Huszonegyedik"

Sziasztok!
Itt is vagyok, és bár kicsit kezdenek átcsapni a fejem felett a hullámok, azért remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket!
Viszont hoztam egy újítást is. Gondoltam mutatok néhány videót, amiket én nagyon szeretek. Persze a korcsolyával kapcsolatban. Kezdetnek itt is az első videó! 
Kellemes hétvégét mindenkinek! Puszi
Dorcsa

Mire hazaértünk, és olyan szinten kipakoltam, hogy legalább nyugodt szívvel ülhessek le az ablak előtti puha párkányra, már hat óra is elmúlt.

Egy ideig csak néztem az utca gyér forgalmát majd előbányásztam a laptopom. Azt már tudtam, hogy Peteékkel minden rendben, eszméletlenül jól érzik magukat, és Franciaországban nem érzik magukat furának. Ja, és azt is megígérték, hogy ha az Eiffel tornyit nem is, de valami helyes műemléket, vagy kastélykát hoznak nekem. Mindezt egy SMSben, miután írtam nekik, hogy rendben landoltunk. Kényelmesen elhelyeztem a hátam mögött egy párnát, egy bögre kakaót a kezem ügyébe, és ölembe vettem a gépem. Lustán néztem, ahogy sorban megjelennek a parancsikonok, és eltakarják előlem a háttérképem részleteit. Hiába volt már nagyon régi a kép, és kicsit sem aktuális, nem tudtam magam rávenni, hogy lecseréljem. Igazából próbálkoztam is vele, egyszer három óráig más volt a háttérképem. Aztán nem bírtam, újra bekapcsoltam a gépemet, és visszaváltoztattam.

Felléptem, és miközben vártam, hogy betöltse az emailjaimat felmentem az egyesület honlapjára. Mindenkinek van személyre szóló része, ide jönnek az értesítések, időpontváltozások, edzésekkel, versenyekkel kapcsolatos cuccok, és minden hasonló.

Az első, amit megláttam, az a versenyvideónk volt. Mindig visszanézzük, és együtt is kielemezzük, hogy mikor mit kellene csinálni, szóval nem lepődtem meg, hogy fenn van. A vasárnapira én is kíváncsi voltam, de még nem éreztem úgy, hogy a rövid programom nyugodtan végig tudnám nézni. Inkább áttekertem rajta, és onnantól indítottam a megvágott videó, hogy bemondják a nevünket. Kezembe vettem a bögrémet és a kakaót kortyolgatva nézni kezdtem a táncunkat.

Míg mindenki más csak a szépet látta volna benne elsőre, én egyből a hibákat figyeltem. Nem mondom, volt egy hangulata. Ahogy ott ültem sötét utcáról beszűrődő halvány lámpafényben, az ablakban, kezemben a meleg kakaóval, és a gyönyörű jégtáncot nézem. De rontott az összképen, hogy én voltam a képernyőn. Így inkább az ötlött a szemembe, hogy mennyivel egyenesebben kellett volna tartanom a karomat, jobban kihúzhattam volna magam az emelésnél, nem kellett volna annyira bedőlnöm a forgásnál.

Mikor vége lett a videónak lustán lejjebb görgettem, majd kíváncsian kezdtem olvasni az üzenetet, amiben rengeteg felkiáltójellel ki volt emelve mind a négyünk neve. A dátum szerint valamikor ma délelőtt rakhatták fel.

…

- Nagyi! – toppantam be kopogás nélkül a lentebbi laskába, - mégsem vacsorázom itthon, ha nem nagy baj. Amit ma főztél, azt szívesen megeszem holnap ebédre, de ne haragudj, el kell mennem.

- Hogy-hogy? Hova mész? – jött ki a konyhából, egy konyharuhával a kezében.

- Elmegyek egy kicsit mozogni, most majd egy hétig úgysem fogok jégre menni.

- De hát azt holnap egész nap tudsz!

- Jó. Most úgy érzem, hogy egy kicsit mozognom kell, ki kell eresztenem a gőzt. Hidd el, holnap is fogok.

- Baj van? – tette le a konyharuhát egy székre.

- Nem, csak most szóltak, hogy holnap estére van jegyünk, korábban kellene mennünk Ausztráliába. És kicsit sokáig kellett veszekednem mindenféle titkárnővel, mire felfogták, hogy csak én vagyok egyedül, aki négyünk közül egyáltalán Svájc területén tartózkodik holnap. – támaszkodtam neki az ajtófélfának.

