Harminckettedik"

Sziasztok!
Eme szép esős estén végre sikerült rászánnom magam, hogy lezárjam ezt a fejezetet. Mert hát igazából már csütörtökön megvolt nagyjából a dolog, csak nem tudtam abbahagyni. Kicsit így is lezáratlannak érzem, de már legalább nem olyan ecetes-ollóval nyisszantott jellegű.
A videó mellé még elmondanám, hogy a csávó nekem nagyon nem jön be, szexinek meg végképp nem mondanám (ez a nadrág... jajjmamikám...). De hogy nagyon tud, és iszonyat profi, az biztos. Azért gondoltam, hogy megmutatom nektek.
Mindenkinek kitartást a hétre!
Dorcsa
 ui.: Szeretném megköszönni demonnak a kommenteket, nagyon sokat jelent, hogy valakitől kapok szöveges visszajelzést! Köszönöm!! :) Illetve szeretnék mindenkit buzdítani, hogy írja meg a negatív/pozitív véleményét, nagyon boldoggá tennétek, de tényleg!

- A francba… Hát azért sikerülhetett volna jobban is! – dőltem hátra magamban morogva, mikor kiderült, hogy vége az időmérőnek,  Kimi már nem fog előrébb kerülni. Csak a 18. helyen állt, ami akárhogy is nézzük, nem túl rózsás. Persze két év kihagyás után ez is szép helynek mondható, örüljünk, hogy a gázpedált megtalálta, de akkor is… Bizonyítani akart. Főleg magának, mert őt aztán nem érdekli, hogy a közvélemény mennyire őt figyeli. Meg gondolom neki is számít, önbizalmat ad, hogyha sikeresen térne vissza. És nem kellene mindent újra felépítenie.

Mélázásomból a telefonom zökkentett vissza.

- Szia Pete, mondd! Elfelejtettél felkelni, vagy eltévedtél?

- Mondhatni eltévedtem. De nem! – vágta rá, mikor felnevettem. – Tudom hol vagyunk, csak azt nem, hogy te hol vagy, illetve hogy hogyan lehet odajutni.

- Vagytok? Ja, hogy Kate és John is veled van! – esett le. – Hát én itt ülök a büfében.

- És kijössz értünk?

- Hol vagytok? Mert akárhova nem…

- Ó, hát közel vagyunk! – kezdett el egyből magyarázni – Van mellettünk egy nagy parkoló, sok kocsival. Egy kordon mögött sok rajongó. Meg több fém ellenőrzőkapu, néhány kétajtós biztonsági őrrel.

- Még csak a bejáratnál vagyok? – kérdeztem rá, miután fejben összeraktam a helyszínt.

- Ott, ott. – válaszolta, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Sőt, azon kívül.

- Te majom. És én most odáig menjek ki elétek? – tettettem a felháborodottat. De közben már szedtem össze a cuccaimat az asztalról.

- Nem az én ötletem volt! – kezdett egyből védekezni. - Vagyis nem csak. Mindenki egyetértett velem!

- Hé, engem hagyjál ki! – hallottam Kate hangját.

- Jó, jó, akkor Johnnal mindketten szeretnénk, ha kijönnél értünk.

- Rendben, megyek. De legalább a kapun gyertek be, jó? – indultam kifelé az épületből.

- Okés! Köszi-puszi! Szia! – majd ezzel a lendülettel le is tette.

A paddock területén, ha lehet, még a reggelinél is nagyobb volt a tumultus. Minimum két riporter /négyzetméter volt a népsűrűség, plusz a hozzájuk tartozó fotósok, operatőrök. Na meg minden egyéb ember, aki, hozzám hasonlóan el akart jutni a-ból b-be. Óvatosan kellett kerülgetnem az embereket, míg rám szinte senki sem figyelt.

- Na végre, azt hittük, már sosem érsz ide! – kiabált John, valahonnan a tömegen túlról. Én meg újult erővel vágtam neki a nyomulásnak, hogy végre odajussak hozzájuk.

- Bocs, engem összekeversz a terminátorral. Nem két perc itt átjutni! – álltam meg előttük lihegve.

- És akkor most még vissza is! – karolt át Pete, majd elkezdett tolni, újra a tömeg felé.

