Negyvenkettedik"

Sziasztok!
Megint itt vagyok! :P
De még mielőtt bármit hoznék először szeretném felhívni a figyelmet, hogy létrehoztam egy emailcímet ( lifewithhereyes@gmail.com ), amit oldalra is kitettem. Igazából azért, mert többször volt már olyat más blogon, amit nem akartam kommentbe megírni, hanem inkább csak a bloggernek mondtam volna el, így végül nem lett belőle semmi. Illetve LyAnál fedeztem fel ezt a megoldást, így onnan merítettem az ötletet :) Úgyhogy akár mi van, vagy csak miért ne alapon ki akarjátok próbálni, csak tessék! (és csak kulturáltan, légyszi!)
Hoztam megint nektek videót is. Aki a 'Time of my life'-ot szereti azoknak különösen ajánlom! :)
Jó olvasást!
Puszi 
Dorcsa

A szokásosnál kicsivel idegesebben róttam a köröket a pályán.  Kimi este érkezett Baarba, és azt beszéltük, hogy másnap találkozunk. Nem egészen reggeli, inkább tízórai céljából, aztán meglátjuk mire jutunk.

Az egésszel annyi volt a gáz, hogy ahhoz, hogy közösen jussunk valamire, az is kell, hogy nekem legyen álláspontom. Mert valljuk be, különben csak annyi lenne, hogy ő mond valamit, ami számomra is elviselhető, én meg rábólintok. És ez így nem igazán nevezhető a dolgok megbeszélésének.

Még a régi módszert alkalmazva pro és kontra listát is írtam… Már elsőre is több dolog került a pozitívumok oldalára. Aztán az egészet átnéztem, próbáltam objektíven, külső szemlélőként tekinteni az egészre. Így elég sokat kihúztam, és írtam bele újakat. A legtöbbet a negatívumoktól húztam ki, felidézve magamban Kate kirohanását. Volt már, hogy szinte hallottam ahogy kioktat, hogy valamit csak beképzelek, csak én érzem úgy, illetve hülyeség. Szóval egyértelműen a pozitívumok nyertek.

De valahogy még így se tudtam elfogadni a dolgot. És már kezdtem én is csak hisztinek érezni az egészet, de hát az érzéseinek nem parancsolhat az ember, nem?

És ez teljesen kikészített. Zene nélkül, gyér világítással szántottam a jeget, mindig a hangulatomhoz illően. Mikor kicsit sikerült megnyugodnom lassítottam, esetleg figuráztam, ha nagyon felhúztam magam teljes erőmből ugráltam, csak hogy lenyugodjak. Volt, hogy annyi ugrást fűztem egymás után, hogy már csak egyhelyben pattogtam, minden lendületem elfogyott… Tipikus gerinckímélő edzés, tény.

Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy képes vagyok ennyire kiborulni. Mert igazából nem is az zavart, hogy Kimivel most mi lesz, hogy lesz, az sokkal jobban, hogy képtelen vagyok dönteni. Hogy ott a lehetőségem valamire, és nem vagyok képes arra, hogy elhatározzam magam. Még csak lépnem sem kell, elég, ha hagyom magam sodródni az árral… Hogy nem vagyok képes arra hogy eldöntsem, ha Kimi mégsem akarna semmit, én örüljek vagy se. Mert ennek is van esélye. Ki tudja, ő mit gondol. Annyira lefoglalt a saját nyomorúságom, hogy nem figyeltem egyáltalán arra, hogy részéről milyen lehet.

- Áááááá….!!  - engedtem ki magamból a felgyülemlett érzéseket a jég közepén. Élmény volt hallgatni a visszhangot. – Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? – tettem fel az újabb kérdést hangosan. – Azért én se vagyok teljesen normális. Egy eszméletlen jó srácra van kilátásom, én meg itt hisztizem, hogy mi volt  X éve… Ja, és nem mellesleg magammal beszélgetek, egy szinte sötét jégpályán! – forogtam körbe összezárt lábakkal, széttárt karokkal. – De azt is mondhatjuk, hogy a visszhanggal beszélgetek, és máris sokkal jobban hangzik!... Hát én tényleg megőrültem! – ráztam meg a fejem lemondóan. – Szia visszhang, én megyek inkább, mielőtt elvisznek a diliházba! – siklottam le, versenyeken szokott integetéssel a jégről.

***

Reggel persze az estéhez méltóan fáradt is voltam. Örültem, hogy nem korábbi időpontot beszéltünk meg, így is kihívást jelentett felkelni. Gyorsan, még félig csukott szemmel, csináltam magamnak egy erős feketeteát. Amíg vártam, hogy hűljön felöltöztem. Nem estem túlzásokba, inkább a kényelemre törekedtem. Egyszerű farmert vettem fel, hozzá a kedvenc zoknimat. Felülre egy kicsit ejtett vállas, virágmintás felsőt, arra egy barna pulcsit. A hajamat, mivel éjjel még megmostam, csak egy csattal tűztem félre. Szempillaspirál, kicsi korrektor, némi labello, mert lassan darabokban fog leesni a szám, és késznek is nyilvánítottam magam.

