Negyvennegyedik"

Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni azt a hatalmas pipamennyiséget, és a kommenteket, amikkel mostanában elhalmoztok! Nagyon szépen köszönöm őket, elmondhatatlanul sokat jelentenek, és minden egyes pipa is nagyon jólesik!
A másik, amit szeretnék az elején kiemelni, az egy videó, igaz, nem jégtáncos, még csak nem is műkoris, de koris, sőt, Kimis is. Altayarra ~ virág mutatott egy ehhez nagyon hasonló videót. Nem tudom ki látta, de aki nem, vagy a videót nem nézte meg, annak mindenképpen csak ajánlani tudom (aki pedig megnézte, annak is megéri, mert nem pont ugyan az) :  

Virág, neked pedig nagyon szépen köszönöm!!! :)
És persze most is hoztam jégtáncos videót is!
Mindenkinek jó hétvégét, és akinek aktuális, annak sikeres tanulást és vizsgákat az elkövetkezendő időkre! :)
Puszi
Dorcsa

A meccset végül megnyertük. Vagyis inkább megnyerték a srácok. Bár, ha azt nézzük, hogy mennyire szurkoltam, akkor a többes szám első személy is helyénvalónak tűnik. Kimi nagyokat derült a lelkesedésemen, pedig igyekeztem visszafogni magam. És ő is élvezte. Kevésbé látványosan, mint én, de attól még lelkes volt.

Mesélte, hogy otthon, ha szünete van a versenyzésben, ők is szoktak a haverjaival hokizni. Bár régen gyakrabban mentek, mint most. És azt is megtudtam, hogy a bátyjának van két fia, akiket ki szokott vinni néha meccsre. Szóval ezek az információk csak újabb okot adtak arra, hogy még jobban megkedveljem. Persze az se utolsó szempont, hogy nagyon jól kezelte a srácok piszkálódásait. Mondjuk az előbbiek ismeretében érthető, de azért kicsit féltem, mikor a csapatnyi hokist rászabadítottam. De teljesen jól kijött a fiúkkal, elhitette velük, hogy felfogta azt, hogy ha bántani fog, vagy bárki más, amíg vele vagyok valahol, akkor laposra fogják verni, sőt, még játszani is elígérkezett hozzájuk. Igaz, időpontot nem sikerült egyeztetni, túl zsúfolt a naptára.

Emiatt is kell már ma visszautaznia. Kérte, hogy menjek ki vele a reptérre, és hosszas egyeztetések után végül megengedte, hogy én vigyem ki, a saját kocsimmal. Ezért is vagyok most úton felé, végre megint a kormánynál ülve. Először kis problémát okozott, hogy rendesen elállította az ülésemet, pedig akkor észre se vettem, hogy matatott vele. Alig értem el a pedálokat, előrébb kellett döntenem a támlát, és minden tükröt újra be kellett állítanom.

A megadott címre érve csak a számat tátottam. A palota megnevezés csak amiatt lett volna erős, hogy nem voltak kis tornyai, és a szűk ablakok helyett is óriási üvegtáblák voltak a falba építve.

Épp csak leparkoltam, mikor kinyílt a kertkapu, de nem jött ki rajta senki. Egy ideig még ültem a kocsiban, gyönyörködve az épületben, aztán kiszálltam, becsöngetni Kimiért. Alig csuktam be a kocsiajtót, már rezgett is a zsebemben a telefonom, hogy üzenetem érkezett. SMS, Kimitől.

Nem állsz be, legalább a kertbe? Ígérem, a te kocsiddal megyünk tovább! Csók K

Visszakászálódtam az ülésre, és kis kormánytekergetés után begurultam a , mint kiderült, csak nekem kinyitott, kapun a kertbe.

- Azt hittem nem mersz bejönni! – kiabált Kimi nevetve egy verandáról. A telek lentről még sokkal szebbnek tűnt. Nem volt túlcsicsázott, tudom is én, mondjuk szökőkúttal és műmárvány madáritatóval, de látszott rajta, hogy fektettek bele időt, és pénzt is, nem keveset.

