Ötvenhetedik"

Sziasztok!
Így az év utolsó napján sikerült befejeznem még az ötvenhetedik részt, és gondoltam, mielőtt beindulna az este, még gyorsan fel is töltöm Nektek. Nem tudom mikor látjátok, de szórakozásban gazdag szilvesztert, és nagyon boldog új évet kívánok!
Remélem a rész és a videó is elnyeri tetszéseteket!
Puszi :)
Dorcsa

Ui.: van benne néhány 'trágárabb' szó. (csak hogy figyelmeztetve legyetek :) )

A reggeli ébredésemnél sokkal vidámabban sétáltam át a beléptetőkapun Pete és az idősebbik John kíséretében. Igaz, megbeszéltük Kimivel, hogy nem fogunk bujkálni, mégis kényelmesebb, ha nem zaklatnak.

- Mit jósolsz mai eredménynek? – fordult felém Manyus, mikor sikeresen átjutottunk a kapukon, és átverekedtük magunkat néhány fotóson.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy megszabadultunk tőlük, mert itt minden emberre jutott minimum kettő, aki követi is. Hol tettetve, hogy ’ő igazából nem is… csak úgy véletlenül pont arra jön, amerre mi, és akkor már mindig lefotózza a mögöttünk lévő dolgokat’, hol konkrétan előttünk kocogva, hátrafele, miközben vagy ezer képet készített arról, hogy hogy rakjuk a jobb lábunk elé a balt. 

- Nem vagyok én jós…

- És mit szeretnél?

- Hát Kimit, minél előrébb! – vontam meg a vállam.

- És ki az a ’mi’, akinél előrébb kell, hogy kerüljön? – vágott be oldalról Pete vigyorogva, akinek valószínűleg az árthatott meg ennyire, hogy mondhatni távol töltöttük egymástól az éjszakát egy idegen helyen, Kimi szobája ugyanis másik emeleten volt. A másik lehetőség az az, hogy bolondgombát reggelizett, mert ennyire még magától sem szokott lökött lenni.

- Hát nálunk tuti előrébb végez, lévén mi el sem indulunk! – hülye kérdésre hülye válasz.

- És akkor miért szeretnéd, hogy nálunk előbbre legyen? Meg amúgy is, úgy mondtad azt a mit, mintha valakit jelentene...

- Peter, ha az autók lejöttek, kérlek, fuss néhány kört a pálya ívén kívül. Csupán a gyógyító hatása miatt. – állított le minket, pontosabban őt, Manyus, mikor már kezdett belelendülni.

***

- Tomival van valami újdonság? – huppant le mellém a Lotus egyik kávézójában Kate.

Komolyan mondom, ez az egész olyan, mint egy hatalmas külön birodalom. És itt nem csak a csapat rezidenciájára gondolok, hanem magának a pályának a felépítésére is. Mindennek megvan a maga helye, többnyire nem is kicsi, jól elkerítve a többitől, az egész tele van kávézókkal, vagy legalábbis nekem sikerült a mindenféle alkatrészek és gumikerekek mellett állandóan azokba botlanom.

- Azt beszéltük, hogy ma majd beszélek vele…

- Mintha a fogadat húznák. – rázta meg a fejét a barna hajú lány.

- Hát tényleg nem nagy lelkesedéssel megyek. – sóhajtottam fel. – Haragszom rá, nagyon. Sok minden miatt…

- Szóval nem csak az a baj, hogy nem keresett. – állapította meg csendben.

- Nem, már előtte is voltak gondok.  – adtam neki igazat. – De mindezek ellenére én képes vagyok rá úgy emlékezni, mint amilyen előtte volt. Jó, nem teljesen, de valamennyire… És nem akarom, hogy valami kis szánalmas magyarázattal ezt nekem lerontsa.

- Félsz, hogy lerombolná benned azt a képet, amit te az idő során felépítettél. – foglalta össze azt, amit én nem tudtam megfogalmazni.

- Igen… Mert tudod, mindig mondják, hogy az idő megszépíti a dolgokat. És, gondolom én, hogy ennek hatására sikerült két fajta képet kialakítanom magamban róla. A régi Tomit, akit rajongásig imádtam, akivel annyira jól elvoltunk, sorban nyertük a versenyeket, a legjobb barátom volt, Mátéval együtt… És ott van az, akiben elvesztettem minden bizalmamat, aki miatt abba akartam hagyni az egész korcsolyát, és…

- Aki közrejátszott a balesetnél.

- De valahogy bennem ez a két ember nem azonos. Mintha nem ugyan az a személy lenne. – fejeztem be, amire már ő sem tudott semmi biztatót mondani.

