Huszonkettedik"

Szép jóestét mindenkinek!

Klau, már itt is van a rész, csak kérni kellett!:) Jó, ezért ez nem igazán működik mindig, de most pont ott voltam, hogy na ma már tényleg befejezem és felrakom. Az, hogy már várja valaki, az meg csak plusz biztatás volt, és nagyon jól esett! Köszönöm a pipákat is, örülök, hogy kapok valamiféle visszajelzést!

És hozam megint egy kis videót :)

Mindenkinek sok sikert és kitartást az egész hétre!

Puszi

Dorcsa

- Neked is jóestét! – szólaltam meg végre nagy sokára, majd békés tempóban kicsúsztam a szélére, majd lassú levezetésbe fogtam. Nem amiatt akartam abbahagyni, mert idejött, mert hát az kit érdekel? (jó, hát végül is engem, de…). Közepes tempóban csúsztam, jól elnyújtott mozdulatokkal, hogy érezzem, ha valahol nincsen rendben valami.

- Hello. – köszönt, mint aki megértette a célzásomat. Az egyszerű csúszkálásból átváltottam előre koszorúra, az mégis jobban megmozgatja a derekamat. Ezt is túlzó mozdulatokkal. Szinte térdeltem a jégen. Ahogy épp arra felé csúsztam összeakadt a tekintetünk. El akartam fordulni, de aztán inkább megvártam azt, amíg jön az ív. Nem akartam kifordulva korcsolyázni, belém lett nevelve az egyenes tartás.  Ez a pár pillanat azomban úgy tűnt épp elég volt neki arra, hogy úgy ítélje nem vagyok veszélyes. Lassan felállt, és amint elkanyarodtam hallottam a halk lépteit óvatos visszhangot verni a csöndes csarnokban. Aztán ahogy leért megállt. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá, így egy hirtelen fordulattal átváltottam hátra koszorúba.

- Mindig ennyire meghajtod magad? – kérdezte, miközben mereven vizslatott.

- Nem. – fordultam inkább vissza, hogy ne kelljen a szemébe néznem.  –Csak ha ki akarom tombolni magam…

Erre nem válaszolt semmit.  Gondoltam sejti, hogy amiatt a kis előrehozott fotózás miatt van az egész. Vagy neki az természetes, hogy három nappal előtte szólnak? Pár percig csöndben korcsolyáztam, teljes nyugalommal váltottam át keringőhármasokra, és vettewm bortokba a pálya közepét a széle helyett.

- Tényleg sajnálom… - hallottam meg, ahogy halkan, szinte csak magának suttog. De ez épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nagyon el van tévelyedve.

- Mi? – fékeztem le, nem túl elegánsan, jó nagyot karmolva a jégbe.

- Tudom, hogy így utólag már sokra megyek vele, de…

- Figyu, te félreérted a helyzetet! – Siklottam oda hozzá. – A verseny megvolt, másodikok lettünk. Lehet, hogy miattad, lehet, hogy amúgy is jobbak lettek volna nálunk. Mindegy, elmúlt. Ezen ne emészd magad, mert ha csak azon emészted magad, hogy mikor mit rontasz el, akkor soha nem fogod boldogan élni az életed!

- Hogy felejteném el, ha te is itt pattogsz miatta? – szegezte nekem,  meglepően éles hangon, a kérdést.

- Én most egyáltalán nem azon pattogok.

- Persze.

- Jó, akkor tudd jobban, hogy mit gondolok! – vágtam a képébe, majd izomból ellöktem magam a palánktól.

- Várj! - kapott a kezem után, így kénytelen voltam a recémet belenyomni a jégbe, ha nem akartam a saját erőmtől pofára placcsanni. – Nem úgy értettem… Elmondod, hogy mi a baj?

- Most? – kérdeztem döbbenten. Majd hirtelen rájöttem, miért érdekli annyira. Meg akar bizonyosodni róla, hogy tényleg nem ő a baj. Lehet, valahol mélyen van olyanja, hogy lelkiismeret, és most azt akarja megnyugtatni?

- Máskor úgyse mondanád el…

- Igaz. Konkrétan 4-5 órája felhívtak, hogy akkor programváltozás, a péntek helyett holnap, akarom mondani, holnap után hajnali egy óra tizenhárom perckor indul a repülőnk. És hogy márpedig mind a négyen megyünk, és legyünk ott akkorra. Probléma ott kezdődik, hogy a többiek nem fognak már az ország területére lépni, mielőtt Ausztráliába mennének, pénteken.

Kicsit sokat veszekedtem az ügyintézőkkel, mire felfogták, hogy rajtam kívül nem megy senki az ő gépükkel. Legalábbis hozzám képest sokat. Röviden- tömören ennyi. – tártam szét a kezem, és mint aki jól végezte dolgát indultam volna hátrafele.

- Ha megnyugtat, nekem is csak ma szóltak. – engedett a szorításán, de még mindig fogta a kezemet.

- Nem nyugtat meg.

- Eljössz velem vacsorázni?

- Hogy mi? - Kérdeztem döbbenten, és inkább visszatámaszkodtam a palánknak. Még egy ilyen húzás, és tényleg elvágódok, álló helyzetemben.

- Hát öhmm… Vacsorázni… - nézett rám zavartan. Jó, konkrétan úgy nézett, mint aki azt hiszi, hogy nem ismerem a vacsora szót. – Mármint, ha nem akarsz, persze, megértem…

- Szívesen!  - vágtam rá, hirtelen ötlettel, mire látványosan megnyugodott. – De őszinte leszek. Kíváncsi vagyok, milyen amikor nem vagy bunkó.

