Első "

Fáradtan hajtottam haza a havas, csöndes utcákon át. Közben az elmúlt napomon merengtem. Hogy mondhatja azt akárki is, hogy nincs remény? És azzal, hogy azt mondjuk, hogy van, csak áltatjuk a külvilágot, vagy magunkat? Főleg az a férfi a kórházban, aki elméletileg azért volt behívva, mert híres, és sikeres. És így, hogy testközelből látják őt, elmondja, hogy ő mit ért el azzal, hogy küzdött reményt ad az embereknek, hogy ők is küzdjenek a felépüléssel. Most akkor a betegek szemébe hazudott arról, hogy biztos benne, hogy van? Meg főleg aztán nekem ne mondja, hogy nincs. Én itt vagyok, meg tudok állni a saját lábamon, sőt, ezt elég jól csinálom, a múltam minden gondja ellenére.

- Mert most már végre a sors is úgy érzi, hogy megéri mellettem állni!- Suttogtam mosolyogva, mikor egy sötét mellékutcából kihajtott egy rendőrautó, és a piroson áthajtó autóstársam után indult. Én is gondolkoztam, hogy áthajtok, hiszen ilyen későn már úgysincs senki, aki közlekedne, nem okozhatnék balesetet, de valamiért, talán az út csúszósságára gondolva, inkább megálltam. Kár, hogy a sors nem máskor hajtott rendőrautókat az utamba. Bár Magyarországon ez elég ritka. Mármint, hogy tényleg ott legyenek, és tudjanak segíteni. Pedig akkor mennyi minden másképp történt volna. Mondjuk, akkor nem lennék most itt, és nem lennék ennyire büszke magamra, hogy ennyi mindent meg tudtam csinálni. Mert minden rossz ellenére, a házakból kiszűrődő, havon megcsillanó fényeket elnézegetve boldog vagyok.

Óvatosan hajtottam le a házunk alatt meghúzódó mélygarázsba. A szomszéd hölgy volkswagen poloja már a sarokban várta, hogy beparkoljak mellé. Három lakás volt az épületben, ahol a földszinten lakott a nagymama-korú hölgy. Az elsőn egy háromfős család éldegélt, de ők most egy időre távol voltak, mert tudomásom szerint az apuka külföldön kapott egy rövid ideig betöltendő állást, az anyuka pedig úgyis itthon lenne csak az egy éves picúrral, így elkísérték. A második szint pedig az enyém volt.

A néni ajtaja alatt megint finom illatok kúsztak ki, biztos voltam benne, hogy nekem készült vacsora. Egyedül élt, mert a családja, gyerekek-unokák, messze éltek, és csak néha jöttek el meglátogatni. De a nagymamai ösztönök túltengnek benne, ezért rólam gondoskodik, mintha a saját lánya lennék. Eleinte frusztrálva éreztem magam a rengeteg rám irányuló figyelemtől, és kedvességtől, de a jót hamar meg lehet szokni. Pár hónapja úgy döntött, hogy én péntekenként biztosan nagyon fáradt vagyok (teljesen igaz), ezért a főzés terheit leveszi a vállamról, és minden pénteken vacsorával vár (nem fogadja el a felvetésem, miszerint én vacsorára legtöbbször egy joghurtnál többet nem szoktam enni). Emiatt figyelnem kell, hogy ne érjek túl későn haza, de ezt nem nagyon bánom.  Én is egyedül vagyok itt kinn, mert családom, közös megegyezés alapján otthon maradt. Mindannyiunknak jobb így. Már nem haragszom rájuk, de könnyebb a veszekedéseket elkerülni, ha nem vagyunk napi kapcsolatban. Félek, hogy nem tudnám a múltat semmisnek tekinteni, és tudom, hogy ők sem úgy viszonyulnak már hozzám, mint ahogy azt a lányukhoz kellene. Ez a kapcsolat sosem volt teljesen rendben. Mindig is az öcsém volt a fő, aki mindig az előtérben volt, annak ellenére, hogy én tettem le többet az asztalra. De ezt megszoktam, hiszen ebben életem, és most már nem tudok átállni arra, hogy én is számítok nekik. Már minden közeledésüket fenntartással fogadom, pedig lehet, hogy ők tényleg szeretnének nyitni. Én ezzel sajnos úgy vagyok, hogy ha amíg ott voltam, addig nem számítottam, most, hogy megmutattam, hogy mit is tudok valójában, és öcsémbe fűzött reményeik hiába nem váltak be, akkor már maradjunk az eddig elfogadott szokásoknál.

