Tizenharmadik"

Bocsi ismételten, hogy csak most tudtam hozni, de  a napi szabadidőmet próbálom a meccsek környékére összpontosítani. Légyszi, aki amúgy nem szurkolna, vagy teljesen mindegy neki, az szurkoljon este az olaszoknak! Iszonyat nagy drukker vagyok kiskorom óta, és nagyon úgy néz ki, hogy megint csak kiesnek. De még bármi lehet! És akinek kérése van, semleges meccsen szívesen szurkolok másnak, csak szóljatok!

Jó olvasást, és kitartást a meleghez! 

Teljes nyugalom szállt meg. Mintha a fényekkel az én pulzusomat is csökkentették volna. Néztem Pete szemeit, és tudtam, hogy megcsináljuk. Elindult a zene, és automatikusan mozdultam. Már nem gondolkoztam, ösztönösen mozogtam. És minden úgy volt, ahogy azt az összes kellemes, és kínkeserves edzésen begyakoroltuk. Pete mindig ott volt, és éreztem, hogy teljesen egyszerre vagyunk.

Egy emelés közepén viszont elrontottam mindent. Kinéztem a közönségre. De a szokott mosolygó, tapsoló vidám emberek helyett egy döbbent, jéghideg szempárral néztem farkasszemet. Egy fél pillanatnál nem tartott tovább, de ez nekem bőven elég volt ahhoz, hogy mindent elfelejtsek. Egyből beugrottak a félórával ezelőtt történtek, és az is, amit az kiváltott belőlem. Pete persze ebből semmit nem érzékelt, és a szokott mozdulattal tett vissza a jégre. Azaz tett volna, ha képes lettem volna megállni a lábamon. De a korijaim se voltak irányba, és hirtelen nem is gondoltam rá, hogy stabilan kellene tartanom a lábam, hogy elbírjon. Az egész mutatványnak majdnem egy kiadós esés lett a vége. Szerencsére Pete észrevette a dolgot, és megtartott, de így is elég gázul jöttünk ki az emelésből. Hogy erre nem kapunk egy fia pontot sem, az biztos. A következő fordulatnál még láttam Pete kérdő tekintetét, de utána már ő is csak a programra koncentrált. Egy percre sem engedtem el már magamat utána, féltem, hogy nem tudnék megint visszazökkenni.  Utána meg azok kezdtem ez idegeskedni, hogy vajon mennyire tűnik fel a zsűrinek, hogy tiszta merev vagyok, ez vajon hány pont mínusz.

A végére már görcsben volt a gyomrom, pont mint az elején. Nem sokon múlott, hogy nem kezdtem el sírni, ott, a pálya közepén. Pete ölelése segített. Láttam az arcán, hogy nem hibáztat, bár nem tudja, hogy mi történt. Sikerült egy műmosollyal meghajolnom. Ez teljességgel Pete érdeme.

A jég mellett Kate és John is megölelgetett, de szerencsére nem kérdeztek semmit.

- Láttam. – suttogta Manyus a fülembe, miközben egy kiadós csontropogtató ölelésben részesített. A hangsúlyból tudtam, hogy nem arra gondolt, hogy elcsesztem, hanem, hogy miért.

Az, hogy hogyan kerültem fel a kispadra Pete és Manyus közé, az teljesen kiesett. Csak akkor eszméltem fel, amikor drága barátom egyre erősebben kezdte szorítani a vállamat.

Rémülten kaptam a szemem a képernyőre, hogy akkor most mi is van. 4. ek lettünk, úgy, hogy még két páros van hárta.

- Lehetett volna rosszabb is! – mosolygott edzőnk, miközben terelgetett minket lefele.

- De jobb is! – vágtam vissza egyből, miközben már a fekete szalagot fűzögettem az ujjam körül.

- Majd vasárnap jobb lesz! Ilyen mindenkivel megesik. – mosolygott biztatóan. És ami a legdurvább, hogy kezdtem hinni neki.

- De tényleg mi történt? – futott hozzánk Kate, mikor már az öltözőfolyosón voltunk.

Pete a vállamra rakta a kezét, és ahogy ránéztem láttam, hogy őt is igen csak érdekli a dolog.

