Ötvenkettedik"

Sziasztok!
Bocsánat az apró csúszásért, de bevallom, se energiám, se alkalmam nem volt írni. Ihlet lett volna, de az magától nem fog felmászni a wordbe, hogy én utána kirakhassam...
De azért csak sikerült megírnom! Kicsit, na jó, jóval kevesebb Kimis rész van ebben a részben, mint eddig, de remélem így is élvezitek. Én nagy szeretettel írtam, és igyekszem hozni a következőt is, amint tudom. 
(Illetve feltettük a Már megint Te? folytatását is, remélem nem kedvetlenedtek el, a hosszú kihagyás miatt!)
Sok puszi :)
Dorcsa
Ja, és a videó!

Péntek délelőtt érkeztünk Barcelonába. Kimi már előző nap ideért, és beköltözött a szállodába, ahol, legnagyobb örömömre, tényleg sikerült elintéznie, hogy egy szobába kerüljünk. A helyzet minden előnye ellenére, volt bennem némi rosszérzés, amiatt, hogy Petet egyedül hagyom, hiszen rengetegszer volt már olyan, hogy egy versenyünkön ott volt Jackie, mi mégis egymás idegeit téptük. De sikerült megnyugtatnia azzal, hogy ez most nem a mi versenyünk, és sokkal nagyobb segítség az a finnek, ha nála alszom, mint Pete-nek lenne mindez.

- Ha lepakoltunk, kimegyünk a pályára? – kérdeztem, már a hotelben, a szobakulcsunkkaé a kezemben.

- De sürgős lett valakinek! – nézett rám felhúzott szemöldökkel a múltkorról ismert Rexonás nő. Kimi csak ’a csaj’- ként emlegeti, mert mindenütt ott van, és olyankor azt is hiszi magáról, hogy fontos.

- Tudtommal meg a szabadedzés… - vontam vállat. Úgy voltam vele, hogy nem kell, hogy ő legyen az első, a sajtó képviselői közül, aki megtudja, miért olyan fontos kiérnem.

- Az első futamon még azt sem tudtad, mi ez! – húzta fel egy kicsit az orrát.

- Tényleg nem. De több értelmét látom kimenni, mint annak, hogy a szállodában ücsörögjünk. – vágtam rá határozottan. – Azt otthon is ugyan így megtehetnénk.

- De mostanra még nincs semmi program szervezve… - kezdett egyből a táskájában kutatni, némileg nyávogós hangon.

- Akkor csak nézelődni megyünk! – kapta el a karomat Pete, és még mielőtt a nő reagálhatott volna valamit, vagy csak megtalálhatta volna a mobilját, vagy noteszét, vagy amit keresett, bőröndöstül betaszigált a liftbe.

- Talán a másikkal kellett volna mennetek… - hallottam meg Manyus, szándékoltan nyöszörgő, hangját valahonnan.

- Befértünk, látod! – próbálta csitítani Kate, de a végét már ő is elnevette. Ahogy körbenéztem, megértettem a problémát. Díszes szállodai lift volt, körbe csillogó tükrökkel, derékmagasságban körbefutó aranyozott kapaszkodóval, csak kicsit szűkös hellyel. A kijelzőre pillantva láttam, hogy hivatalosan hat személyre tervezték, de gondolom a bőröndöket nem számolták bele, mi ugyanis öten is alig fértünk el. És sokat rontott az eleganciáján, hogy bármerre nézek, tisztán látom az arcomon az érzést, amit a bőröndöm kereke, és a kislábujjam közeli találkozása vált ki. Illetve a giccsesnek számító korlát csak még bosszantóbb volt, ahogy kíméletlenül belepréselődött a derekamba. Ettől csak úgy tudtam volna megszabadulni, ha derékszögben előrehajolok, de ez már csak a szembe jövő húzós bőröndöm fogantyúja miatt is elég kényelmetlen lett volna.

- Azt hiszem, az ilyen helyzetekre szokás azt mondani, hogy a kevesebb néha több… - kezdett látványos mélázásba John, mire Kate csak oldalbakönyökölte.

- Milyen rabszolgahajcsár lettél – jegyezte meg Pete. Én pedig nagyban szuggeráltam a piros ledlámpás kijelzőt, hogy gyorsabban számoljon.

- Csak szerintem könnyebben lehet elviselni a nyomorgást, ha legalább nem nyavalyog mindenki. - vágott vissza barátnőm, csöppet hisztisen. Elmondásuk szerint nem sokat aludtak az éjjel, és a fáradtság mindkettőjükön másképp jön ki.