- És akkor most mit fogtok csinálni?

- Hát én elrepülök holnap éjjel, és a többiek meg kibulizzák, hogy elég legyen akkorra, mikorra eddig hívva voltak. Én meg segítek nekik elintézni, és reménykedem, hogy nem sok mindent kell csinálnom majd egyedül. – sóhajtottam, magamban elképzelve a jelenetet, ahogy ott parádézom az összes furi alakkal.

- Nem lehetne valahogy megbeszélni velük, hogy változtassanak?

- Nem, Nagyi. Hidd el, minden rendben lesz, csak szólni jöttem, hogy nem eszem itthon. Szia! – köszöntem el, majd sietősen lefutottam a lépcsőn a garázsba. Hihetetlen, hogy milyen rövid idő alatt ki tud szedni mindent az emberből. Pedig megfogadtam, hogy nem idegesítem a helyzettel, azt legalábbis tuti nem mondom el neki, hogy egyedül leszek. Erre tessék.

Az úton a jégpálya felé alig figyeltem. Elvonta a figyelmem a düh és az elkeseredettség. Hiába kapcsoltam be békés lágy számot, mégis teljesen ki voltam borulva. Nehéz lett volna korábban szólniuk? Vagy egyszerűen mindent úgy hagyni, ahogy az volt. Úgy kezelnek minket, mint valami rongybabát. Vagy cselédet. Füttyentenek, és azt hiszik, hogy mi már egyből ott is vagyunk, hihetőnek tűnő műmosollyal a képünkön. A másik meg a nyomorult ügyintézés. Most komolyan egy egész órát kellett veszekedve telefonálnom, mire felfogták, hogy lehetetlen az a kérésük, hogy mind a négyen legyünk ott éjjel a repülő indulásakor? Nem csak azért, mert eszünk ágában sincs hajnali egykor induló repülővel menni, hanem mert csak én vagyok az országban? Komolyan azt hiszik, hogy csak kifogásokat keresünk, hogy ne kelljen olyan korán odamennünk? Miket képzelnek ezek rólunk. Arról már nem is beszélve, ha így fognak ott is hozzánk állni, akkor nagyon remek hosszúhétvége elébe nézünk. Max ha sokat zargatnak keresek magamnak egy kengurut, elbújom az erszényében, és megkérem, hogy vigyen engem valami kellemes homokos tengerpartra, távol az őrült autósoktól.

A parkolóba érve örömmel konstatáltam, hogy még világít a lámpa az előtérben, tehát nem kell előbányásznom a saját kulcsomat, amit csak úgy bevágtam a táskám aljába.

- Jó estét! – köszöntem oda az esti portásnak.

- Jó estét hölgyem! – megkérdezhetném, hogy mi járatban van errefele? – állt fel az asztalkája mögött.

- Edzeni jöttem, és soká fogok maradni. De ne aggódjon, van kulcsom, nyugodtan zárjon, kijutok. – indultam el az öltözők irányába. Lehet, hogy kicsit bunkó voltam, de ha leálltam volna csevegni, csak még bunkóbbá váltam volna.

- Rendben. –hallottam még ahogy belátja, hogy a jelenlétem ellen nem tehet semmit, de már csak az üvegajtón keresztül.

Céltudatosan mentem az öltözőnkbe, ennek a kulcsa persze már a zsebemben volt, majd a villanykapcsolás után felmértem a károkat. Mielőtt elindultunk volna a versenyre kicsit nagy kupit csináltunk. Az egész öltözőnk olyan volt, mintha valami gardrób és raktár keveréke lenne, ahol épp a napokban hajtottak végre terrortámadást. Gardrób és raktár, mert itt minden megtalálható volt, ami nekünk valaha is kellett a korcsolyához. A régi koriktól kezdve a legújabb élvédőig mindent itt tároltunk, Csak a mosnivalót vittük haza.  Nehezen előbányásztam egy egyszerű hosszú ujjút, sportmelltartó már alapból volt rajtam. Átvettem a testszínű tapadós sportnadrágom, majd előástam egy régebbi korimat. Csak azért kerestem ezt elő, mert nem sajnáltam, ha kicsit szétmegy. Nem azt mondom, hogy nem szerettem, de már rendesen használt volt, és bár még mindig jól fogtam a bokámat, az új azért sokkal szuperebb. Éreztem, hogy én most nem olyan kis óvatos levezető edzést fogok magamnak tartani, hanem tombolni fogok, kiadom magamból az összes feszültséget. Erre pedig a lehetőségek közül ezt tartottam a legalkalmasabbnak. Még mielőtt felülre bármit is raktam volna, speciális ragtapasszal rögzítettem a derekamat, majd a sportmelltartóra felvettem egy szoros mellényt. Az volt a fő célja, hogy a gerincemet, akármilyen mozgás ellenére is egybetartsa. Csökkentse a ránehezedő nyomást, és ne engedje elmozdulni. Régebben csak ilyennel szabadott korcsolyáznom, de közlekednem is. De ez már a dolgok jobbik része, volt nekem ilyenem műanyagból is. Arról nem is beszélve, amikor még mászkálni se tudtam. Először kicsit zavaró volt az ismerős érzés, de nem nagyon törődtem vele, inkább ez, mint bármi komolyabb baj. Örüljünk, hogy már nem kell minden nap hordanom. Gyorsan túrtam magamnak két sötét kesztyűt. Azt hamar beláttam, hogy párra esélyem sem lesz, legalább annyira ne legyen különböző.

