Ötvenharmadik"

Sziasztok!
Lelkesen jelenthetem, hogy létrehoztam a blognak egy facebook oldalt. Részben magán jellegű okokból, részben meg... Nem tudom. Mindenesetre egyelőre úgy érzem, hogy ez egy tök jó dolog, bár még nem igazán tudom, hogy hány embert érdekel egyáltalán. Minden esetre nekem tetszik :)
A következő részt még nem tudom, mikorra fogom tudni hozni, egy kicsit a türelmeteket kérném, mert a jövő héten egyáltalán nem fogok géphez jutni...
Mindenkinek jó szórakozást, élvezzétek ki a nyár utolsó napjait! 
Videó és puszi! :)
Dorcsa

Egész hamar eltaláltunk a Lotus motorhomejába, ami már tele volt emberekkel.

- Nemrég lett vége a szabadedzésnek! – ismertette velünk Pete az előbb megtudott információt, emelt hangon, a tömeg miatt.

Én csak az embereket figyeltem, hátha látok köztük valaki ismerőst. Persze, csomó olyan személyt vettem észre, akit már láttam, vagy a gyárlátogatás, vagy az előző futamlátogatásom során, de engem valahogy mégse a pincérlány érdekelt. Sokkal inkább pályáztam egy szőke finnre, vagy akár a kopasz edzőjére is, csak mondja meg, merre van a párom. És persze, valahol tudat alatt, azért is nézelődtem ennyire, hogy meglátom-e megint a srácot, aki hátulról pontosan úgy nézett ki, ahogy Tominak kellene, ennyi év után. Férfiasabb volt a testalkata, mint az akkori legjobb haveromnak, de a járása, a testtartása, de még az ideges kézmozdulata is pontosan őrá emlékeztetett.

- Min gondolkoztál el ennyire? – húzott el Manyus néhány dossziéval rohangászó férfi elől.

- Semmi…

- Csak? – tette fel az ötmilliós kérdést egy szemöldökhúzogatás kíséretében Pete.

- Lényegtelen! Te mit tudtál meg?

- Azt, hogy már vége a szabadedzésnek.

- De hát ez látszik! – mutattam körbe. Ennyi ember nem rohangálna itt össze-vissza, ha a srácok a pályán köröznének. – Mindegy, felhívom Markot, hogy merre járnak…  - De azzal a fordulattal, ahogy a telefonomért nyúltam észrevettem a finn bajnokot, a terem másim felében. – Ott van!

És azzal a lendülettel indultam is előre. Gyorsan, elugrálva mindenki más útjából haladtam a párom felé, aki látványosan unta Mark szövegelését, és inkább tömeget pásztázta, minthogy odafigyeljen. Amint észrevett, széles mosoly terült el az arcán, és az edzővel nem is törődve egyből elindult felém.

- Csakhogy ideértél! – ölelt szorosan magához, amint összetalálkoztunk.

- Én is örülök, hogy itt lehetek! – mosolyogtam rá, mire egy puszit kaptam az arcomra. Tudom, hogy azt beszéltük, hogy nem fogjuk titokban tartani a kapcsolatunkat, mégis örültem, hogy nem csókolt meg. Valószínű, hogy túlságosan elragadtatta volna magam, és utána csak zavart volna a rengeteg ember körülöttünk.

***

- Halihó! – jelent meg az asztalunknál vidáman Kate és John. – Apropó, honnan van a kaja?

- A pulttól, ahol a kaját adják? – kérdezett vissza Pete, egy szemtelen vigyor kíséretében.

Miután sikeresen egymásra találtunk Kimivel, őt egyből el is rángatták interjút adni, utána pedig, mint később ezt tőle megtudtam, egy rövid taktikai megbeszélésre, ami szerinte ’nem sokat ért, mindenki jobban járt volna, ha nem fárasztja magát a szövegeléssel feleslegesen’. Mi addig kicsit sétálgattunk, a méhkasként nyüzsgő forgatagban, megbeszéltük, hogy mennyivel kellemesebb egy akármilyen jeges verseny hangulata, egy telefonhívással felébresztettük az addig békésen szundikáló párosunkat, és Romainnel is összefutottunk. Annak ellenére, hogy nagyon jófejnek tartom, és becsülöm is, néha olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha azt se tudná, hogy hol van. Úgy tudott körbepislogni a pálya szélén, hogy szinte Peterről hamarabb elhittem volna, hogy ő az autóversenyző, ha a csapatruha nem segít kiigazodni. Persze mindez csak a külső, amit talán az arcberendezésének köszönhet, egyébként nagyon jól el tudtunk vele beszélgetni. Rengeteg érdekes infót osztott meg velünk, a hétvégével kapcsolatban, úgyhogy egyáltalán nem éreztem elvesztegetettnek a Kimi nélkül töltött időt.