- Azért lássátok, hogy mit meg nem teszek értetek!

- Én már rég hagytam volna magunkat megposhadni, a helyedben. – méregette a tömeget Kate. De úgy, mint aki még nem látott ilyet.

- Az a szerencsénk, hogy Nati volt benn. Tudom, te hagynál minket elveszni. – indította meg őt is John.

Visszafelé már nem volt olyan szerencsém, bár lehet, hogy a többiek miatt lettem feltűnő. Többen látványosan fotóztak minket, ahogy egyre beljebb haladtunk, de volt olyan is, aki egyből mikrofonnal fordult hozzánk.

- Milyen élőben kinn lenni egy Nagydíjon? – tette fel az első kérdést a riporternő, miután tisztáztuk, hogy max három percünk, de annyi van számára.

- Bár még az elején vagyunk, és nem sokat láttunk belőle, egyelőre érdekes, és tetszik! – hajolt a mikrofonhoz John.

- Nem gondoltam volna, hogy ekkora tömeg lesz itt. Pedig logikus, hiszen világversenyről van szó. – fűzte hozzá a barátnője.

- És mi a véleményük a csapatról? Szellemiségben, felszereltségben, vendéglátóként? Szóval úgy összességében. –fordult most hozzánk.

- Amennyit láttam belőle, egy nagyon összeszedett, jól működő csapatról van szó. Mindenki pontosan tudja a dolgát, és lelkiismeretesen meg is teszi azt.

- Nagyon tetszik az a hozzáállás, hogy mindenki a legjobbaz szeretné nyújtani. Szerintem ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy jól menjenek a versenyeken. – egészített ki Pete.

- És mit gondolnak az időmérőről? A látottak alapján mire számítanak a versenyen?

- Igazából mi csak most értünk ide… Az első időmérőt nem követtük figyelemmel. –sandított rám drága barátom.

- Én itt voltam, de meg kell mondjam, hármunk közül szerintem én értek a legkevésvé a Forma 1 – hez. De Romainnak gratulálok, szerintem az egy nagyon jó helyezés, így az elején.

- És Kimi? Az ő teljesítményéről mi a véleményed?

- Mehetett volna jobban is, de ez még úgyis csak az időmérő. A fontos dolgok majd a versenyen dőlnek el. – ismételtem el egy, még a büfében hallott mondatot.

- Köszönöm, további kellemes itt tartózkodást! – mondta egy szabvány műmosoly kíséretében, majd meg se várta, hogy mi is elköszönjünk, eltűzött máshova.

- Álljunk csak megy egy percre! Te honnan lettél ekkora nagy autóverseny szakértő? – állt be elém John.

- Tényleg, itt vagy pár napot, és már profi nyilatkozatot tudsz adni? – csatlakozott Peter is.

- Nyugi srácok, csak a büfében hallottam, ahogy megbeszélték egymás között a szakértők. – indultam el újra. - Amúgy meg még bármi lehet, hiszen ilyen időmérőből három van, és az utolsó határozza meg a végleges indulási sorrendet. Ne nézzetek így, ezt reggel gyorsan elmondták nekem a kocsiban, hogy tudjam, mit fogok ma látni. – tettem hozzá magyarázatként.

- Amúgy mi lett az eredmény?

- Romain harmadik lett, ha jól emlékszem. Kimi meg valahol a végén, húsz hoz közel, de még tizenvalahány. – próbáltam felidézni a számokat.

- Tizenhány? – kérdezett vissza John.

- Tizenhét-nyolc? Nem tudom pontosan. Majd benn megkérdezzük.

- Azért nem tök mindegy!

- Már miért nem? Egy hely, az tényleg nem számít sokat. Ilyenkor újraindul a számláló. – mondtam fel a Forma 1 gyorstalpaló tanfolyam egyik leckéjét. Reményeim szerint jól.

- De, ott pont sokat számít. Azt elfelejtették mondani, hogy húznak egy határt, és aki azon kívül esik, az nem mehet újra?

- Ööö… De, lehet… Csak erre nem gondoltam.

- Jajj, Nati! – nevetett John. – Pedig márt azt hittem tök profi lettél.

- Jó, most ne gyertek nekem a szőkenős viccekkel, mert a barna még ennyit sem tud mint én! – próbáltam elébe menni a dolgoknak.

