2012. március 31., szombat

Harmadik"

Hajnalban kicsit kómásan keltem, de az arcmosás, és később a teám minden ilyen gondomat előzte. Estére mindig fáradt leszek, de hozzászoktam a koránkeléshez, így szerencsére nincsenek nagy gondjaim vele. Edzőcuccomat sikeresen bedobtam a mosógépbe, néhány szintén nem gyűrődő ruhával, hiszen jó sokat kell majd állniuk, mert csak koradélután tudom őket kiszedni. Összeraktam magamnak egy másik tornaruha csomagot, és indultam is a Jégcsarnokba. Nincs messze tőlünk, és saját parkolóhelyem is van, úgyhogy minden simán ment.
- Irigylésre méltóan fitt vagy már így kora reggel!- Mosolygott a portásunk. Nagy pocakú, de ahogy ez lenni szokott csupaszív emberke. A másik portás pont az ellentéte. Fiatal, szinte kopasz, kigyúrt pasi, de az idegenekkel elég mufurc. És többnyire velünk is. Néha már sikerült megnevettetnünk, de soha nem volt olyan, hogy ő is beszállt volna valamilyen ökörködésbe.
- Most nem kapok ébresztő vízi pisztoly lövetet?- érdeklődtem kikukucskálva a tornazsák mögül.
- Neem, ez nem olyan, ami sokadszorra is vicces, esetleg egyszer kétszer, de annyi.
- Pfff…, Én mégis egy hétig minden reggel megkaptam!- Eresztettem le nevetve a ’pajzsomat’.
- Jó, hát mert vicces volt, ahogy mindig elbújtál, aztán megnyugodtál, hogy végre vége!- hallottam Pete nevető hangját mögülem.
- Neked is jóreggelt!- fordultam meg. Pete az egyik legjobb barátom, és nem mellesleg a párom is a koriban. –Ááááááá…áááá..ááááá!! Ezt nem hiszem el!! hééé!!!! Elég, hagyjátok abba!
Ők meg csak nevetve lőttek rám előröl és hátulról. Persze, én már megint nem feltételeztem, hogy újra támadnak, és rég megfeledkeztem a védekezésről. Ők meg gondolom kitervelték mindezt, és míg Pete elvonta a figyelmem, majd elkezdett lőni, addig drága portásunk is előkapta ’fegyverét’ és telibe elkezdte lőni a hátamat. Mondanom sem kell a végére már a nevetésünktől visszhangzott az egész aula.
- Nektek mégis miért jó, hogy minden reggel tiszta víz leszek?- érdeklődtem tőlük a végén, mikor kifogytak a tárak. Addigra a földön ültem, egy óriási tócsa közepén. Szinte inkább volt tó, mint tócsa.
- Mert vicces!- jött az egybehangzó válasz.
- Meg úgyis megszárad a ruhád, amíg edzeni vagyunk, Thomas meg vállalja, hogy feltörli a vizet, cserébe, hogy ilyen jól szórakozunk rajtad.- Csúszkált oda végül az én kedvenc idiótám. Mert mondanom sem kell, a sima csillogós csempe, ami szárazon persze nagyon jól mutat, iszonyatosan tud csúszni.
- Azért szárad meg, mert van annyi eszem, és rárakom a radiátorra…
- Rendben, akkor azért csináljuk, hogy te megcsillogtathasd földöntúli intelligenciádat. – Jött Tom egy felmosó szett kíséretében. –De most menjetek! Nehogy rám fogjátok, hogy késtek, és nem vagytok kellőképpen bemelegítve!- Terelgetett minket az ajtó felé a felmosóval.
- A teremben találkozunk- köszönt el az ajtóm előtt Pete, majd bement a szomszédos öltözőbe.
Mindig boldogsággal tölt el, ha az öltözőnk ajtaját nézem, amit barátnémmal osztok meg. Szeretem látni a nevem szép cirádás betűkkel, és mellette az IceAngel feliratot, amit becenévként kaptam. Részben az itt tevékenykedő ’munkatársaktól’ részben a sajtótól és a rajongóktól. És szerettem látni a barátnőm nevét is, aki mivel minden versenyen együtt indulunk, és tudvalevőleg, hogy nagyon közel állunk egymáshoz az IceGirl nevet kapta. Eleinte rosszul éreztem magam tőle, hogy én angyalnak lettem titulálva, még ő csak egyszerűen lánynak, de aztán meggyőztek, hogy jó ez így.
És igazuk van. –Gondolkoztam, miközben elkezdtem átöltözni. –Mindig én vagyok az akinek teljesen elszállt ötletei vannak, ő az aki mindig a földön képes tartani. Ő inkább tanulgat, és fizikai munkát csinál, miközben én inkább a fantáziámat engedem szabadon. Legjobb barátnők vagyunk, mégis nagyon sok mindenben ellentétek. Ő a határozottan sportos, vagy hétköznapi dolgokat kedveli, én inkább a sportos, de különleges, esetleg valamilyen lányos-légies kiegészítővel ellátott dolgokat kedvelem. Ez alatt ne a rózsaszín lufikat értsétek, hanem a kisebb fodrokat, esetleg csipkéket. És ami a fő különbség volt köztünk, és ami talán a legszorosabb kapcsot is adta, az az, hogy én sokkal inkább éltem egy álomvilágban, néha elszállva a valóságtól, többnyire a lehetetlen felé tapogatózva. Ő pedig boldogan élt a világban, mindennel elégedett volt, a legátlagosabb dolgokat szerette, bár néha feldobta valamivel. De ez érthető is, hiszen sikeres volt, és párja a koriban egyben az életben is a párja volt, és szerintem a legtökéletesebb szerelmespár volt, akiket ismertem. Tehát nála az átlagos az nem egy szürke hétköznap, hanem egy fantasztikus nap, ahol szinte egésznap a barátjával van, és mindig van oka mosolyogni is.

