Harmincegyedik"

Sziasztok!
Remélem mindenkinek úgy sikerül a félévzárás, ahogy tervezte, aki vizsgázgat, az pedig jól halad! Sok hozzáfűznivalóm nincs a dolgokhoz, lassan már gáznak érzem a folytonos bocsánatkéréseimet a késések miatt...
De videót azért most is hoztam, remélem elnyeri a tetszéseteket, a résszel együtt!
Sok puszi!
Dorcsa

- Olyan szótlan vagy. Minden rendben? – dőlt előre Mark a kocsiban.

- Persze… Csak bealudtam a fotelben, reggeli helyett. És azóta még nem teljesen ébredtem fel.

- Majd a homeban szerzünk neked egy kávét, és probléma megoldva!

- Meg reggelit is, ha már azt is kihagytad! – csatlakozott be Kimi is.

- Igen, én is hasonlóan gondoltam a dolgokat. Azzal a különbséggel, hogy teázom inkább. Kávét csak nagyon komoly esetekben fogyasztok!

- Mi számít komoly esetnek?

- Ha olyan állapotban vagyok, hogy még a saját nevemen is gondolkoznom kell… Na akkor az már biztosan az! – szálltam ki a kocsiból. És persze egyből fel is toltam a napszemüvegem a fejem tetejére. Árnyékban voltunk, és engem, Kimivel ellentétben, sokkal jobban zavart, hogy nem látok, mint az, hogy fotóznak.

- Mark? – kérdezte Kimi az edzőt, aki rá se hederített, csak vigyorogva ment át a biztonsági kapun.

- Nem tudom, ne engem kérdezz! – reagáltam kérdő tekintetére, majd én is bementem a kapun. Igazság szerint nagyon vágytam már valami reggelire. Mindegy, hogy mi, vagy mennyi, csak valami legyen a gyomromban. A hülye görcs, és frusztrált érzés mellett.

Ami meglepő volt, azon kívül, hogy a kocsik birodalmában engem is meg-megállítanak interjúzni, Peteről kérdeztek. A kedvencem az volt, hogy nem zavarja-e, hogy Kimivel vagyok ennyit. Mivelhogy most is kettesben jöttünk ki, Ő meg nincs itt. Most komolyan? Fejtsem ki nekik, hogy próbál aludni, mert vakációztak a barátjával, ahol éjszakánként más volt a program? Mert szerintem ez több szempontból is tökéletes indok arra, hogy kicsit sem zavarja, hogy Kimi kihozott, és nem taxival jöttem.

- Büfét tudod merre van? – kérdezte Kimi, mikor bejutottunk a Lotus területére, majd mikor látta, hogy bólogatok, eltűzött lepakolni.

- Sziasztok, jó reggelt! – sétáltam oda a pulthoz, miután leraktam a kardigánom egy székre.

- Szia! Mit adhatunk? – pattant egyből az egyik kiszolgálólány a reggelije mellől.

- Egy erős koffeines teát kérnék, meg akármit, mit reggelinek lehet nevezni.

- Kakaóscsiga, jó lesz, vagy inkább szendvics? – kérdezte, miközben a szája széléről söprögette a morzsát. – Bocsi, csak reggel volt egy kis fennakadás, így csak most tudtunk leülni.

- Semmi, nem is akarok zavarni, csak nekem is kimaradt a reggeli. Kakaóscsigát szeretnék, azzal semmi baj nem lehet. – mosolyogtam rá, mert tényleg látszott, hogy hajtós órán vannak túl. De legalább  nem unatkoztak. Bár egy büfében gyakran több dolog történik, mint amit az ember el tud képzelni.

- Ne aggódj, már minden rendben,semmi gáz nincs a kajákkal. Ez a Lotus, igyekeznek mindent a maximumra hozni. Különben is, mi már repülnénk. – gyorsan elém rakta a csigám, és feltette a vizet forrni. – Cukrot, édesítőt?