- Nem tudtam, hogy kifele jön-e valaki, vagy miért nyílt ki a kapu. – próbáltam menteni magam, amint újból kiszálltam.

- Kérsz valamit inni? – kérdezte, ezzel beinvitálva a szőkém, mikor végre megkaptam az üzenet végén csak virtuálisan elküldött csókot.

- Ittam otthon, és tudod, nem lakom annyira messze! – ráztam meg a fejem, de azért kíváncsian követtem a házba. – Azokat megnézhetem?

- Persze… Ez az idei modell, amit láttál nagyban is… Ezzel pedig a Ferrarinál nyertem a világbajnokságot! – magyarázta egyből, mikor megálltam a vitrin előtt. Visszafogott eleganciával körülvéve ott sorakoztak a nagy Forma 1-es autók pici modelljei. Gyönyörűen kifestve, még a kormányon is színes pöttyök szimbolizálták a gombokat. Ha nem látnám Kimi arcán a büszkeséget, ahogy rájuk néz, szépen megmunkált mecsboxoknak mondanám őket.

- És tényleg teljesen olyanok, mint a nagy? – néztem ámulva az aprónak tűnő kereket, persze csak az igaziakhoz viszonyítva.

- Amiben lehetett igen.

- Ezeket külön neked csinálták? Vagy mindig készül ilyen és te megkapod?

- Általában készítenek modellt, amit aztán kiraknak a gyárban, cégeknél, itt-ott, én pedig elkezdtem őket gyűjteni. A Lotusnál például nem lett volna,  csak rákérdeztem. Így már van a tervezők irodájában is. – magyarázta, én pedig átirányítottam a figyelmem a helyiség többi pontjára.

Az egész ház az ő stílusát tükrözte, nem találtam semmi olyat, amire azt mondanám, hogy biztosan a felesége munkája, vagy az ő ötlete lett volna. Igaz, nem ismeretem a feleségét, jobban mondva exfeleségét, és ő se mesélt róla, de nem hinném, hogy ennyire hasonlítana az ízlésük. Akkor nem így váltak volna el.

- Cuccod merre van? – tűnt fel, a hosszas nézelődés közepette, hogy valami hiányzik.

- A garázs mellett. De ennyire el akarsz küldeni az országból, hogy már rohannál is? – ölelte át a derekam, miközben úgy nézett, hogy egy kölyökkutya is megirigyelhetné tőle.

- Dehogy akarlak… Csak azt sem szeretném, hogy lekésd a gépet, és ne tudjál nyerni a hétvégén. – néztem a gyönyörű szemeibe. Akárhányszor és akármilyen közelről is látom, mindig megbabonáz. És mindig másmilyen színű. Van hogy hideg kék, mint az ég egy jeges-szeles reggelen, de van, hogy az óceán zöldjéhez közelít inkább. Néha a szivárványhártyája külső szélén sötétebb, de van, hogy a pupilláját veszi körbe egy másik, feketés minta.

- Az a jó a magánrepülőgépben, hogy nem késheti le az ember. – rázta meg a fejét mosolyogva, aminek hatására a fény aprócska villanásokkal tükröződött a szemében. – De a szomszédba átadom Ajaxot, és indulhatunk, jó?

- Ühüm… - bólogattam, bár az 'ajax' milétéről fogalmam se volt, gondoltam nekem úgyse lesz vele sok dolgom, maximum megvárom a kocsimnál.

A kertbe kiérve az első amit kiszúrtam egy németjuhász volt, aki befoglalva a helyemet, éppen a kocsimat vizsgálgatta tüzetesen. Hátrafordultam Kimihez, hogy megkérdezzem, vajon mi járatban lehet erre, de mivel nem láttam maga mögött, inkább odasétáltam megbarátkozni vele.

- Szevasz pajtás, hát te meg? – kérdeztem, óvatosan elé tartva a tenyerem. Hangosan szimatolva térképezett fel, és a vizes orrával böködve próbálta megfordítani a kezem. Mikor úgy véltem, hogy kellően megszagolgatott lassan simítottam végig a buksiján, aztán felbátorodva a nyakára, hátára is továbbvittem a kezemet. Látszott rajta, hogy jól tartott kutya, akivel rendesen foglalkoznak, és mindig kap megfelelő táplálékot. A bundája vényes és erős volt, szemei pedig okosan csillogtak, amint a kocsikulcsomat szemlélte. Hagyta, hogy végigdögönyözzem az egész hátát, és vidám farkcsóválással vette tudomásul, hogy szívesen foglalkozom vele. Először leült, majd mikor megvolt a kellő bizalma le is feküdt a fűbe mellettem egy kis vakargatásra.