- Kinéztem a közönségre…- kezdtem óvatosan. – MARK! – kiabáltam a folyosó végén feltűnő fickónak, és kiszabadítottam a vállamat Pete ’fogságából’.

- Igen? – nézett rám, és mintha megszeppent volna.

- Hol van Kimi? – addigra már kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, így nem kellett volna üvöltenem, hátha nem hallja úgy mindenki, de annyira dühös voltam, hogy nem ment.

-Hazament. – húzta össze magát az edző.

-Mi..? – csak ennyit tudtam kinyögni. Az nem lehet, hogy mindent elbasz, aztán itt hagy a szarba, hogy főjek meg a saját levemben.

- És nem gondolt arra, hogy nekünk még lenne egy kis beszélnivalónk vele? – kérdezte meg Pete elég vészjóslóan. Gondolom kapcsolt.

- Azt mondta, hogy velem tudtok üzenni, és megkért, hogy mindent adjak át neki. Nyugodjatok meg. – Próbált nyugodt maradni Mark. Nálam itt szakadt el a cérna. Engem csak ne nyugtatgasson!!

- Jó, akkor ezt adja át neki először!- és minden régi emlékemet összeszedve, zárt öklömbe fogtam a szalagom, majd ütöttem. Senki nem számított rá. Legfőképpen Mark nem. Megtántorodott, lépett is egyet hátra, hogy megtartsa az egyensúlyát.

- Ez … - nyúlt óvatosan az arcához.

- Ez kellemes nyomot fog hagyni egy ideig. Legalább látszik, hogy átadtad-e.

- Akkor mi most mennénk is! – fogta meg a kezemet óvatosan Pete, nehogy még egyet üssek. De már nem állt szándékomban. Sikerült levezetni a feszültséget, már nem zavart a dolog.

- Azért el kell ismerjem szép ütés volt! – nézett rám félve a sebesült.

Végre szívből mosolyodtam el. Tudta, hogy nem rá haragszom, mégis ő kapott iszonyatosan nagyot. És mégis van annyira sportszerű, hogy elismerje, hogy ha más csinál valamit jól.

Vajon erre mások miért nem képesek?..

…

-Jó, tömeg ott a konyhában! Mit nézzünk? – üvöltött John a szobából. Az ő lakosztályukban voltunk, a szokásos verseny alatti filmnézőesten.

- Valami nyugisat! – üvöltött vissza Kate, miközben a mogyorót töltötte ki egy kistányérba.

- Szerintem normál hangerőn is hallja. – Fogtam be a fülem, mivel épp Kate előtt hajoltam el.

- Szerintem is! – szólt vissza Pete a szobából. Na akkor tényleg hallják.

- Nézzünk valami tündérmesét! – vetettem fel az ötletet, kezemben egy adag rágcsával. Remek biopuffancs. Az íze hagy maga után némi kívánnivalót, de nem hizlal, és filmek alatt amúgy sem az ízéért eszi az ember a dolgokat.

- De ne rajzfilmet!- vágta le magát végül a kanapéra Pete. Előtte már végigfetrengte az ágyat, a szőnyeget, és a fotelt is kipróbálta, csak hogy övé legyen a legkényelmesebb hely.

- Én sem arra gondoltam. Csak valami vidám sztorit.

- Kezdetnek azért lehet egy Jéghercegnő? – vetette fel Kate.

- Persze, az midig kell! – helyeselt John is. Imádtuk a filmet, és szinte minden versenyhétvégén megnéztük.

- Jó, de utána meg Holdhercegnő? – kérdeztem. Én azt is rengetegszer láttam. Az a film egy igazi tündérmese, ami engem napokra képes lenyugtatni.

- Nem lesz az sok a hercegnőkből? – műnyafogott Pete a kanapén. – Jég is, meg Hold is… És még a szobában is van kettő! – tette hozzá gyorsan, a nem túl szép pillantásainkat látva.

- Na azért! – vigyorgott John, miközben még szorosabban magához ölelte szerelmét. Kétség kívül mi nyertünk. Jöhetnek a hercegnős filmek! Gyorsan bedobtam az elsőt a lejátszóba, aztán elhelyezkedtem a szőnyegen.