A pályához beérve felnyomtam a középső villanyokat. Annak ellenére, hogy nem szerettem, ha nem láthatom a nézőteret, feleslegesnek éreztem az egészet kivilágítani. Amúgy sem jöhet be ide ilyenkor már senki.

Végigcsattogtam a korimban a gumiszőnyegen, a sarokban lévő magnóért, de közben ledobtam a telefonom az egyik székre. Beállítottam néhány nyugisabb számot, majd megfogadtam, hogy 30 percen keresztül nem csinálok semmi különösebbet, csak bemelegítek.

Beállítottam a telefonomon az időzítőt, hogy még véletlenül se legyek annyira türelmetlen, hogy a végén ártok magamnak, majd a palánkra tettem.

Sikerült is végigcsinálnom a 30 percet, de a végén már kezdtem belelendülni a komolyabb dolgokba. Mikor csörgött a telefon kinyomtam, majd a magnóhoz csúszva beraktam egy pörgősebb válogatást. Volt köztük több olyan, amire már volt táncunk, olyan is, amire régi, de ’szűz’ számok is voltak, amire csak sorban csinálom a mozdulatokat, a lehető legnagyobb energiát belefektetve.

Pár szám múlva már lihegtem, mikor a végpózban álltam középen. Nem szoktam kifáradni ennyitől, és most a vb miatt jó formában is voltam. De talán pont a sok stressz miatt, vagy csak mert a feszültség annyi energiát szabadított fel, amennyi már hiányzott a testemnek. Inkább nem foglalkoztam vele, legalább ha hulla leszek, otthon már nem fogok gondolkodni mielőtt elalszom.

A két szám közötti pillanatnyi csöndben hallottam, ahogy az üvegajtó zárul. Vagy a portás nézett eddig, vagy mostantól szándékozik.  Hirtelen az összes feszültségem elpárolgott, és egyetlen érzés kerített hatalmába, a teljesíteni akarás. Megmutatni, hogy igen, akármi történhet velem, akkor is én vagyok, hatalmas teljesítménnyel, és nem számít hogy hányadik vagyok egy versenyen.

 Szinte gondolkodás nélkül vettem fel a zene ütemét, ösztönösen mozogtam együtt a hangokkal. Régen csináltam utoljára ezeket a mozdulatsorokat, amit éreztem is, de ott, akkor nem érdekelt. Csak az számított, hogy minden megmozdulásomban ott legyen a dinamika, az erő. Hogy minél magasabbra emelkedjek egy-egy ugrás alkalmával, minél tisztábban érkezzem meg. Nem számított a néha sarkamba, térdembe álló nyomás, tudtam, hogy csak attól van hogy elszoktam a műkoritól. Csak a zenére és magamra figyeltem. éreztem a szelet, ami a sebességtől a zárt csarnokban is megcsapott. Láttam az odébb gördülő hó forgácsot, amit az élemmel okoztam. Hallottam a karistolást, és láttam a vájatokat, amit egy egy komolyabb ugrás utáni landoláskor kreáltam. De mind ezzel együtt valahogy mégis távol volt tőlem az egész. Nyugodt voltam. Pont mint régen. Nem gondolkoztam, csak csináltam a dolgomat, még, ha nehezebben is ment.

Csak arra eszméltem fel, hogy a végpózban állok, a zene megállt, és meg alig kapok levegőt.

