Negyvenhetedik"

Sziasztok!
Hoztam is a frisst és a videót, annak ellenére, hogy a következő rész felkerülése egyelőre még bizonytalan. Most ugyanis elutazom, és nem nagyon lesz netem, de laptopom még kevésbé... Szóval egy kis türelmet kérnék, élvezzétek ti is a nyarat, én pedig, amint tudom, hozom a folytatást!
Mindenkinek kellemes pihenést! :)
Puszi
Dorcsa

(Aki szeretné, az itt tudja követni a blogot Bloglovinon)

- Tud köcsög és bunkó is lenni. – olvasta hangosan, hanyatt fekve azokat a sorokat, amiket én szűk egy hónappal azelőtt írtam.

- De héé, az látod, hogy ki van húzva! – kalimpáltam a szeme előtt a pontosításért.

- Igaz, kihúzva, mert megváltozott, és… Mindenki… Ezt itt nem tudom elolvasni – nyújtotta át nekem.

- Mindenkinek lehet rossz napja. – olvastam fel hangosan az idegesen lefirkantott macskakaparásomat.

- Mindez megint csak kihúzva, mert… Attól még az volt. – vette vissza tőlem. – Azért jól el tudtál veszekedni magadban, hallod… De legalább biztos, hogy megalapozott döntést hoztál! – tette hozzá, mikor nem reagáltam le, és inkább csöndbe folytatta az olvasást. -  A csak hiszti dologgal nem értek egyet. Mármint az tényleg rossz tulajdonságom, hogy képes vagyok részeges disznónak lenni.

- De Kimi… Ha azt nézzük, hogy jópár évvel ezelőtt azokat néztem ki a világból, akik nem, és mostanában azok elől az emlékek elől menekülök, akkor ez egyértelműen hiszti. – magyaráztam neki.

- Hát azóta változott az életszemléleted…

-Épp ez az, hogy csak próbáltam változtatni rajta! – csattantam fel, igaz csak olyan halkan, ahogy beszélgettünk, - De ez nem úgy megy! Mert persze egy ideig be tudod magadnak magyarázni, de aztán történik valami, mondjuk, jön egy ilyen alak, mint te, és akkor rádöbben, hogy igazából semmi sem változott. Semmi, az ég egy adta világon…

- Szóval rossz hatással vagyok rád, és leromboltam, amit az évek során sikerült kialakítanod. – mondta teljesen színtelen hangon.

- Még nem fejeztem be, és nem erre gondolok! – vettem el a papírt a kezéből, és most én próbáltam arra kényszeríteni, hogy nézzen rám. – Pont az, hogy szerencse, hogy megismertelek. Különben meddig színészkedtem volna, magam előtt is? Még csak alkoholt sem ittam, pedig régebben, még ha egy lánynak nem is illik, amikor csak alkalmam adódott rá azt töltöttem magamba. – erre halványan elmosolyodott. – És igazából te, főleg azzal a futam utáni bulival, csak ráébresztettél, hogy nem tudok elfutni a múlt elől, mert az bennem van.

- És ez nem baj? – nézett végre rám azokkal a szürkészöld szemeivel, amikben most is egyből elvesztem, - Nem lenne jobb anélkül?

- Nem. Egy ideig persze én is azt hittem, de… Ez most kicsit furán fog hangzani. Szóval annak ellenére, hogy imádok itt élni, és mindent, amit itt elértem, de azt az énemet jobban szeretem. És nem érzem úgy, hogy vissza akarok menni oda, csak belátom, hogy az, aki akkor voltam sokkal jobban érezte magát a bőrében.

- Ezt most nem teljesen értem… De, akkor nem haragszol? – mosolygott rám félősen.

- Egyáltalán nem, sőt! – mosolyogtam vissza, és óvatos puszit nyomtam a szájára. Amit ő csókká mélyített el.

Pár órával később én a nappalim ablakánál lévő kanapén ültem, és laptopoztam, Kimi pedig békésen hortyogott az ágyamon. Egy ideig még csendesen beszélgettünk, aztán egyre inkább csak hümmögött csukott szemmel, míg végül már arra se reagált, hogy megkérdeztem, alszik-e. Így óvatosan kimásztam a karjai alól, amit ő hangos szusszantással vett tudomásul, és mivel a hálóban nem tudtam rendet rakni inkább a konyha felé vettem az irányt. Útközben halkan összeszedtem a ruhákat, és beraktam egy mosást, majd nekiálltam rendet varázsolni a konyhában. Végül így kötöttem ki a laptoppal, kényelmesen a kanapén.

Semmi fontos dolgom nem volt, mert a rendezőtől nem kaptam újabb emailt valami sürgős tisztáznivaló kapcsán, és ahhoz sem volt kedvem, hogy zenét keressek valami új kűrhöz. A kapott emailt viszont a feladója láttán nem volt kedvem megnyitni se. A viszont képernyő felett elnézve nagyon jól kilátás nyílt, ami számomra értelmetlenné tette a neten való céltalan szörfözést. Onnan, ahol ültem pont be lehetett látni az ágyamra, a békésen szunyókáló finn kisimult arcára. A haja már most úgy állt, mintha egész éjszaka forgolódott volna az ágyban, ajkait enyhén elnyitotta, karjait lazán ejtette maga mellé.

