Ötvenhetedik"

Sziasztok!
Így az év utolsó napján sikerült befejeznem még az ötvenhetedik részt, és gondoltam, mielőtt beindulna az este, még gyorsan fel is töltöm Nektek. Nem tudom mikor látjátok, de szórakozásban gazdag szilvesztert, és nagyon boldog új évet kívánok!
Remélem a rész és a videó is elnyeri tetszéseteket!
Puszi :)
Dorcsa

Ui.: van benne néhány 'trágárabb' szó. (csak hogy figyelmeztetve legyetek :) )

A reggeli ébredésemnél sokkal vidámabban sétáltam át a beléptetőkapun Pete és az idősebbik John kíséretében. Igaz, megbeszéltük Kimivel, hogy nem fogunk bujkálni, mégis kényelmesebb, ha nem zaklatnak.

- Mit jósolsz mai eredménynek? – fordult felém Manyus, mikor sikeresen átjutottunk a kapukon, és átverekedtük magunkat néhány fotóson.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy megszabadultunk tőlük, mert itt minden emberre jutott minimum kettő, aki követi is. Hol tettetve, hogy ’ő igazából nem is… csak úgy véletlenül pont arra jön, amerre mi, és akkor már mindig lefotózza a mögöttünk lévő dolgokat’, hol konkrétan előttünk kocogva, hátrafele, miközben vagy ezer képet készített arról, hogy hogy rakjuk a jobb lábunk elé a balt. 

- Nem vagyok én jós…

- És mit szeretnél?

- Hát Kimit, minél előrébb! – vontam meg a vállam.

- És ki az a ’mi’, akinél előrébb kell, hogy kerüljön? – vágott be oldalról Pete vigyorogva, akinek valószínűleg az árthatott meg ennyire, hogy mondhatni távol töltöttük egymástól az éjszakát egy idegen helyen, Kimi szobája ugyanis másik emeleten volt. A másik lehetőség az az, hogy bolondgombát reggelizett, mert ennyire még magától sem szokott lökött lenni.

- Hát nálunk tuti előrébb végez, lévén mi el sem indulunk! – hülye kérdésre hülye válasz.

- És akkor miért szeretnéd, hogy nálunk előbbre legyen? Meg amúgy is, úgy mondtad azt a mit, mintha valakit jelentene...

- Peter, ha az autók lejöttek, kérlek, fuss néhány kört a pálya ívén kívül. Csupán a gyógyító hatása miatt. – állított le minket, pontosabban őt, Manyus, mikor már kezdett belelendülni.

***

- Tomival van valami újdonság? – huppant le mellém a Lotus egyik kávézójában Kate.

Komolyan mondom, ez az egész olyan, mint egy hatalmas külön birodalom. És itt nem csak a csapat rezidenciájára gondolok, hanem magának a pályának a felépítésére is. Mindennek megvan a maga helye, többnyire nem is kicsi, jól elkerítve a többitől, az egész tele van kávézókkal, vagy legalábbis nekem sikerült a mindenféle alkatrészek és gumikerekek mellett állandóan azokba botlanom.

- Azt beszéltük, hogy ma majd beszélek vele…

- Mintha a fogadat húznák. – rázta meg a fejét a barna hajú lány.

- Hát tényleg nem nagy lelkesedéssel megyek. – sóhajtottam fel. – Haragszom rá, nagyon. Sok minden miatt…

- Szóval nem csak az a baj, hogy nem keresett. – állapította meg csendben.

- Nem, már előtte is voltak gondok.  – adtam neki igazat. – De mindezek ellenére én képes vagyok rá úgy emlékezni, mint amilyen előtte volt. Jó, nem teljesen, de valamennyire… És nem akarom, hogy valami kis szánalmas magyarázattal ezt nekem lerontsa.

- Félsz, hogy lerombolná benned azt a képet, amit te az idő során felépítettél. – foglalta össze azt, amit én nem tudtam megfogalmazni.

- Igen… Mert tudod, mindig mondják, hogy az idő megszépíti a dolgokat. És, gondolom én, hogy ennek hatására sikerült két fajta képet kialakítanom magamban róla. A régi Tomit, akit rajongásig imádtam, akivel annyira jól elvoltunk, sorban nyertük a versenyeket, a legjobb barátom volt, Mátéval együtt… És ott van az, akiben elvesztettem minden bizalmamat, aki miatt abba akartam hagyni az egész korcsolyát, és…

- Aki közrejátszott a balesetnél.

- De valahogy bennem ez a két ember nem azonos. Mintha nem ugyan az a személy lenne. – fejeztem be, amire már ő sem tudott semmi biztatót mondani.

Mert erre mit lehet? Hogy az elmém így védekezik? Hogy szeretem, és nem akarom elfogadni, hogy megbántott? Ilyeneket. A baj csak az, hogy ezek közül egyik sem helytálló. És csak én tudom az igazságot, amit azóta sem mondtam el senkinek. Jó, persze nem csak én tudtam, Mátén kívül még többen is, csak senki nem foglalkozott vele komolyabban. Vagy úgy igazán bele sem gondolt azóta…

- És van valami terved? – hajolt közelebb, mint valami összeesküvő.