Hallottam, ahogy a rejtélyes nézőm, aki végül bejött, és nem kiment, feláll, gondoltam kimegy. De nem zavart, és mozdulni sem tudtam, csak a karomat engedtem le a testem mellé.

- Bocsánatot szeretnék kérni, minden gonosz feltételezésemért, ami csak veled kapcsolatban megfordult a fejemben. – hallottam meg azt a hangot, amire egyáltalán nem számítottam. – Tényleg megdolgozol a sikeredért, és megérdemelten megkaptátok volna az első helyet, ha én nem baszok el mindent.

Hallottam a hangján az önvádat, és azt, hogy őszintén beszél. Tudtam, hogy választ vár, még ha nem is kérdezett semmit. De én nem voltam képes megszólalni. Egyedül csak az járt a fejemben, hogy valahogy meg kellene oldani, hogy normálisan kapjak levegőt, mert a fűző szerű gerincrögzítőm már kissé kezdett szorítani a nagy lihegésben.

Huszadik"

Sziasztok!
Sajnálom, de szerintem a jövőhéten nem fogok tudni írni, még egy picikét sem. Próbaérettségik vannak (7:30kor megyek be húzni, juuppí), szóval igen, most is éppen arra tanulok gőzerővel. Illetve utána megyünk osztálykirándulni  (Csapódra, melynek szomszédságában található Vitnyéd, Bekkpuszta és Röjtökmuzsaj, szóval mindenki láthatja mennyire jött be az a kérésünk, hogy 12.ben menjünk külföldre, vagy legalább városba...). De utána ígérem, jövök, amint tudok, és lelkesen írok tovább, mert már nagyon rossz, hogy nincs rá időm.
Valamint nem érzem úgy, hogy ez a rész túlságosan jóra sikeredett volna, de ezt ti döntitek el!
Jó olvasást!
Dorcsa

- Akkor biztos, hogy erre kell menni? – tette fel a kérdést már vagy ezredszerre drága Nagyim. Már a zürichi reptér termináljában sétáltunk, hogy átvehessük a bőröndjeinket, de még kicsit sem éreztem úgy, hogy az út végénél tartanánk.

- Biztos, hidd el, rengetegszer voltam itt. De arra, hogy megkapjuk, még egy kicsit várni kell. – pakoltam le a táskámat a futószalagoktól egy kicsit távolabb, egy székre. – ülj le nyugodtan, én figyelem, hogy jönnek –e.

- De látod innen? Biztos ne menjünk oda? – állt ő is szorosan mellém, táskáját a kezében tartva.

- Hidd el, látom. Még nem is megy a futószalag. Majd ha elindul, akkor odamegyünk, jó?

- Rendben. – ült le végre, a táskám mellé, a sajátját az ölébe téve. Reggel, mikor átmentem hozzá, hogy lassan keljen fel, már útra készen, kabátjával az ölében várt, és egyből pattant, hogy akkor indulunk, ugye? Én meg pizsamában alig tudtam rábeszélni, hogy legalább azt várja meg, hogy én is felöltözzek. Pete még nagyban aludt, azaz aludt volna, hogy hagyom, miközben pakoltam. Nemtom minek jött amúgy vissza, de nagyságrendekkel jobban járt volna, ha Jackienél marad. Mindenesetre én igyekeztem gyorsan összepakolni a még szanaszét hagyott cuccaimat, majd a lehető leggyorsabban elhagytuk a szállodát. Arra is alig sikerült rábeszélnem, hogy reggelizzünk meg rendesen valahol, de ismerve a repterek etetőit, ezt nem akartam kihagyni. Sikerült bő másfél órával a tervezett, azaz három órával a feltétlen szükséges előtt megérkeznünk. Valamennyire már akkor megnyugodott, amikor odaértünk, hogy elkésni nem fogunk, de ezt a problémát csak akkor pipálta ki, mikor már csak a kézipoggyászunk volt nálunk, és az induló kapu előtti székeken ültünk.

- Nem most indultak el a mi bőröndjeink? – pattant fel meglepő fürgeséggel, mikor a hozzánk legközelebbi szalag elindult.

- Nem, nézd, ott nem a kék táblán írják, hogy ez… London egyik repteréről jött. – olvastam fel neki- Mi is erről jöttünk, mikor kinn voltunk Angliában, a Forma1es csapatnál.