- Igaz, de ő nem is mondja! – csatlakozott nevető barátjához Pete, én meg éreztem, hogy itt semmi jó nem fog kisülni.

- Inkább keressük meg őket! – állt elő a békítő ötlettel Kate, majd engem maga után húzva nekiindult az épületnek.

…

- Mit keresel annyira? Lassan eltűnsz a táskádban!

- Elhagytam a könyvemet! – szórtam az épp kezemben levő dolgokat az asztalra.

- Hát ezek között tényleg nincs…

- Kössz, ha nem mondod, azt hiszem, hogy a labellom az! Egyéb építő jellegű megjegyzés?

- Kihoztad egyáltalán magaddal?

- John, az mindig nálam van. Sose lehet tudni, mikor lesz szabad öt percem olvasni.

- Valld be, hogy unalmasabbnak hitted az időmérőt!

- Jó, igen… De attól még nem lesz meg! – csaptam tehetetlenül az asztalra.

- Nem lehet, hogy a büfében hagytad?

- Nem hinném. Ott nem vettem elő… De más megoldás nincs. – álltam fel, miközben a táskámba söpörtem az asztalra kitett dolgokat. – Köszi a tippet Kate, mindjárt jövök, csak elnézek oda.

- Azért a nézz a lábad elé is! – kiabált utánam Pete, mikor kirohantam az ajtón.

Mégis hogy a fenébe lehetek ennyire szétszórt? Nem veszem észre, hogy otthagyom a könyvem az asztal közepén?

Mikor már biztos voltam benne, hogy nem látnak, újra a táskámban kezdtem el kutakodni. Azt hamarabb kinézem magamból, hogy nem veszem észre a táskám alján, mint azt, hogy ott hagyom az asztalon. Az volt a nagy szerencsém, hogy nem került lépcső az utamba, különben keservesen lebucskáztam volna rajta.

De persze egy emberekkel és falakkal teli épületben nem csak a lépcső jelenthet veszélyt, a fejükkel egy táskában közlekedőkre. És én ezt elég hamar meg is tapasztaltam. Jobban mondva egész szépet ütköztem egy valamivel. Mert hát ugye siettem attól függetlenül, hogy nem egészen láttam, merre is.

Igazából nem kimondottan zavart az, hogy valaminek nekimentem. Mert ahogy fél szemmel kipillantottam a táskám sötét rejtekeiből megláttam, hogy a mellettem lévő folyosón kellene befordulni. Egyből változtattam is az irányomon, és indultam volna a büfé felé. Csakhogy az a valami elkapta a derekam.

Na erre már egyből kikaptam a fejem a táskámból!

- Auu…- De nem kellett volna, ugyanis sikeresen telibe lefejeltem az akadályomat.  Kimit, mint kiderült rendkívül érdekelte, hogy mégis mit kutatok annyira, és közelebb hajolt, hogy megnézze. Ez lett mindkettőnk veszte.

- Nem gondolod, hogy kicsit veszélyes így mászkálni? – mutogatott a kezével, miután elengedte a homlokát.

- Igazából, ha te előre néztél volna, akkor semmi se történik.

- Direkt álltam meg egyhelyben. – vigyorgott csibészesen. – Érdekelt, hogy mennyire figyelsz.

- Nagyon figyeltem, csak nem előre.

- Tényleg, mit sikerült elvesztened?

- Nem veszett el!! Csak épp most nincs nálam.

- Jó, jó, jó, nyugi!

- Amúgy a könyvemet.  – indultam el, ő meg jött mellettem.

- És miért ennyire fontos?

- Hosszú… Lényeg az, hogy azzal foglalkozom, hogy könyveket írok át színpadon megjeleníthetővé. És ez is egy ilyen könyv.

- És időre kell eladni?

- Nem is az… Csak már az egészet kipreparáltam. Szinte nem is látszik, hogy hol van nyomtatott betű, hol pedig az én jegyzeteim… Szóval eszmei értéke van főleg.

- És nem sok a korcsolya mellé? – támaszkodott meg az asztalon, ami alatt én a könyvem kerestem, hiszen rajta nem volt..

- Nem, simán elférnek.  – egyenesedtem fel. – Megkérdezem, hátha valaki leadta a pultnál.

