Huszonegyedik"

Sziasztok!
Itt is vagyok, és bár kicsit kezdenek átcsapni a fejem felett a hullámok, azért remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket!
Viszont hoztam egy újítást is. Gondoltam mutatok néhány videót, amiket én nagyon szeretek. Persze a korcsolyával kapcsolatban. Kezdetnek itt is az első videó! 
Kellemes hétvégét mindenkinek! Puszi
Dorcsa

Mire hazaértünk, és olyan szinten kipakoltam, hogy legalább nyugodt szívvel ülhessek le az ablak előtti puha párkányra, már hat óra is elmúlt.

Egy ideig csak néztem az utca gyér forgalmát majd előbányásztam a laptopom. Azt már tudtam, hogy Peteékkel minden rendben, eszméletlenül jól érzik magukat, és Franciaországban nem érzik magukat furának. Ja, és azt is megígérték, hogy ha az Eiffel tornyit nem is, de valami helyes műemléket, vagy kastélykát hoznak nekem. Mindezt egy SMSben, miután írtam nekik, hogy rendben landoltunk. Kényelmesen elhelyeztem a hátam mögött egy párnát, egy bögre kakaót a kezem ügyébe, és ölembe vettem a gépem. Lustán néztem, ahogy sorban megjelennek a parancsikonok, és eltakarják előlem a háttérképem részleteit. Hiába volt már nagyon régi a kép, és kicsit sem aktuális, nem tudtam magam rávenni, hogy lecseréljem. Igazából próbálkoztam is vele, egyszer három óráig más volt a háttérképem. Aztán nem bírtam, újra bekapcsoltam a gépemet, és visszaváltoztattam.

Felléptem, és miközben vártam, hogy betöltse az emailjaimat felmentem az egyesület honlapjára. Mindenkinek van személyre szóló része, ide jönnek az értesítések, időpontváltozások, edzésekkel, versenyekkel kapcsolatos cuccok, és minden hasonló.

Az első, amit megláttam, az a versenyvideónk volt. Mindig visszanézzük, és együtt is kielemezzük, hogy mikor mit kellene csinálni, szóval nem lepődtem meg, hogy fenn van. A vasárnapira én is kíváncsi voltam, de még nem éreztem úgy, hogy a rövid programom nyugodtan végig tudnám nézni. Inkább áttekertem rajta, és onnantól indítottam a megvágott videó, hogy bemondják a nevünket. Kezembe vettem a bögrémet és a kakaót kortyolgatva nézni kezdtem a táncunkat.

Míg mindenki más csak a szépet látta volna benne elsőre, én egyből a hibákat figyeltem. Nem mondom, volt egy hangulata. Ahogy ott ültem sötét utcáról beszűrődő halvány lámpafényben, az ablakban, kezemben a meleg kakaóval, és a gyönyörű jégtáncot nézem. De rontott az összképen, hogy én voltam a képernyőn. Így inkább az ötlött a szemembe, hogy mennyivel egyenesebben kellett volna tartanom a karomat, jobban kihúzhattam volna magam az emelésnél, nem kellett volna annyira bedőlnöm a forgásnál.

Mikor vége lett a videónak lustán lejjebb görgettem, majd kíváncsian kezdtem olvasni az üzenetet, amiben rengeteg felkiáltójellel ki volt emelve mind a négyünk neve. A dátum szerint valamikor ma délelőtt rakhatták fel.

…

- Nagyi! – toppantam be kopogás nélkül a lentebbi laskába, - mégsem vacsorázom itthon, ha nem nagy baj. Amit ma főztél, azt szívesen megeszem holnap ebédre, de ne haragudj, el kell mennem.

- Hogy-hogy? Hova mész? – jött ki a konyhából, egy konyharuhával a kezében.

- Elmegyek egy kicsit mozogni, most majd egy hétig úgysem fogok jégre menni.

- De hát azt holnap egész nap tudsz!

- Jó. Most úgy érzem, hogy egy kicsit mozognom kell, ki kell eresztenem a gőzt. Hidd el, holnap is fogok.

- Baj van? – tette le a konyharuhát egy székre.

- Nem, csak most szóltak, hogy holnap estére van jegyünk, korábban kellene mennünk Ausztráliába. És kicsit sokáig kellett veszekednem mindenféle titkárnővel, mire felfogták, hogy csak én vagyok egyedül, aki négyünk közül egyáltalán Svájc területén tartózkodik holnap. – támaszkodtam neki az ajtófélfának.

- És akkor most mit fogtok csinálni?

- Hát én elrepülök holnap éjjel, és a többiek meg kibulizzák, hogy elég legyen akkorra, mikorra eddig hívva voltak. Én meg segítek nekik elintézni, és reménykedem, hogy nem sok mindent kell csinálnom majd egyedül. – sóhajtottam, magamban elképzelve a jelenetet, ahogy ott parádézom az összes furi alakkal.