- És, hogyhogy ilyen korán kiértetek? – érdeklődte Manyus egy ártatlannak szánt vigyor mellett, mikor Kateék visszaértek. Hozzánk hasonlóan ők is egy-egy tálcát hoztak magukkal, ami csak még nehezebbé tette az elférést az asztalon. Kimivel nekem alapból közös tálcám volt. Persze csak Mark szigorú felügyelete mellett, nehogy a drága véletlenül az én kajámból egyen, az ő kecsketápja helyett. És hát az ő ebédjét elnézve… Hát nem hiszem, hogy össze lehetne keverni az enyémmel. Mert nem azt mondom, hogy nem olt gusztusos, mert mielőtt nekilátott volna, nagyon ízlésesen el volt rendezve minden a tányéron, de valahogy nem tűnt laktatónak.

- Azt hiszem valaki… - itt elég csúnyán nézett Pete-re, - félretárcsázott.

- Nem John. Teljesen szándékosan a te számod felhívása után üvöltöttem bele, hogy ébresztő. – nevetett fel hangosan az illetékes. – Nem Natit akartam így megkeresni a pályán.

- Miért csak most keltek? – hajolt még közelebb hozzám Kimi. Már ha ez egyáltalán lehetséges volt, ugyanis eddig is szinte teljesen egymáshoz simulva ettünk, egyik kezével hol a derekamon, hol az ölemben. Ez az előnye, hogy apróra vágva kapja a húst, és felszecskázva a salátát. Elég a betermeléséhez egy kéz és egy villa.

- Mert az indulás előtti éjszakájuk kicsit hosszúra nyúlt… Vagyis rövid volt… Szóval érted, nem sokat aludtak! – próbáltam vázolni a helyzetet. Az elején látszott rajta, hogy nem nagyon érti, mire gondolok, de a végére az arcára kerülő kaján vigyor, és a vidáman csillogó kékes szemei arra engedtek következtetni, hogy kitalálta a dolgot. – Úgyhogy most aludtak egy kicsit, mert már nem lehetett bírni velük. – fejeztem be a végét egy kicsit hangosabban, hogy az érintettek is hallják, mire csak két gonosznak tűnő pillantást kaptam.

- Reméljük, te jól bírod az éjszakázást! – lehelte a fülembe, hogy meghallani is nehéz volt, Kimi. Nem tudom, hogy a kellemesen bizsergető forró leheletétől, vagy a szavai mögött sorakozó gondolatok hatására futott végig a hátamon a jóleső borzongás, de ő mindenesetre elégedetten vigyorogva szemlélte a reakcióimat.

- Natalie! Kérlek ügyelj rá, hogy holnap Kimit ne kelljen délelőtti pihenőre ítélni, mert az nem lenne jó, ha elaludna a kocsiban! – szólalt meg Mark, mintha csak hallotta volna, hogy miről beszélünk. Bár… Szerintem nekem minden az arcomra volt írva, és Kiminél is elég egyértelműnek tűnt a helyzet. – Pihengessetek, beszéljétek meg, hogy kivel mi történt ezalatt a néhány nap alatt, de Kiminek nem szoktam éjszakába nyúló edzést előírni, mert…

- Mert nem lenne kedved fennmaradni, leellenőrizni, hogy tényleg megcsinálom-e! – fejezte be a mondatot röhögve a párom, miközben a keze a derekam és a combom között cirógatott.

- Ezen ne múljon! Tízkor a szálloda medencéjénél találkozunk!

- Nem!

- Ó, dehogynem Raikkönen, ha már így beleegyeznél… - álltak neki barátságosan civakodni, végül már az edzési szokásokról a semmire tértek át.

- Amúgy Nat…! – hívta fel magára a figyelmem Kate, szinte az arcom előtt integetve. Kicsit talán elbambulhattam a fiúk szóváltását hallgatva.

- Mondd! – próbáltam ráfókuszálni, és elszakítani legalább a gondolataim egy részét Kimi simogató kezéről.