- És a miénk miért nem jön? – ráncolta össze a homlokát. Mostanában sokkal inkább emlékeztetett egy kisgyerekre, mint egy nagymamára. Persze, én is élveztem a repülőutat, és végig nézegettem vele a tájakat, de most már teljesen olyan érzésem volt, mintha én lennék a felnőttebb.

- Mert azt még pakolják. Tudod, láttuk azokat a ponyvás kocsikat, na olyannal hozzák ide. Ülj le nyugodtan.

- Nem megyünk inkább oda?

- Menjünk. – egyeztem bele, látva, hogy esélyem nincs tiltakozni.

- Nézd, már el is indult a miénk! – mutattam, miután elindultunk, de ez lett a vesztem. A nagy mutogatásban nem figyeltem, és telibe belementem az egyik utasba. Táskám persze egyből a földön landolt, és majdnem én is, ha nem kap el.

- Köszönöm! És elnézést, csak nem figyeltem! – kértem egyből bocsánatot.

- Semmi baj… Natalie, ha jól emlékszem. – Na erre már én is felkaptam a fejem.

- Szia.. Mark! Hát te, hogyhogy itt?- ismertem fel Kimi Raikkönen edzőjét.

- El kellett ugranom néhány dologért a gyárba, most tartok hazafele. Gratulálok a versenyhez! Igazán szép teljesítmény volt!

- Köszönöm. – mosolyodtam el. – Jajj, ti még nem is ismeritek egymást személyesen. Nagyi, ő Mark, a vezetéknevét ne tőlem kérdezd…

- Arnall.

- Kimi Raikkönen, tudod, a Forma1es srác, a reklámkampányból, edzője, Mark, ő meg a Nagyim! - mutattam a Nagyimra, aki már elég idegesen toporgott volna a mi futószalagunk felé.

…

- És értetek kijött valaki, vagy kocsival vagytok? – érdeklődött Mark, mikor a bőröndjeinket tolva kiléptünk a repülőtér nagy csarnokából.

- Vonattal megyünk, így a legegyszerűbb. – válaszolt a Nagyi helyettem is, és igaza volt. Most minek jöjjön ki valaki elénk ki idáig, ha 20 percenként megy kényelmes és gyors vonat, szinte hazáig?

- Akkor jöjjenek velünk, Kimi mondta, hogy nem laknak annyira messze. – mosolygott a nagyimra, majd engem meg se kérdezve elindultak a parkoló felé.

Hirtelen csak két kérdés merült fel bennem. Vagy lehet, hogy több is, csak ez a kettő azokat elnyomta, teljesen. Ad egy: Ugye még teljes merő véletlenségből sem Kimi Raikkönen jött ki az edzőjéért személyesen a reptérre? Mert hát miért is jött volna, hiszen csak vezetnie kell, és hát azt meg ő úgy se nagyon szokott, mint tudjuk. De ezen még csak-csak túltenném magam, de a másik: Honnan a fenéből tudja az az idióta, hogy hol lakom? Mármint, ha épp a normális kapcsolatra utazunk, akkor nem idióta, meg az utóbbi napokban nem is annyira, de akkor is…

Egész addig ezen pattogtam, míg egy szürke kocsihoz nem értünk, amiből jöttünkre ki pattant ki, na vajon ki? Csak de, Kimi Raikkönen személyesen.

- Szia Mark! – fogott kezet az edzővel, majd, mivel én lemaradtam, a Nagyit kezdte méregetni. Látszott rajta, hogy nem tudja hova tenni, se őt, se azt, hogy Mark miért kezdi el bepakolni az ő bőröndjét is a kocsija csomagtartójába. Mikor végre odaértem, rámnézett, és egy pillanatra lehullt a ’jégember’ gipszmaszkja. Először dühvel vagyes döbbenetet láttam rajta, amit hamar felváltott a boldogság és a félelem érdekes egyvelege. Mindigis jó emberismerő voltam, az ilyen dolgokat könnyen észreveszem, de egy szóval sem merem állítani, hogy a döbbeneten kívül ebből bármit is megértettem. Pár pillanat múltán gyorsan rendezte vonásait, és csak egy általános meglepődöttség látszódott rajta.

- Natalie! Gratulálok, nagyon szép volt a tegnapi mutatvány! – fogadott illedelmesen.

- Köszönöm. Mark felajánlotta, hogy ha úgyis Zug felé mentek, akkor minket is elvisztek, és nem lehetett lebeszélni róla. – próbáltam gyorsan felvázolni a helyzetet, és menteni magunkat.