A konyhában a teám megivása közben meghallgattam a rádióban, hogy aznap se lesz melegebb, mint eddig, úgyhogy maradtam a vastag kabátomnál, egy bélelt sportcipővel. Nem terveztem sokat az utcán tartózkodni, de fázni se szeretek. A táskámba bedobtam  jogsim mellé a könyvem, ami mostanában, hogy közel a határidő, sajnos inkább volt nyűg, mint élvezet. Néhány papírt és tollat is mellépréseltem, majd az ablakokat becsukva készen álltam az indulásra.

Igazából még mindig nem igazán tudtam, hogy mit akarok, de már teljességgel elfogadtam. Akárhogy alakulnak is a dolgok, nekem tetszeni fog.

A bejárati ajtót bezártam, lerobogtam a garázsba, és pár perc múlva már úton is voltam.

Mondhatni addig hisztizett Őszőkesége, amíg elérte, hogy én menjek át Baarba, és ne neki kelljen jönnie. Mentségére szóljon, azt mondta remek helyet ismer, és meghív, de úgy mondta, mintha itt Zugban nem lenne finom kávézó…

Tízperces autókázás után érkeztem meg a megadott helyre, szinte percre pontosan. Na jó, két perces késében, de hát ennyit illik is, nem?  Egy csendes kis hely volt, igaz, tőle nem is számítottam másra, kerüli a figyelmet.

- Bocsi a késésért! – álltam meg egy félreeső asztal mellett, ahol Kimi terpeszkedett. Mondanám, hogy békésen ücsörgött, és nézett ki a fejéből, de az elég enyhe lenne arra, amit művelt.

- Semmi-semmi, én is most érkeztem. – kapta össze magát, amíg én leültem.  – Mit kérsz?

- Hát…ööö… Mi van?

- Várj, kérek egy étlapot! – nevetett fel, majd intett is a pincéren, aki egyből pattant. Nem egy olcsó hely, az tuti. Bár tudtam eddig is, hogy nem él szegény körülmények között, most is meglepett a hely árszínvonala. A vicc az, hogy én is simán megengedhetném magamnak, hogy akár minden nap ilyen helyre járjak, hiszen elég sok mindent érem máe el ahhoz, hogy legyen egy kellemes összeg néhány bankszámlámon. Tőlem valahogy mégis idegen volt a világnak ez az oldala.

Viszonylag nehezen, de mint kiderült, nagyon finomakat, sikerült választanom.

- Mondd? – kérdeztem Kimit, mikor már vagy két perce engem szuggerált rezzenéstelenül.

- Inkább mondd te! – dőlt előre, és könyökölt az asztalra.

- Te nézel úgy, mint akinek sok mondanivalója van. – passzoltam vissza a labdát.

- Hát jó… - dőlt vissza hátra. – Sokat gondolkoztam… És arra jutottam, hogy ezt neked kell eldönteni. Gondolom tisztában vagy vele, hogy az élet velem nem mindig habostorta…

- Hát velem sem hidd el… Bocs folytasd! – intettem kérdő tekintetét látva.

- Hiába nem akarom, minden amit teszek megjelenik az újságokban, vagy az interneten. És ez a hozzám közelállókra is vonatkozik.

- Mivel elég sok versenyt nyertem, engem is fokozottan figyelnek az újságírók. Eddig is kapós sztorinak számított, ha különböző színű zokni volt rajtam, hogy ez nem okozna változást.

- Jó. De rólam nem egy szép kép terjeng a médiában, meg ezáltal a köztudatban.

- És az engem hol érdekel?

- Egyből az lesz benne, hogy egy részeges döggel jársz, és hogy az első adandó alkalommal meg foglak csalni. Ezek nem jó szándékból írnak, hanem, hogy minél ütősebb sztorit találjanak ki. És téged sem fognak kímélni! – fogta meg a kezem. Látszott rajta, hogy már a gondolatra is felhúzza magát.

- Kimi… Megértem, hogy aggódsz emiatt, és tudom, hogy biztosan lesznek olyan cikkek, amik rosszul fognak esni. De eddig is írtak olyanokat, amitől idegbajt kaptam. Amíg te nem adsz okot arra, hogy ne bízzak benned, addig nem neki fogok hinni. A közvélemény pedig nem érdekel. Vannak barátaim, ismerőseim, akiknek számít a szavuk, de ennyi. És szerencsére Svájcban nem olyanok, hogy az utcán odajöjjenek.

- Csak nem akarom, hogy miattam gondoljanak rosszat rólad is…

- Nem fognak, teszek róla.

- Akkor jó. – mosolyodott el végre, először szívből jövőn. – Ha te ezt nem gondolod akadálynak, akkor részemről ok a dolog.

- Azért én még hozzátennék néhány dolgot, részemről.