- Nem értem miért nem ezt választottad! Tiszta puha! – jegyeztem meg Petenek, miközben szedtem magamnak egy adag puffancsot.

- Mert ez itt még sokkal-sokkal kényelmesebb! – vágott önelégült fejet a kanapén fészkelődve.

A filmeknek végül megvolt a hatásuk. Teljesen jó hangulatban aludtam el éjfél körül a saját ágyamban. És Pete sem panaszkodhatott, mert amilyen mosolygós lett, biztosan nem a mai teljesítményünknek köszönhető.

Persze tartottunk gyors számolásokat is, és nem volt túl nagy a valószínűsége, hogy ennyi ponttal megelőzzük az elsőket, akik jelen esetben Kateék. De a második hely is igazán szép lesz, főleg mögöttük.

Tizenkettedik"

Bocsánatot kérek mindenkitől, hogy csak most tudom hozni a részt, és nem kezdek el mentségeket sorolni (pedig azért lenne néhány..), csak remélem, hogy azért nem haragszotok nagyon, és ezt is örömmel olvassátok. Mármint hogy olvassátok, mert hogy hogy, azt nem tudom. Kíváncsi lennék pedig, és örülnék néhány hozzászólásnak, csak hogy tudjam, hogy mi a véleményetek, úgy az egészről.

Már csak három nap van hátra a suliból (már akinek...), úgyhogy mindenkinek jó szünetet, én meg igyekszem sűrűbben hozni a részeket, de nem merek ígérni semmit.

Jó olvasást, és kellemes hétvégét!:)

Még negyed óra van a kategóriánk kezdetéig, de nekem már most görcs van a gyomromban. Nem vagyok az az izgulós fajta, ilyenkor nem hisztizem, nem ugrálok, nem remegtetem a kezem, csak ennyi. De szerencsére ez is elmúlik, amint a jégre lépek.

Épp egy folyosón rohantam végig, hogy eljussak az öltözőnkbe, amikor egy igen csak ideges szőke fin kapta el a karomat. Szinte időm sem volt megijedni, se amiatt, hogy magához rántott, se amiatt, hogy amennyire gyilkosan nézett, már meg is szólalt:

- Fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok! Nem tudod, milyen vagyok? Mit tudsz te a világról? Semmit, baszd meg, felfogtad?- üvöltött a képembe teljes hangerővel. – Mégis mit képzelsz te magadról, ki vagy te? Hogy jössz te ahhoz, hogy velem viccelődj a sajtóba?

- Te most az On Ice-os interjú miatt vagy kiakadva? –próbáltam összeszedni a morzsákat. Nem mondom, a logikám már nem volt teljesen ép, hiszen igyekeztem mindent kikapcsolni a verseny előtt, és be kell valljam, féltem is..

- Azon az interjún, ahol mindenfélét összehazudozol rólam! Most ezek után rám száll a sajtó, és nem lesz egy perc nyugtom se miattad! Semmi közöd a magánéletemhez! Az egy dolog, hogy gyereket akarsz tőlem, te ribanc, de ne ekkora nyilvánosság előtt!- szorította még erősebben a kezem, Biztos voltam benne, hogy nyoma fog maradni.

- Te életedben nem hallottad a humor szót?- próbáltam egy értelmes mondatot összerakni.

- Ez nem humor! Ez mások kigúnyolása!

- Igen, de nem a tied, hanem a sajtóé! Az ő hülye kérdéseiket, és kombinálásaikat figuráztam ki! Mint minden ilyen interjúban, mint minden hasonló kérdésnél! Szállj le végre az egódról a földre! Te minimum a századik ember lehetsz, akivel ilyesfajta kapcsolatba keveredek! De az egyetlen, aki ennyire felhúzta magát! Mindent teljesen vérre menően veszel? – találtam meg végre én is a hangomat.

- Az életet komolyan kell venni! Veled még soha semmi rossz nem történt, egy buta felfújt sztárocska vagy, akinek mások dolgoznak meg a sikeréért! – nyomott neki a falnak vöröslő fejjel. -  Azt se tudod mi az a felelősség! Azt hiszed, mindenki azért van, hogy szórakoztasson, és mindenki vevő a hülye poénjaidra! – én már csak egyetlen dologra koncentráltam, hogy ne törjek meg. Ha eddig kibírtam, akkor már nem szabad elsírnom magam.

