Tizenegyedik"

-          Nati, 11re a tévénél kellene lenned, ha megoldható. Ha nem akkor is! – zavart meg a telefonom békés reggelim közepette.

-          - Jó, de minek?

-          Verseny előtti, és amúgy is esedékes interjú. Ne aggódj, Nora Lakhtig fog meginterjúvolni. … Aggódj mégis. Élő adás.

-          - Remek… valami megkötés van, bármit illetően?

-          Nem, részünkről akár mit mondhatsz, és beszéltünk a Lotusos sajtósokkal, megtarthatod a stílusod.

-          Merték volna, mi?

-          Jó. Öltözködéssel kapcsolatban sincs megkötés. Remélem, nem kell mondani, hogy viszonylag csinosan menj!

Na így kerültem be ide a stúdióba. Nem nagyon szerettem itt szerepelni, akkor már inkább a versenyhelyszínen, vagy más kevésbé mesterkélt helyen. De annak örülnöm kellett, hogy Nora interjúvolt meg, mert vele jóban voltam, mondhatni barátok voltunk. Hülye kérdéseket is feltett néha, de ő volt az első, akinek a fejébe vertem, hogy a magánéletem a médiába tabu. Ezért mindig csak szakmán kívül beszélgetünk róla.

-          Először muszáj feltennem a legsablonosabb kérdést: mit vársz a versenytől?

-          Nekem meg muszáj azt felelnem, hogy világbajnoki címvédést. Ami igazából igaz is! Rettenetesen örülnék neki, ha sikerülne, de el kell ismerjem, megint nagyon erős mezőny van. Én őszintén szólva gyönyörű kűröket és lelkes közönséget várok.

-          Jobban izgulsz, mint a többi verseny előtt, vagy ez is csak egy olyan, ahol a legjobbat kell nyújtanotok?

-           Itt is a legjobbat kell nyújtanunk, mint mindig. És talán kicsit jobban izgulok, mint egy területi versenyen, hiszen sokkal nagyobb a tét. De szerintem ez egészséges, ha abból indulunk ki, hogy aki itt nyer, az idén a világ legjobb jégtáncosaként lesz számon tartva.

-          Azt figyelembe veszed jégre lépés előtt, hogy címet kell védenetek?

-          Nem, akkor más szinte semmit nem gondolok át. Olyankor már csak én vagyok, meg Peter, meg a zene, meg a jég… Meg még néhány dolog. De a múlt nagyon nem. Most csak az számít, hogy most mi van. Nem mondom, hogy a pillanatnak élek,  de nem nézem olyan távlatból az életem, hogy ezt figyelembe kellene vennem.

-          Hogyan értékeled a felkészüléseteket? Mind hangulatra, mind hasznosságra.

-          Az ember a legtöbb több órás edzés után, még ha nem is megy minden a lehető legjobban, úgy érzi, hogy ennyi, több nem kell, többre nem képes senki. Így, a verseny előtt, már nem értem, minek aludtam például. Pont megfelelő idő lett volna még egy kis gyakorlásra.

-          Mesélnél egy kicsit Kimi Raikkönennel való kapcsolatotokról? 

-     Az ilyen kérdéseket tudod, hogy utálom...

-     Valamit ennek ellenére kérlek válaszolj!

-          Most akkor mondjam, hogy van két rejtegetett gyerekünk? Vagy három?

-          Nati! Élő adásban megy!

-          Ööö… Tudom! Akkor inkább legyen csak kettő.

-          Nem akarok beleszólni, se partner lenni a hülyeségedben, de kevesebb, mint egy hónap alatt hogy hoztátok össze?

-          Jajj, Nora, fogalmam sincs! Te vagy a riporter, ilyeneket neked kell tudnod!

-          Jó, akkor erről majd máskor csinálunk egy mélyinterjút. Majd amikor ráérsz a gyerekem mellett. Rendicsek?

-          Felőlem! Csak nehogy megtudja…

-          Akkor mos komolyabb vizekre evezve… Mindenkit érdekel, hogy milyen lehet a magánéletben. Olyan szótlan veletek is, mint a sajtóval?

-          Őszintén bevallom, hogy nem tudom a sajtóval milyen. Nem nagyon néztem utána az interjúknak. Csak általánosságban tudom mondani, hogy az emberek gyakran mások, mint amilyennek beállítják őket.

-          És mi a személyes véleményed róla? Mennyire álltok közel egymáshoz?

-          Hát találkozni már volt alkalmunk, és beszélgettünk is, de nem tudtam róla reális képet alkotni. Legalábbis szerintem. Fontos verseny előtt vagyunk. Csak arra tudtam koncentrálni, és minden elvesztegetett percet számoltam, amit nem a gyakorlásra, fejben való készülésre fordítottam. De mikor vége van a versenynek igyekezem jobban megismerni, ígérem.

-          Szóval egyelőre még hátráltatónak érzed a Lotus F1 csapattal való közös munkát?

-          Úgy valahogy… Túlságosan a verseny előtti időszakba esett bele. Nincsenek ezzel kapcsolatban előítéleteim, de majd jövő keddtől kezdve fogok csak komolyabban koncentrálni rá.

-          Nagyon beleszól az életetekbe a csapat? Nagy változás ez?

