Tizennegyedik"

 Sajnálom az ismételt hosszú kihagyást.:( Remélem ezzel a résszel kicsit sikerül javítanom a nagy melegen, mert én már nagyon nem bírom!

 Kitartást!

„- Gyere már!  - húzott magával nevetve, a szinte bokáig érő porhóban. –Tudod, hogy én vagyok az erősebb!

- De kurvára nem akarok, értsd már meg! Most teljesen szétmegy a régi korim a nyomorult sétálás miatt. Ez nem arra van kitalálva, mint a nyavalyás hokikorid!  - itt szakadt el nála a cérna. Gond nélkül felemelt, és így vitt tovább, fogalmam sem volt, hogy merre. – Tegyél le, te idióta barom! Még a végén elvágódsz itt koriban, és meg bevágom a gerincem, oszt cső!

- Nyugi már! Amíg rád nem adtam a rohadt korit semmi bajod nem volt! – morgott ő is, kicsit már kezdtem az idegeire menni, amit nem is csodálok. De abban az állapotomban valahogy nem tudtam ezzel foglalkozni. – most vagy jössz a saját lábadon, vagy viszlek. De nem nyavalyoghatsz!

Gyors mérlegelés után végül a saját lábamon menést kockáztattam. Tényleg nem értettem, hogy mitől lenne jobb kedvem, a szürkületben, egy erdőben, a havon sétálgatva, miközben majd kimegy a lábam a koriban. Ami köztudottan nem a sétálásra lett kitalálva.

-Mondd már meg, hogy hova megyünk! – kezdtem újra a nyűglődést, mikor feltűnt, hogy kezdünk visszakanyarodni a kocsihoz. A térérzékelésem mindig jó volt, emiatt tök idegen helyen se tudtam elveszni, még sötétben sem. – Eltévedtél te állat, most visszafele megyünk, a kocsihoz!

- Fogd már be! Tudom, hogy hova megyünk!  - Én meg csendben mentem utána.

Percek múlva egy tisztásra értünk, aminek a túloldalán ott állt a kocsi.

- Mondtam én, hogy a kocsihoz jövünk vissza! – álltam meg csípőre tett kézzel. Próbáltam még durcás lenni, de a látvány azért elég rendesen lenyűgözött.

- Én meg mondtam, hogy tudom, hogy hova jövünk! –fordult szembe velem, ’én megmondtam’ vigyorral az arcán.

- Akkor még azt mondd meg, hogy minek kellett körbe gyalogolnunk, ha úgyis a visszajövünk. Én meg lettem volna a remek kis túra nélkül is. – toltam odébb, hogy jobban lássak.

- Mert nézd, ott nem tudtunk volna lejönni. – mutatott a kocsi alatt elterülő falra. És tényleg a kocsi, és a mellette lévő fák mintha az egész fölé magasodtak volna, magas, meredek fal választotta el őket a havas-jeges síkságtól.

- Jó, és minek jöttünk koriban? Ezzel nem hoztad meg a kedvemet a korizáshoz. –ütögettem a lábam a földhöz. Reméltem az élvédőm nem jön szét a rugójánál, mert akkor lőttek a remek élemnek.

- Miért, nincs kedved legalább kipróbálni? – nézett rám, és mintha már ő is vesztett volna a lelkesedéséből.

- Mit? …  - ötletem nem volt, mit akarhat, megörült? Korcsolyázni a havas füvön? Még ha szép sima is… Nebassz!! – Ez jéég?? – ő csak bólogatott. – Fú bazmeg! Naná!

Persze a szélén egyből megtorpantam: - És tudod, hogy biztonságos? Mint, hogy teljesen be van-e fagyva, meg ilyenek?

- Ilyen mínuszokban be van fagyva, az Omszki tavon is voltunk már a csapattal, ez meg sokkal kisebb. – lépett rá ő először. – Nézzük meg, hogy nem riant – e meg valahol, amúgy meg mehetünk, mert ezen lék biztosan nincs! – mosolygott rám.

Óvatosan csúszkáltunk egymástól nem messze, de amikor egyszer körbeértem már teljesen biztonságosnak ítéltük.  Gondolkodás nélkül indultam neki, szinte a jég felett lebegve. Ennyire csodálatos élményem még soha nem volt. Teljesen úgy éreztem magamat, mint valami jégtündér. Hirtelen, ahol széttárt karokkal siklottam végig  a jégen éreztem, hogy teljesen átjár a boldogság. Méltónak éreztem magam, a gyakran használt királylány megszólításra. Még ha a melegítőmben nem is néztem ki annak.

- És akkor a rövidke bemelegítés után lássuk a hétvégi kűrt. – Húzódott le vigyorogva a szélére.

- De….