- Csak tudom, hogy az életet csak humorral lehet felfogni, különben beleroppan az ember. – próbáltam rángatni a karom, de csak egyre szorosabban fogott. Már csak reménykedtem, hogy valaki hamarosan erre jár, és akkor végre elrohanhatok. – Ha mindent véresen, szárazon venne az ember, akkor a világ tele lenne olyan rideg, beskatulyázott alakokkal, mint te!

- Attól, hogy nem röhögök minden hülyeségen, még… - Mintha csak meghallgattak volna megint a fentiek, egy orosz csapatmelegítőbe öltözött, gondolom edző, fordult be a sarkon. Kimi annyira hirtelen engedett el, hogy majdnem összeestem. Eddig nem is tűnt fel, hogy minden erő kiment a remegő lábaimból. Az etikai szabályokat félretéve nem köszöntem a megmentőmnek, hanem teljes erőmből, már amennyire ez egyáltalán erőnek számít, elkezdtem futni az öltözőnk felé.

Fel sí tűnt, hogy sírok, csak amikor odaértem, és a két szomszédos ajtó közül nem tudtam melyik a miénk. A neveket nem tudtam elolvasni, de találomra benyitottam. Nagy bajom nem lehetett, a másikban úgyis Kateék vannak. A szemembe gyűlt könnyek már le is folytak az arcomon, így csak hallottam, ahogy Pete megszólít, majd már csak azt éreztem, ahogy ölel. És akkor nem is vágytam már semmi másra. Biztonságban éreztem magam, és ez volt számomra a legfontosabb. Tudtam, hogy Pete előtt sírhatok, nem fog furcsán nézni rám, sőt, talán ha nem sírnék, akkor nézne. Tudtam, hogy ő teljesen megért, és mindig mellettem fog állni.

Nem az fájt a legjobban, amilyen stílusban beszélt velem, és nem is az, hogy leribancozott. Hanem az, hogy azt mondta, hogy mások hátán másztam fel. Hogy Nem dolgoztam meg a sikeremért, hogy hagytam, hogy mások dolgozzanak helyettem, én meg learattam a babérokat. Mert ez nagyon, nagyon nem így van! Sőt, gyakran volt, hogy teljesen egyedül voltam. Mégis itt vagyok! Fel tudtam állni, pedig sokszor gondoltam, hogy fel kellene adni. És hogy velem soha semmi rossz nem történt? Igazából szerintem ha olvasta volna a régebbi sajtót akkor tudná, hogy nem így van. De kockáztatom Wikipédiáról is kiderülne. Mert ha neki az a rossz, hogy nem lett világbajnok megint…

Csak ültem Pete ölében, az öltözőpadon, ahova végül leült velem, és sírtam. Hiába akartam, nem tudtam megállítani. Óvatosan próbáltam zsepi után kutatni a melegítőm, aztán az övé zsebében, de nem nagyon találtam. Egyszerűen már arra sem volt erőm, hogy a fejemet felemeljem. Nem láttam a könnyeim miatt, az orrom tele volt, levegőt is alig kaptam és nem tudtam azt se megfogalmazni, hogy miért sírok.

A legrosszabb az volt, hogy feltépte a régis sebeket. Azt mondta, nem tudom mi az a fájdalom. Hát azt hiszem, nálam jobban senki nem tudja! Vagy csak kevesen. Sok embernek kemény munkájába telt, mire én el tudtam felejteni a fájdalmat. Régen csak pár percre ment, aztán órákra, végül már csak esténként és reggelente jut szembe, mennyire egyedül is vagyok én valójában. És persze a versenyekkor.

-    Ozol dekeb zsepid? – kértem Petet, mert tudtam, muszáj összeszednem magam, vagy nagyon nagy gázok lesznek.

-    Persze! – tett le óvatosan maga mellé a padra, és már nyújtotta is felém. – Angyalka, mi történt? Mi a baj, vagy ki bántott, vagy mi jutott eszedbe? Mit tudok segíteni?- csak úgy ömlöttek belőle a szavak.