- Ugye kiteregetted a vizes felsődet vigyori?- Jött be Pete a terembe, ahol én már javában nyújtottam.
Mondanom sem kell, megint én értem hamarabb. És persze a lányok öltöznek sokáig…
- Naná. Amúgy miért pont vigyori?
- Csak mert mosolyogsz nyújtás közben is! Na mesélj, a kórházban volt valami, vagy végre pasi van a láthatáron?
- Azért nem mosolyoghatok, mert simán csak jó kedvem van?
- Végül is de… Tuti nem történt semmi?
- A kórházban volt egy pasi…
- Na, mondtam én!
- … aki arról magyarázott a betegeknek, hogy van remény, majd nekem, hogy de mégsincs. Én meg otthagytam a fenébe. De nem tudom, hogy jól tettem-e…
- Igen! Ha meg nem, akkor az élet újara az életedbe sodorja, és akkor már másképp döntesz!- Ezért szerettem ennyire! Mert nem kellett kifejtenem, hogy miért aggódom a döntésem helyességén. Mert pontosan tudja, hogy mire gondolok. - De most kezdjünk melegíteni, mielőtt megjön a Manyus, és elkezd nyaggatni, hogy most külön kűrt futunk, ne fertőzzük a másikat a hülyeséggel! – ment el mellettem.
És igaza van. Valami úgy is lesz! Nem szabad ezen rágódnom, inkább hagyom, hogy fertőzzön a hülyeséggel!
Bemelegítettünk szárazon, aztán mentünk a jégre is, ahol a bemelegítés után, mivel csak ketten voltunk egyelőre, szépen elszórakoztunk. Ilyenkor a régebbi kűrjeinket szoktuk lefutni, vagy egyszerűen csak nehezebbnél nehezebb, de ugyan annyira vicces, és szép emeléseket, forgásokat gyakorlunk, esetleg találunk ki.
Miután megjött az edzőnk még ő is bemelegíttetett minket. Majd laza két órán keresztül fárasztott minket mindenfélével. De megéri, mert amikor komolyan jégen vagyunk, és teljesíteni kell, akkor mindig, na jó, legtöbbször, a maximumot tudjuk nyújtani. És ha ahhoz ez kell, akkor szívesen!
...