- Az ajtó előtt várlak!

- Oké... Sziasztok! Az első időmérő alatt elhagytam egy könyvet, annál az asztalnál. Nem lehet, hogy valaki… Igen, az lesz, köszönöm! – vettem át megnyugodva, majd kimentem Kimi után.

- Jól rakd el, aztán menjünk!

- Elraktam. De hova sietsz, vagy miért akarsz felszívódni innen?

- Mert rendesen lekoptattam az újságírókat.

- És most követnek?- néztem körbe nevetve, miközben elképzeltem, hogy nekiállunk bujkálni egy adag feldühödött újságíró elől.

- Ők nem. De a sajtósomtól majd megkapom a magamét.  – húzta be a nyakát, mint egy kisfiú, ha tudja, hogy rossz fát tett a tűzre.

- Majd én megvédelek! Csak menjünk vissza a többiekhez, mert amúgy rád is várnak!

- Már minek várnának rám?

- Nem is tudom… Mert ma még nem találkoztatok, és köszönni akarnak, mert meg akarják beszélni a tegnapról mára áttett fotózás részleteit, vagy, én személy szerint kíváncsi lennék a véleményedre az időmérőről. – mutattam az ujjamon a pontokat.

- Szar volt, és kész. De majd lesz jobb is. – dörmögte, majd szép komótosan nekiindultunk.

 

Harmincegyedik"

Sziasztok!
Remélem mindenkinek úgy sikerül a félévzárás, ahogy tervezte, aki vizsgázgat, az pedig jól halad! Sok hozzáfűznivalóm nincs a dolgokhoz, lassan már gáznak érzem a folytonos bocsánatkéréseimet a késések miatt...
De videót azért most is hoztam, remélem elnyeri a tetszéseteket, a résszel együtt!
Sok puszi!
Dorcsa

- Olyan szótlan vagy. Minden rendben? – dőlt előre Mark a kocsiban.

- Persze… Csak bealudtam a fotelben, reggeli helyett. És azóta még nem teljesen ébredtem fel.

- Majd a homeban szerzünk neked egy kávét, és probléma megoldva!

- Meg reggelit is, ha már azt is kihagytad! – csatlakozott be Kimi is.

- Igen, én is hasonlóan gondoltam a dolgokat. Azzal a különbséggel, hogy teázom inkább. Kávét csak nagyon komoly esetekben fogyasztok!

- Mi számít komoly esetnek?

- Ha olyan állapotban vagyok, hogy még a saját nevemen is gondolkoznom kell… Na akkor az már biztosan az! – szálltam ki a kocsiból. És persze egyből fel is toltam a napszemüvegem a fejem tetejére. Árnyékban voltunk, és engem, Kimivel ellentétben, sokkal jobban zavart, hogy nem látok, mint az, hogy fotóznak.

- Mark? – kérdezte Kimi az edzőt, aki rá se hederített, csak vigyorogva ment át a biztonsági kapun.

- Nem tudom, ne engem kérdezz! – reagáltam kérdő tekintetére, majd én is bementem a kapun. Igazság szerint nagyon vágytam már valami reggelire. Mindegy, hogy mi, vagy mennyi, csak valami legyen a gyomromban. A hülye görcs, és frusztrált érzés mellett.

Ami meglepő volt, azon kívül, hogy a kocsik birodalmában engem is meg-megállítanak interjúzni, Peteről kérdeztek. A kedvencem az volt, hogy nem zavarja-e, hogy Kimivel vagyok ennyit. Mivelhogy most is kettesben jöttünk ki, Ő meg nincs itt. Most komolyan? Fejtsem ki nekik, hogy próbál aludni, mert vakációztak a barátjával, ahol éjszakánként más volt a program? Mert szerintem ez több szempontból is tökéletes indok arra, hogy kicsit sem zavarja, hogy Kimi kihozott, és nem taxival jöttem.

- Büfét tudod merre van? – kérdezte Kimi, mikor bejutottunk a Lotus területére, majd mikor látta, hogy bólogatok, eltűzött lepakolni.

- Sziasztok, jó reggelt! – sétáltam oda a pulthoz, miután leraktam a kardigánom egy székre.