Mert erre mit lehet? Hogy az elmém így védekezik? Hogy szeretem, és nem akarom elfogadni, hogy megbántott? Ilyeneket. A baj csak az, hogy ezek közül egyik sem helytálló. És csak én tudom az igazságot, amit azóta sem mondtam el senkinek. Jó, persze nem csak én tudtam, Mátén kívül még többen is, csak senki nem foglalkozott vele komolyabban. Vagy úgy igazán bele sem gondolt azóta…

- És van valami terved? – hajolt közelebb, mint valami összeesküvő.

- Milyen jellegű tervre gondolsz?

- Nem tudom, mondjuk…

- Igen, olyanom van, több is – nevettem rá.

- Jó, hagyjál már! Úgy értem, hogy mit fogsz neki mondani!

- Nincs. Meghallgatom, hogy mit akar mondani, aztán vagy lereagálom, vagy… Magamat ismerve lereagálom, és valami kellemesen rossz döntést is hozok.  – legyintettem, mintha mindegy lenne. Úgyis pontosan tudta mindkettőnk, hogy kamu.

- Kimi hogyhogy a negyedik helyről indul?... Tegnap nem ötödik lett? – váltott inkább témát.

- Hamiltont, aki az első lett tegnap, megbüntették, és leghátulról indul. Így, ilyen sorjáték szerűen, mindenki eggyel előrébb csúszott.

- Akkor ez elég nagy szivacs a csávónak! – nevetett fel, vajmi kevés együttérzéssel. Végül is tőle ez az egész távolabb állt, annak ellenére, hogy itt volt a pályánál, mint azoktól, akik a képernyőkön keresztül szurkolnak. – De Kiminek jó!... És mi rosszat csinált?

- Marion valami olyasmit mondott, hogy nem volt elég üzemanyag a kocsijában, tegnap az időmérő végén. És hogy ez is szabályhoz van kötve. – mint ahogy rengeteg más is, aminek én még csak a töredékét sem láttam át.

- Ha nekem arra is figyelni kéne, hogy a rövid program alatt mennyit izzadok ki…

- Arra neked lenne egy egész csapatod, hogy figyelje. – utaltam arra, hogy ezzel nem igazán a pilóta foglalkozik, sokkal inkább a rengeteg okos ember fülessel és mikrofonnal. Na meg rengeteg papírral, amit soha nem tesznek le a kezüktől húsz centinél távolabbra.

- Jó, de akkor is… - rázta meg a fejét. – Az úgy meg… - gondolkodott el, a homlokát ráncolva, - még rosszabb, ha nem a te hibádból kapsz büntetést!

- Kate, ők egy csapat. És ez olyan, mintha John hibázna. Amiatt is kevesebb a pont, hiába voltál te jó helyen. – magyaráztam, mintha Kimi nem panaszkodna állandóan a csapatra, meg a kocsira.

Ő valahogy nem veszi egybe magát és a csapatát, csak ha nagyon muszáj… Mint mondjuk a nyilatkozatoknál. Pontosan tudja, hogy jobb kocsival többre menne. De nincs jobb kocsi, és ez a csapaton is múlik… De ahogy ilyenkor mondani szokta, talán inkább magának, mint nekem, még nagyon az év elején vagyunk, innen még bármi lehet.  És ez kísértetiesen hasonlít az időmérő után rendszeresen elhangzó ’ez csak az időmérő, holnap lesz a verseny!’ mondathoz. A verseny – Kimi szempontjából- szerencsére lényegében eseménytelenül telt. Bár aggódtam rendesen, amikor még csak annyit mutattak a képernyőn, hogy az egyik fekete-sárga Lotusos versenyautó egy előzés közben összeért egy másikkal. De aztán szerencsénkre hamar kiderült, hogy Romain és nem Kimi volt az, és neki, illetve az autónak se lett nagyobb baja, és eredményesen be tudta fejezni a versenyt. Kimi harmadik lett, Romain pedig eggyel mögötte végzett.

A dobogón, talán a parádé kedvéért, talán nem, még a győztest is vállukra emelték, amit igazából ennyire formális helyzetben nem néztem volna ki Kimiből. A szerelők mondták, hogy ez a srác első győzelme, ami tényleg nagy dolog, de én akkor is meglepődtem Kimin.

***

- Ügyes voltál! – pattantam fel a székből, mikor nyílt Kimi pihenőjének az ajtaja.

- Ja, harmadik hely… - morgott, inkább csak magának, mint nekem, de azért látszott rajta, hogy nincs annyira elkenődve.

- A harmadik hely jó, és dobogó. Tudom, nem az első, de… - tettem hozzá egyből, mert elég csúnyán nézett, - azért ennek is lehet örülni!

- Jobb lett volna egy első, vagy második…

- Persze, de most ez van, ennek kell örülni. – öleltem át hátulról.

- Rendben. – bontakozott ki az ölelésemből, majd megfordult, és előbb a kezeimet a nyakába emelte, utána szorosan magához húzott. – Megyek zuhanyozni. – szólalt meg pár pillanat múlva. – Megvársz itt?