- Nincs de! Ha kell zene, tehetek be a mobilomról. – és már el is indította.

Az elején olyan ’ nem hiszem el, hogy erre is rávett’ mosollyal indultam el, de az utolsó ugrásoknál rájöttem, hogy az a mosoly az arcomon valódi. Akár mit is mondtam előtte, én ezt nem vagyok képes abbahagyni. Nem hagyhatom ott a korcsolyát, nincs olyan tényező, ami erre engem rávehetne És ezt szombaton mindenkinek be fogom bizonyítani!

- Gratula Királylány! Látod, megy ez! – tette zsebre a mobilját.

- Köszönöm! – öleltem meg.

- Akkor folytatod?

- Persze! Ki ő, hogy miatta meghaljak? – vigyorogtam rá. És tényleg úgy éreztem, hogy ha nem korcsolyáznék tovább az egyenlő lenne a halállal.

- Egy senki! De ezt éreztetni is fogom vele, mikor újra felém tolja a képét! – kezdett el a csípőmre támaszkodva tolni. Az a pár óra, míg teljesen elfáradtunk olyan volt, mint valami tündérmese. Nevettünk, játszottunk, szórakoztunk és nem számított sem a múlt, csak a jövő.

Ő végül megmászta a meredek oldalt a kocsiig és bekapcsolta a lámpát, így mikor sötétségbe burkolódzott az erdő, mi még tudtunk korcsolyázni.

- Megígéred, hogy soha nem fogod abbahagyni a korcsolyát, semmilyen köcsög miatt? – kérdezte, már az autó mellett.

- Persze! Majd csak erre az estére gondolok mikor újra felveszem a korcsolyacipőt! – tettem be a korimat a csomagtartóba. – És te megígéred, hogy akár mennyire hülye és hisztis leszek, nem engeded, hogy feladjam, hanem küzdesz értem?

- Meg, ne aggódj! Akár az életemet is feláldoznám, csak hogy neked jobb kedved legyen!

- Azért azt ne! – nevettem rá, mielőtt beültem volna az anyósülésre. – Köszönök mindent, amit értem tettél. Nem csak most, egész életemben!”

…

-Mi baj Angyalka! – jött oda Pete hozzám. Az álmom után nem meglepő módon megint nem tudtam visszaaludni. Így csináltam magamnak kakaót, és beültem az ablak előtti fotelba.

- Csak nem tudtam aludni! – válaszoltam, továbbra is az ablakon kifele bámulva. Nem akartam felé nézni. Tudtam, hogy még az ágyából is kiszúrja a könnyeimet.

- Rosszat álmodtál, vagy a versenyen rágódsz? – Kezdett kimászni az ágyból.

- Egyik sem, csak valahogy nem vagyok fáradt. –Ez természetesen hazugság volt, de reméltem elhiszi. – Aludj nyugodtan! – töröltem le óvatosan a könnyeimet.

- Dehogy alszom! – jött oda mellém, majd törökülésben elhelyezkedett a fotel és az ablak között. – Mi történt?

- Semmi…csak…

- Csak…? –Vette ki a kezemből a bögrémet, mielőtt elejtettem volna. Én csak megráztam a fejemet, és újra átadtam magam a sírásnak. Ő meg nem szólt többet, csak felült a karfára, magához ölelt és ringatni kezdett.

- Nem mondom azt, hogy nem fontos, se azt, hogy ne aggódj, majd megoldom, mert tudom, hogy nem így van. – szólalt meg, mikor kezdtem megnyugodni. – És azt sem merem mondani, hogy jobb lesz, de talán tudok segíteni, ha elárulod, hogy mi a baj.

- Tudod, hogy megígértem neki, hogy neki nyerem meg a vbt… - Kezdtem bele lassan Láttam rajta, hogy tényleg érdekli a dolog, de mégis nehezemre esett kimondani. – És most megint vele álmodtam… Nem pont azt, de akkor is…

- Drága egyetlen Angyalkám! – adott puszit a fejemre. – Gondolj arra, hogy kettőt már nyertél neki! És még sokat fogsz is! … Tudod, hogy büszke rád!

- Tudom, csak ilyenkor még jobban hiányzik. – bújtam meg jobban hozzá. Örültem, hogy azért van valaki, aki itt van velem.

Jó volt csendben együtt nézni, ahogy a nap első sugarai megcsillannak a fagyott havon.

Sose fogom tudni elfelejteni, még csak megszabadulni sem a hiányától. De a pozitívokra is mindig emlékezni fogok. Arra, hogy mennyi mindent kaptam tőle. Mik azok, amiket még akkor is megtarthattam, hogy ő nincs velem. Erre valók a barátok, hogy ezekre emlékeztessenek. És Pete ezt tette. Utána egész nap.