- Szia! Mit adhatunk? – pattant egyből az egyik kiszolgálólány a reggelije mellől.

- Egy erős koffeines teát kérnék, meg akármit, mit reggelinek lehet nevezni.

- Kakaóscsiga, jó lesz, vagy inkább szendvics? – kérdezte, miközben a szája széléről söprögette a morzsát. – Bocsi, csak reggel volt egy kis fennakadás, így csak most tudtunk leülni.

- Semmi, nem is akarok zavarni, csak nekem is kimaradt a reggeli. Kakaóscsigát szeretnék, azzal semmi baj nem lehet. – mosolyogtam rá, mert tényleg látszott, hogy hajtós órán vannak túl. De legalább  nem unatkoztak. Bár egy büfében gyakran több dolog történik, mint amit az ember el tud képzelni.

- Ne aggódj, már minden rendben,semmi gáz nincs a kajákkal. Ez a Lotus, igyekeznek mindent a maximumra hozni. Különben is, mi már repülnénk. – gyorsan elém rakta a csigám, és feltette a vizet forrni. – Cukrot, édesítőt?

- Cukrot veszek, ha szabad. – szolgáltam ki magam a pulton benyúlva, mire a lányok felnevettek.

- Csak nyugodtan! – szólt át az egyikük.

- És szabad megkérdeznem, hogy mi volt a probléma? – fordultam vissza, miközben vártuk, hogy felforrjon a víz.

- Valami túl sok volt a biztosítéknak este, szerintünk az egyik takarítógép. Így az lecsapta magát, ezzel együtt az egyik nagy hűtőnket is. szerencsére a többi máshonnan kapta az áramot, de így is sok mindent kellett újra rendelnünk, mert nem tudni mennyi ideje nem voltak behűtve. És a felvágottaknál, húsoknál azért elég veszélyes. – rázta a fejét.

 - Az úgy tényleg necces!... Az ebédrevalóval minden ok?

- Persze már mindennel!

- Jó, akkor majd ide jövünk enni, mert nincs kedvem a rengeteg emberhez az étteremben! – álltam fel a szerzeményeimmel a kezemben. – Köszönöm szépen, és nektek is jóétvágyat!

- Nagyon szívesen! Köszönjük, viszont!

…

- Na, hogy tetszik, itt Ausztráliában? – huppant le mellém a műanyag székre Mark.

- Hát, igazából nincs vele túl sok bajom… De az se zavarna, ha otthon lennék!

- Tényleg húzós lehet, így egyből a nagy versenyetek után idejönni. Családot nem nagyon zavarja? – vett át egy palack ásványvizet, amit az egyik kiszolgálólány hozott neki.

- Nagyim kicsit el volt kenődve, de csak amennyire mindig szokott, ha pár napra eljövök a közeléből. Pete, és Kateék itt vannak, csak néhány ismerős az akit tényleg régebben láttam mostanában. Meg persze Manyus, de ő most pihen. – gondoltam végig a helyzetet.

- Lehet, hogy tapintatlan vagyok, de szüleid? – nézett rám óvatosan.

- Lehet, hogy furán hangzik, de nem nagyon tartom velük a kapcsolatot. Szóval igazából nem zavar, hogy ekkora köztünk a távolság, akkor se beszélnénk többet, ha Svájcban lennék. – vettem a kezembe a teámat, és óvatosan elkezdtem szürcsölgetni.

- A túl sok edzés miatt, vagy nem is Baarban élnek?

- Azt először is szögezzük le, hogy én Zug-i vagyok, nem Baar-i! Amúgy meg ők nem is Svájcban élnek, és én döntöttem úgy, hogy eljövök otthonról. – igyekeztem óvatosan megfogalmazni a dolgokat. Nem szeretek másoknak beszélni erről, mert mindig megkapom a sajnálkozó tekinteteket, és azzal nem tudok semmit kezdeni. – Túlságosan ők akarták irányítani az életemet, nekem nem engedtek beleszólást, és közben mégsem foglalkoztak a dologgal. Én meg, Pete segítségével, megoldottam, hogy átköltözhessek Svájcba. – dőltem hátra, és vártam a következő kérdéssort. Az emberek nem tudják ennyiben hagyni a dolgot.

