Karácsonyi Tőlem Nektek

Így 26.-án szeretném veletek megosztani, ezt az apró történetet. És még további sok boldog karácsonyt kívánni.  
 Sok szeretettel, Dorcsa

… Kezem lábam, jajj de fázik…

…csízmám sarkán jégszikrá..ázik,

Ha szikrázik, hadd szikrázzon…

… Azért van ma… szép karácsony…

Halkan dúdolgattam a régen unalomig énekelt karácsonyi dalocskát. A hó, ahogy illet ropogott a talpam alatt, én meg majd megfagytam.  Nemhiába volt december, ilyenkor pedig hideg szokott lenni. Én persze erre nem tudtam figyelni, mikor elindultam otthonról. Csak arra, hogy ne üljek otthon, inkább sétáljak, hátha látok valami érdekeset. És persze láttam is! Nagyon szép karácsonyi fényeket minden házon, a köztereken, az utcalámpákon. Láttam vidáman szaladgáló kutyákat is, akiket kihozott a gazdájuk, a karácsonyi vacsora után. Meg kisgyereket, aki rohant lecsúszni a kis-dombon, az új szánkójával. Búcsúzkodó családokat, akik egymást túlharsogva dicsérték a finom vacsorát, a szép díszítést, az ajándékokat. De engem ne látott senki. Én megbújtam a hóban, a lámpák halovány fényénél. Csak a lábnyomom jelzi majd holnap, hogy erre jártam.  Vagy ha betemeti a hó, még az sem.

Ahogy befordulok a sarkon meglátom a házam. Persze azon is van gyönyörűen világító fénysor, de valahogy nekem nem emiatt tűnt ki. Egyszerűen sütött róla, hogy üres. Ezért is nem akartam még hazaérni. De a hideg nagyúr! Természetesen megint én voltam a hülye, mint a legtöbb esetben, mindig. Én mentem bele abba, hogy külön karácsonyozzunk első nap, mindenki a saját szüleinél, aztán utána jöjjünk össze közösen. Aztán meg már késő volt rájönni, hogy én nagyon nem fogom bírni. A szeretet ünnepét, Nélküle? Már csak belegondolva is süt a dologról, hogy esélytelen. Nem tudom hogyan egyezhettem bele akkor. Persze azt sem, hogy Ő hogy, de hát így történt.

 Én meg inkább gyorsan letudtam a kötelező karácsonyi jópofizást, és hazajöttem. Csak, hogy újra elindulhassak. Mert igen, úgy, hogy a szívem máshova húz, csak nyűgnek éreztem, még a karácsonyt is.

Ahogy a kertkaput kinyitottam apró kis szívecskét rajzoltam a postaládán megülő fehér hóba. Néztem, ahogy az ujjam nyomán összenyomódnak, és feltorlódnak az apró pelyhek. Polt mint bennem az érzések. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan becsuktam magam mögött a kertkaput, majd az ajtóhoz vezető ösvényről letérve egy szívet kezdek kijárni a szűz hóban. A cipőm nyoma gyönyörűen kirajzolja a szívformát. A nappali ablakából pont rálátok. Utólag majd tuti értelmetlen cselekedetnek fog tűnni, de  hiába, így van ez, ha az ember szerelmes.  Ahogy felnéztem a hóból az ablakomra, a karácsonyfa fényei kivilágítottak az utcára. Nem rémlett, hogy égve hagytam volna, de amennyire szétszórt vagyok, simán. És így sokkal szebb látványt nyújt a ház, mintha ez az ablak is komor sötétséget árasztana, csak úgy, mint a többi. A ház most pont rám hasonlít. Már csak halványan tükröződik a vakolaton a kerítésre felfűzött égősor fénye, és innen pont belátni, hogy csak néhány apró izzó pislákol odabenn.  Mint bennem a remény, hogy holnap már újra velem lesz.

A hideg elől inkább bemenekültem a házba. Nem vagyok mazochista, hogy ennyit szenvedjek, direktbe.

Halkan nyitottam ki az ajtót, de még így is visszhangot vert az éjszaka üres csöndjébe. A meleg hirtelen csapta meg az átfagyosodott arcomat, olyan érzést keltve, mintha tűvel szurkálnák. Gyorsan levettem a kesztyűm, majd a kabátom zsebébe tuszkolva ledobtam az egészet egy székre. Cipőmre ügyeltem, hogy ne csöpögjem végig az egész előszobát, inkább gyorsan áttettem a csöpögtető tálcára. Ahogy indultam volna be a szobába a radiátoron megláttam a telefonomat. Látszik, ennyire figyeltem elinduláskor, hogy még ez is itthon maradt. A kijelzőre pillantva láttam, hogy többször is hívott. Már éppen hívtam volna vissza, amikor eszembe jutott, hogy már túl késő van. Biztosan alszik, és a szüleit sem lenne jó felébreszteni. Egy sóhaj kíséretében csúsztattam a zsebembe az apró készüléket. A háttérképem látványa csak még jobban növelte bennem a hiányát.

A lámpát nem kapcsoltam fel, mikor átmentem a nappalin, a karácsonyfaizzók épp elég fényt adtak ahhoz, hogy ne essek el. Lassan, mintha ólomból lennének a lábaim, fokról fokra másztam feljebb a lépcsőn. A közepénél, még visszafordultam. Pont, ahogy terveztem kiláttam a hó szívre, a karácsonyfa mellett.  Viszont a karácsonyfa alatt volt valami, ami eddig biztosan nem volt ott.

Lefele szinte hármasával ugrottam, csak, hogy minél hamarabb lent legyek. A fotel mellett hirtelen lefékeztem, onnan már teljesen biztosan láttam. Mindent. Mert ott volt. Ott volt Ő. Ott aludt, békésen, mintha minden nap ezt tenné, a karácsonyfám alatt.  A  haján megcsillantak az égők fénysugarai, az arca mérhetetlen békét árasztott. Tőlem néhány lépésre ott feküdt előttem életem legszebb ajándéka.

 Megfogtam a pokrócot, ami a fotelben hevert, és óvatosan ráterítettem. Majd csendben lefeküdtem szorosan hozzábújva. Magamra húztam az alkalmi takarónkat, és még egy utolsó pillantást vetettem a halványan megvilágított arcára.

Akárhogyan is indultak a dolgok, mégis ez volt életem eddigi legszebb karácsony éjszakája.

… Béke szálljon minden házra,..
Kis családra,… nagy családra!
Karácsonyfa fenyőága,…
… Hintsél békét… a világra!