- Hát akkor igyekszem azt bemutatni! – eresztett meg egy halvány mosolyt.

- Rendben. Viszont rám most elég sokat kell várnod. – mértem fel a helyzetet.

- Ráérek.

- Akkor helyezd magad kényelembe. – indultam el a magnóhoz, amit kikapcsolva visszatettem a fal mellé. Majd lendületesen kinyitottam a palánkon a nagykaput, és persze meg is kapaszkodtam benne, mert koriban nem egy egyszerű művelet ez a szárazföldről.

- Amúgy mit csinálsz? – kérdezte a hátam mögül, mire én sikeresen bevágtam a könyököm a kapuba.

- Le kell takarítanom a jeget, mert kicsit használhatatlanná tettem a hokisok reggeli edzéséhez. – mutattam a  kicsivel mögöttünk álló rolbára.

- Megcsinálom helyetted! – indult el egyből felé.

- Hé-hé-hé! Állj! – kiáltottam utána, mire ő felpattant, és onnan nézett le rám. – Tudod te egyáltalán használni?

- Régen hokiztam. – Majd, mint aki ezzel le is rendezte a dolgokat elindult. Épp hogy el tudtam előle totyogni.

…

A zuhanyzóban aztán sokáig folyattam magamra a meleg vizet. Egyáltalán nem fáztam, de a hátamnak nagyon jól esett, ahogy masszírozta. Segített ellazítani az izmaimat, és  nem éreztem magam annyira kifáradtnak. Szépen lassan elzártam a csapot, megkerestem a törülközőt, majd azt magamra tekerve nekiálltam a hajszárításnak. Aztán, hogy annyira ne húzzam az időt, gyorsan felkaptam magamra az első kezembe kerülő ruhadarabokat. Amikbe beleizzadtam, azt gyorsan bedobáltam egy tornazsákba, majd a villanyt leoltva bezártam az öltözőnket.

- Meg is vagyok! – léptem be a pályához. De semmi válasz. – Hallihóóó… Jajj. ne játszunk itt a pasi, hol a pasit, mert nagyon idegesítő… Kérlek ne ugorj hátulról a nyakamba! Vagy oldalról, vagy valami… - Kezdtem el magamban beszélni, miközben elsétáltam, az ajtótól, hogy belássam a nézőteret. – Vagyis, miket beszélek én, tőled nem telik ilyen poénokra. - Tettem hozzá. - Bocsánat, csak a hokisokhoz vagyok szokva. De meg is vagy! – Láttam meg, még mindig a rolba kormánya mögött ücsörögve. Először úgy tűnt, mintha aludna. Aztán közelebb érve láttam, hogy csak zenét hallgat. Ennyire lassú lettem volna? Gyorsan becsuktam az ajtót, majd odasétáltam elé.

- Figyu, én megjöttem. – és,  csak hogy tudatosítsam benne,  elkezdtem böködni a lábszárát. Lévén azt értem el.

- Már meg is jöttél? – vette ki a dugót a füleiből.

- Ja, gondolom már halálra untad magad.

- Dehogyis, épp csak végeztem.

- Amúgy köszi, egész jó lett!

- Igyekeztem. – vigyorgott ő is. – Amúgy mi az, hogy egész jó? Ez profi munka! – mutatott vissza a jégre, de semmit nem látott belőle, mert abban a pillanatban értem el a villanykapcsolót.

- Hidd el, holnap tudni fogják, hogy én voltam itt. Majd elmondom, hogy mennyi beszólást kaptam arra, hogy mit műveltem én az ő jegükkel.

- Tényleg szar, ha fel van szántva a jég. – bólogatott elgondolkodva.

- Hidd el az is szar, ha nem tudsz megállni. Amúgy hogy jutottál be? – álltam meg a kapu előtt, és kezdtem előbányászni a kulcsom a zsebemből.

- Akkor még volt itt valami fickó, és kisebb unszolás után beengedett. – nézett el a portáspult felé.

- Kisebb unszolás? Még engem sem akart beengedni, pedig nekem van kulcsom és riasztókódom is. – nyitottam ki az ajtót.

- Erre jó, ha valaki híres…- jegyezte meg bölcsen.

- Most komolyan, bejelentetted neki, hogy te vagy te, és mondta, hogy cső, akkor nyugodtan nyomulj beljebb? – álltam meg hitetlenkedve.

- Nem mondtam, tudta ő. Egy aláírás, és el is volt intézve a dolog. – indult meg a parkoló felé.

- Most meg lelépett, hogy ne kérhessem számon, ha gáz van. – füstölögtem halkan. Azért ez tényleg felelőtlen pofátlanság. –Na jön ő még az én jégpályámra!

- Tudsz valami jó közeli helyet, vagy válasszak én? – Állt meg a kocsim mellett. Jó, mondhatjuk úgy is, hogy a kocsija mellett, mert az az enyém mellett parkolt…

- Szinte mindet ismerem a környéken, de válassz nyugodtan. Majd követlek. – szálltam be a kocsimba, majd szépen komótosan a nyomába eredtem.

Így vacsoráztam végül együtt az, amúgy annyira nem is elviselhetetlen, Kimi Raikkönennel. Így történhetett meg az is, hogy felajánlotta, hogy elvisz Ausztráliába, merthogy neki van saját repülője. És így sikerült éjfél körül, rendes hátfájással, ágyba kerülnöm. Reménykedve, hogy nincs semmi komoly baj, pár nap óvatosan, valamelyik merevítőmmel, és már semmi baj.