Mikor hazaértem gyorsan kidobtam a ruhákat száradni majd, mivel az ebédet már a szokott ’éttermünkben’ elintéztük edzés után, nekiálltam rendet rakni. Nem gyakori szokásom, és ez sajnos meg is látszik mindenen. Bár, ha belekezdek, egész alapos tudok lenni. Most is úgy voltam vele, hogy jobb lesz úgy hazajönni este, hogy minden a helyén, és nem kell a lábam elé nézve végigvonulni a szobán.  Meglepően hamar végeztem, úgyhogy feldobtam a sminkem, mert bár mindig van ott sminkes, meg fodrász, meg mindenki, aki az ilyen TV által szervezett dolgokon összefesti az embert, de én jobbszeretem magamnak csinálni. Így tudom, hogy milyen leszek a végére. És nem kell mindenféle hülye beszélgetésekbe belemenni arról, hogy milyen arckrémet/bőrradírt/sampont/hajkondicionálót használok.
Én vittem a Nagyit is, mert igaz, hogy így ő is korábban jön, de addig megnézi a többieket. És mindig annyira büszke rá, hogy velem jöhet, hogy ha tehetem fuvarozom.
Alig vártam, hogy ott legyünk, mert drága barátném, annak ellenére, hogy foglalt, mindig talál valami helyes pasit. Gyakran többet is. És mindig vita van, hogy akkor oda menjek e, vagy sem. Mert persze mindig számomra keres valakit. Vagyis inkább csak úgy talál és én vagyok a legjobb alany, akire mindig megpróbálja rásózni. Néha még el is fogadnám, csak olyankor az illető tuti hogy kezelhetetlen, vagy egy értelmes mondatot se tud kinyögni. Vagy foglalt. De próbálkozni mindig lehet!

2012. március 24., szombat

Második"

- Szia Nagyi, megjöttem!- kiabáltam be a teljesen felesleges információt az előszobából.
-Már megint ennyire későn jöttél! Nem tesz jót, ha ennyit dolgozol Angyalom.- Kezdett bele egyből, még azt se várta meg, hogy beljebb menjek.- A szatyrokat pedig add ide nekem, ne te cipekedjél, hiszen vásárolni is te voltál!
-Nehogymár te cipeld a sok cuccot!- vágtam vissza – úgyis nekem lesz belőle kaja, amit majd te főzöl meg. Inkább kipakolok mindent, hogy azzal se kelljen fáradoznod.
-De hát tudod, hogy nekem ez nem fáradság, én ezt szívesen teszem!
-De nekem se. Amíg én itt vagyok, hogy segítsek neked, addig hagyjad, mert én is örülök, ha segíthetek.
-Jó, de aztán gyere enni, mert kihűl! Hallottam, amikor megjöttél, és gondoltam megmelegítem, hogy ne most kelljen ezzel húzni az időt.
- Nagyon köszönöm, annyira jó így hazaérni!
Apróbb vitáink mindig is voltak, vannak lesznek, főleg abból, hogy mind a ketten úgy gondoljuk, hogy a másik túl sokat dolgozik, túlságosan fáradt és többnyire át akarunk vállalni valamit. De el kell ismernem, hogy ő még ilyen korára is egy energiabomba, aki egy stadiont kitakarít egy fél délelőtt alatt, ha úgy érzi, hogy arra szükség van. Ha pedig megemlítem neki, hogy nem kellene ennyit hajtania magát, azzal jön, hogy én is rengeteget dolgozom. De könyörgöm, én huszonnyolc vagyok, ő meg hatvannyolc. Végül is örülök, hogy ennyire vidám, és ennyire aktív, én nem panaszkodhatom.
...
 