- Cukrot veszek, ha szabad. – szolgáltam ki magam a pulton benyúlva, mire a lányok felnevettek.

- Csak nyugodtan! – szólt át az egyikük.

- És szabad megkérdeznem, hogy mi volt a probléma? – fordultam vissza, miközben vártuk, hogy felforrjon a víz.

- Valami túl sok volt a biztosítéknak este, szerintünk az egyik takarítógép. Így az lecsapta magát, ezzel együtt az egyik nagy hűtőnket is. szerencsére a többi máshonnan kapta az áramot, de így is sok mindent kellett újra rendelnünk, mert nem tudni mennyi ideje nem voltak behűtve. És a felvágottaknál, húsoknál azért elég veszélyes. – rázta a fejét.

 - Az úgy tényleg necces!... Az ebédrevalóval minden ok?

- Persze már mindennel!

- Jó, akkor majd ide jövünk enni, mert nincs kedvem a rengeteg emberhez az étteremben! – álltam fel a szerzeményeimmel a kezemben. – Köszönöm szépen, és nektek is jóétvágyat!

- Nagyon szívesen! Köszönjük, viszont!

…

- Na, hogy tetszik, itt Ausztráliában? – huppant le mellém a műanyag székre Mark.

- Hát, igazából nincs vele túl sok bajom… De az se zavarna, ha otthon lennék!

- Tényleg húzós lehet, így egyből a nagy versenyetek után idejönni. Családot nem nagyon zavarja? – vett át egy palack ásványvizet, amit az egyik kiszolgálólány hozott neki.

- Nagyim kicsit el volt kenődve, de csak amennyire mindig szokott, ha pár napra eljövök a közeléből. Pete, és Kateék itt vannak, csak néhány ismerős az akit tényleg régebben láttam mostanában. Meg persze Manyus, de ő most pihen. – gondoltam végig a helyzetet.

- Lehet, hogy tapintatlan vagyok, de szüleid? – nézett rám óvatosan.

- Lehet, hogy furán hangzik, de nem nagyon tartom velük a kapcsolatot. Szóval igazából nem zavar, hogy ekkora köztünk a távolság, akkor se beszélnénk többet, ha Svájcban lennék. – vettem a kezembe a teámat, és óvatosan elkezdtem szürcsölgetni.

- A túl sok edzés miatt, vagy nem is Baarban élnek?

- Azt először is szögezzük le, hogy én Zug-i vagyok, nem Baar-i! Amúgy meg ők nem is Svájcban élnek, és én döntöttem úgy, hogy eljövök otthonról. – igyekeztem óvatosan megfogalmazni a dolgokat. Nem szeretek másoknak beszélni erről, mert mindig megkapom a sajnálkozó tekinteteket, és azzal nem tudok semmit kezdeni. – Túlságosan ők akarták irányítani az életemet, nekem nem engedtek beleszólást, és közben mégsem foglalkoztak a dologgal. Én meg, Pete segítségével, megoldottam, hogy átköltözhessek Svájcba. – dőltem hátra, és vártam a következő kérdéssort. Az emberek nem tudják ennyiben hagyni a dolgot.

- És azt jól sejtem, hogy ennek az eseménynek jelentős köze van a balesetedhez? – kérdezte, miközben az óráját bámulta.

- Jól.

- Figyelj, bármi baj van, nekem bármikor szólhatsz, segítek megoldani, tudod? – kezdett el apáskodó hangon beszélni, én meg majdnem felnevettem. Kicsit bizarr érzés így a húszas éveim közepén, egy max 10 évvel idősebb pasitól. Főleg, ha Mark az illető.

- Tudom Mark. Pontosan tudom, hogy Manyus megkért, hogy nagyon vigyázzál ám ránk helyette is. – buktattam le nevetve. – Ott álltam mellette, mikor telefonált.