Az egész mostani életemből talán a lakásomra vagyok legbüszkébb. Hogy saját magamnak olyan otthont tudtam teremteni, ahova mindig úgy térek vissza, hogy úgy érzem, hogy hazatértem. Lehet, hogy ez másnak nem nagy dolog, de egy ilyen biztos pont nekem, így 25 évesen már kell. Kell egy olyan hely, ahol teljesen biztonságban érzem magam, ahol nyugodt vagyok, és tudom, hogy az enyém, nem vehetik el. Az egész lakás az én egyéniségemet tükrözi, még méretekben is hasonlít, hiszen én sem vagyok túl magas, túl nagy lakás sem illik hozzám. De szép, és zsúfolt, mint az életem.

Ahogy az előszoba falán lógó tükörbe néztem, egy olyan arc jelent meg előttem, amiért, ha így megjelenek vacsorára, biztosan kikapok. Karikák voltak a szemem alatt, és a szememből csak úgy sütött a nyúzottság. Gyorsan lehajítottam a tornazsákom az előszoba közepére, hogy biztosan észrevegyem reggel, hogy ki kell mosni, majd a fürdőben próbáltam embert varázsolni magamból. Átlagos napokon nem szoktam nagyon sminkelni, úgyis elkenem, vagy leizzadom, és amúgy sem nézi senki. Egyik munkám sem olyan, hogy megkövetelné, sőt, a kórházban még néha örülnek is neki, hogy nem lógok ki annyira valami porcelánbaba sminkkel. Meg amúgy sincs időm hajnalban, amikor felkelek ilyenekkel foglalkozni. Épp eléggé sietek az edzésre, mert nem szeretek elkésni. Sehonnan sem, de a bemelegítés számomra különösen fontos, komoly szövődményei lehetnek, ha nem csinálom rendesen, és nem akarok a többiekkel kitolni. Rendszerint tizenegyig korizunk, majd ha nem felejtem el tízórai. Utána néha ottmaradok, és segítem a fiatalabbak edzését, vagy egyszerűen gyönyörködöm bennük. A jégtáncban az a jó, hogy csinálni is élvezet, de nézni is. Délután mindenképp a másik munkámmal foglalkozom, ami a forgatókönyvírás. Regényeket írok át legtöbbször kisebb filmekhez, de volt már olyan, hogy színházba is felkérték a segítségemet. Szeretem csinálni, mert imádok olvasni, olyankor egy külön világba kerülök, és könnyű ráhangolódni, hogy másoknak is be lehessen mutatni. Késődélután még többnyire van egy kétórás edzésünk, ami után, ha még van energiám, és nincs más sürgős dolgom benézek a szomszéd városban lévő kórházba. Vagyis már jobban mondva összenőttünk, de még mindig megvan a határ, mindenki büszkén mondja, hogy én zug-i vagyok, más meg baar-i. Nekünk, a több jégcsarnok ellenére csak kisebb rendelőink vannak, és itt nem annyira van szükség a segítségemre. De a nagy kórházban rengetegen vannak, akiknek tudok támaszt nyújtani. Nem a szó szoros értelmében vett ápoló vagyok, annak ellenére, hogy voltam már mentős egy ideig, hanem inkább pszichológus fajta. Egy lelki támasz, aki nagyon sok mindenen átment már, ami őket padlóra küldte. Sokaknak segít, hogy tudják, hogy az orvosok nem csak a levegőbe beszélnek azzal, hogy azt mondják, hogy fel lehet épülni, vagy együtt lehet élni valamivel. Én vagyok az élő bizonyíték, hogy kellő akaraterővel, és motivációval szinte bármit meg lehet csinálni. Pedig az orvosok nagy része már lemondott róla, és tessék, már képes vagyok jobban teljesíteni, mint előtte.

-ÁÁuuúú..!- Üvöltöttem, mert miközben átrohantam nappalin nem vettem figyelembe, hogy a szék az utamat állja. Muszáj sietnem, ha nem akarom, hogy a pótnagyimnak lépcsőznie kelljen, mert ismerem annyira, hogy tudjam, hogy hallotta, amikor a kocsival megjöttem, és most számolja a negyed órámat, hogy leérjek enni, különben felmászik értem, csak hogy nehogy elfelejtsem, hogy már péntek van. Gyorsan felkaptam a két bevásárlószatyrot, amit a listája alapján válogatott dolgokkal töltöttem meg délelőtt, és indultam is lefele. Remélve, hogy nem kérdez rá a kórházi látogatásomra, mert akkor megint felhúzom magam azon a fura alakon.