- Persze, hogy szívesen elvisszük őket, ugye Kimi? – nézett szúrósan barátjára. – Vonattal akartak menni, de gondoltam így sokkal kényelmesebb. És amúgy is. Van mit törlesztened. – na erre a mondatra ráncba szaladt az eddig békésen bólogató pilóta homloka.

- Persze, természetesen elvisszük őket. Üljön nyugodtan előre! – sétált az anyósüléshez, és kinyitotta Nagyim számára.

- Köszönjük! – mosolyogtam Markra, hiszen tényleg segítség volt. Bár a Nagyinak a vonatozás nem jelent nagy akadályt, én valahogy mégis nyugodtabb voltam így, és nem utolsó sorban a csomagokkal se kellett bajlódni.

- Nagyon szívesen! – jött a válasz a hátam mögül. Olyan hirtelen fordultam meg ijedtemben, hogy, ha Kimi nem kap el, tuti nekiesem az autónak. Szorosan ölelt magához, én pedig elvesztem az alig húsz centire lévő gyönyörű kék szempárban. – Na ülj be, most megmutatom mi az a száguldás! – engedett el, majd elindult a vezetőülés felé.

-Mi?? Neeem, te valamit rosszul tudsz! – kapkodtam a levegőt a kocsinak támaszkodva.

- Mit tudnék én rosszul? – fordult felém a túloldalról, és mintha egy kicsit el is mosolyodott volna.

- Hát márpedig nem fogsz itt száguldozni velünk, főleg nem úgy, hogy a Nagyi is a kocsiban ül.

- Akkor nem fogunk száguldozni, csak olyan tempóban megyek, hogy ne aludjak el, jó? – mosolyodott el szemtelenül, most már teljesen.

- Meg ne próbáld!

- Mert?

- Be se fogok szállni!

- Hé, üljetek már be! Kimi majd betartja a közlekedési szabályokat, ne aggódj! –szólt ki a kocsiból Mark, mire Kimi kicsit puffogva, de beült előre.

Én kicsit még gondolkoztam ugyan, de mivel a Nagyit nem akartam egyedül elengedni vele, és Mark amúgy is azt mondta, hogy nem lesz gáz… Hát végül beültem. Ennek az lett a vége, hogy a sofőrünk szinte egész út alatt, bár 20nál többel szerintem nem lépte át a megengedett sebességhatárt, de egész végig engem bámult a visszapillantóban. Hol mosolyogva, hol elgondolkozva, hol csak hogy cukkoljon. Néha már azt kívántam, hogy csak lépne rá jobban a gázra, hogy hamarabb otthonlegyünk.

Tizenkilencedik"

Ahogy a folyosón ballagtam végig éreztem csak, hogy mennyire elfáradtam én a nap alatt. A verseny előtti izgulás, aztán az azért való izgulás, hogy megmaradjon a másik helyünk, aztán az ünneplések… Már alig vártam, hogy végre ágyba vethessem magam.

-   Natalie! – hallottam, hogy megszólítanak, mikor éppen léptem volna be a szobámba.

-   Igen? – fordultam a hang irányába, de rájöttem, hogy hiba volt. – Mondjad Patrick…

-   Csak gondoltam gratulálok a mai teljesítményetekhez. Szép volt! – állt meg tőlem kb fél méterre.

-   Köszönjük. Te is ügyes voltál! – dőltem neki az ajtónak, és próbáltam azt a látszatot kelteni, mintha tudnám, hogy hogyan ment.

-   Köszi, bár az ötödik hely, hazai közönség előtt nekem annyira nem tetszik… - húzta el a száját – De ha neked tetszett, akkor semmi más nem számít!

-   hmm.. – kínomban nem tudtam nem felnevetni. – Hát pedig biztosan sok másnak is nagyon tetszett!

-   Csak a bíróknak nem. – lett újra szomorú, én meg kezdtem elveszíteni a maradék türelmemet is a pátyolgatásához. Egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy egyáltalán jó képet tudjak vágni hozzá. – Bár, ha neked tetszett, akkor az sokkal jobb, mintha neked nem tetszett volna, és a bíróknak igen!

-   Hát azért lehet jövedelmezőbb lenne arra hajtani, hogy a bíróknak tetsszen a dolog.

-   Hát, ha a bíró is ennyire szép lenne! De persze ez lehetetlen…

-   Köszi Patrick, de én lassan mennék, ha nem baj. – löktem el magam az ajtótól.

