Ezzel a kis Aprósággal szeretnék minden kedves olvasómnak nagyon boldog és szeretetben gazdag ünnepeket kívánni, és megköszönni azt a rengeteg szeretet és támogatást, amit az év során Tőletek kaptam. Nem is tudjátok mennyit jelentett időnként!
És, (bár ez nem egy Iceheart rész, és koris videókat csak azokhoz szoktam hozni) hoztam egy videót is, ami kicsit karácsonyibb témájú a többinél.
Boldog karácsonyt mindannyiótoknak!
Puszi :)
Dorcsa
- Tudok valamit
segíteni? – jelent meg mögöttem Kimi a konyhaajtóban.
- Mindjárt
kész a tészta, már csak rendesen összegyúrom… A fiúk? – néztem rá, az ablaküveg
tükröződésén keresztül. Lezserül támaszkodott az ajtófélfának, és észre sem
vette, hogy a kinti, korai időpont ellenére szinte éjszakai sötétség miatt én
egy remek tükröt kaptam magam elé, amit csak néhány helyen tör meg, a kinti
fenyőre felfuttatott égősor.
-
Megbeszéltük, hogy elpakolnak maguk után, és csak azután jöhetnek le. Bár nem
tudom, ebből mennyit sikerült betartaniuk… - sóhajtott nagyot, mert közben már
én is meghallottam a lépcsőn lefele dübörgő gyereklépteket.
- Lenni!
Akkor csinálunk mézeskalácsot! – jelent meg egyből mellettem a nagyobbik, nem
törődve Kimi kérdésével, miszerint rend van-e odafent.
- Úgy
hallottam volt egy egyességetek Kimivel. – fordultam feléjük, mert addigra már
mindketten ott sorakoztak mögöttem. – Ugye? – kérdeztem rá nyomatékosabban,
mert hirtelenjében akár úgy is tűnhetett volna, hogy egyikőjük sem hallott
ilyenről.
- Igen… -
bólogatott végül Justuu.
- És
betartottátok?... Rendet raktatok odafenn? – kérdeztem, mire csak újabb
hatalmas csönd volt a válasz.
- Szerintem
igen… - jött végül a nagyon bátortalan kijelentés.
- És én,
vagy Leena szerint is rend van? – kérdezte Kimi mögülük, mire egyből rá kapták
a fejüket. A testtartásukból is látszott, hogy minden reményük elszállt azzal,
hogy a keresztapjuk nem állt egyből melléjük.
- Megyünk
vissza… - fordult meg Titus, Justuu pedig szó nélkül követte. Rossz volt nézni,
ahogy bánatosan kullognak a lépcső felé, de tudtam, hogy ennek nagy része
színjáték. És próbáltam nem elkövetni azt a hibát, amit a szüleik sajnos oly
sokszor, hogy egyből elhitték, és onnantól kezdve mindent szabad volt.
- Szinte
elhiszem, hogy ennyire megerőltető dolog egy dobozba bepakolni egy csomó legót.
– lépett mellém Kimi, én pedig szorosan belesimultam az ölelésébe. – Ugye vele
majd könnyebb lesz? – simított végig a már igen csak gömbölyödő pocakomon, amit
a kisfiunk egy hálás mocorgással jutalmazott.
- Biztosan!
- mosolyogtam fel a kékeszölden csillogó szemeibe. – Azt nem mondom, hogy
könnyű, de könnyebb. Biztosan. – csókoltam meg.
Már akkor
elhatároztam, hogy az én gyerekem nem lesz olyan, mint ők, amikor megismertem a
keresztfiait. A gyerekekkel semmi baj nem volt, életvidám kissrácok voltak,
egészséges rosszalkodási szándékkal, csak sajnos azt tanulták meg, hogy amit
akarnak, azt egyből megkapják. Hogy minden úgy lesz, ahogy azt ők elképzelték. És
ez nem csak azért zavart, mert én anno nem így lettem nevelve, de láttam azt,
hogy Kimi, és a bátyja, Rami sem. Mert bár minden szeretetet megkaptak a
szüleiktől, elkényeztetettnek még távolról sem mondhatom őket. Bár már lassan kezdik
megtanulni, hogy amikor nálunk vannak, nem minden kívánságuk teljesül, azért
néha nagyon nehéz velük. Persze Kristiiéken is látom, hogy néha már nem bírnak
a gyerekeikkel, de nekik még nehezebb akármit is tenniük. Így kerültek most
hozzánk, egy kis karácsonyi készülődésre, hogy ne legyenek otthon láb alatt,
amíg a szülők készülnek, és persze ledíszítik a fát.
- Tudok
valamit segíteni, amíg visszaérnek?
- Szórsz ki
lisztet? Az asztalt már lemostam. –
intettem a fejemmel a konyhaasztal felé, miközben igyekeztem nem észrevenni a megrovó
tekintetét, amiért olyan nehéz és fáradságos munkát végeztem terhesen, mint egy
asztal letörlése.
- Persze.
Itt a liszt a fiókban, ugye? – szedte elő, én meg kis tálakat vettem ki, a
díszítőelemeknek, mint mazsola, mandula, vagy szórócukor.
- Még
valami? Mit csinálhatok?
- Hát kérlek…
Modnjuk kicsit jobban egyengesd el a lisztet az asztalon, hogy a tésztát majd
ki lehessen nyújtani, ne csak kupacba tedd! – vigyorogtam rá. Drága férjem, bár
egész normálisakat tudott főzni, és a hajlandóságával sem volt probléma, akár
fél órán is keresztül hajlandó sikálni egy odaszáradt tányért, ha megkérem,
hogy mosogasson, a konyhai praktikákkal, mint mondjuk beáztatás, egyáltalán
nincs tisztában.