- És minden rendben volt ma?- érdeklődött, miközben már a sütinél tartottunk. Mézes-krémesre hasonlított leginkább, csak meggy is volt benne.
- Persze, szokásosan edzettünk, majd maradtam megnézni Kateéket is. Nagyon szépen készülnek az országosra, sok esélyük van szerintem!
- Szóval még most is ők a nagy ellenfeleitek?
-Igen, és amikor nem négyen együtt csinálunk valamit, akkor mindig ők is maradnak! Rossz, hogy a legjobb barátaid ellen kell versenyezni, de az szerencse, hogy tudom, hogy nem fognak keresztbe tenni, mint ahogy ez a filmekben elő szokott fordulni.
- Ritka, amikor az ellenfeleidet támogatod mindenben, de annyira aranyosak vagytok, ahogy ugyan annyira örültök annak, ha ők nyernek, mintha ti nyertetek volna! Annyira szeretem ezt is bennetek.
-Hát ez csak természetes! Látjuk, hogy nekik mennyi munka van benne, tudjuk, hogy mennyire nehéz, és elismerjük, hogy nem voltunk annyira jók, mint ők. De te is tudod, hogy így van!- Mosolyogtam a teám felett. Szerettem, hogy ő is ennyire becsüli a barátságunkat! Nélkülük én tuti még mindig tolószékben ülnék, egyedül, összetörve.
-Tudom, csak örülök nektek. – úgy tudott mosolyogni, ahogy csak a nagyon vidám öreg nénik tudnak. Csillogó kék szemmel, ezernyi nevetőránccal és minden világosabb lett, ha ő vidám volt. Nagyon szerettem, és nem csak azért, mert a nagyimra emlékeztetett vagy, mert mindig mellettem állt, hanem egyébként is remek embernek ismertem meg. – És minden rendben ment a kórházban?
- Persze, ahogy szokott. Ben egyre gyógyul, és már sokkal pozitívabban néz a világba! Annyira örülök neki!- Hihetetlen, hogy mennyi boldogsággal tud eltölteni, ha látom, ahogy az emberek a romjaikból felépülnek mind lelkileg, mind fizikailag. Jó érzés, hogy egy kis közöm legalább nekem is van ahhoz, hogy valaki boldog legyen. És ha valaki visszakapja az életét, a reményt, azzal nem csak ő lesz boldogabb, hanem a családja, a barátai, mindenki, aki szereti.
- Hát büszke lehetsz magadra is! Tudom mennyit beszélgettél vele! És tényleg, mi volt azzal a celebbel, aki bement?
- Hát fura egy figura, de én úgy láttam, hogy örültek neki, és ez számít.
- Szóval neked nem volt szimpatikus?- Na igen. Ismer. Egyből ráérzett a lényegre.
- Ahogy a betegekkel bánt azzal semmi baj nem volt, ott egész jófejnek tűnt. Csak utána megkérdezte, hogy én ezt hogy bírom…
- Nem mindenki tud ennyi terhet elviselni. Egyszerű sikeres ember, akivel csak jó történt az életében, nem értette, hogy te hogy tudod végignézni, hogy ők szenvednek. Csak nem értette, hogy honnan van meg benned az az angyali tulajdonságod Natim, amivel annyi emberen tudsz segíteni.
- Nem nagyi. Azt nem értette, hogy, hogy tudok az emberek szemébe hazudni arról, hogy van reményük. Mert szerinte nincsen, és ő csak azért tette, mert hogy ezt kellett neki, és kérték, hogy jöjjön, meg valami szponzori cuccnak is számít.