-          A beleszólás alatt mit értesz?

-          Hát például hogy megmondja e, hogy mit nyilatkozhatsz a sajtónak?

-          Próbálnák meg… Lehetetlen vállalkozás!

-          Még azt se határolják be, hogy a csapatról mit mondhatsz? Mert gondolom, rendelkezel bizonyos mennyiségű háttér információval róluk.

-          Ez eddig fel sem merült bennem. Mármint, hogy bármit kiadhatnék… Szerintem nem is tudok sokat… De akkor most megpróbálhatom!

-          Biztos? Lesz baj?

-          Annyi információ, amit én tudok, senkinek nem árthat. Szóval szép sorjában… Először is szép a kilátás a teraszukról.

-          Háát…Ez fontos információ!...  Emiatt valaki elveheti az épületet!

-          Tényleg! És a sósmogyorót szállító cégüket is leszerződtethetik máshova, mert az egészen finom volt! De ha már itt tartunk… A vízadagolójukat el kellene tüntetni! Merészelt akkor kifogyni, amikor mi kerültünk volna sorra… Kénytelenek voltunk elvánszorogni a folyosó közepéig a másikhoz!

-          El tudom képzelni mennyire csúnyán néztetek az automatára!

-          Hát még a pasasra, akik előttünk volt a sorban!

-          Tényleg nem érné meg korlátozni, hogy mit közölhettek, és mit nem! Az autót nem is láttátok?

-          De… Várj!... Azt hiszem fekete - arany… De nem biztos! De túl feltűnő darab. Így nem hoztuk magunkkal.

-          A nyavalyába! Pedig azzal sokkal gyorsabban ott lehetnétek minden versenyen, és nem utolsó sorban interjún!

-          Most hogy így szóbahoztad, nem tudod véletlenül mennyivel tud menni egy olyan?

-          Hát 300km/h-val biztosan. Ha nem is vagy egyelőre olyan jól informálva, valamennyit biztosan tudsz a versenyekről. Mi a véleményed?

-          Az, hogy értelmetlen.

-          Ugye tudod, hogy ezért most rengetegen haragszanak rád?

-          Persze, de mindig is őszinte voltam. Nem fogok minden féle autósport rajongó miatt megváltozni! Főleg nem aútósportrajongóvá!

-          Nem is kell! Ne aggódj, szerintem a rajongóid nevében is mondhatom, mi így szeretünk! És hogy inkább Raikkönennek kellene megváltoznia, és példát venni rólad, hogy mennyit beszélsz. Nagyon szépen köszönjük az interjút és sok sikert kívánok mindenki nevében holnapra!

…

Egy órával később már a tévé épületével szomszédos kávézóban ültünk.

- És amúgy milyen a csávó? Nem hiszem, hogy nem ismerted meg! Ahhoz túl jó pasinak tűnik!- mosolygott kíváncsian Nora.

- Jól néz ki, az egyszer biztos. –adtam igazat neki, - de amúgy bunkó. Igazából nem bírom, és eddig a fáradságot se vettem, hogy megpróbáljam.

- De hogy bunkó? Leszar mindenkit maga körül? Vagy csak bezárkózik?

- Amikor megismertem látszott rajta, hogy van valami baja. Most már ez nem látszik, egyszerűen csak egoista, és humora sincs. –foglaltam össze röviden.

- Nem fog kiakadni akkor amiatt, hogy viccelődtünk vele az interjúban?

- El se fogja olvasni, ne aggódj. Ha csak nem úgy harangozzák be, hogy a műsor, ami róla szól, akkor nem fog tudni róla. – biztosítottam mosolyogva.

- Amúgy az ott kinn nem ő? – mutatott ki hirtelen a műsorvezető az ablakon.

- Nem látom… Szürke felsőben? …De! – láttam meg én is hirtelen. Mintha csak megérezte volna, hogy bámulom, benézett az üvegen. A szemén látszott, hogy felismert, de azzal a lendülettel egyből el is fordult, és lépteit meggyorsítva haladt tovább.

- Már értem, mire mondtad, hogy bunkó. – mosolyodott el keserűen Nora. – Mindig ilyen?

- Lényegében igen… De valami szórakoztatóbb téma? Család hogy van?

Végül jó hangulatban töltöttük együtt a délután első felét, majd rohantam haza, és kis késéssel edzésre. Már csak három nap, és utazunk! Kezdtem beparázni a verseny miatt.

Tizedik"

- Látom még mindig nem józanodtál ki. – morgott Pete. - Vagy amúgy sem tudsz gondolkozni?

- A csapatok békés kapcsolata miatt vagyunk itt! – vágott közbe Kate, míg én inkább megfogtam Pete kezét, hogy ne csináljon hülyeséget. – És szerintem igazán bemehetnénk. Nem tudjátok, a másik pilóta megjött már? – próbálta a beszélgetést békésebb mederbe terelni.

- Nem vagyunk információs- kisasszonyok! – acsarkodott tovább a szőke.

- Gondolom igen. – nézett szúrósan a pártfogoltjára Mark – És egyet értek azzal, hogy bemehetnénk.

- Mér, féltek az esőtől?

- Kimi! – csattant az edző. – menjetek csak, mi egy kicsit még nézzük a felhőket!

