Harmincötödik"

Hallihó!
Ahogy ígértem, itt is vagyok, videóstul. Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett rengeteg pipát, nagyon örülök a visszajelzéseknek!
Mindenkinek kitartást, még két nap, és hosszú-hétvége! Illetve (csak úgy tök mellékesen :P ) Ausztrál nagydíj is!!!
Jó olvasást!
Puszi
Dorcsa

 – Most már elárulod, hogy merre megyünk? – kérdeztem percekkel később a kocsiban ülve. Sikeresen kijutottunk a garázsból, a fotósok sem akarták betörni a kocsi ablakát, és én ezt egyelőre sikerként könyveltem el.

- Egyik itteni nagydíj alkalmával felfedeztük ezt az éttermet, és azóta mindig eljövök. – kezdett bele, egyik kezét a kormányon, másikat a váltón tartva. – de igazából már csak megszokásból. Mert vagy az emlékek szépülnek meg, vagy az ő szakácstudományuk romlik, de utolsó alkalommal már nem volt olyan, mint először.

- Most megnézzük. Végül is két év telt el, azalatt simán visszajavulhattak, nem?

- De a hangulata mindig jó volt! … Csak hogy ne hidd azt, hogy direkt valami rossz helyre viszlek. – tette hozzá, mentegetőzve. Közben kiértünk a városból. A tengerpart gyönyörű volt, az esti fényekkel. Nem tudtam, hogy merre lesz az étterem, de már megérte eljönni.

- Nem hiszem, azért ennél többet nézek ki belőled! – nevettem rá. Ő is mosolygott, miközben felém fordult.

- Amúgy ugye nem vagy semmiféle speciális diétán?

- Nagyon zsíros dolgokat nem eszem, és a halat nem szeretem, de amúgy semmi. – fordultam előre, remélve, hogy ő is hasonlóképpen tesz. mert értem én, hogy Forma1, tud vezetni, és jók a reflexei, e azért a füle helyén szerintem még nincs szeme, biztonságosabbnak érezném, ha az utat nézné.

- Akkor megnyugodtam. Amúgy miért nem?

- Nincs igazán jó indokom, egyszerűen szerintem nem finom. Csak a, Whiskas jellegű, paradicsomos konzervhalat szeretem. –vontam meg a vállam. – Amúgy nem szeretnél előrefordulni?

- Zavar? – vigyorgott. Láthatóan élvezte, hogy az idegeimen táncol.

- Csak kicsit. Végül is csak… - pillantottam oda. -  százkilencvennel megy… SZÁZKILENCVENNEL MEGYÜNK!!! Őrült vagy? Lassíts!

- Hé, nyugi, nyugi! – kapta vissza rám a tekintetét, pedig előtte már az utat nézte.

- Nem nyugi! Lassíts! Légyszíves! – kezdtem könyörögni. Igaz, hogy az ablakon kinézve nem tűnt annyira vészesnek a sebesség, de a tudat maga nagyon zavart.

- Nem lesz semmi baj, ne aggódj! Ismerem a terepet, és egyébként is, tudok vezetni. – próbált nyugtatgatni, nem sok sikerrel.

- Amúgy hova sietünk ennyire? Bezár a hely, vagy mi?

- Éhes vagyok, na! – tárta szét a kezeit, csak még nagyobb frászt hozva rám. Neki meg fel sem tűnt, hogy elengedte a kormányt…

- Akkor álljunk meg egy benzinkútnál, vagy valami, de ez így nekem nem nagyon tetszik.

- Jó, lassítok… Így megfelel? – kérdezte, mikor már csak százötvenen állt a mutató.

- Most erre mit mondjak?

- Azt, hogy köszönöm Kimi, nagyon kedves, aranyos vagy! – villantott rám egy újabb mosolyt.

- Kössz…

Végül néhány településsel arrébb egy csendesnek tűnő vendéglő parkolójában álltunk meg.

- Annyi már biztosan látszik, hogy legalább nyitva van! – állapította meg, mikor kiszálltunk az autóból.

- Ja, hogy csak úgy ’üsse kavics’ módon jöttünk?

- Ha már bezárt volna, akkor tuti találunk valami másik helyet! – nyitotta ki előttem az ajtót.