- Nem lehetne valahogy megbeszélni velük, hogy változtassanak?

- Nem, Nagyi. Hidd el, minden rendben lesz, csak szólni jöttem, hogy nem eszem itthon. Szia! – köszöntem el, majd sietősen lefutottam a lépcsőn a garázsba. Hihetetlen, hogy milyen rövid idő alatt ki tud szedni mindent az emberből. Pedig megfogadtam, hogy nem idegesítem a helyzettel, azt legalábbis tuti nem mondom el neki, hogy egyedül leszek. Erre tessék.

Az úton a jégpálya felé alig figyeltem. Elvonta a figyelmem a düh és az elkeseredettség. Hiába kapcsoltam be békés lágy számot, mégis teljesen ki voltam borulva. Nehéz lett volna korábban szólniuk? Vagy egyszerűen mindent úgy hagyni, ahogy az volt. Úgy kezelnek minket, mint valami rongybabát. Vagy cselédet. Füttyentenek, és azt hiszik, hogy mi már egyből ott is vagyunk, hihetőnek tűnő műmosollyal a képünkön. A másik meg a nyomorult ügyintézés. Most komolyan egy egész órát kellett veszekedve telefonálnom, mire felfogták, hogy lehetetlen az a kérésük, hogy mind a négyen legyünk ott éjjel a repülő indulásakor? Nem csak azért, mert eszünk ágában sincs hajnali egykor induló repülővel menni, hanem mert csak én vagyok az országban? Komolyan azt hiszik, hogy csak kifogásokat keresünk, hogy ne kelljen olyan korán odamennünk? Miket képzelnek ezek rólunk. Arról már nem is beszélve, ha így fognak ott is hozzánk állni, akkor nagyon remek hosszúhétvége elébe nézünk. Max ha sokat zargatnak keresek magamnak egy kengurut, elbújom az erszényében, és megkérem, hogy vigyen engem valami kellemes homokos tengerpartra, távol az őrült autósoktól.

A parkolóba érve örömmel konstatáltam, hogy még világít a lámpa az előtérben, tehát nem kell előbányásznom a saját kulcsomat, amit csak úgy bevágtam a táskám aljába.

- Jó estét! – köszöntem oda az esti portásnak.

- Jó estét hölgyem! – megkérdezhetném, hogy mi járatban van errefele? – állt fel az asztalkája mögött.

- Edzeni jöttem, és soká fogok maradni. De ne aggódjon, van kulcsom, nyugodtan zárjon, kijutok. – indultam el az öltözők irányába. Lehet, hogy kicsit bunkó voltam, de ha leálltam volna csevegni, csak még bunkóbbá váltam volna.

- Rendben. –hallottam még ahogy belátja, hogy a jelenlétem ellen nem tehet semmit, de már csak az üvegajtón keresztül.

Céltudatosan mentem az öltözőnkbe, ennek a kulcsa persze már a zsebemben volt, majd a villanykapcsolás után felmértem a károkat. Mielőtt elindultunk volna a versenyre kicsit nagy kupit csináltunk. Az egész öltözőnk olyan volt, mintha valami gardrób és raktár keveréke lenne, ahol épp a napokban hajtottak végre terrortámadást. Gardrób és raktár, mert itt minden megtalálható volt, ami nekünk valaha is kellett a korcsolyához. A régi koriktól kezdve a legújabb élvédőig mindent itt tároltunk, Csak a mosnivalót vittük haza.  Nehezen előbányásztam egy egyszerű hosszú ujjút, sportmelltartó már alapból volt rajtam. Átvettem a testszínű tapadós sportnadrágom, majd előástam egy régebbi korimat. Csak azért kerestem ezt elő, mert nem sajnáltam, ha kicsit szétmegy. Nem azt mondom, hogy nem szerettem, de már rendesen használt volt, és bár még mindig jól fogtam a bokámat, az új azért sokkal szuperebb. Éreztem, hogy én most nem olyan kis óvatos levezető edzést fogok magamnak tartani, hanem tombolni fogok, kiadom magamból az összes feszültséget. Erre pedig a lehetőségek közül ezt tartottam a legalkalmasabbnak. Még mielőtt felülre bármit is raktam volna, speciális ragtapasszal rögzítettem a derekamat, majd a sportmelltartóra felvettem egy szoros mellényt. Az volt a fő célja, hogy a gerincemet, akármilyen mozgás ellenére is egybetartsa. Csökkentse a ránehezedő nyomást, és ne engedje elmozdulni. Régebben csak ilyennel szabadott korcsolyáznom, de közlekednem is. De ez már a dolgok jobbik része, volt nekem ilyenem műanyagból is. Arról nem is beszélve, amikor még mászkálni se tudtam. Először kicsit zavaró volt az ismerős érzés, de nem nagyon törődtem vele, inkább ez, mint bármi komolyabb baj. Örüljünk, hogy már nem kell minden nap hordanom. Gyorsan túrtam magamnak két sötét kesztyűt. Azt hamar beláttam, hogy párra esélyem sem lesz, legalább annyira ne legyen különböző.