- Ezt nem hiszem el. Odarendelték, hogy mondja azt, és.. és… Várj csak, ugye nem oktatott ki téged?
- Dehogy! Próbálta volna meg! Csak a kocsiig mentünk együtt, és ő elmondta közben a véleményét. Én meg hagytam a fenébe.
- Hát ha képes olyanok szemébe hazudni, akik bíznak benne, akkor megérdemli! Ne is foglalkozz vele!- Bírom, hogy ennyire egyetért velem.
- Kicsit hülyén érzem magam, hogy ott volt a lehetőség, hogy megkérdezzem, hogy mi a baja, amiért így gondolja, és segítsek neki. De szerintem erre ő rengeteg embert találhat.
- Angyalkám fogd már fel, hogy te sem tudsz mindenkin segíteni! Az embereknek magukra is vigyázniuk kell, nem lehetsz mindenki támasza, mert összeroppansz!
- Erre gondoltam én is!- Nevettem rá, hiszen annyiszor elmondta már. –Lehet, hogy kezdem felfogni?
- Nem hiném! Biztos csak a véletlen műve volt, vagy egyszerűen fáradt voltál.- És így fél 11 magasságában is húzza az agyamat! Komolyan, ha valaki mesélné, hogy létezik, tuti nem hinnék neki!
- Tudodmit? Majd ezt holnap megvitatjuk! Jössz délután, nem?
- Semmiképpen nem hagynám ki, ebben biztos lehetsz Angyalka! Ott tündökölsz majd a bevásárlóközpont közepén, és mindenki csak azt nézi, hogy mennyire büszke lehet rád a nagymamád!
- Mennyire büszke lehet magára a Nagyim, hogy ennyire jóltáplált vagyok, és mindig ennyire finomakat eszem! Köszönöm szépen megint ezt a remek vacsit!
- Nagyon szívesen mindig, tudod, hogy mennyire szeretek neked főzni. Most is annyira fáradtnak látszol. Inkább menj aludni, mert különben holnap azt nézik, hogy mennyire karikásak a szemeid. - És szinte tuszkolt az ajtaja felé. Bár végül is érthető, hiszen holnap fél hatkor kelek.
- Majd egy kis sminkkel megoldom, ne félj! De tényleg megyek, neked is pihenned kell! Köszönöm még egyszer a finom vacsorát!
- Egészségedre! Aludj jól! –Kaptam jóéjt puszit, majd fáradtságomnak utat engedve felvánszorogtam a lépcsőn. Szinte nem is láttam ki a szemeimen miközben bejutottam a lakásba, és eljutottam a fürdőig. Igaz, lámpát se kapcsoltam, mert minek. Ha valamin átesek, akkor legalább egy kicsit felébredek és rendet rakok, ha meg nem, akkor minek űzzem ki a fényt a szememből?
A fürdőszoba ablaka előtt az utcán állt egy lámpa, aminek a narancssárgás fénye kellemes hangulatúvá tette a fürdőmet, így meg zuhanyzás és fogmosás miatt se kellett felkapcsolni semmit. Úgy dőltem az ágyamba, mint egy kivágott fa. De elaludni mindin igyekezetem ellenére men tudtam. Egyre csak a kék szemű reménytelen járt a fejemben, és az a rengeteg fájdalom és kiábrándultság, ami a szemében volt. Persze, én mindenkin segíteni szeretnék, ahogy ezt sokan tudják rólam, de most ez valahogy más volt. Egyszerűen fájt, hogy nem mertem neki segíteni. Mert ez az igazság. Túl jóképű, túl gazdag, túl híres volt ahhoz, hogy én úgy érezzem, hogy rám van szüksége. Hogy oda merjek állni elé, hiszen ki vagyok én? Nem is ismer. Ezt a tettemet egy ideig biztosan bánni fogom…