- Milyen jellegű tervre gondolsz?

- Nem tudom, mondjuk…

- Igen, olyanom van, több is – nevettem rá.

- Jó, hagyjál már! Úgy értem, hogy mit fogsz neki mondani!

- Nincs. Meghallgatom, hogy mit akar mondani, aztán vagy lereagálom, vagy… Magamat ismerve lereagálom, és valami kellemesen rossz döntést is hozok.  – legyintettem, mintha mindegy lenne. Úgyis pontosan tudta mindkettőnk, hogy kamu.

- Kimi hogyhogy a negyedik helyről indul?... Tegnap nem ötödik lett? – váltott inkább témát.

- Hamiltont, aki az első lett tegnap, megbüntették, és leghátulról indul. Így, ilyen sorjáték szerűen, mindenki eggyel előrébb csúszott.

- Akkor ez elég nagy szivacs a csávónak! – nevetett fel, vajmi kevés együttérzéssel. Végül is tőle ez az egész távolabb állt, annak ellenére, hogy itt volt a pályánál, mint azoktól, akik a képernyőkön keresztül szurkolnak. – De Kiminek jó!... És mi rosszat csinált?

- Marion valami olyasmit mondott, hogy nem volt elég üzemanyag a kocsijában, tegnap az időmérő végén. És hogy ez is szabályhoz van kötve. – mint ahogy rengeteg más is, aminek én még csak a töredékét sem láttam át.

- Ha nekem arra is figyelni kéne, hogy a rövid program alatt mennyit izzadok ki…

- Arra neked lenne egy egész csapatod, hogy figyelje. – utaltam arra, hogy ezzel nem igazán a pilóta foglalkozik, sokkal inkább a rengeteg okos ember fülessel és mikrofonnal. Na meg rengeteg papírral, amit soha nem tesznek le a kezüktől húsz centinél távolabbra.

- Jó, de akkor is… - rázta meg a fejét. – Az úgy meg… - gondolkodott el, a homlokát ráncolva, - még rosszabb, ha nem a te hibádból kapsz büntetést!

- Kate, ők egy csapat. És ez olyan, mintha John hibázna. Amiatt is kevesebb a pont, hiába voltál te jó helyen. – magyaráztam, mintha Kimi nem panaszkodna állandóan a csapatra, meg a kocsira.

Ő valahogy nem veszi egybe magát és a csapatát, csak ha nagyon muszáj… Mint mondjuk a nyilatkozatoknál. Pontosan tudja, hogy jobb kocsival többre menne. De nincs jobb kocsi, és ez a csapaton is múlik… De ahogy ilyenkor mondani szokta, talán inkább magának, mint nekem, még nagyon az év elején vagyunk, innen még bármi lehet.  És ez kísértetiesen hasonlít az időmérő után rendszeresen elhangzó ’ez csak az időmérő, holnap lesz a verseny!’ mondathoz. A verseny – Kimi szempontjából- szerencsére lényegében eseménytelenül telt. Bár aggódtam rendesen, amikor még csak annyit mutattak a képernyőn, hogy az egyik fekete-sárga Lotusos versenyautó egy előzés közben összeért egy másikkal. De aztán szerencsénkre hamar kiderült, hogy Romain és nem Kimi volt az, és neki, illetve az autónak se lett nagyobb baja, és eredményesen be tudta fejezni a versenyt. Kimi harmadik lett, Romain pedig eggyel mögötte végzett.

A dobogón, talán a parádé kedvéért, talán nem, még a győztest is vállukra emelték, amit igazából ennyire formális helyzetben nem néztem volna ki Kimiből. A szerelők mondták, hogy ez a srác első győzelme, ami tényleg nagy dolog, de én akkor is meglepődtem Kimin.

***

- Ügyes voltál! – pattantam fel a székből, mikor nyílt Kimi pihenőjének az ajtaja.

- Ja, harmadik hely… - morgott, inkább csak magának, mint nekem, de azért látszott rajta, hogy nincs annyira elkenődve.

- A harmadik hely jó, és dobogó. Tudom, nem az első, de… - tettem hozzá egyből, mert elég csúnyán nézett, - azért ennek is lehet örülni!

- Jobb lett volna egy első, vagy második…

- Persze, de most ez van, ennek kell örülni. – öleltem át hátulról.

- Rendben. – bontakozott ki az ölelésemből, majd megfordult, és előbb a kezeimet a nyakába emelte, utána szorosan magához húzott. – Megyek zuhanyozni. – szólalt meg pár pillanat múlva. – Megvársz itt?

- Nem hinném, mostanra van megbeszélve a találkozóm Tomival…

- Szóval randira mész, és még be is vallod? – vigyorodott el szélesen, de még mielőtt vállon csaphattam volna megcsókolt.  

- Na jó, most már tényleg megyek… Hajam jól áll? – léptem hátra, műen igazgatva a ruhámat, mire csak egy szemforgatást kaptam.

- Bármi van, csörögj, aztán ha végeztél, valahol erre leszek. – engedett utamra nagy kegyesen.