- Oké. –
bólogatott, majd, mint egy szófogadó kisfiú, visszament ügyködni.
Előkerestem
a tojáskenő pemzlimet, majd, hármójuk munkabírását ismerve három tojást is
felütöttem, hogy legyen mivel kenegetni. A polcról levettem három szívószálat,
mindenkinek egyet, hogy igazságos legyen. Vittem is volna, letenni őket az
asztalra, de Kimi ’művének’ a látványa nem engedte, hogy közelebb menjek.
Teljesen
komolyan vette a kérést, hogy egyengesse el a lisztet az asztalon. Nem úgy
értem, hogy nagy területet szórt be vele, hanem egyenletesen, egy területen
mindenhol kb fél centiméter vastagon állt a liszt. Ő pedig, teljes
koncentrációval az arcán, közel hajolva egyengette, hogy tényleg mindenhol
legyen, ugyanannyi.
- Öhmm…
Drága… - kezdtem, de inkább nem fejeztem be. A boldog-büszke mosoly, ami
megjelent az arcán, mikor megfordult, egyből eltűnt, amikor meglátta, milyen
tekintettel bámulom a lisztes asztalt.
- Nem jó? –
kérdezte, kissé elkeseredve, és még a kistányérért sem ugrott, hogy kivegyen a
kezemből, pedig a terhességem óta ez szokásává vált.
- De,
teljesen. – sétáltam mellé, és a tányérokat letéve, egy ölelés kíséretében
megcsókoltam. – Én fogalmaztam rosszul. Nézd, így gondoltam. – Egy maréknyi
lisztet az egyik tálba tettem, később még úgyis szükség lesz rá, a maradékot
pedig használható módon szétszórtam az asztalon. - Így ni! – poroltam le a
kezemet. – De azért köszönöm a segítséget. – vigyorogtam rá, és minden
morgolódása ellenére a belisztezett mutatóujjammal fehér foltot nyomtam az
orrára.
- Naaa… Lenni… - nyafogott játékosan, a szeretett,
főleg kettőnk között használt becenevemen szólítva, amit a fiúk már elloptak tőle.
– Most olyan lett az orrom…
- Látom! –
léptem kettőt hátra, tartva a bosszújától. – De jól áll! – próbáltam menteni
magam.
- Igen?
- Igen? Nem
csak úgy mondod?
- Mondanám
én csak úgy? – ütköztem neki a folyamatos hátrálástól a falnak, ahonnan már nem
tudtam hova menekülni.
-
Őszintén?... Mondanád! – ért utol nevetve. Nyugodtan simította két tenyerét a
derekamra, kiélvezve, hogy ügyes volt, és elkapott. Óvatosan hajolt közel
hozzám, hogy megcsókoljam, én pedig csukott szemmel adta át magam a kényeztetésnek.
Lassan dörgölte az orrát az enyémnek, de még mielőtt megcsókolt volna
elengedett, és hátrébb is lépett egyet.
- Héé… -
nyitottam ki a szemem, és a hatalmas vigyorával találtam szembe magam.
- Neked is
jól áll! – nevetett ki, az általam úgy szeretett rekedtes nevetésével.
- Hát köszi…
- Igazán
szívesen! – puszilt meg, aztán, némi orrtörlés közepette felment megnézni, hol
tartanak a manók a pakolással.
Előbányásztam
néhány szaggató figurát is az egyik fiók mélyéről, de az elmúlt évek
tapasztalata alapján úgyis csak az autósokat fogják használni, amihez mi
felnőttek késsel egyéb, a versenyzéssel kapcsolatos motívumokat vágunk ki.
Elöblítettem azért néhány harangot, csillagot, mikulást, és kitettem az
asztalra.
Paula úgyis
átjön, miután lepakolta a hadseregnek elég vacsorát, amit főzött, Ramiéknál,
ugyanis este oda megyünk mindnyájan karácsonyozni. Drága anyósom pedig majd
hozza a család hagyományos mézeskalács-szaggatóit, amivel már nem is tudom hány
éve készülnek a mézeskalácsdíszek Raikkönenéknél. Mert ugye nem mindegy, hogy
az 5 ágú csillagnak 5 teljesen szimmetrikus ága van, vagy… 5 egyforma ága van.
Jó, persze nem csak ezért jön, hanem mert terhes vagyok, és szerinte nem bírnék
el így egyszerre négy fiúval, úgyhogy besegít.
- Lenni…! –
hallottam meg a visítást már messze a lépcsőtől. És persze utána Kimi morgását
is, hogy ne fussanak a lépcsőn. De ez, a hangos dübörgésből, és a hamarosan
feltűnő két rosszcsontból ítélve nem talált meghallgatásra. – Kimi azt mondta, hogy már rend van, és
jöhetünk sütit csinálni!
Óvatosan
Kimire pillantottam, hogy a kis szőkeség teljesen igazat mond-e. Ő némi
vállhúzogatás kíséretében bólogatott, hogy igen, rámondta, a rendet.
Így, kisfiam érezhető örömére, nekiálltunk az
ormótlan tésztából szép és díszes mézeskalácsokat csinálni, melyből néhány majd
felkerül a karácsonyfára, a többit pedig azzal az elégedett érzéssel eheti
mindenki, hogy szorgos kézzel, nagy szakértelemmel, és sok-sok szeretettel
készült süteményekről van szó.
Tudom, hogy a videó maga tavalyi, de szerintem annyi idő nem fog eltelni, hogy ez karácsonykor ne legyen szórakoztató:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése