Harminckettedik"

Sziasztok!
Eme szép esős estén végre sikerült rászánnom magam, hogy lezárjam ezt a fejezetet. Mert hát igazából már csütörtökön megvolt nagyjából a dolog, csak nem tudtam abbahagyni. Kicsit így is lezáratlannak érzem, de már legalább nem olyan ecetes-ollóval nyisszantott jellegű.
A videó mellé még elmondanám, hogy a csávó nekem nagyon nem jön be, szexinek meg végképp nem mondanám (ez a nadrág... jajjmamikám...). De hogy nagyon tud, és iszonyat profi, az biztos. Azért gondoltam, hogy megmutatom nektek.
Mindenkinek kitartást a hétre!
Dorcsa
 ui.: Szeretném megköszönni demonnak a kommenteket, nagyon sokat jelent, hogy valakitől kapok szöveges visszajelzést! Köszönöm!! :) Illetve szeretnék mindenkit buzdítani, hogy írja meg a negatív/pozitív véleményét, nagyon boldoggá tennétek, de tényleg!

- A francba… Hát azért sikerülhetett volna jobban is! – dőltem hátra magamban morogva, mikor kiderült, hogy vége az időmérőnek,  Kimi már nem fog előrébb kerülni. Csak a 18. helyen állt, ami akárhogy is nézzük, nem túl rózsás. Persze két év kihagyás után ez is szép helynek mondható, örüljünk, hogy a gázpedált megtalálta, de akkor is… Bizonyítani akart. Főleg magának, mert őt aztán nem érdekli, hogy a közvélemény mennyire őt figyeli. Meg gondolom neki is számít, önbizalmat ad, hogyha sikeresen térne vissza. És nem kellene mindent újra felépítenie.

Mélázásomból a telefonom zökkentett vissza.

- Szia Pete, mondd! Elfelejtettél felkelni, vagy eltévedtél?

- Mondhatni eltévedtem. De nem! – vágta rá, mikor felnevettem. – Tudom hol vagyunk, csak azt nem, hogy te hol vagy, illetve hogy hogyan lehet odajutni.

- Vagytok? Ja, hogy Kate és John is veled van! – esett le. – Hát én itt ülök a büfében.

- És kijössz értünk?

- Hol vagytok? Mert akárhova nem…

- Ó, hát közel vagyunk! – kezdett el egyből magyarázni – Van mellettünk egy nagy parkoló, sok kocsival. Egy kordon mögött sok rajongó. Meg több fém ellenőrzőkapu, néhány kétajtós biztonsági őrrel.

- Még csak a bejáratnál vagyok? – kérdeztem rá, miután fejben összeraktam a helyszínt.

- Ott, ott. – válaszolta, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Sőt, azon kívül.

- Te majom. És én most odáig menjek ki elétek? – tettettem a felháborodottat. De közben már szedtem össze a cuccaimat az asztalról.

- Nem az én ötletem volt! – kezdett egyből védekezni. - Vagyis nem csak. Mindenki egyetértett velem!

- Hé, engem hagyjál ki! – hallottam Kate hangját.

- Jó, jó, akkor Johnnal mindketten szeretnénk, ha kijönnél értünk.

- Rendben, megyek. De legalább a kapun gyertek be, jó? – indultam kifelé az épületből.

- Okés! Köszi-puszi! Szia! – majd ezzel a lendülettel le is tette.

A paddock területén, ha lehet, még a reggelinél is nagyobb volt a tumultus. Minimum két riporter /négyzetméter volt a népsűrűség, plusz a hozzájuk tartozó fotósok, operatőrök. Na meg minden egyéb ember, aki, hozzám hasonlóan el akart jutni a-ból b-be. Óvatosan kellett kerülgetnem az embereket, míg rám szinte senki sem figyelt.

- Na végre, azt hittük, már sosem érsz ide! – kiabált John, valahonnan a tömegen túlról. Én meg újult erővel vágtam neki a nyomulásnak, hogy végre odajussak hozzájuk.

- Bocs, engem összekeversz a terminátorral. Nem két perc itt átjutni! – álltam meg előttük lihegve.

- És akkor most még vissza is! – karolt át Pete, majd elkezdett tolni, újra a tömeg felé.

- Azért lássátok, hogy mit meg nem teszek értetek!

- Én már rég hagytam volna magunkat megposhadni, a helyedben. – méregette a tömeget Kate. De úgy, mint aki még nem látott ilyet.

- Az a szerencsénk, hogy Nati volt benn. Tudom, te hagynál minket elveszni. – indította meg őt is John.

Visszafelé már nem volt olyan szerencsém, bár lehet, hogy a többiek miatt lettem feltűnő. Többen látványosan fotóztak minket, ahogy egyre beljebb haladtunk, de volt olyan is, aki egyből mikrofonnal fordult hozzánk.

- Milyen élőben kinn lenni egy Nagydíjon? – tette fel az első kérdést a riporternő, miután tisztáztuk, hogy max három percünk, de annyi van számára.

- Bár még az elején vagyunk, és nem sokat láttunk belőle, egyelőre érdekes, és tetszik! – hajolt a mikrofonhoz John.

- Nem gondoltam volna, hogy ekkora tömeg lesz itt. Pedig logikus, hiszen világversenyről van szó. – fűzte hozzá a barátnője.

- És mi a véleményük a csapatról? Szellemiségben, felszereltségben, vendéglátóként? Szóval úgy összességében. –fordult most hozzánk.

- Amennyit láttam belőle, egy nagyon összeszedett, jól működő csapatról van szó. Mindenki pontosan tudja a dolgát, és lelkiismeretesen meg is teszi azt.

- Nagyon tetszik az a hozzáállás, hogy mindenki a legjobbaz szeretné nyújtani. Szerintem ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy jól menjenek a versenyeken. – egészített ki Pete.

- És mit gondolnak az időmérőről? A látottak alapján mire számítanak a versenyen?

- Igazából mi csak most értünk ide… Az első időmérőt nem követtük figyelemmel. –sandított rám drága barátom.

- Én itt voltam, de meg kell mondjam, hármunk közül szerintem én értek a legkevésvé a Forma 1 – hez. De Romainnak gratulálok, szerintem az egy nagyon jó helyezés, így az elején.

- És Kimi? Az ő teljesítményéről mi a véleményed?

- Mehetett volna jobban is, de ez még úgyis csak az időmérő. A fontos dolgok majd a versenyen dőlnek el. – ismételtem el egy, még a büfében hallott mondatot.

- Köszönöm, további kellemes itt tartózkodást! – mondta egy szabvány műmosoly kíséretében, majd meg se várta, hogy mi is elköszönjünk, eltűzött máshova.

- Álljunk csak megy egy percre! Te honnan lettél ekkora nagy autóverseny szakértő? – állt be elém John.

- Tényleg, itt vagy pár napot, és már profi nyilatkozatot tudsz adni? – csatlakozott Peter is.

- Nyugi srácok, csak a büfében hallottam, ahogy megbeszélték egymás között a szakértők. – indultam el újra. - Amúgy meg még bármi lehet, hiszen ilyen időmérőből három van, és az utolsó határozza meg a végleges indulási sorrendet. Ne nézzetek így, ezt reggel gyorsan elmondták nekem a kocsiban, hogy tudjam, mit fogok ma látni. – tettem hozzá magyarázatként.

- Amúgy mi lett az eredmény?

- Romain harmadik lett, ha jól emlékszem. Kimi meg valahol a végén, húsz hoz közel, de még tizenvalahány. – próbáltam felidézni a számokat.

- Tizenhány? – kérdezett vissza John.

- Tizenhét-nyolc? Nem tudom pontosan. Majd benn megkérdezzük.

- Azért nem tök mindegy!

- Már miért nem? Egy hely, az tényleg nem számít sokat. Ilyenkor újraindul a számláló. – mondtam fel a Forma 1 gyorstalpaló tanfolyam egyik leckéjét. Reményeim szerint jól.

- De, ott pont sokat számít. Azt elfelejtették mondani, hogy húznak egy határt, és aki azon kívül esik, az nem mehet újra?

- Ööö… De, lehet… Csak erre nem gondoltam.

- Jajj, Nati! – nevetett John. – Pedig márt azt hittem tök profi lettél.

- Jó, most ne gyertek nekem a szőkenős viccekkel, mert a barna még ennyit sem tud mint én! – próbáltam elébe menni a dolgoknak.

- Igaz, de ő nem is mondja! – csatlakozott nevető barátjához Pete, én meg éreztem, hogy itt semmi jó nem fog kisülni.

- Inkább keressük meg őket! – állt elő a békítő ötlettel Kate, majd engem maga után húzva nekiindult az épületnek.

…

- Mit keresel annyira? Lassan eltűnsz a táskádban!

- Elhagytam a könyvemet! – szórtam az épp kezemben levő dolgokat az asztalra.

- Hát ezek között tényleg nincs…

- Kössz, ha nem mondod, azt hiszem, hogy a labellom az! Egyéb építő jellegű megjegyzés?

- Kihoztad egyáltalán magaddal?

- John, az mindig nálam van. Sose lehet tudni, mikor lesz szabad öt percem olvasni.

- Valld be, hogy unalmasabbnak hitted az időmérőt!