- Beszéltél mostanában Tomival? – kérdezte, én pedig egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

- Mostanában írt néhány emailt… - kaptam a fejem Pete felé, aki engem bámult. – Miért?

- És nem beszéltétek meg, hogy kijön a futamra?

- Mi? – akadt el bennem a levegő, valahol félúton. – Nem, semmi ilyet! Azt se tudja, hogy kinn vagyok! – kezdtem el kiborulni.

- Mi történt? – hajolt közelebb Kimi, hogy ő is belehallgasson a beszélgetésbe. Gondolom érezte, hogy alig kapok levegőt, és szinte minden tagom remeg, igazából nem is tudom, hogy miért. Én inkább csak megráztam a fejem, és felemeltem a kezem, hogy egy kicsit még várjon, meg akartam tudni az egészet. Szerencsére vette a lapot, de combomról a keze átvándorolta derekamra, és közelebb húzott magához, hogy kicsit megnyugtasson.

- Pedig találkoztunk vele, és téged keresett. – rázta meg a fejét értetlenül John.

- Találkoztatok vele? Itt? De, hát… - kezdtem összerakni a kirakósdarabokat.

- Akkor tuti ő volt. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Manyus is, mire csak bólogattam.

- És elmondtátok neki, hogy hol vagyunk? – kérdezte Pete, a párostól ugyan, de közbe le nem vette rólam a szemét.

- Annyit mondtunk, hogy mi csak most jöttünk ki… És hogy valahol a Lotus környékén. – húzta össze magát Kate. – Nem kellett volna? Bocsi, csak nem tudtunk, hogy hogy- smint, meglepődtünk, hogy téged veled akar beszélni, de…

- Semmi baj, azt eddig is tudta, hogy itt vagyok. – mosolyogtam rá. Próbáltam annyira nyugodtnak tűnni, amennyire csak lehet, de belül csak úgy cikáztak a gondolataim. Mi a fenét akar tőlem, most, ennyi idő után. Mi lehet annyira fontos, hogy, ha nem válaszolok az emailra, egyből jön, és megkeres?

- Honnan?

- Internet, sajtó, mi honlapunk, Rexona honlapja, akármi…

- Elmondaná valaki, hogy ki ez, mit akar, és ez miért baj? – kérdezte kicsit erélyesebben Kimi, mikor egy pillanatra elhallgattunk. A szorításán is éreztem, hogy nem tetszik, neki, hogy kimarad valamiből, ami elég nagy horderejűnek tűnik, úgyhogy gyorsan néhány mondatban felvázoltam neki a dolgot.

- Tomi a régi jégtáncos párom, akivel még a baleset előtt korcsolyáztam. De a baleset napján már nem tartoztunk egybe, mert néhány tulajdonságából elegem lett, és megbeszéltük, hogy külön folytatjuk a pályát. És azóta nem is beszéltünk, egy szót sem. – adtam elő egy kicsit cenzúrázott változatot. Semmit nem hazudtam, csak néhány információt nem mondtam ki konkrétan. Nem akartam, hogy a következő szabadedzésen, vagy a holnapi futamon ezen kattogjon, és véletlenül valami baja essen. Hétvégén majd elkerülöm Tomit, és majd vasárnap, vagy hétfőn, vagy valamikor, ha még aktuális, elmondom neki az egész történetet.

- De mostanában emailoztatok! – kötötte az ebet a karóhoz.

- Pár hete írogat nekem, de nem nagyon szoktam rá válaszolni. – rántottam meg a vállam, mintha ez valami semmiség lenne.

- Akkor ez az, amin felhúztad magad… - ráncolta össze a homlokát. – És miért nem szóltál?

- Kimi… - sóhajtottam fel. Nagyon nem akartam erről veszekedni. – Azért, mert nem tartottam fontosnak.

- Annyira azért fontos volt, hogy felidegesítsd magad miatta!

- De le is nyugodtam. Semmi baj nem volt, Kimi.  És most se lesz. Jó? – próbáltam a szemébe nézni, de ő csak mérgesen magába tömte az ebédje végét, majd szinte rám se nézve felpattant mellőlem.

- Jó lenne, ha sietnél, Mark. Te meg, ha úgy gondolod, van kedved beszélgetni, szólj! – vágta nekem, majd szinte kicsörtetett a teremből. Az asztalunknál pedig beállt a hirtelen csönd. Az a kínosabbik fajta…