- Fel sem tűnt, hogy esni fog. – szólalt meg csendesen Kate, mikor elindulunk.

- Ne aggódj, szerintem az edzőjétől rendesen megkapja a magáét. – húzta magához John.

- Ja, elég béna szöveg volt… Nézik a felhőket…- battyogott mellettem Pete. – Baj van Angyalka?

- Nincs…. Mármint nem akarom ezt az egészet… - sóhajtottam. – Se azt, hogy mi kerüljünk össze vele, de nektek se akarok rosszat. – néztem a barátainkra.

- Nekünk sincs. De majd megoldjuk! – biztatott engem is John. Komolyan, ha a fiúkban nem lenne ennyi optimizmus már rég nem lennénk itt.

- Ott a másik pilóta! Hozzá milyen reményeket fűzünk? – kezdett el mutogatni Pete. Csak azt felejtette el, hogy közben fogja a kezemet, így engem is félig magával rántott. Sebaj, így szeretjük.

- Honnan lettél te ennyire okos? – kérdeztem, mikor újra megtaláltam az egyensúlyomat.

- Mármint honnan ismerem fel a pilótát? – vigyorgott szemtelenül. – Tudod a google sok mindenre jó. Meg kellett nézni milyenek!

- És milyen?

- Honnan tudjam?

- Talán mert megnézted te sügér! – röhögött John.

- Csak azt néztem meg, hogy hogy néz ki. És úgy! – mutatott, most már okosan a másik kezével, az előttünk állóra.

- Hello! – mosolyogtam rá a srácra. Mert hiába voltunk távol, tuti levette, hogy róla beszélünk.

- Sziasztok! Romain vagyok, a Lotus F1 egyik pilótája. Örülök, hogy találkozunk még a hivatalos cuccok előtt! – jön oda hozzánk mosolyogva. Fél füllel hallottam, ahogy Kate odasúgta Johnnak, hogy nagyságrendekkel szimpibb a másiknál. Kénytelen voltam igazat adni neki.

- Most megdöbbentem! – nyújtott kezet Pete. – Te tudod, hogy kik vagyunk, és mit keresünk itt?

- Az információim szerint a többszörös bajnok műkorcsolyázók, akikkel egy ideig együtt fogunk dolgozni. Miért olyan meglepő ez? – fogott kezet Johnnal is, Kate pedig puszit kapott.

- Csak mert a csapattársadnak fogalma se volt róla. – adtam én is puszit neki. Nem szokásom egyből ilyen közvetlen lenni. De ha már ő az, akkor meg kell hálálni valahogy.

- És apró pontosítás. Nem műkoriban vagyunk bajnokok, hanem jégtáncban. De ne vedd kötözködésnek kérlek! – javította ki Kate.

- Bocsi. Nem akarok tudatlannak tűnni, de az vagyok. Mi a kettő között a különbség? – látszott rajta, hogy kicsit zavarban van, de az is, hogy tényleg érdekli.

- A műkorcsolyában nagy hangsúly van az ugrásokon, míg a jégtáncban sokkal nagyobb szerepet kap a technika, az összhang és a figurák. – adta meg a választ Pete. - De ne aggódj, mi szerintem negyed annyit sem tudunk a Forma1ről, mint te a koriról.

- Ezt ne hangoztasd! Ott jön az a csávó, aki a hosszú előadást tartotta! – rángattam meg a kezét. Nem akartam megint végighallgatni, hogy mi, mikor, hogy történt.

- Örülök, hogy megismerkedtetek, de lassan ideje lenne visszatérni a tárgyalóterembe. – Jött oda hozzánk. – Kimi, Mark, gyertek ti is! – intett a hátunk mögé.

- Fel sem tűnt, hogy ők is itt vannak! – jegyezte meg vidáman Romain.

- Nekem se. De ha már így alakult, igazán tanulhatnának tőled egy kis jómodort. – dünnyögte John.

Vidáman, tömény jókedvvel mentünk be a terembe. Tényleg jót tett a kis friss levegő!

…

- A nyavalyába! Ebből soha nem lesz meg egyszerre a tripla! – dühöngött Pete, miközben én fékezés nélkül csapódtam a palánknak.

- Egyszer tuti meglesz, de Nizzáig biztosan nem! – próbáltam én is Manyust lebeszélni arról, hogy ezt gyakoroljuk.

Kevesebb, mint egy hét van az indulásig. Újra itthon voltunk Zugban. A megbeszélések számomra a lehető legnagyobb kudarccal végződtek. Kimivel kerültünk egybe, és jön a világbajnokságra is. Itt kellett, hogy legyen néhány edzésünkön. Persze mi akkor rontottunk el mindent a lehető legjobban. Zavart, hogy itt volt. Nem voltam zavarban, szívem szerint nem is foglalkoztam volna vele, de nem tehettem. Pete dühös volt rá, a miatt ahogy Enstoneban viselkedett. Az értekezlet után odajött hozzánk, és jól kiosztott minket. Lényegében arról szólt, hogy hogyan képzeljük, hogy az ő hátán akarunk felkapaszkodni, hogy ne merészeljük őt hátráltatni akármiben is, és hogy azért mindig legyünk vele tisztában, hogy ő világbajnok, mi pedig senkik vagyunk hozzá képest. Félelmet keltően beszélt, egyszerűen rosszul éreztem magam, ahogy ott áll előttem. Pete karján pár óráig még meglátszott a nyoma, annyira szorítottam. De be kell valljam ő is meglepődött, mert elfelejtette a fejéhez vágni, hogy mi meg kétszeres vbk vagyunk, úgyhogy higgadjon le egy kicsit.