- Köszi. – benn egy nagyon kellemesen kialakított étkezőrész fogadott, ahol egyaránt voltak nagy és hosszú, de kisebb, családias, és kétszemélyes asztalok is. A pincérek a szokásostól eltérően színes egyenruhát viseltek, és az abroszok is vidám színekben pompáztak. Nem így képzeltem el a finn számára kellemes helyet, de kellemesen csalódtam.

- Ott hátul jó lesz? – mutatott egy ablak melletti kis asztalra, majd beleegyező bólintásomat látva meg is indult felé.

- Igazad volt, tényleg különleges hangulatú hely, nekem nagyon tetszik! – ültem le vele szembe, és átvettem a pincér által hozott étlapok egyikét.

- Örülök! – pillantott rám.

Gyorsan átfutottam az étlapot, aztán inkább az éttermet vettem szemügyre. A plafontól nagy lámpaburájú, kellemes fényű lámpák lógtak le, körbe pedig nagy ablakok voltak, ami nappal teremthetett nagyon jó hangulatot a bentieknek.

- Mesélj valamit magadról! – dőltem hátra, miután a pincér felvette a rendelésünket, és távozott az asztaltól.

- Mit meséljek?

- Nem tudom… Lényegében azért nem sokat tudok rólad. – néztem ahogy a haján csillog a fény, olyan hatást keltve, mintha a hajszálai végén néhol csillámport szórtak volna el.

- Hát jó… 1979. október 17.-én születtem, Finnországban. Van egy bátyám, két kutyám, feleségem már nincs, 2007ben Forma1es világbajnok lettem, azóta rallyztam, most újra itt vagyok… Hát mit mondjak még? – húzta mosolyra a száját.

- Talán valami olyat, amit nem tudok meg egyből, ha beírom a neved a Google-ba, vagy rád keresek Wikipédián.

- Valami olyat, amit csak én mondhatok el neked?

- Például. Valami olyat, ami kicsit személyesebb. – figyeltem a szemeit. Egyre jobban megfogott, pusztán a nézésével. Egyszerűen nem tudtam tőle elszakítani a pillantásomat. Figyeltem, ahogy gondolkodik, töri a fejét, hogy mit is mondhatna. Homlokán apró ráncok jelentek meg, majd lustán elmosolyodott, mikor eszébe jutott valami.

- Fekete boxer van rajtam, fehér márkajelzéssel… - röhögte el a végét, mély kicsit rekedtes nevetésével.

Ezek után már én sem tudtam megállni, csatlakoztam hozzá.

- Hát azért valami konkrétabbra gondoltam…

- Miért, ez nem elég konkrét? Ennél konkrétabbat nem is tudtam volna mondani! – vigyorgott.

- Akkor normálisabbra, fogalmazzunk úgy!

- Inkább mesélj te valamit!

- Valami hasonlóan lényegretörőt?

- Szívesen hallgatok meg bármi mást is. Nem mintha nem lennék kíváncsi az alsóneműd színre, de így konkrétba nem akarom megkérdezni. – dőlt előre ültében

- Hát jó, akkor mivel nem kérdezted, nem mondom meg, hogy milyen fehérnemű van rajtam. – nyújtottam rá a nyelvem, hogy lássa, én játéknak veszem az egészet. Valójában nem tudtam megállni, hogy elképzeljem őt, csak a fekete boxerében, és szívesen beleláttam volna többet is a beszélgetésbe, de ezt még magam előtt is próbáltam titkolni. – Mondj valami témát, ami érdekel is!

- Ez is érdekel! De mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy hogy kezdtél korcsolyázni, és hogy kerültél Svájcba.

- Hát ez egy elég bonyolult sztori… De röviden tömören: Az óvodából elvittek minket a jégpályára, hogy megtanuljunk korizni, persze csak csuszatolós szinten. Aztán a tévében egy este láttam néhány programot a női műkorcsolya vb-ről, és az volt azt hiszem, ami a leginkább megfogott. Szerintem nem is kell magyaráznom, hogy miért. – mosolyodtam el az emléken, - szép csillogós ruhák, gyönyörű, légies táncok, ugrások, szép zenére. Ez egy kislány számára egy mesevilággal ért fel. Akkor határoztam el, hogy én is szeretnék ilyet csinálni. És szerintem nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy felnőttkoromban a kisgyerek énem álmait valósíthatom meg.