- Ez itt kérlek nem nyomorgás! – mutatott körbe a barátja vigyorogva, bár némileg akadályozta, hogy nem nagyon tudott mozogni, amerre meg tudott volna, ott én álltam. – Ez tudod tökéletes példa arra, hogy sok jó ember… - nézett ránk nyomatékosan, - kis helyen is… SOK jó ember. – nyomta meg a végét, én meg már kínomban nevettem. Ő nem idegeskedett, vagy durcizott, hanem a kevés pihenés hatására többszörözött erővel ontotta magából a hülyeséget.

- Kössz John, erre most feltétlenül szükségünk volt!... Na nyomás kifelé! – indított meg minket belülről az edzőnk, amint kinyílt a liftajtó. Eleinte úgy volt, hogy nem jön el, inkább otthon bámulja a jeget, de aztán sikerült meggyőznünk, hogy neki is kell a kikapcsolódás. Persze, erre egyből érvelt, hogy neki csak az lenne a pihenés, ha minket gumiszobába zárva őriznének, és akkor nem kellene folyton ránk figyelnie, de ennyi morgás nála mindig belefér.

- Szóval te most a folyosó másik felén leszel? – állt be mellém tettetett szomorúsággal Pete.

- Bizony… Nem lesz elég, ha hangosan nyögsz ahhoz, hogy észrevegyem, hogy akarsz valamit. – támaszkodtam meg a bőröndömön, egy színpadias sóhajtás kíséretében.

- Azért csak kibírjátok! – sétált el előttünk röhögve Manyus, a bőröndjét húzva maga után.  – Amúgy, ha most mentek ki a pályára, kopogjatok be hozzám is. Nem akarok itt unatkozni. – emelte ki az utolsó szót.

- Megyünk, és szólunk. – bólintottam rá egyből, mialatt ő besétált a szobájába. – John, ti jöttök? - fordultam hátra, a párosunkhoz.

- Szerintem ők inkább aludni szeretnének egy kicsit! – jött a válasz, Manyu szobájából. – Ha meg nem ezt válaszolják, akkor küldd őket be hozzám egy kis beszélgetésre!

- Mi inkább aludni szeretnénk! – válaszolt nevetve John, majd a nyitott szobaajtó előtt pofákat vágva, elindult a sajátjukhoz.

- Aki hamarabb kész, megy a másikhoz dörömbölni. – jelentette ki Pete, majd amint beleegyeztem, ő is elindult felfedezni a szobáját.

A miénk, Kimivel, tényleg a folyosó túlsó felén volt. Nem tudtam volna megmondnai, hogy milyen látványra számítok, mikor beérek, de valahogy talán pont olyanra, mint ami fogadott. Viszonylag elegáns, tágas szállodai szoba, itt-ott néhány szétszórt cuccal. A bőröndjéből nem pakolt ki, az nyitva hevert az ágy mellett, de az világosan látszott, hogy a mai zokniát a táska lehető legaljáról túrta elő, máshogyan nem csinálhatott volna ekkora felfordulást benne. A franciaágynak csak az egyik felét használta, nem nagy meglepetésemre, de annak a rendbetételére még kevesebb gondot fordított, mint a kipakolásra.

A bőröndömből én sem pakoltam ki, csak a tetejéről vettem el a nyakba akasztható beléptetőkártyámat. Gyorsan arcot mostam, kicsit felfrissítettem magam, majd mivel a kikötőváros időjárása olyan sokban nem tért el a svájcitól, nem változtattam az öltözékemen. Felkaptam a kistáskámat, becsuktam a Kimi által kinyitott ablakokat, és már mentem is, kikopogni Petet a szobájából.

Azaz csak mentem volna, ha nem jött volna szembe velem a folyosón.

- Azt hittem hamar készen leszek… - állt meg nevetve a folyosó közepén, a kezeit a csípőjére téve.

- Kész is lettél. Csakhogy én is gyors voltam! – álltam meg előtte, szintén csípőre tett kézzel, vigyorogva.

- Szerinted Manyus készen lesz… Vagy ha bekopogunk, alsónadrágban fog ajtót nyitni? – fordult az említett szoba felé, és már kopogásra nyújtotta a kezét, amikor eltűnt előle az ajtó.

- Hallottam ám! És ne reménykedj Peter, fel vagyok öltözve. – mutatott végig magán.

- Kár. Pedig lett volna kit piszkálni azzal, hogy lassú! – rázta meg a fejt lemondóan, bár ki tudja, hogy nem csak a helyzet kétértelműségén akart-e javítani.

