jött el az ideje.

- Ne aggódj, amíg csak mozogni tudok, én mindenhova szívesen megyek veled! – ölelt szorosan magához.

- Köszönöm…!

Kicsit segítettem neki pakolni, hogy ne mindent neki kelljen. De aztán hamar el lettem zavarva aludni, mondván, hogy nekem ma stresszes napom volt, és úgy, hogy még össze is kell pakolnom, nem fogom tudni magamat kipihenni.

- Nati! – szólt még utánam, mikor kiléptem az ajtón. – Ugye te ismered ezt a nagy repülőteret?

- Igen. ne aggódj, mindent meg fogunk találni, és rendben hazaérünk!

- Jó, nem aggódom! Jó éjszakát, és gratulálok megint! – engedett el végül egy puszival.