Ezt a hiányosságot azóta sem pótoltuk. Várunk a megfelelő pillanatra, ahogy mondani szokás. Igazából úgy akarjuk, hogy nagyot csattanjon. Mert nem nagyon tudom elképzelni, hogy ezt az információt nem közölték vele. Egyszerűen vagy nem is figyelt, vagy nem tartotta lényegesnek az információt.

Így érthető módon nem szerepeltünk jól az edzéseken, ami ugye nem túl önbizalom növelő, így vb előtt. De hát örüljünk, hogy nem tettek kárt egymásban. A fiúk már kitervelték, hogy hogyan fogják rendre teremteni. Hosszú és fárasztó munka volt, mire erről lebeszéltük őket.

- Nem lehettek ennyire negatívok! Egyszerűen csak együtt kell mozogni, gondolkodni! Annyira jól ment eddig!- Próbált hatni ránk szeretett edzőnk, de most valahogy nem ment.

- Légyszi legyen elég az egymás utáni két dupla, jó?- könyörögtem. Tényleg nem volt annyira nehéz a kombináció, főleg számunkra nem, de már nem volt energiám újat tanulni.

- Rendben. De csak, hogy lássátok, mennyire jófej vagyok! – ment bele sóhajtva.  – De akkor levezetésnek menjétek végig a Cutting Edge befejező kűrjét! Sötétítéssel.

- Nehe… - nyögött fel Pete, és teljes lendületéből csak kicsit lassítva ő is a palánknak akart ütközni. Apró probléma, hogy én már ott voltam… Mázlim, hogy végül a kezével megtámaszkodott mellettem, különben már csak egy, egész jól megmunkált, matrica lennék a fehér korláton. – Le fog rohadni a lábam… Akkor ki fog végigkergetni téged az öltözők folyosóján? – nézett teljesen elkeseredve.

-Ne aggódj, John majd megteszi helyetted. De inkább ezt csináljuk, még mielőtt valami újabb remek ötlet eszébe jut! – lökdöstem a pálya közepe felé.

- Hallottam ám! – kiabált a visszhangos pálya túlsó feléről Manyus. Inkább álljatok be a kezdőpózba! – azzal lenyomta a külső fényeket. Mármint a székek felettit, és az üvegablakos folyosóét is.

Megszólalt a zene, én meg mosolyogva fékeztem Peterrel szemben. Hihetetlenül szerettem ezt a táncot. Talán mert ez műkori. Ami a múltamhoz köt. Régebben, még Petem nélkül azt csináltam, és nem tehetek róla bennem ragadt. A gerincem miatt már nem biztonságos komolyabban gyakorolnom az ugrásokat, és azzal menni versenyre, de néhány kűr erejéig mindig engedélyezve van.  Régebben Pete is műkorizott, de mondhatni a kedvemért, átváltott ő is. Ez a kűr a Cutting Edge befejező jelenete, a téli olimpia. Rengeteg feszültség oldódik fel ezalatt az egy tánc alatt, többek között kölcsönösen bevallják egymásnak érzelmeiket a szereplők. Kicsit nagyon érzelgős a filmben, és tudom, hogy a valóságban ez lehetetlen lenne. Kell annyira koncentrálni, hogy ekkora érzelmi nyomás alatt ne lehessen végigcsinálni. Mégis jó a tánc és szeretem. Mindig feloldódom én is a végére.

Most is teljesen felszabadultan lihegtem Pete karjaiban a végén. Persze a csókolózós jelenetet kihagyjuk, arra még színészkedés szintjén se lennék képes. Egyszerűen olyan boldog voltam a végén, mintha nem edzenénk már több órája.

- Egész ügyik voltunk Angyalka! – mosolygott fáradtan rám. Nem csoda, hogy fáradt, hiszen négy órája jégen vagyunk.

A zenének vége lett. Meglepetésünkre viszont Manyus tapsához más is csatlakozott a visszhangos csarnokban.

- Bravo!- hallottam meg azt a hangot, amire jelen pillanatban legkevésbé sem számítottam.

- Te meg mit keresel itt? – támadt Kiminek Pete, miközben letett a jégre.

- Csak benéztem. – sétált le a sorok között. – Végül is jók vagytok. Csak a profikon még ilyen kiscsillogó ruhácska is van.

- Te sem edzel egész végig bukósisakban, nem? – próbáltam összeszedni a tudásomat, az alapján, amit Romain mesélt.

- Igaz. Nem is zavarok. Viszlát! – azzal, mondhatni szó nélkül, kisétált a csarnokból. Néztem, ahogy átvág az előtéren, először be a fénybe, majd a bejárati ajtón át ki a sötétségbe. Rövid ideig még sütötte a hátát a fény, de aztán végleg eltűnt a szemem elől.