A pályához beérve felnyomtam a középső villanyokat. Annak ellenére, hogy nem szerettem, ha nem láthatom a nézőteret, feleslegesnek éreztem az egészet kivilágítani. Amúgy sem jöhet be ide ilyenkor már senki.

Végigcsattogtam a korimban a gumiszőnyegen, a sarokban lévő magnóért, de közben ledobtam a telefonom az egyik székre. Beállítottam néhány nyugisabb számot, majd megfogadtam, hogy 30 percen keresztül nem csinálok semmi különösebbet, csak bemelegítek.

Beállítottam a telefonomon az időzítőt, hogy még véletlenül se legyek annyira türelmetlen, hogy a végén ártok magamnak, majd a palánkra tettem.

Sikerült is végigcsinálnom a 30 percet, de a végén már kezdtem belelendülni a komolyabb dolgokba. Mikor csörgött a telefon kinyomtam, majd a magnóhoz csúszva beraktam egy pörgősebb válogatást. Volt köztük több olyan, amire már volt táncunk, olyan is, amire régi, de ’szűz’ számok is voltak, amire csak sorban csinálom a mozdulatokat, a lehető legnagyobb energiát belefektetve.

Pár szám múlva már lihegtem, mikor a végpózban álltam középen. Nem szoktam kifáradni ennyitől, és most a vb miatt jó formában is voltam. De talán pont a sok stressz miatt, vagy csak mert a feszültség annyi energiát szabadított fel, amennyi már hiányzott a testemnek. Inkább nem foglalkoztam vele, legalább ha hulla leszek, otthon már nem fogok gondolkodni mielőtt elalszom.

A két szám közötti pillanatnyi csöndben hallottam, ahogy az üvegajtó zárul. Vagy a portás nézett eddig, vagy mostantól szándékozik.  Hirtelen az összes feszültségem elpárolgott, és egyetlen érzés kerített hatalmába, a teljesíteni akarás. Megmutatni, hogy igen, akármi történhet velem, akkor is én vagyok, hatalmas teljesítménnyel, és nem számít hogy hányadik vagyok egy versenyen.

 Szinte gondolkodás nélkül vettem fel a zene ütemét, ösztönösen mozogtam együtt a hangokkal. Régen csináltam utoljára ezeket a mozdulatsorokat, amit éreztem is, de ott, akkor nem érdekelt. Csak az számított, hogy minden megmozdulásomban ott legyen a dinamika, az erő. Hogy minél magasabbra emelkedjek egy-egy ugrás alkalmával, minél tisztábban érkezzem meg. Nem számított a néha sarkamba, térdembe álló nyomás, tudtam, hogy csak attól van hogy elszoktam a műkoritól. Csak a zenére és magamra figyeltem. éreztem a szelet, ami a sebességtől a zárt csarnokban is megcsapott. Láttam az odébb gördülő hó forgácsot, amit az élemmel okoztam. Hallottam a karistolást, és láttam a vájatokat, amit egy egy komolyabb ugrás utáni landoláskor kreáltam. De mind ezzel együtt valahogy mégis távol volt tőlem az egész. Nyugodt voltam. Pont mint régen. Nem gondolkoztam, csak csináltam a dolgomat, még, ha nehezebben is ment.

Csak arra eszméltem fel, hogy a végpózban állok, a zene megállt, és meg alig kapok levegőt.

Hallottam, ahogy a rejtélyes nézőm, aki végül bejött, és nem kiment, feláll, gondoltam kimegy. De nem zavart, és mozdulni sem tudtam, csak a karomat engedtem le a testem mellé.

- Bocsánatot szeretnék kérni, minden gonosz feltételezésemért, ami csak veled kapcsolatban megfordult a fejemben. – hallottam meg azt a hangot, amire egyáltalán nem számítottam. – Tényleg megdolgozol a sikeredért, és megérdemelten megkaptátok volna az első helyet, ha én nem baszok el mindent.

Hallottam a hangján az önvádat, és azt, hogy őszintén beszél. Tudtam, hogy választ vár, még ha nem is kérdezett semmit. De én nem voltam képes megszólalni. Egyedül csak az járt a fejemben, hogy valahogy meg kellene oldani, hogy normálisan kapjak levegőt, mert a fűző szerű gerincrögzítőm már kissé kezdett szorítani a nagy lihegésben.