-    Köszi… Most a zsepi elég segítség! – fújtam ki végre az orrom. – Esetleg még egy zsepi?

-    Tessék. De mégis mi volt?

-    Csak összefutottam Kimivel és…

-    Megverem! – pattant fel egyből, pedig szinte le sem ült. – A saját kezemmel fojtom meg! Kikaparom a szemét, és elintézem, hogy többet ne legyen csajjal!

-    Huhh… És nekem mit hagysz?

-    Ööö.. a férfiúi frontján? – nézett rám zavartan.

-    Nem te idióta! – bokszoltam bele a vállába. –Szerintem nekem is jár jogosan egy kis gyilkolás!

-    Kit akarsz te most meggyilkolni? – lépett be az utolsó szóra Manyus.

-    Senkit! – hajtottam le gyorsan a fejem. Nem akartam, hogy ő is aggodalmaskodni kezdjen.

-    Jó, akkor meg öltözzetek, mert tíz perc múlva már melegítenetek kellene a pályán! – vált utasítóvá a hangja.

-    Pillanat és megvagyunk! – dobta felém a korim Pete. 

-    Amúgy mivel tudtátok így elhúzni az időt! Tudjátok, hogy mi a feladatotok, nem?... Mi történt Natalie? – kérdezte aggódva, mert elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem.

-    Semmi!

-    És senkit akarod megölni. Ki az a Senki, tudni akarom, és azt is, hogy mit tett! – adta kezembe a másik korcsolyámat.

-    Arra én is kíváncsi lennék, hogy mit csinált veled! – nézett rám vádlón Pete.

-    Csak hülyeségeket pofázott, én meg nem voltam olyan passzban, hogy normálisan végighallgassam. – még csak az hiányzik, hogy kifejtsem részletesen. Jégre se jutnánk, nemhogy jól teljesítsünk!

-    De milyen szintű hülyeségeket?

-    Beszólogatott, meg piszkált, ahogy szokott. Csak most alapból ideges voltam, nem volt hely az agyamban, ahova kikapcsoljam. Tényleg nem annyira komoly!

...

Fél órával később már a pálya mellett hajlongtunk. Megvolt a bemelegítés a jégen, szárazon, már csak meg kell tartani magunkat. A fiúk még egy kicsit faggattak, de végül leszereltem őket. Tudom, hogy ők is tudják, hogy nem csak ennyi volt, de gondolom, érzik, hogy nem most kellene feszegetni. Jó nagy adag korrektorral és sminkkel eltüntették rólam a sírás nyomait, így még talán Kateék sem veszik észre. Ők mentek előttünk, és remek kört futottak. Szerintem meglesz nekik az első hely, ezzel a rövidprogrammal. Mi is kaptunk ölelést, amikor lejöttek a jégről, de már nem volt időnk megnézi, hogy hány pontot kaptak. Élvédőt le, és irány a jég.

Ahogy levettem a melegítő felsőmet tűnt fel, hogy valami hiányzik. A karszalagom. Gyorsan benyúltam a pulcsim zsebébe, és feltépőzáraztam a fekete szalagot.

Mikor felléptünk a jégre éreztem, ahogy Pete végigsimít rajta. Talán biztatásként, talán ő is ebből merít erőt. Ránéztem a karján lévő gyászszalagra, és lassan eltűntek a pillangók a gyomromból. Ahogy megtettük az első kört tompán hallottam a kommentátor hangját

- És a jégen Natalie Norata és Peter Dosztok, Svájc színeiben. Vajon ismét gyönyörű címvédést láthatunk, és a kétszeres világbajnokokból háromszoros lesz? Ezt most még nem lehet megmondani! Valószínű, hogy ők érték el a legtöbbet ebben a sportágban, de az biztos, hogy a legnagyobb áron és a legkitartóbban! … A páros most sem enged minket elfelejtkezni Marcellről, bár nem hinném, hogy bárki elfelejtené a nyolc évvel ezelőtti eseményeket…

Megszólalt a zene, és akkor már nem volt számomra senki, csak Pete, a zene és a jég. És a reménysugár, hogy talán megint mi lehetünk a legjobbak…