- Jó, igen… De attól még nem lesz meg! – csaptam tehetetlenül az asztalra.

- Nem lehet, hogy a büfében hagytad?

- Nem hinném. Ott nem vettem elő… De más megoldás nincs. – álltam fel, miközben a táskámba söpörtem az asztalra kitett dolgokat. – Köszi a tippet Kate, mindjárt jövök, csak elnézek oda.

- Azért a nézz a lábad elé is! – kiabált utánam Pete, mikor kirohantam az ajtón.

Mégis hogy a fenébe lehetek ennyire szétszórt? Nem veszem észre, hogy otthagyom a könyvem az asztal közepén?

Mikor már biztos voltam benne, hogy nem látnak, újra a táskámban kezdtem el kutakodni. Azt hamarabb kinézem magamból, hogy nem veszem észre a táskám alján, mint azt, hogy ott hagyom az asztalon. Az volt a nagy szerencsém, hogy nem került lépcső az utamba, különben keservesen lebucskáztam volna rajta.

De persze egy emberekkel és falakkal teli épületben nem csak a lépcső jelenthet veszélyt, a fejükkel egy táskában közlekedőkre. És én ezt elég hamar meg is tapasztaltam. Jobban mondva egész szépet ütköztem egy valamivel. Mert hát ugye siettem attól függetlenül, hogy nem egészen láttam, merre is.

Igazából nem kimondottan zavart az, hogy valaminek nekimentem. Mert ahogy fél szemmel kipillantottam a táskám sötét rejtekeiből megláttam, hogy a mellettem lévő folyosón kellene befordulni. Egyből változtattam is az irányomon, és indultam volna a büfé felé. Csakhogy az a valami elkapta a derekam.

Na erre már egyből kikaptam a fejem a táskámból!

- Auu…- De nem kellett volna, ugyanis sikeresen telibe lefejeltem az akadályomat.  Kimit, mint kiderült rendkívül érdekelte, hogy mégis mit kutatok annyira, és közelebb hajolt, hogy megnézze. Ez lett mindkettőnk veszte.

- Nem gondolod, hogy kicsit veszélyes így mászkálni? – mutogatott a kezével, miután elengedte a homlokát.

- Igazából, ha te előre néztél volna, akkor semmi se történik.

- Direkt álltam meg egyhelyben. – vigyorgott csibészesen. – Érdekelt, hogy mennyire figyelsz.

- Nagyon figyeltem, csak nem előre.

- Tényleg, mit sikerült elvesztened?

- Nem veszett el!! Csak épp most nincs nálam.

- Jó, jó, jó, nyugi!

- Amúgy a könyvemet.  – indultam el, ő meg jött mellettem.

- És miért ennyire fontos?

- Hosszú… Lényeg az, hogy azzal foglalkozom, hogy könyveket írok át színpadon megjeleníthetővé. És ez is egy ilyen könyv.

- És időre kell eladni?

- Nem is az… Csak már az egészet kipreparáltam. Szinte nem is látszik, hogy hol van nyomtatott betű, hol pedig az én jegyzeteim… Szóval eszmei értéke van főleg.

- És nem sok a korcsolya mellé? – támaszkodott meg az asztalon, ami alatt én a könyvem kerestem, hiszen rajta nem volt..

- Nem, simán elférnek.  – egyenesedtem fel. – Megkérdezem, hátha valaki leadta a pultnál.

- Az ajtó előtt várlak!

- Oké... Sziasztok! Az első időmérő alatt elhagytam egy könyvet, annál az asztalnál. Nem lehet, hogy valaki… Igen, az lesz, köszönöm! – vettem át megnyugodva, majd kimentem Kimi után.

- Jól rakd el, aztán menjünk!

- Elraktam. De hova sietsz, vagy miért akarsz felszívódni innen?

- Mert rendesen lekoptattam az újságírókat.

- És most követnek?- néztem körbe nevetve, miközben elképzeltem, hogy nekiállunk bujkálni egy adag feldühödött újságíró elől.

- Ők nem. De a sajtósomtól majd megkapom a magamét.  – húzta be a nyakát, mint egy kisfiú, ha tudja, hogy rossz fát tett a tűzre.

- Majd én megvédelek! Csak menjünk vissza a többiekhez, mert amúgy rád is várnak!

- Már minek várnának rám?

- Nem is tudom… Mert ma még nem találkoztatok, és köszönni akarnak, mert meg akarják beszélni a tegnapról mára áttett fotózás részleteit, vagy, én személy szerint kíváncsi lennék a véleményedre az időmérőről. – mutattam az ujjamon a pontokat.

- Szar volt, és kész. De majd lesz jobb is. – dörmögte, majd szép komótosan nekiindultunk.