- Hova mész jószágom? – próbáltam óvatosan visszatartani, mikor felpattant. – Nincs kedved megvárni velem Kimit, hogy megtudjam ki vagy te? – de hiába próbálkoztam, kocogva elindult a ház mellett elterülő füves rész felé. Én pedig nem mertem erősebben megfogni, idegen kutya, ki tudja milyen gondolatai vannak, nehogy félelmébe véletlen megkapjon.

De mivel érdekelt, hogy vajon mi lett ennyivel sürgősebb nálam én is követtem. Kiderült, hogy a házaz meg lehet kerülni, és gondolom onnan is van kijárat, mert a ház mellett már Kimi simogatását jutalmazta lelkes farkcsóválással. Messziről látszott, hogy teljesen odavan a gazdájáért, ahogy a lába alig tudta megtartani, mert nem arra figyelt. És Kimi is rendesen meglapogatta, miután rácsatolta a pórázt.

- Szóval ő Ajax! – sétáltam közelebb hozzájuk.

- Aha! Gyere haver, nézd csak meg, ő Nati… - mutatott felém, mire két nagy szökkenéssel egyből mellettem is termett a barátocskám.

- Már ismer… Az előbb az autómnál összeismerkedtünk. – adtam meg a magyarázatot.

- Átviszem a szomszédba, és indulhatunk. – egyenesedett ki pár pillanat múlva a finn. – Bezártam mindent, majd csak az első ajtót kell.

Amíg átment én vettem a bátorságot és megkerestem a csomagjait, sőt, be is pakoltam őket a csomagtartóba.

A reptérre hamar kiértünk, talán túl hamar is. Igaz, hogy nem volt sokat itthon, de a jót gyorsan  meg tudja szokni az ember. Fura lesz úgy nézni a tévében, hogy együtt vagyunk. Persze, megbeszéltük, hogy mindennap Skypeolunk, és egyebek,d e az nem ugyan az.

- Vigyázz magadra nagyon, jó? – búcsúztam tőle, már a csomagok nélkül.

- Mindig vigyázok… - dörmögte a hajamba, miközben szorosan megölelt.  – Te pedig ügyes legyél itthon, és ne idegeskedj sokat amiatt a határidő miatt!

- Igyekszem… - fújtam egy hatalmasat. – ügyes legyél ám!

- Ígérem! Szerzek valami jókis kupát neked, jó? – kérdezte, de a választ meg sem várva megcsókolt. Nem finomkodóan, de nem is túl erőszakosan. Olyan vigyázó, nagyon érzelmes búcsúcsók volt. Éreztem a jóleső borzongást végigfutni a gerincem mentén, ahogy a nyelve lassan simogatta az enyémet.

- Rendben… - leheltem végül, még mindig a hatása alatt, levegőért kapkodva.

- Tényleg indulnom kell… Óvatosan vezess hazafele!

- Ügyes vagyok, ne aggódj. Inkább te legyél majd óvatos a pályán! – adtam még egy gyors puszit a szájára, azután néztem, ahogy áthalad az ellenőrzőkapun. Még a túloldalról egyszer visszanézett és intett, majd végleg kikerült a szemem elől.

A terminálból kifele sétálva próbáltam visszaállni a mindennapi rohanásra. Mellette ez a fél nap olyan volt, mint egy álom. Amiből most felébredtem, és jöhet a munka, de gőzerővel. Belegondolni is rossz, mennyire sokat haladnom a jövő hétig… De hát csak menni fog! Nem azért vállaltam be a versenyzés mellett, hogy aztán ne tudjam teljesíteni!

Tudom, hogy Jenni miatt nem annyira passzol ide, de gondoltam Ajax miatt mégis ..

.