- Nem hinném, hogy bármi kivetnivaló lenne benned, Angyalka! – rázta meg a fejét mosolyogva, és a szemén látszott, hogy tényleg komolyan gondolja. – Legalábbis semmi olyan, ami számomra akadály lenne.

- Azért hadd mondjam el…

- Csak nyugodtan!

- Volt régebben egy balesetem, lehet olvastál róla…

- Igen, egy téli időszakban, ami miatt átváltottál műkoriról, jégtáncra. – bólogatott egyből. Aha, szóval nem csak én olvasgatok őutána szabadidőmben. – Ha azt akarod mondani, hogy azóta félsz a hótól, nem baj, mert Finnországban sincs mindig hó, legalábbis, amerre én szoktam járni.

- Nem, egyáltalán nem félek a hótól! – nevettem fel az ötletén. Valahogy mellette sokkal nehezebb volt komolyan gondolni, hogy a múlt bármi problémát okozhat. Annyira könnyű volt egyszerűen elfogadni, főleg, hogy elvicceli a dolgot. – Legalábbis eddig még nem tapasztaltam. Sőt, vezetni is vezetek havas este is, igaz óvatosan.

- Akkor?

- Nem teljesen sikerült túltennem magam még most sem a dolgon. Sem a baleseten, sem az utána következő néhány éven.

- Rengeteg olyan dolog van mindenki múltjában, amin nem tudta túltenni magát. Az, hogy te tisztában vagy vele, már előny, legalább nem ér váratlanul, ha előjön. – nézett rám biztatóan, én meg megint elvesztem a zöldes szemeiben. Komolyan, nem is tudom, minek aggódtam ennyit… Kate is valami hasonlót mondott, neki mégsem hittem…

- Akkor jó…

- Ennyi?

- Ühüm… Asszem… - nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ezután mi jön. Mert eléggé úgy tűnt, hogy előtte is az a lehetőség szerepel, hogy próbáljuk meg együtt, de ez az eddigi beszélgetések alatt egyszer sem merült fel, kimondva.

- Akkor Nati… Húú, de fura… - vakarta meg az állát fintorogva. – Utoljára tizenévesen kérdeztem meg lányt arról, hogy lesz-e a barátnőm…

- Miért, azóta váltottál? – nevettem fel a fura mondatszerkesztésen.

- Nem.

- Nincs azzal semmi baj. – nevettem tovább. Annyira feldobott, hogy kibeszéltem magamból a problémát, ami mint kiderült nem is az, hogy fel se tűnt, hogy zavarban van. – Csak akkor nem értem miért beszélgetünk itt, mert Peter már foglalt.

- Maradj már egy kicsit! – kapta el mindkét kezemet, hogy végre ráfigyeljek. – Nos?

- Ezer örömmel! – mosolyogtam rá. Aztán előrehajoltam egy puszira. Amiből végül csók lett, de még milyen! Az ausztrál éjszakában eltöltött pillanatainkról is csupa kellemes emlékem volt, de ez mindet felülmúlta.

- Mit csinálsz este? – kérdezte a kávézóból kilépve.

- Nincs semmi különös, szerintem dolgozom, mert nagyon le vagyok maradva… - húztam el a szám, mert igaz volt. Vészesen közel volt a leadási határidőm.

- És még egy icike-picike időd sincs rám? – nézett olyan nagy szemekkel, hogyha tényleg egy fél percem sem lett volna is valahogy megoldom, hogy vele lehessek.

- Hááát… - húztam egy kicsit az agyát, de közben támadt egy jó ötletem. – Te szereted a hokit, ugye?

- Igen!

- Este a csapatnak meccse van a csarnokban. Elmegyünk? – lemondtam róla, a ’nincs elég időm’ szlogennel, de akkor már miért is ne?

- Ez aztán a romantikus…

- Ha nem akarsz, akkor csinálhatunk mást!

- Nagyon is szívesen elkísérlek a meccsre! – nevetett rám. – Csak az jutott eszembe, hogy mekkora szerencsém van azzal, hogy ennyire más vagy, mint az összes többi nő!

- Héé…! Azért a romantikát én sem vetem meg!

- Tudom! – nyomott puszit a homlokomra. Oda, ahol még pont nem fedte a sapkám. – Hányra menjek érted?

- Hétkor kezdődik, igaz, hattól melegítenek… Ha hatra jössz?

- Nekem tökéletes! Aztán vigyázz magadra napközben!

- Mindig szoktam! – pipiskedtem fel egy csókért. – De mostmár tényleg rohannom kell! Szia!

- Szia Nati! – állt meg a kocsim mellett, amíg beszálltam, majd integetett, miközben kitolattam.

Imádom! Nem tudom, hogy lehet belezúgni egy emberbe ennyi idő alatt ennyire, de nem is érdekel! Lényeg az, hogy nekem sikerül. És fogalmam sincs, hogy hogy fogok a szeme helyett egy rövid időre is másra koncentrálni, de muszáj lesz. Egyébként sem vigyoroghatok egész nap, mint a vadalma. Na jó, egy picit még, csak amíg elérek a könyvtárba…