- És azt jól sejtem, hogy ennek az eseménynek jelentős köze van a balesetedhez? – kérdezte, miközben az óráját bámulta.

- Jól.

- Figyelj, bármi baj van, nekem bármikor szólhatsz, segítek megoldani, tudod? – kezdett el apáskodó hangon beszélni, én meg majdnem felnevettem. Kicsit bizarr érzés így a húszas éveim közepén, egy max 10 évvel idősebb pasitól. Főleg, ha Mark az illető.

- Tudom Mark. Pontosan tudom, hogy Manyus megkért, hogy nagyon vigyázzál ám ránk helyette is. – buktattam le nevetve. – Ott álltam mellette, mikor telefonált.

- De most komolyan… Lehet, egyébként nem mondtam volna, de tényleg szívesen segítek, ha kell valamiben. – mosolyodott el zavartan.

- Köszönöm, de már abszolúte együtt tudok élni a dologgal. – néztem rá őszintén. Nem tudom, hogy mire fel van ilyen lelkizős kedvében, de nálam ritkán lehet olyan pillanatokat elkapni, amikor nyíltan beszélnék a múltamról. Főleg olyanoknak, akiket nem ismerek komolyabban. – De ha beszélgetős kedvedben vagy, mesélj te nyugodtan!

- Nem, köszi. Igazából rohannom kell Kimihez, hamarosan kocsiba ül. – állt fel mellőlem. – Odajössz előtte köszönni neki?

- Inkább itt maradok. Van kivetítő, majd innen nézem! De üzenem neki, hogy hajrá!

- Rendben. Szia! – indult el rohanva a folyosó felé. Szerintem nem is hallotta amikor köszöntem neki.

A reggelimet kivégeztem, majd rácsörögtem Petere, hogy keljen fel, különben nem ért volna ki a következő fontos körözgetésre. Kicsit morgott, de aztán a nagy fetrengésben lefejelte az ágytámlát, úgyhogy tudtam, azok után tuti felkel.

Miután megittam a teámat visszavittem a pulthoz, és kértem magamnak egy forrócsokit. Mégis csak kellemesebb annak a társaságában bámulni az autók monoton menetelését. A csokiban boldogsághormon van! Közben persze nem tudtam elfojtani a feltörő emlékeimet. Így inkább hagytam, hogy kibontakozzanak a felszínen, míg elkezdődik az időmérő, mintsem egész nap nyomott hangulatban legyek miattuk.

„- Nem Anya, semmi pénzért nem megyek veletek. El leszek itt is gond nélkül. – üvöltöttem ki a szobámból. Már az ajtóban álltak, de még mindig nekem kiabáltak, hogy igazán mehetnék.

- De hát annyira örülne neked…

- Képzelem!

- Neked is jobbat tenne, ha nem itt kuksolnál csak a szobádban, a számítógép előtt! Végre egy kicsit kimozdulnál!

- Majd átmegyek a nappaliba, oda ki tudok menni a kerekesszékkel. – morogtam. Pontosan tudtam, hogy mi a jó nekem, és azt is, hogy mi nem. Na a mai családosdi program tökéletesen a második kategória közepébe tartozott.

- Ne feleselj, mi csak jót akarunk! – Én meg most jöttem egy hófelhőből.

- Jó szórakozást! Sziasztok! – tekintettem befejezettnek a beszélgetést.

- Szia. – azzal végre elmentek.

Én meg nekiállhattam keresni az valami jó helyet magamnak. Mert azzal már tisztában voltam, hogy elköltözöm innen, a lehető leghamarabb. Az országból is. Csak azt nem tudtam, hogy hova. Mert teljesen egyedül kezdeni egy új életet… Hát az azért elég húzós.

Épp azon gondolkodtam, melyik országban érné meg jobban sport szempontjából, mikor csörgött a telefonom. Megszokásból elgurultam a kisszekrényig, majd az ismeretlen szám ellenére felvettem.

- Haló…

- ööö… Hallo… Pete vagyok, ha még emlékszel… - kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy angolul beszélnek a telefonba, aztán meg azért ültem döbbenten, mert megértettem a mondatot.

- ííííííí!!!! Igen, igen, igen! - csapkodtam örömömben a tolókocsim karfáját. – Hát hogyne emlékeznék arra az idióta-imádnivaló fejedre!