- Ez meg hogy került ide? – fordultam vissza a többiekhez.

- Lényegtelen. Az a fontos, hogy egyet kell értenem vele, tényleg nagyon jók vagytok.  És amit burkoltan próbált mondani, én kimondom. Tényleg profik vagytok!

- Jó, akkor húzhatunk haza? – pattant le Pete a jégről reménykedve.

- Menjetek! És holnap elég 11re jönni. Pihenjétek ki magatokat…! - kaptuk meg az utasítást, aminek a végére már mind a ketten a folyosón vonultunk. Kicsit nehézkesen a koriban, kicsit csapzottan az edzéstől, kicsit nagyon fáradtan a mai naptól. De büszkén, mert megcsináltuk. És ha minden rendben megy Nizzában is megcsináljuk majd!

Kilencedik"

- Mint tudjátok, szándékunk szem előtt tartani mindent, ami önöknek fontos. – Darálta fáradhatatlanul a szőke sajtós csaj.

Enstoneban voltunk, a csapat székhelyén, valami gyárban. Nem sokat láttam belőle, de így első benyomás alapján azt tudom mondani, hogy egy elegáns monstrum.  Terveztek körbevezetést is, de udvariasan visszautasítottuk, lévén estére szeretnénk visszaérni Svájcba. De, a jelek szerint, ők úgy ítélték, hogy az így felszabadult időt felhasználják mindenféle előadásokra. Így ismerkedtünk meg a csapat eddigi történetével (Határozottan röviden összefoglalva. Kicsit több, mint másfél óra…), céljaival (ez kicsit rövidebb volt, a lényege pedig a nagy siker, a sok vb győzelem, meg még valami győzelem…) és már vagy fél órája hallgattuk a sajtófőnök remek elképzeléseit. De legalább a pilótákkal nem találkoztunk. Eddig! Csak néhány fejessel. Bár van egy olyan érzésem, hogy nem kerülhetjük el egymást a végtelenségig.

- Tisztában vagyunk azzal, hogy önök, bár jó barátok, és támogatják egymást, mégsem egy csapat. – Úszott be a tudatomba néhány újabb mondat, ami végre nem a mindenféle ismeretségi mutatók növeléséről szólt. – Így arra gondoltunk, hogy a mi csapatunkon belül is megtartjuk az egészséges rivalizálást. Az egyik pilótánk az egyik párossal, míg a másikuk a másik két korcsolyázóval szerepelne a rendezvényeken, képeken. Ezzel mindenkinek több szabadidő jutna, mégis megfelelnénk az elvárásoknak. -  Az első gondolatom az volt, megúsztam! Kateék tuti biztos, hogy belemennek abba, hogy ők boldogítsák a népet Raikkönennel. Csak aztán eszembe jutott, hogy nem feltételezhetem a Lotustól, hogy ránk bízza a választás jogát. Vagy már előre megvannak a párok, vagy húzni fogunk, vagy valami egyéb, hasonlóan nagyszerű ötlet. Sziporkázó leleményességükre remek példa, hogy Pete nemrég alig tudta lebeszélni őket a fürdőruhás naptársorozatról.

- A pilótáink mindjárt itt lesznek, addig tartunk egy kis szünetet! Kimehetnek a büfébe… vagy körbenézhetnek az aulában… vagy a gyár körül!

- Szerzünk egy kis friss levegőt? – nézett rám kérdőn Pete, miközben hátratolta a székét. Az üres műanyagflakonját felkapta, majd egy jól irányzott dobással a kuka felé hajította.

- Egy mellé! – konstatálta mellőle John, majd felpattant, és ő is útjára bocsátotta a palackját.

- Kettő mellé, de lassan induljunk kifelé, mert idegémberedek teljesen!- Indított miket utunkra Kate. És minden gond nélkül véghez is vittük volna a tervet, ha útközben nem állítanak meg.

- Az mégis hogy képzelitek, hogy a szemetet mellé dobjátok, és utána otthagyjátok? – Mennydörögte az egyik pasas az asztal túloldaláról. Bemutatták, és a nevét is elmondták, de már halványlila gőzöm sincs róla. Igaz ez után a néhány óra után már a sajátomat is csak bajosan tudom felidézni. A lényeg az, hogy valami fejes lehetett.

- Azt mégis honnan gondolja, hogy ott szándékozzuk hagyni őket? – kérdezett vissza Pete.

- Abból, hogy úgy nekiindultok, és csörtettek kifelé! És amúgy meg hogyan képzeled, hogy ilyen hangot ütsz meg velem? Tudod te, hogy én ki vagyok? – húzta ki magát egyre vörösödő fejjel a pasas.

- Nem, de nem is nagyon érdekel….

- Ne tessék aggódni, mivel a szemetes az ajtó mellett van, így természetesen ki fogjuk dobni a szemetet. Egyébként is ez lett volna a szándékunk! – próbálta túlharsogni barátját Kate. Csodáltam érte, hogy még ennyi lélekjelenléte van, de végül is neki könnyű. Ő nyugodtan aludhatott a vetítések alatt. Velem szemben pedig ott ült a sajtófőnök, valami Stephane, és engem bámult. Így kénytelen voltam nyitva tartani a szemem és értelmesen nézni. Pete erre biztos azt mondaná, hogy ennek hatása a fejfájásom is. Nem vagyok hozzászokva. Mármint az értelmes fejhez.