-   Igazából ez csak az egyik indok, amiért jöttem! – lépett közelebb, én meg kénytelen voltam nekifeszülni az ajtónak, ha meg akartam tartani az egészséges távolságot. – Kíváncsi vagy a másikra?

-   Roppantmód…

-   Hát ugye múltkor nem nagyon értél rá, hogy velem tölts egy kis időt, a verseny miatt. – nézett sokat sejtetően – úgyhogy most arra gondoltam…

-   Bocs, mit csináltál, nem értettem jól.

-   Ha-ha, nagyon vicces… Csak, hogy nincs-e kedved velem vacsorázni? – folytatta rendületlenül.

-   Nincs. – ráztam meg a fejem.

-   És eljönni, pezsgőzni, és megünnepelni a jó versenyt? Nagyon szép a kilátás a díszteremből, nincs ott senki, nekem meg van kulcsom? – lóbált meg az orrom előtt egy kulcscsomót.

-   Nem, köszi, nem iszom alkoholt. – mondtam ki kereken az igazságot, amiről nem szoktunk beszélni, mégis, aki kicsit is ismer, tudja.

-   Akkor csak szimplán beszélgetni, összebújni? – folytatta rendíthetetlenül, én meg már ott tartottam, hogy a szobánkat nyitó mágneskártyát lenyomom a torkán. Persze, csak miután beengedtem magamat.

-   Sokkal jobban megvagyok nélküle.

-   De ne már! Mégis, hogy mondhatsz egy ilyen ajánlatra nemet? – tárta szét a karját kétségbeesetten.

-   Így: nem.

-   Pedig sok-sok lány mit meg nem adna egy ilyen lehetőségért! – próbálta menteni a teljesen menthetetlent.

-   Akkor menj nyugodtan azzal a sok-sok lánnyal, engem meg hagyjál légy szíves békén. Kezd nagyon elegem lenni az egészből. – löktem el magam hirtelen, ami miatt ő is kénytelen volt hátrább lépni.

-   Jó éjt Natalie! Álmodj velem!

-   Inkább nem, kössz… -  Még vagy fél percig néztünk farkasszemet, mire ő feladta, és lassan elindult a folyosón.

Már éppen nyitottam az ajtót, mikor megint megszólalt:

-   Figyelj… Igazából bocsánatot akartam kérni. – szólalt meg teljesen komoly hangon. Nem volt benne semmi a szokásos ’hű, én vagyok a jó pasi, gyere hozzám bébi’ hanghordozásából.

-   Gyorsan mondd, mert már nagyon mennék!

-   Csak, hogy a múltkori cikk… amiben azt írták, hogy csak a Forma1es pasi miatt nem lehetünk együtt, az nagyrész az újságíró kitalációja volt. – látszott rajta, hogy zavarban van.

-   Nagyrészt? – kérdeztem rá a legérzékenyebb részre.

-   Csak egy óvatos kis tippet adtam, hogy ha nem velem, akkor lehet, hogy inkább vele…

-   Óvatos kis tipp? Köszi cseszdmeg! Na, a viszont nem látásra! – léptem be az ajtón.

-   De azért remélem az jópont, hogy bevallottam… - hallottam még tompán, de ez már sokkal inkább szólt a csukott ajtónak, mint nekem.

Dühösen vetődtem le a fotelba. Valahogy nem néztem volna ki Patrickből, hogy ilyet tesz. Mármint, persze, mindent megtesz annak érdekében, hogy rá figyeljek, néha még a normális kereteken kívül is, de valahogy ez sok tőle. És az, hogy még azok után is így próbálkozik, és elvárja, hogy menjek vele randizni… Bár ez végül is rá vall.

-   Halihó, Fiúk! – ültem fel hirtelen, amikor rájöttem, hogy igazából egyedül vagyok. – Ti mégis hova mentetek ilyen későn, köszönés nélkül? – kérdeztem az üres szobától. – Ne, inkább nem akarok részleteket tudni! – fordultam el az ágy mellett heverő pulcsitól. Legalább nekik biztosan jól telik az estéjük.

Ahogy az asztalon lévő telefonomat kezdtem el babrálni, feltűnt rajta egy üzenet: „Átmentünk J szobajca. Ne vrqj mdg, altdj. Pete”  Jót mosolyogtam rajta. Látszott, hogy nagyon sietős volt, és nem nagyon tudott az írásra koncentrálni. De azért kimondottan jó ötlet, hogy nem smst írsz, hanem beírod az otthagyott telefonba az üzenetet.