2012. március 16., péntek

Első "


Fáradtan hajtottam haza a havas, csöndes utcákon át. Közben az elmúlt napomon merengtem. Hogy mondhatja azt akárki is, hogy nincs remény? És azzal, hogy azt mondjuk, hogy van, csak áltatjuk a külvilágot, vagy magunkat? Főleg az a férfi a kórházban, aki elméletileg azért volt behívva, mert híres, és sikeres. És így, hogy testközelből látják őt, elmondja, hogy ő mit ért el azzal, hogy küzdött reményt ad az embereknek, hogy ők is küzdjenek a felépüléssel. Most akkor a betegek szemébe hazudott arról, hogy biztos benne, hogy van? Meg főleg aztán nekem ne mondja, hogy nincs. Én itt vagyok, meg tudok állni a saját lábamon, sőt, ezt elég jól csinálom, a múltam minden gondja ellenére.
- Mert most már végre a sors is úgy érzi, hogy megéri mellettem állni!- Suttogtam mosolyogva, mikor egy sötét mellékutcából kihajtott egy rendőrautó, és a piroson áthajtó autóstársam után indult. Én is gondolkoztam, hogy áthajtok, hiszen ilyen későn már úgysincs senki, aki közlekedne, nem okozhatnék balesetet, de valamiért, talán az út csúszósságára gondolva, inkább megálltam. Kár, hogy a sors nem máskor hajtott rendőrautókat az utamba. Bár Magyarországon ez elég ritka. Mármint, hogy tényleg ott legyenek, és tudjanak segíteni. Pedig akkor mennyi minden másképp történt volna. Mondjuk, akkor nem lennék most itt, és nem lennék ennyire büszke magamra, hogy ennyi mindent meg tudtam csinálni. Mert minden rossz ellenére, a házakból kiszűrődő, havon megcsillanó fényeket elnézegetve boldog vagyok.
Óvatosan hajtottam le a házunk alatt meghúzódó mélygarázsba. A szomszéd hölgy volkswagen poloja már a sarokban várta, hogy beparkoljak mellé. Három lakás volt az épületben, ahol a földszinten lakott a nagymama-korú hölgy. Az elsőn egy háromfős család éldegélt, de ők most egy időre távol voltak, mert tudomásom szerint az apuka külföldön kapott egy rövid ideig betöltendő állást, az anyuka pedig úgyis itthon lenne csak az egy éves picúrral, így elkísérték. A második szint pedig az enyém volt.
A néni ajtaja alatt megint finom illatok kúsztak ki, biztos voltam benne, hogy nekem készült vacsora. Egyedül élt, mert a családja, gyerekek-unokák, messze éltek, és csak néha jöttek el meglátogatni. De a nagymamai ösztönök túltengnek benne, ezért rólam gondoskodik, mintha a saját lánya lennék. Eleinte frusztrálva éreztem magam a rengeteg rám irányuló figyelemtől, és kedvességtől, de a jót hamar meg lehet szokni. Pár hónapja úgy döntött, hogy én péntekenként biztosan nagyon fáradt vagyok (teljesen igaz), ezért a főzés terheit leveszi a vállamról, és minden pénteken vacsorával vár (nem fogadja el a felvetésem, miszerint én vacsorára legtöbbször egy joghurtnál többet nem szoktam enni). Emiatt figyelnem kell, hogy ne érjek túl későn haza, de ezt nem nagyon bánom.  Én is egyedül vagyok itt kinn, mert családom, közös megegyezés alapján otthon maradt. Mindannyiunknak jobb így. Már nem haragszom rájuk, de könnyebb a veszekedéseket elkerülni, ha nem vagyunk napi kapcsolatban. Félek, hogy nem tudnám a múltat semmisnek tekinteni, és tudom, hogy ők sem úgy viszonyulnak már hozzám, mint ahogy azt a lányukhoz kellene. Ez a kapcsolat sosem volt teljesen rendben. Mindig is az öcsém volt a fő, aki mindig az előtérben volt, annak ellenére, hogy én tettem le többet az asztalra. De ezt megszoktam, hiszen ebben életem, és most már nem tudok átállni arra, hogy én is számítok nekik. Már minden közeledésüket fenntartással fogadom, pedig lehet, hogy ők tényleg szeretnének nyitni. Én ezzel sajnos úgy vagyok, hogy ha amíg ott voltam, addig nem számítottam, most, hogy megmutattam, hogy mit is tudok valójában, és öcsémbe fűzött reményeik hiába nem váltak be, akkor már maradjunk az eddig elfogadott szokásoknál.
Az egész mostani életemből talán a lakásomra vagyok legbüszkébb. Hogy saját magamnak olyan otthont tudtam teremteni, ahova mindig úgy térek vissza, hogy úgy érzem, hogy hazatértem. Lehet, hogy ez másnak nem nagy dolog, de egy ilyen biztos pont nekem, így 25 évesen már kell. Kell egy olyan hely, ahol teljesen biztonságban érzem magam, ahol nyugodt vagyok, és tudom, hogy az enyém, nem vehetik el. Az egész lakás az én egyéniségemet tükrözi, még méretekben is hasonlít, hiszen én sem vagyok túl magas, túl nagy lakás sem illik hozzám. De szép, és zsúfolt, mint az életem.