- Amúgy Nat… Te tudod, hogy merre kell menni? – nézett rám Manyus, mikor már a liftben tartottunk lefelé. Meg kell jegyeznem, így már sokkal tágasabbnak tűnt, és hihető volt az a 6 személyes felirat.

- Öhmm… A pályára, esetleg?... Ott pedig a Lotushoz, csak mert miért ne? – néztem rá, kicsit talán hülyén.

- Nem úgy értem. Tudod, merre van a pálya?

- Nem tudnék most hirtelen irányt mutatni, hogy ’erre’. – szálltam ki előtte a liftből. – De van számunkra bérelt autó, sofőrrel, remélem ő igen!

- Vagy, ha ő nem is, csak van GPS-e! – könyökölt be mellém vigyorogva Pete, a recepciós pulthoz. Manyus meg csak morgott magában. Olyasmiket, hogy ne nézzük őt annyira öregnek, hogy ne ismerné a GPS-fogalmát, meg hogy mennyire felelőtlenség olyan sofőrt kiküldeni, aki nem tudja az utat, meg valamit elkaptam a fiatalokról is, miszerint nem tájékozódunk, csak megyünk bele a világba.

- Kimondottan zsörtölődős lettél mostanság, nem gondolod? – vetődtem be mellé hátra, Petenek meghagyva az élményt, amit egy luxuskocsi anyósülése jelenthet egy pasinak.

- Ti meg szemtelenek! – vágta rá egyből. – Mi az, hogy én otthon unatkoznék? Maximum nem nézném végig, ahogy ti itt szórakoztatjátok magatokat, meg az aktuális közönséget.

- És mit csinálnál otthon? Ülnél a monitorok előtt, és néznéd a versenyvideókat, meg az edzésen készült felvételeket, hogy min kell javítanunk. És terveznéd az új kűrt.

- Igen, mert ez a dolgom!

- De most egy kicsit igazán pihenhetnél! Most volt csak vége az idei hajtásnak, senki nem várja el tőled, hogy egyből dolgozz! Te se várd el ezt magadtól! – magyaráztam neki.

- És akkor mégis mit csináljak? – közben már megérkeztünk a pályához, de a kocsiból kiszállva ugyanúgy folytattuk az eszmecserét. – A szezonnak, igen, mostanában szakadt vége. Fantasztikus eredményekkel, ezt azért ne felejtsük el! De mostanában, pont emiatt, sokkal ritkábban jártok edzeni. Mindenki a párjával van, pihen, utazgat. Megérdemlitek, szó se róla, de akkor én legalább hadd dolgozzak!

- Most Kimi a baj? – húztam fel magam egy pillant alatt.

- Nem. Annyi időt töltesz vele, amennyit akarsz! Csak az én szabadidőmet ne ti osszátok be!

- Akkor…

- Nati! Örülök, hogy itt lehetek veletek, jól fogom magam érezni, csak munkamániás vagyok, oké? – állított meg. Én pedig tudtam, hogy igaza van. Régebben én is az voltam, és ketten nem lazítottunk.

- Oké… - bólogattam, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én is így reagáltam-e régebben, ha pihenni hívtak. Hiszen már most soknak érzem a munkám, Kimi mellett. Pedig alig járok edzeni, és a színházba kell csak bemennem, otthonra csak nagyon kevés munka marad.  Töprengésemmel nem jutottam sokra, mert Peteren hirtelen eluralkodott az izgalom.

- Figyi, az ott nem… Nem…? Ö… Hogy is hívják…? Nati! – pattogott mellettem, mint valami kisgyerek.

- Alonso, Webber…? – kezdtem el sorolni a arra felé látható pilótákat. De ránézve elég hamar rájöttem, hogy nem csak amiatt volt szokatlan a hangja, hogy nem igazán néz autósportot, hanem amiatt is, hogy nem örült annak akit lát. – Hol? Pete, nem látom!

- Arra… Amellett a kék micsoda… kamion mellett! – Állt szorosan mellém, hogy szinte egy szemszögből nézzük a dolgokat. – Nem jut eszembe a neve, pedig mostanában annyit beszéltünk róla!

- Nem látom… Ki az?

- Megvan! Barna pulcsiban, ugye? – szólalt meg Manyus, majd kimondta azt, amire nem számítottam. – A régi műkoris párod…

- Tomi?- kérdeztem, de már én is észrevettem, hogy kire gondolnak. – Ez lehetetlen!… Biztos csak nagyon hasonlítanak…. Menjünk, keressük meg Kimit!