- De most komolyan… Lehet, egyébként nem mondtam volna, de tényleg szívesen segítek, ha kell valamiben. – mosolyodott el zavartan.

- Köszönöm, de már abszolúte együtt tudok élni a dologgal. – néztem rá őszintén. Nem tudom, hogy mire fel van ilyen lelkizős kedvében, de nálam ritkán lehet olyan pillanatokat elkapni, amikor nyíltan beszélnék a múltamról. Főleg olyanoknak, akiket nem ismerek komolyabban. – De ha beszélgetős kedvedben vagy, mesélj te nyugodtan!

- Nem, köszi. Igazából rohannom kell Kimihez, hamarosan kocsiba ül. – állt fel mellőlem. – Odajössz előtte köszönni neki?

- Inkább itt maradok. Van kivetítő, majd innen nézem! De üzenem neki, hogy hajrá!

- Rendben. Szia! – indult el rohanva a folyosó felé. Szerintem nem is hallotta amikor köszöntem neki.

A reggelimet kivégeztem, majd rácsörögtem Petere, hogy keljen fel, különben nem ért volna ki a következő fontos körözgetésre. Kicsit morgott, de aztán a nagy fetrengésben lefejelte az ágytámlát, úgyhogy tudtam, azok után tuti felkel.

Miután megittam a teámat visszavittem a pulthoz, és kértem magamnak egy forrócsokit. Mégis csak kellemesebb annak a társaságában bámulni az autók monoton menetelését. A csokiban boldogsághormon van! Közben persze nem tudtam elfojtani a feltörő emlékeimet. Így inkább hagytam, hogy kibontakozzanak a felszínen, míg elkezdődik az időmérő, mintsem egész nap nyomott hangulatban legyek miattuk.

„- Nem Anya, semmi pénzért nem megyek veletek. El leszek itt is gond nélkül. – üvöltöttem ki a szobámból. Már az ajtóban álltak, de még mindig nekem kiabáltak, hogy igazán mehetnék.

- De hát annyira örülne neked…

- Képzelem!

- Neked is jobbat tenne, ha nem itt kuksolnál csak a szobádban, a számítógép előtt! Végre egy kicsit kimozdulnál!

- Majd átmegyek a nappaliba, oda ki tudok menni a kerekesszékkel. – morogtam. Pontosan tudtam, hogy mi a jó nekem, és azt is, hogy mi nem. Na a mai családosdi program tökéletesen a második kategória közepébe tartozott.

- Ne feleselj, mi csak jót akarunk! – Én meg most jöttem egy hófelhőből.

- Jó szórakozást! Sziasztok! – tekintettem befejezettnek a beszélgetést.

- Szia. – azzal végre elmentek.

Én meg nekiállhattam keresni az valami jó helyet magamnak. Mert azzal már tisztában voltam, hogy elköltözöm innen, a lehető leghamarabb. Az országból is. Csak azt nem tudtam, hogy hova. Mert teljesen egyedül kezdeni egy új életet… Hát az azért elég húzós.

Épp azon gondolkodtam, melyik országban érné meg jobban sport szempontjából, mikor csörgött a telefonom. Megszokásból elgurultam a kisszekrényig, majd az ismeretlen szám ellenére felvettem.

- Haló…

- ööö… Hallo… Pete vagyok, ha még emlékszel… - kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy angolul beszélnek a telefonba, aztán meg azért ültem döbbenten, mert megértettem a mondatot.

- ííííííí!!!! Igen, igen, igen! - csapkodtam örömömben a tolókocsim karfáját. – Hát hogyne emlékeznék arra az idióta-imádnivaló fejedre!

- Pedig én már féltem, hogy ez is kimaradt. – sóhajtott nagyon a túloldalon.

- Honnan van meg a számom? Katetől ugye? Mert én mindig elfelejtem elkérni a tiedet, túl sok mindenről beszélünk…

- Persze, hogy tőle. De mesélj, hogy vagy, mi van most veled! Ne csak tőle halljam félszavakból!