- Abból, ahogyan az elmúlt két órában viselkedtek. Nem látszott önökön semmi más csak a gyermeteg viselkedés. Nem figyeltek oda, sőt, inkább másra figyeltek. Nem elég érettek ahhoz, hogy megértsék mekkora jelentősége van ennek a kapcsolatnak. És hogy ahhoz mennyire fontos információkat tudni a másik félről. – Elnéztem az öltönyös pacákot, akinek a hangerejével együtt a feje színe is változott. Minél hangosabb, annál vörösebb. Már el se tudtam dönteni, hogy épp vörösebb, vagy hangosabb. Épp arról folyt a vita, hogy gyerekesek vagyunk e, vagy sem. Én leszögezném, hogy én nem, mert a gyerekeknek sose fáj a fejük!

- Nem, tényleg nem vagyok képes felfogni, hogy miért fontos tudni, hogy a csapat második pilótájának kilétét december kilencedikén hozták nyilvánosságra.

- Ez is példázza, hogy maga még nem elég érett. Ilyen jelentéktelen információt jegyzett csak meg. Ezek után kérem, ne vitatkozzanak. Vegyenek példát a társukról, aki tisztában van vele, hogy igazam van, és nem megy bele ilyen érzelmetlen vitatkozásokba. – Mtuatott rám nagy bőszen.

Arra, hogy megmondom, kinek a pártján állok jobb módszerem is van, minthogy pofázzak. Intettem a társaságnak, és míg ők az ajtó felé mentek tovább, én visszaindultam a helyemre. Két korttyal kiittam a maradékot az üvegemből, majd mikor már a többiek eltisztították a ’pályát’ nekikezdtem. Felvettem a profi kosaras pozíciót, térdemet rogyasztottam, csuklóimat hajlítgattam.  A terembe teljes csend lett, szinte csak a vörös fejű szuszogását lehetett hallani. Céloztam, majd dobtam. A palack szállt, el a pacákunk előtt, el az összes többi teremben maradt előtt.

- Csont nélkül! – kiáltott vigyorogva John. Néhányan még mintha tapsoltak is volna. De az már nekem rég nem számított. Megmutattam ki vagyok, most már jobb, ha békén hagynak. És láttam emberünk szemében is, amikor elhaladtam mellette, hogy nem szívesen, de elfogadja. Vagy csak annyira a feje vöröslésével volt elfoglalva, hogy nem jutott eszébe semmi jó szitkozódás?...

A többieket a folyosó végén láttam meg, mikor kiléptem. Pont kezdtem volna puffogni, hogy nem vártak meg, mikor sokkal jobb indokot találtam a puffogásra. Mert ki fordult be a sarkon? Na ki?

Igen, még ellenfényben, ennyi idő után is felismertem elsőre. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán mert egész nap tudtam, hogy egyszer úgyis összefutunk, és tartottam tőle. Egy másik férfival jött. Nem tudom, hogy a csapattárs, vagy egyéb fontos személy lehetett, de igazából nem is nagyon érdekelt,

A többiek megálltak, én meg igyekeztem feltűnés nélkül utolérni őket. Ahogy elhaladtam mellette rám nézett, de mintha nem ismert volna fel. Nem kicsit döbbentem meg a dolgon.

- Ez meg mivolt? Csak én tartom furinak, hogy nem is köszön? – kezdte Kate, mikor kiértünk az első utunkba akadó teraszra.

- Nyugi Katie. Inkább ez, minthogy belénk kössön! Lesz alkalmunk találkozni vele eleget még.- csitította John. Átölelte, majd közösen fordultak el az épülettől, hogy a kilátásban gyönyörködjenek. – Inkább nézd, hogy mennyire szép itt!

- Tényleg jó, de akkor is kicsit bunkó… -  a végét már nem értettük, mert John nemes egyszerűséggel csókkal fojtotta barátnőjébe a szót.

- Én itt az embereket vagy nagyon nem kedvelem, vagy pedig tiszta szimpik. – támaszkodott mellém a korlátra Pete.

- Ezzel én is valahogy így vagyok. Senki nincs azon az elmegy szinten. Azok közül akikkel beszéltem, vagy beszélt hozzám, szóval tudok róla véleményt formálni. – döntöttem a fejem a vállának.

- Mi a baj Angyalka? -  Simogatta meg a vállamat óvatosan.

- Semmi különös, csak fáj a fejem…

- Kapsz rá gyógypuszit jó? – mosolygott, majd a puszim után szorosan megölelt.

Pár percet ácsoroghattunk békésen, mikor hátulról megzavartak.

- Elnézést kérünk, de gondoltam illendő lenne még a hivatalos megbeszélés előtt bemutatkozni. – A nem olyan rég a folyosón látott fickó volt, mögötte Kimivel. – Én Mark Arnell vagyok, Kimi Raikkönen edzője. Ő pedig a világbajnokunk személyesen. Nagyon remélem, hogy akárki akárhogy próbálkozik sikeresen, és jó hangulatban tudunk majd dolgozni! – vidám kis emberkének tűnt. Nem tudom, hogy Kimi hogyan tud együtt dolgozni vele. Vagyis inkább ő Kimivel, mert az a nehezebb feladat. Szinte teljesen kopasz volt, fejét a felhős idő ellenére is ott virított a napszemüveg.