Telefonomat kezemben forgatva eszembe jutott, hogy az elején én is mennyire furcsának tartottam őket. Sőt, néha én is inkább elfordultam volna, de nem akartam őket megbántani. Az elején egyetlenként, akik mellettük állt nagyon nehéz dolgom volt. De aztán, ahogy a többieket győzködtem, végül sikerült magamat is meggyőzni, hogy komoly gond nincs velük. Már én sem éreztem magam rosszul a társaságukban, és talán a helyzetből fakadóan gyertyatartó szerepet sem érzékeltem. Legalábbis nem annyira, mint mondjuk ha Kateékkel mentünk el valahova hárman. Régen el sem tudtam képzelni, milyen lehet ennyire feltétel nélkül elfogadni valakit, csak mert a barátunk. De amikor egy este beállítottak hozzám, hogy gáz van, és akkor ők mindent őszintén elmondanának, kezdve onnan, hogy Petet kirakták a szülei… Én csak azt tudtam, hogy Pete a barátom, az ő barátja az én barátom is (már amennyire) és én mellettük fogok állni. Utána pár nappal költöztünk mindannyian Svájcba, Kateékhez.

Végül kiléptem az üzenetből, és csalódottan vettem tudomásul, hogy senki nem írt. Na nem mintha mindenféle rajongó üzenetek hiányoztak volna, bőven elég volt az istenítés nekem a verseny után, sőt talán sok is. A rengeteg interjút pedig legszívesebben kihagytam volna, még ha mindenki dicsért, akkor is. De azért , még ha nem is mutattam a többiek előtt, mélyen legbelül fájt, hogy a szüleim még arra sem méltatnak, hogy legalább ilyenkor hozzám vágjanak egy smst. Vagy lehet, hogy csupán elfelejtették. Na majd holnap kiderül. Ha nem hoznak le semmit az újságok, akkor elfelejtették, ha meg azt, hogy hú, hát ők mennyire támogatnak engem otthonról, akkor meg a közvélemény sokkal fontosabb nekik, mint a lányuk.

Hirtelen kezdtem magam nagyon egyedül érezni. Persze, tudtam, hogy hülyeség, hiszen egész eddig olyanok vettek körül, akik szeretnek, Nagyi, Pete, Kateék. De most, hogy így egyedül álltam a sötét szobában, úgy éreztem, mintha az egész világban egyedül lennék.

Hogy borús gondolataimat elűzzem bekapcsoltam a laptopom. Letettem az alacsony asztalra, és amíg beindult csináltam magamnak kakaót. Kényelmesen elhelyezkedtem a földön, magam mellé tettem néhány párnát, és nekiálltam megnézegetni az emailjaimat.

Bosszankodtam is miután megnyitottam rendesen, mert ennél hülyébb ötletem is régen volt. Több száz olvasatlan üzenetem volt, és a legtöbb a ’Gratulálok’ ’Szép volt!’ ’Ügyesek voltatok’ címeket viselték. Az elején még igyekeztem elolvasni őket és válaszolni is, hiszen azért ültem le a géphez, hogy jobb kedvem legyen. Majd már inkább csak azokat olvastam el, amiknél kicsit is ismerős volt a feladó.

A gratulációk között volt egy Kimitől is. Igaz, teljesen sablonos gratuláló szöveg volt benne, és az sem biztos, hogy ő küldte, vagy a saját akaratából, mégis feldobott. Úgy éreztem válaszolnom kell, vagy legalábbis nem a sablonnal megköszönni a szurkolást, gratulációt.

Cím: Köszönöm!

Feladó: Natalie Norata

Mint látja nem, sikerült túltenni magunkat a tegnapelőtti esemény. Talán segített is. Igaz, anélkül lehet, hogy elsők lettünk volna, de nem az számít, hogy milyen érmet viszünk haza, hanem, hogy azt hogyan. Úgy érzem, hogy többet ért az, hogy látták, mi bármi ellenére is tudjuk a szintünket teljesíteni.

Úgyhogy a bocsánatkérés elfogadva. Én is remélem, hogy talán másképp tudunk állni a dolgokhoz, egymáshoz. Úgy sokkal könnyebb lenne együtt dolgozni.

Köszönjük a szurkolást, és a dicséretet.

További kellemes estét!

                                                                                Natalie