Megijesztett a gondolat, hogy ilyen kevés idő után mennyit jelent számomra, úgy, hogy ebből az időből még kevesebbet töltöttünk személyesen együtt. Mert lehet, hogy nem tudom kifejezni magam rendesen, de tényleg sikerült megváltoztatni az életszemléletemet. Sikerült visszább kerülnöm, közelebb a régi énemhez, és most úgy érzem, tényleg az az ember vagyok, aki egész életem során lettem. Talán azzal, hogy, akaratlanul is, de a régi ismerőseimet idézte a viselkedésével, vagy, hogy ennyi gondolkodásra késztetett, már azzal, hogy lehet-e egyáltalán olyan, hogy Mi… Egyszerűen elfogadtam azt, amiről azt gondoltam, hogy sok éve lezártam. Hogy mindenkinek van egy múltja, amin túl kell tudni lépni, de ettől függetlenül nem lehet előle menekülni. Az része az embernek.

Hiába gondolkodtam, egyetlen konkrétumot sem tudtam mondani, amire ráfoghattam volna, hogy ’igen, ez volt az a megmozdulása, ami…’ vagy, hogy ’igen, mióta azt monda, azóta gondolom úgy, hogy…’. Szimplán csak annyi új gondolatot vetett fel a megjelenésével, annyira más megvilágítása helyezte az összes problémámat, hogy mindent sikerült átértékelnem.

Csendesen szemléltem, ahogy nagy sóhajtozások közepette hanyatt fordult, majd a kezet az arcára szorította, aztán lustán felém fordult, és kinyitotta a szemeit. Felébredt.

- Miért nézel? – kérdezte, az álmosságtól még a szokottnál i rekedtesebb hangon.

- Mert aranyosan alszol. – mosolyogtam rá. A haja egy szénaboglyára emlékeztetett, a takaró a forgolódástól a lábár tekeredett, szóval összességében már inkább mókás volt, mint aranyos, de ezt nem állt szándékomban közölni vele.

- Kössz… - fordult vissza inkábba plafon felé. Én meg inkább leraktam magam mellé a laptopot, és úgy figyeltem minden mozdulatát.

 Egy ideig még lustálkodott, végül inkább felült, és végül odasétált hozzám. Kaptam tőle egy lágy, még enyhén álomízű csókot, és a gépemet az ölébe véve letelepedett mellém. Lazán nekem támaszkodva elkezdte nyomkodni a klaviatúrát, de amint kivilágosodott a képernyő meghökkent.

- Upsz… Azt hittem ki van kapcsolva… Van egy olvasatlan mailod!

- Tudom. – bólogattam, a képernyő helyett inkább az ő arcát nézve.

- És nem akarod esetleg… elolvasni? – kérdezte, mire én csak a fejemet ráztam, mert tényleg nem volt hozzá hangulatom. Túl jó volt vele, kettesben, szinte egy külön világban. – Elolvashatom?

- Olvasd… - rántottam meg a vállam, bár kíváncsi voltam arra, hogy mit reagál a rengeteg magyar szó láttán.

- Te… Te itt! – bökött meg, mikor nem reagáltam. Vagyis csak elvigyorodtam, de lehet, ő ennek még kevéssé örült.

- Hé… Mit szeretnél?

- Ezt nem tudom elolvasni! – mutogatott a képernyőre, egyre jobban felháborodva a reakciómon.

- Akkor ne olvasd…

- De ne már… Akkor honnan tudjam, hogy mi van benne?

- Sehonnan… Én sem akarom. Inkább töröld ki, jó? – támasztottam most én a fejemet a vállának. Kezdtem én is álmosodni, sok volt az elmúlt napokban a hajtás.

- És mi van, ha mondjuk a szeretőd írt? – emelte elém a laptopot, de én csak becsuktam a szemem.

- Akkor ma este nem találkozunk, ennyi…

- És akkor mit csinálsz ma este? – érdeklődött. Bár nem értettem miért ez a téma érdekli, miért nem az, hogy van-e szeretőm. De hát nála az ilyet sose lehet előre tudni…

- Még nincs ötletem. Lehet, itthon ülök egyedül, és unatkozom…- ásítottam egyet.

- És ha lenne jobb ajánlatom? – csúsztatta a kezét a derekamra.

- Mint például?

- Mondjuk, eljöhetnél hozzám…

- És akkor ketten unatkoznánk? – kérdeztem mosolyogva, bár ő ezt nem láthatta.

- Pontosan! – nevetett fel, amitől persze a válla is rázkódott. – Veled biztosan jó lehet unatkozni!

Vidáman álltam fel összeszedni néhány dolgot, amire feltétlenül szükségem lehet. Indulás előtt még a Nagyimhoz beszóltam, hogy megkérjem, hogy teregessen ki.

- Aztán érezzétek jól magatokat! – kacsintott búcsúzáskor. De olyat, hogy szokásom ellenére fülig vörösödtem, és a meglepettségtől szóhoz sem jutottam.

- Meglesz! – Válaszolt helyettem is Kimi, majd nevetve átkarolta a derekamat, és elindul velem a lépcsőn.

Tény, hogy abban én is biztos voltam, hogy élvezni fogjuk az estét! Vagy akár az éjszakát is…