- Mi is hasonlóban reménykedünk! – mosolygott John, akinek láthatóan elmúlt az eddigi rosszkedve. Hiába, a szerelem csodákra képes! – Örülünk, hogy a pilótája után most már önt is megismerhetjük. Johannes Herzberger. – nyújtott kezet.

- Ti ismeritek egymást? – nézett pártfogoltjára az edző.

- Mi a francot kerestek itt?- eresztette el a füle mellett a kérdést az érintett. Hmm… Hármat találhatsz: a) gumicukrot készítünk, b) a NASA legújabb űrkutatásában segédkezünk c) a hülye reklámkampányos izé. Na vajon melyikre szavaznál? Bámultam bele a szemébe. Kár, hogy nem merem hangosan kimondani. Azért majd Petenek elmondom. Szét fogja röhögni magát. Bár most mintha kicsit dühös lenne. Vagy nem is kicsit…

Nyolcadik"

- Annyira csak nem lesz rossz a dolog… Manyus ügyel rá, hogy ne akadályozzon minket! És az ő főcsávójuk is egész rendes, szóval figyelembe fogják venni a vbt. Szerintem. – foglaltam össze röviden a véleményemet a remek megbeszélés után. Mindannyian a szemben lévő bárban ücsörögtünk, ki-ki kedvenc italával.  

- Végül is… Lehet, hogy jó buli lesz! Tudtommal a Forma1 minden fele mászkál a világban. Teljesen hivatalos ingyennyaralás! – vigyorgott a haboskakaója mögül Pete.

- Figyu, ti nem nagyon nézitek ezt a sportot ugye? – bizonytalankodott Kate

- Mintha te annyira megszállott rajongó lennél! - kezdett el szörcsögni a kakaótulajdonos.

- Nem, de John miatt néhány infó ragadt rám! – vágott vissza egyből barátnőm.

- Jó, akkor röviden tömören, mi a probléma? – tettem le a poharam az asztalra. – Csak mert valaminek lennie kell, a fejetek alapján. Valami olyan, amit nem akartatok nagyközönség előtt mondani, de azért igen csak komoly… Annyit én is tudok, hogy iszonyat nagy sebességgel száguldoznak, mint az őrültek. Szóval eszem ágába sincs beülni egy olyanba. Egyéb?

- A nekünk kiszabott partner-csapatról lenne szó…

- Köztudott, hogy embert áldoznak? – röhögött drága partnerem.

- És mi leszünk a koronája a dolognak, hivatalosan is? – folytattam az eszmefuttatását.

- Jó, fogalmatok sincs, hogy ki lehet a pilótájuk, ugye? – könyökölt az asztalra John is, majd mikor látta, hogy rázzuk a fejünket tovább folytatta. – Kinek nem örülnétek, ha az lenne?

- Lévén egy nyomorult versenyzőjüket sem ismerjük…

- Várj Nati, egyet igen! Ugye nem….? – Kezdte el nehezebben venni a levegőt mellettem Pete.

Ötletem se volt, hogy kire gondolhat. Senkivel nem találkoztam, aki forma 1es versenyző lenne, a média alapján meg nem ítélek. Vagyis várjunk csak..

- NEM! Az lehetetlen! Az kibaszottul lehetetlen basszameg! – vágódtam hátra a székemen. Még szerencse, hogy támlás, különben már a földön landoltam volna.

- Ebből csak a káromkodásokat értettem tisztán, de szerintem leesett, hogy kire gondolunk. – hallottam Kate hangját óvatosan. Valahogy csak homályosan érzékeltem. Mi az, hogy nem értette? Ennyire nem torzulhattam el a kétségbeeséstől! Vagy talán dühös voltam. A sorsra, amiért az utamba hozta, magamra, amiért semmit nem tudok tenni ellene és persze a főnökre, aki a megkérdezésünk nélkül elfogadta.

-Jó, akkor most mondjátok azt, hogy ez az egész csak egy remek vicc! …

…

De nem az volt. Amikor hazaértem az volt az első, hogy Google: Lotus  F1. És igazuk volt. Már a hivatalos főoldalon is ott virított a képe. Nem kicsit voltam kiakadva!

Estefele még elmentem futni, de nem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint szoktam. Pedig ez szokott segíteni. A rossz érzés, ami délután óta bennem lappangott nem volt képes elhagyni. Lefeküdni is csak azzal a nyomasztó súllyal tudtam. Nem értettem miért, nem értettem mitől, de féltem. Inkább tartottam. Mint komolyabb megmérettetés előtt az ember hasában a görcs, ez is úgy ült rajtam. De az okát nem tudtam megfejteni…

„- Na, Királylány! Ne szomorkodj már, nem tudom elviselni még telefonba sem ha szomorú vagy!

- Jó, bocsánat. Valahogy most kibaszottul nem tudok mit tenni…

- De ne szomorkodj! Ne sírj! Megoldjuk, hidd el! Bízz bennem, tudod, hogy együtt mindig mindent megoldunk!