- Hát igazából mondhatni jól vagyok, de azért sokkal praktikusabb lenne az, hogy szarul. – kezdtem bele a mondanivalómba, és csak ömlöttek belőlem a szavak. Senkinek nem mesélhettem úgy igazából a fejleményeimről, a lebukás veszélye nélkül. Egyedük Katetel osztottam meg néha a dolgaim, de azt is csak levélben. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy kiadhattam magamból mindent. – Szóval, most ott tartok, hogy keresek magamnak valami kis kellemes lakást, egy jóféle országban, olyan helyen, ahol van befogadó képes egyesület, kulturált edzővel.

- Biztosan meg akarod tenni ezt a lépést? Mert ez így elég nagyszabásúan hangzik… És nem tudom mennyire vagy terhelhető.. – Vetette fel az aggályait. Eddig csak belehümmögött, mégis tudtam, hogy végig figyel.

- Nagyjából annyira vagyok terhelhető, mint régen. Azt, hogy ez pontosan mit is jelent, azt majd a jövendőbeli sportorvosom fogja meghatározni. Egy apró változtatás van. Nincs műkori…

- Akkor…? – és hallottam a hangján, hogy nem érti a helyzetet.

- Átcsúszom hozzátok. Jégtánc. – jelentettem ki boldogan. Persze, nehéz beletörődni, hogy nem pont azt fogom csinálni mint előtte, de ha az egész helyzetet nézzük, akkor messze ez a legeslegjobb megoldás.

- Mekkora jó! Kérdezhetek egy merészet?

- Persze, tudod, max nem válaszolok.

- Lennél a párom? – én meg teljesen lefagytam. Mert erre tényleg nem számítottam. De az az érzés, hogy akármi is történt velem, ő megbízik bennem annyira, hogy ilyenre fölkér… Lehet azt mondani, hogy meggondolatlan, és nem is gondolja komolyan, nekem mégis elszorult a torkom. Nem tudom, mikor folyt le az első könnycsepp az arcomon, de az biztos, hogy nagyon régóta most először nem érzetem fájdalmat miatta. Most ez a boldogság könnye volt, bő három év után az első alkalommal.

- Igen!...De várj! Kate? Hiszen eddig vele voltál. Történt valami? – ijedtem meg hirtelen.

- Közös megegyezéssel inkább Johnnal folytatják tovább. Nekem kicsit szarul esik, meg féltem is, hogy mi lesz, ha szétmennek, de beleegyeztem. Úgyhogy, csak neked vagyok itt!

- Ugye azt tudod, hogy én eddig igazából nem nagyon jégtáncoltam? – kérdeztem, még mindig feléve. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egyszerre történhet velem ennyi jó.

- Kit érdekel, neked a jég az otthonod, nem számít, hogy műkori, vagy akár hoki, simán menni fog! Szóval? Benne vagy?

- Benne, persze!... De Pete!

- Igen?

- Nagyon komolyan fogjuk csinálni, jó? Attól, hogy volt a baleset… Szóval amiatt nekem világbajnoki címet kell szereznem… - mondtam ki azt, ami egész eddig eljuttatott. Ami miatt képes voltam megcsinálni bármit, bármi áron. Ésszerűség határain belül persze.

- Megoldjuk! – nevetett fel felszabadultan. - Szóval akkor jössz Svájcba?

- Svájcba? Hát hogyne, persze…”

Meglepődve kaptam fel a fejem, amikor hirtelen többen jöttek be a büféhez. ’ Mindjárt indulhatnak! Romainnal szerintem nem lesz gond, ha úgy megy, mint eddig. Reméljük Kiminek is jobban megy majd az autó!’

Így én is a képernyőt kezdtem bámulni, és nekiálltam nagyban szurkolni mindkettőjüknek. Bár az kétségkívül igaz volt, hogy Kimire fért rá jobban.