Ahogy az előszoba falán lógó tükörbe néztem, egy olyan arc jelent meg előttem, amiért, ha így megjelenek vacsorára, biztosan kikapok. Karikák voltak a szemem alatt, és a szememből csak úgy sütött a nyúzottság. Gyorsan lehajítottam a tornazsákom az előszoba közepére, hogy biztosan észrevegyem reggel, hogy ki kell mosni, majd a fürdőben próbáltam embert varázsolni magamból. Átlagos napokon nem szoktam nagyon sminkelni, úgyis elkenem, vagy leizzadom, és amúgy sem nézi senki. Egyik munkám sem olyan, hogy megkövetelné, sőt, a kórházban még néha örülnek is neki, hogy nem lógok ki annyira valami porcelánbaba sminkkel. Meg amúgy sincs időm hajnalban, amikor felkelek ilyenekkel foglalkozni. Épp eléggé sietek az edzésre, mert nem szeretek elkésni. Sehonnan sem, de a bemelegítés számomra különösen fontos, komoly szövődményei lehetnek, ha nem csinálom rendesen, és nem akarok a többiekkel kitolni. Rendszerint tizenegyig korizunk, majd ha nem felejtem el tízórai. Utána néha ottmaradok, és segítem a fiatalabbak edzését, vagy egyszerűen gyönyörködöm bennük. A jégtáncban az a jó, hogy csinálni is élvezet, de nézni is. Délután mindenképp a másik munkámmal foglalkozom, ami a forgatókönyvírás. Regényeket írok át legtöbbször kisebb filmekhez, de volt már olyan, hogy színházba is felkérték a segítségemet. Szeretem csinálni, mert imádok olvasni, olyankor egy külön világba kerülök, és könnyű ráhangolódni, hogy másoknak is be lehessen mutatni. Késődélután még többnyire van egy kétórás edzésünk, ami után, ha még van energiám, és nincs más sürgős dolgom benézek a szomszéd városban lévő kórházba. Vagyis már jobban mondva összenőttünk, de még mindig megvan a határ, mindenki büszkén mondja, hogy én zug-i vagyok, más meg baar-i. Nekünk, a több jégcsarnok ellenére csak kisebb rendelőink vannak, és itt nem annyira van szükség a segítségemre. De a nagy kórházban rengetegen vannak, akiknek tudok támaszt nyújtani. Nem a szó szoros értelmében vett ápoló vagyok, annak ellenére, hogy voltam már mentős egy ideig, hanem inkább pszichológus fajta. Egy lelki támasz, aki nagyon sok mindenen átment már, ami őket padlóra küldte. Sokaknak segít, hogy tudják, hogy az orvosok nem csak a levegőbe beszélnek azzal, hogy azt mondják, hogy fel lehet épülni, vagy együtt lehet élni valamivel. Én vagyok az élő bizonyíték, hogy kellő akaraterővel, és motivációval szinte bármit meg lehet csinálni. Pedig az orvosok nagy része már lemondott róla, és tessék, már képes vagyok jobban teljesíteni, mint előtte.
-ÁÁuuúú..!- Üvöltöttem, mert miközben átrohantam nappalin nem vettem figyelembe, hogy a szék az utamat állja. Muszáj sietnem, ha nem akarom, hogy a pótnagyimnak lépcsőznie kelljen, mert ismerem annyira, hogy tudjam, hogy hallotta, amikor a kocsival megjöttem, és most számolja a negyed órámat, hogy leérjek enni, különben felmászik értem, csak hogy nehogy elfelejtsem, hogy már péntek van. Gyorsan felkaptam a két bevásárlószatyrot, amit a listája alapján válogatott dolgokkal töltöttem meg délelőtt, és indultam is lefele. Remélve, hogy nem kérdez rá a kórházi látogatásomra, mert akkor megint felhúzom magam azon a fura alakon.

2012. március 15., csütörtök

Can't be broken

Nem olyan rég, fanfictionokat olvasgatva, bennem is megfogalmazódott egy ilyen jellegű történet. Most sikerült elég bátorságot gyűjtenem ahhoz, hogy leírjam, és feltegyem netre. Igyekszem legalább hetente frissíteni, de kérlek ne haragudjatok, hogyha ez nem jön össze. Mindenféle kritikát szívesen fogadok, kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Ha vannak olyan helyzetek, amik a való életemhez hasonlítanak, az nem szándékos. De igyekszem semmiképpen sem az életből táplálkozni, inkább szabadjára engedem a fantáziám. Ha mégis valamit leírok, akkor az csak nagyon elferdítve. Remélem tetszeni fog nektek, és nekem is lesz motivációm leírni:)