- Nem hinném, mostanra van megbeszélve a találkozóm Tomival…

- Szóval randira mész, és még be is vallod? – vigyorodott el szélesen, de még mielőtt vállon csaphattam volna megcsókolt.  

- Na jó, most már tényleg megyek… Hajam jól áll? – léptem hátra, műen igazgatva a ruhámat, mire csak egy szemforgatást kaptam.

- Bármi van, csörögj, aztán ha végeztél, valahol erre leszek. – engedett utamra nagy kegyesen.

- Itt vagyok, miről szeretnél beszélgetni? - vágódtam le az egyik büfé asztala mellé, ahol már ott várt a srác, akivel egykor szinte minden napunkat együtt töltöttük. Kicsit talán bunkó voltam, de meg se próbáltam változtatni rajta.

- Nem iszunk valamit? – vetette fel inkább, így került elém egy adag ásványvíz.  – Gratulálok Kiminek, szépen ment ma!

- Köszi, majd átadom. De szerintem nem ezért kerestél meg.

- Nem… Igazából már rég óta kereslek. Most már belátom, hogy hatalmas hiba és hülyeség volt régen hagyni mindent elszállni. – nézett mélyen a szemembe, én pedig hittem is neki. Belátni beláthatja, hülyeségnek az volt, ha nem inkább valami komolyabb, ezt én is belátom. De ez pont nem változtat semmin. – Rád, Mátéra és a többiekre kellett volna hallgatnom. – Ez is igaz, de nem újdonság. – De attól még barátok voltunk…- ’Voltunk,Tomi. Amíg nem kezdtél el az életemmel játszani!’ akartam volna a képébe üvölteni, de mégsem tettem meg. Szidtam már magamban eleget, talán majd a végén rázúdítok mindent egyben, hogy nekem mennyire is volt szar az egész, de ha már eljöttem, legalább azt meg kellett tudnom, hogy mit akar mondani. – Nem kellett volna ennyire otthagynotok. Mert oké, hogy ti ott voltatok egymásnak, a legnagyobb rendben, hiszen együtt bármit átvészeltek, de azért voltunk barátok, hogy segítsük egymást, ha a másik szarban van, nem? De úgy látszik nem. El se tudod képzelni, milyen érzés, amikor azok, akik éveken át a mindennapjaid részei voltak, mert az akkori életem legjobb emberei ti voltatok, ezt minden érzelgősség nélkül mondhatom, csak úgy otthagynak a fenébe. Több éven keresztül. Mert addig jó, hogy nem folytatod a korcsolyát velem, teljes mértékben megértem, én is így tettem volna. De hogy az sem érdekel évek után se, hogy megvagyok-e még, hogy élek-e vagy halok. Nemcsak, hogy nem kerestek, de a leveleimre se vagytok képesek válaszolni! Egyre se, sehol! Pedig nem egyet küldtem, az elmúlt tíz év során. Aztán rájöttem, hogy neked más a neved, így az email címed is, így jutottam el végül hozzád. De Máté nincs meg. Nóri! Ennyire semmit nem jelenthetett nektek a barátságunk! – csapott az asztalra idegesen. Velem meg forgott a világ.

Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor csak azokat a dolgokat érzékeled biztosan, amik hozzád érnek. Esetemben a széket, amin ültem az asztal lábát, amin támaszkodtam, és a poharat, amit annyira szorítottam, hogy féltem, hogy eltörik. Ezeket határozottan élesen észleltem, ahogy Tomi hangját is. A mondatai, szavai egyesével törtek át az engem a világtól elválasztó burkon, csak hogy még nagyobbat lökjenek a környezet amúgy is zavaros összevisszaságán. Nehezen vettem levegőt. És mintha a nagy küzdelmek árán megszerzett kortyokban is sokkal kevesebb lett volna az oxigén az átlagosnál. Az asztal, és minden más távolabbról érkező inger viszont megzavart. különböző helyekről jöttek, ugyan azok a dolgok is változtak. Komolyan idejön, és engem basz le? Már bocsánat, de ezt csinálta. Azért, mert amnéziás voltam? És Máté… nem reagál?

- Mi…? – nyögtem ki végre nagy nehezen.

- Én elhiszem, hogy elástam magam nála, és nálad is, de csesszétek meg… Ő nem olyan, hogy annyiban hagyja a dolgot, és kicsinyes bosszúként nem válaszol egyik levelemre sem. – magyarázta, mintha én nem emlékeznék. -  Odajön, szétver, hogy anyám se ismerne meg, de helyre teszi az agyamat, és minden megy tovább. És te sem. – mutatott rám, a fejét rázva, -  Persze, megbántottalak, de miután leszoktam újra lehettünk volna barátok, és párok is! Én ezt tényleg nem értem… Elítélem én is magamat, tudom, hogy egy fasz voltam, de… Komolyan, Nóri, mi van Mátéval, hogy békülhetnék ki vele, vagy mi…?