- Pedig én már féltem, hogy ez is kimaradt. – sóhajtott nagyon a túloldalon.

- Honnan van meg a számom? Katetől ugye? Mert én mindig elfelejtem elkérni a tiedet, túl sok mindenről beszélünk…

- Persze, hogy tőle. De mesélj, hogy vagy, mi van most veled! Ne csak tőle halljam félszavakból!

- Hát igazából mondhatni jól vagyok, de azért sokkal praktikusabb lenne az, hogy szarul. – kezdtem bele a mondanivalómba, és csak ömlöttek belőlem a szavak. Senkinek nem mesélhettem úgy igazából a fejleményeimről, a lebukás veszélye nélkül. Egyedük Katetel osztottam meg néha a dolgaim, de azt is csak levélben. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy kiadhattam magamból mindent. – Szóval, most ott tartok, hogy keresek magamnak valami kis kellemes lakást, egy jóféle országban, olyan helyen, ahol van befogadó képes egyesület, kulturált edzővel.

- Biztosan meg akarod tenni ezt a lépést? Mert ez így elég nagyszabásúan hangzik… És nem tudom mennyire vagy terhelhető.. – Vetette fel az aggályait. Eddig csak belehümmögött, mégis tudtam, hogy végig figyel.

- Nagyjából annyira vagyok terhelhető, mint régen. Azt, hogy ez pontosan mit is jelent, azt majd a jövendőbeli sportorvosom fogja meghatározni. Egy apró változtatás van. Nincs műkori…

- Akkor…? – és hallottam a hangján, hogy nem érti a helyzetet.

- Átcsúszom hozzátok. Jégtánc. – jelentettem ki boldogan. Persze, nehéz beletörődni, hogy nem pont azt fogom csinálni mint előtte, de ha az egész helyzetet nézzük, akkor messze ez a legeslegjobb megoldás.

- Mekkora jó! Kérdezhetek egy merészet?

- Persze, tudod, max nem válaszolok.

- Lennél a párom? – én meg teljesen lefagytam. Mert erre tényleg nem számítottam. De az az érzés, hogy akármi is történt velem, ő megbízik bennem annyira, hogy ilyenre fölkér… Lehet azt mondani, hogy meggondolatlan, és nem is gondolja komolyan, nekem mégis elszorult a torkom. Nem tudom, mikor folyt le az első könnycsepp az arcomon, de az biztos, hogy nagyon régóta most először nem érzetem fájdalmat miatta. Most ez a boldogság könnye volt, bő három év után az első alkalommal.

- Igen!...De várj! Kate? Hiszen eddig vele voltál. Történt valami? – ijedtem meg hirtelen.

- Közös megegyezéssel inkább Johnnal folytatják tovább. Nekem kicsit szarul esik, meg féltem is, hogy mi lesz, ha szétmennek, de beleegyeztem. Úgyhogy, csak neked vagyok itt!

- Ugye azt tudod, hogy én eddig igazából nem nagyon jégtáncoltam? – kérdeztem, még mindig feléve. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egyszerre történhet velem ennyi jó.

- Kit érdekel, neked a jég az otthonod, nem számít, hogy műkori, vagy akár hoki, simán menni fog! Szóval? Benne vagy?

- Benne, persze!... De Pete!

- Igen?

- Nagyon komolyan fogjuk csinálni, jó? Attól, hogy volt a baleset… Szóval amiatt nekem világbajnoki címet kell szereznem… - mondtam ki azt, ami egész eddig eljuttatott. Ami miatt képes voltam megcsinálni bármit, bármi áron. Ésszerűség határain belül persze.

- Megoldjuk! – nevetett fel felszabadultan. - Szóval akkor jössz Svájcba?

- Svájcba? Hát hogyne, persze…”

Meglepődve kaptam fel a fejem, amikor hirtelen többen jöttek be a büféhez. ’ Mindjárt indulhatnak! Romainnal szerintem nem lesz gond, ha úgy megy, mint eddig. Reméljük Kiminek is jobban megy majd az autó!’

Így én is a képernyőt kezdtem bámulni, és nekiálltam nagyban szurkolni mindkettőjüknek. Bár az kétségkívül igaz volt, hogy Kimire fért rá jobban.