- Jó… Bízok benned…

- És te most akkor mégis mi a szart csinálsz?

- Sírok baszdmeg! Néha még nekem is kijár ez a luxus, jó?

- Rendben, csak kurva gyorsan csináld! Elviszlek egy olyan helyre, ahol tuti minden gondodat elfelejted!

- De neked most a Mimivel kell lenned! Ő a barátnőd! És már így is fél órája engem mosol fel telefonon. Tudom, hogy megértő meg minden, de nem szeretném kihúzni nála a gyufát!

- Az most nagyon nem tud érdekelni! És nem vele kell lennem, mert ő teljesen rendben van, hanem veled, mert te meg cseszettül nem. És igen, szerinte is, és egyáltalán nem bánja, hogy most fogom a seggem és indulok is. Addig van időd, hogy kisírd magad, amíg oda nem érek. Világos?

- Világos… És hova viszel?

- Meglepetés! Öltözz rétegesen és hozz magaddal korit!

- Ne, kérlek ne! Nincs hozzá kedvem! Én már soha többet nem akarok korcsolyázni…

- Ezt meg ne halljam még egyszer!...

- Akkor most egy ideig nem szeretnék..

- Sebaj, most fogsz. Az én kedvemért. Hadd ne kelljen könyörögnöm!

- Képtelen vagy felfogni, hogy nem akarom?

- Te meg képtelen vagy emlékezni, hogy mindig meg tudom oldani az összes kurva problémádat?

- Szerintem az nem te voltál… Más esküdött meg, hogy soha nem lesz rossz a kedvem…

- Ne gondolj arra a baromra! Majd holnap beverem a pofáját, akkor már nem számít rá.

- Most se hinném, hogy nagyon tudna védekezni…

- Leszarom. Te sokkal fontosabb vagy! És ígérem, hogy mindig vidám leszel! Az életem árán is megőrzöm a boldogságod!

- Nem lesz az egy kicsit sok? A lehetetlenre vállalkozol… Szerintem érd be az eddigivel. Vigyázol a testi épségemre, és cső.

- Sokra megyek, ha szart sem érsz, mert szomorú vagy!

- Szart sem érek szerinted??

- Ilyenkor igen. Mert ha boldog vagy, akkor te vagy a fény! Egy Mosollyal be tudod aranyozni az egész hetemet! Mindenkit fel tudsz dobni egy kedves mondatoddal is! Még a legsötétebb 4es metró szakaszt is beragyogod! Királylány, értsd meg, hogy ha minden rendben, akkor te az egész világnak örömet adsz. Azzal, hogy most kiborultál, az apokalipszist helyezted kilátásba.

- Te teljesen idióta vagy! De tudod mit? Próbálkozz! Megengedem. De aztán ne én legyek a hibás, ha nem jön össze!

- Össze fog, csak higgy benne! Fél óra és ott vagyok! Addig öltözz fel. És mosolyogj mire odaérek!

- Igyekszem! ... És várj! Köszönöm!

- Nagyon szívesen Királylány! Tudod, hogy nagyon szeretlek!

- Tudom. És én is téged! Nem tudom, mit csinálnék nélküled.

- Ezt soha nem is fogod megtudni! Indulok. Szia!

- Szia…! ”

A takarómba kapaszkodva feküdtem az ágyamon. A párnám nedves volt. A világítós órám kijelzőjén nem tudtam elolvasni az időt a szememet elhomályosító könnyek miatt.

Nem mertem megmozdulni, de visszaaludni sem. Féltem. De már megvolt, hogy mitől. Nem akartam újra átélni azokat a pillanatokat. Tudtam, hogy életem részét képezik, és hogy sosem fogok róluk megfeledkezni, de most nem akartam emlékezni. Az utolsó pillanatokra nem!

Persze, még ez a pár pillanat is azt mutatja, hogy mindig meg lehet oldani a dolgokat… De nem. Csak lehetett. Most mindez csak még jobban elkeserített. Szinte soha nem éreztem még ennyire egyedül magam. Régen hiányzott ennyire. Ma már megtanultam élni a magam önálló életét, ahol egyedül vagyok. Mert akárhogy áltatjuk is a világot, egymás és magunkat, Peteék soha nem fogják tudni pótolni. Még csak helyettesíteni sem.

Lassan, a takarómat magam köré tekerve indultam meg az ablakhoz. Tudtam, hogy ha akarnék se lennél képes visszaaludni. De nem is akartam.

Ahogy a mozdulatlan, sötét utcát néztem, hirtelen bevillant valami. A délután a kávézóban. Magyarul káromkodtam. Olyanra is rég volt példa! Régen, a szinte már másiknak számító előző életemben minden második szavam egy káromkodás volt.  Most, hogy a mindennapokban angolul beszélek, angolul olvasok, angolul írok, gondolkodom, már egyáltalán nem használok csúnyább kifejezéseket. Egyszerűen nem illik a nyelvbe.  És már hozzám se. Már nem az vagyok, aki akkor voltam. De ez nem biztos, hogy jó. De azt se mondom, hogy rossz. Csak azt tudom, hogy ma már csak az, aki tudja, mit kell keresnie, az látja meg bennem a múltat. És hát valahogy ők se nagyon keresik…