Közben kihozták a vacsoránkat. Bizalomgerjesztően nézett ki, és szerintem Kimi aggályai az ízét illetően feleslegesek voltak, mert az illata is nagyon finom volt.

- És hogy-hogy Pete a párod? Nem illene inkább a saját hazádból valakivel korcsolyáznod? – kérdezte, miközben nekilátott az ételnek.

- Illeni, lehet, hogy illendőbb lenne, de az biztos, hogy így tudjuk a legjobb eredményeket elérni, együtt. – adtam meg az egyszerű választ.

- És hogy kerültetek össze? Őt is kiszúrtad a tévében? – mosolygott rám, a villája felett.

- Nem, őt személyesen ismertem meg, egy nemzetközi versenyen. Akkor még mind a ketten mással korcsolyáztunk, sőt, én akkor még műkoriztam. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy mind a ketten pár nélkül maradtunk. Mikor ezt megosztottuk egymással ő vetette fel, hogy össze kellene állnunk. Akkor meg már biztos volt, hogy jégtáncban fogom folytatni a versenyzést, így gondolkozás nélkül mondtam neki igent.

- És Svájc? – kérdezett rá. Nem nagyon szeretek erről beszélni, de látszott, hogy érdekli, még az evést is abbahagyta, pedig elég sokat részleteztem, hogy milyen éhes. És valahogy megbíztam benne, nem éreztem azt, hogy bármikor is ellnem használná az információit. Mert be kell valljam, emiatt nem bíztam meg az emberekben.

- Főleg az edzőnk, Johannes miatt, ő már zug-i egyesületnél volt akkor, és így legalább volt valami támpont. Így hozzá csatlakoztunk, és ott örömmel fogadtak minket.

- Johannes nem a másik srác?

- Ő is. Ezért Jött a Manyus megnevezés.

- Na így már ismerősebb! – emelt egy újabb falatot a villájára. – De miért nem akartatok valamelyikőtök hazájában maradni.

- Ha nem baj ezt nem részletezném… - Fordultam a tányéromhoz.

- Persze, bocsánat… - hallottam, hogy mocorog, majd éreztem a meleg tenyerét ráborulni az enyémre, ami az asztalon pihent. Kicsit megszorította a kezem, és valahogy ebben a gesztusban sokkal több volt, mint amit szavakkal ki lehet fejezni. Benne volt az, hogy hagyjam, ha nem akarom, ne is hozzuk fel a témát többször, ő így is érti, de az is, hogy ha viszont egyszer el akarom mondani, ő ott lesz, és szívesen meghallgatja.

- Igazából mind a ketten menekültünk akkoriban, így kézenfekvő volt egy harmadik ország. – néztem fel rá. Engem figyelt, és a szemei, amik egész végig huncutul csillogtak, most megértéssel voltak tele, biztonságot sugároztak számomra.

- Svájc szép hely, szerintem jól döntöttetek!

- Igen, ebben mi is biztosak vagyunk! – mosolyogtam rá. – De most te jössz! Hogyan kezdtél vezetni?

- Háát.. – mosolyodott el, - igazából szerintem ezt is simán megtalálod az interneten!

- Inkább tőled hallanám!

- Kissrácként is imádtam a sebességet, ami abban nyilvánult meg, hogy mindig biztattam édesapámat, hogy hajtson lassabban. Aztán bicikli helyett gokartot kaptam egyszer szülinapomra, amiből ki se akartam szállni. Hamar ráéreztem a dologra, és, hála a szüleim támogatásának, mehettem versenyekre. Rengeteget köszönhetek nekik, a segítségük nélkül én sehol se lennék. Később aztán egyre jobb helyezéseket értem el, felfedeztek. Igazából így kerültem be a Forma1 világába, ahonnan csak az elmúlt két évre léptem ki.

- És már maradsz is?

- Idén még biztosan, de remélem tovább is! – fordult újra a vacsorájához, és én is, példáját követve, nekiálltam enni.