- Itt vagyok, miről szeretnél beszélgetni? - vágódtam le az egyik büfé asztala mellé, ahol már ott várt a srác, akivel egykor szinte minden napunkat együtt töltöttük. Kicsit talán bunkó voltam, de meg se próbáltam változtatni rajta.

- Nem iszunk valamit? – vetette fel inkább, így került elém egy adag ásványvíz.  – Gratulálok Kiminek, szépen ment ma!

- Köszi, majd átadom. De szerintem nem ezért kerestél meg.

- Nem… Igazából már rég óta kereslek. Most már belátom, hogy hatalmas hiba és hülyeség volt régen hagyni mindent elszállni. – nézett mélyen a szemembe, én pedig hittem is neki. Belátni beláthatja, hülyeségnek az volt, ha nem inkább valami komolyabb, ezt én is belátom. De ez pont nem változtat semmin. – Rád, Mátéra és a többiekre kellett volna hallgatnom. – Ez is igaz, de nem újdonság. – De attól még barátok voltunk…- ’Voltunk,Tomi. Amíg nem kezdtél el az életemmel játszani!’ akartam volna a képébe üvölteni, de mégsem tettem meg. Szidtam már magamban eleget, talán majd a végén rázúdítok mindent egyben, hogy nekem mennyire is volt szar az egész, de ha már eljöttem, legalább azt meg kellett tudnom, hogy mit akar mondani. – Nem kellett volna ennyire otthagynotok. Mert oké, hogy ti ott voltatok egymásnak, a legnagyobb rendben, hiszen együtt bármit átvészeltek, de azért voltunk barátok, hogy segítsük egymást, ha a másik szarban van, nem? De úgy látszik nem. El se tudod képzelni, milyen érzés, amikor azok, akik éveken át a mindennapjaid részei voltak, mert az akkori életem legjobb emberei ti voltatok, ezt minden érzelgősség nélkül mondhatom, csak úgy otthagynak a fenébe. Több éven keresztül. Mert addig jó, hogy nem folytatod a korcsolyát velem, teljes mértékben megértem, én is így tettem volna. De hogy az sem érdekel évek után se, hogy megvagyok-e még, hogy élek-e vagy halok. Nemcsak, hogy nem kerestek, de a leveleimre se vagytok képesek válaszolni! Egyre se, sehol! Pedig nem egyet küldtem, az elmúlt tíz év során. Aztán rájöttem, hogy neked más a neved, így az email címed is, így jutottam el végül hozzád. De Máté nincs meg. Nóri! Ennyire semmit nem jelenthetett nektek a barátságunk! – csapott az asztalra idegesen. Velem meg forgott a világ.

Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor csak azokat a dolgokat érzékeled biztosan, amik hozzád érnek. Esetemben a széket, amin ültem az asztal lábát, amin támaszkodtam, és a poharat, amit annyira szorítottam, hogy féltem, hogy eltörik. Ezeket határozottan élesen észleltem, ahogy Tomi hangját is. A mondatai, szavai egyesével törtek át az engem a világtól elválasztó burkon, csak hogy még nagyobbat lökjenek a környezet amúgy is zavaros összevisszaságán. Nehezen vettem levegőt. És mintha a nagy küzdelmek árán megszerzett kortyokban is sokkal kevesebb lett volna az oxigén az átlagosnál. Az asztal, és minden más távolabbról érkező inger viszont megzavart. különböző helyekről jöttek, ugyan azok a dolgok is változtak. Komolyan idejön, és engem basz le? Már bocsánat, de ezt csinálta. Azért, mert amnéziás voltam? És Máté… nem reagál?

- Mi…? – nyögtem ki végre nagy nehezen.

- Én elhiszem, hogy elástam magam nála, és nálad is, de csesszétek meg… Ő nem olyan, hogy annyiban hagyja a dolgot, és kicsinyes bosszúként nem válaszol egyik levelemre sem. – magyarázta, mintha én nem emlékeznék. -  Odajön, szétver, hogy anyám se ismerne meg, de helyre teszi az agyamat, és minden megy tovább. És te sem. – mutatott rám, a fejét rázva, -  Persze, megbántottalak, de miután leszoktam újra lehettünk volna barátok, és párok is! Én ezt tényleg nem értem… Elítélem én is magamat, tudom, hogy egy fasz voltam, de… Komolyan, Nóri, mi van Mátéval, hogy békülhetnék ki vele, vagy mi…?

Karácsonyi mézeskalács

Sziasztok!
Ezzel a kis Aprósággal szeretnék minden kedves olvasómnak nagyon boldog és szeretetben gazdag ünnepeket kívánni, és megköszönni azt a rengeteg szeretet és támogatást, amit az év során Tőletek kaptam. Nem is tudjátok mennyit jelentett időnként!
És, (bár ez nem egy Iceheart rész, és koris videókat csak azokhoz szoktam hozni) hoztam egy videót is, ami kicsit karácsonyibb témájú a többinél. 
Boldog karácsonyt mindannyiótoknak!
Puszi :)
Dorcsa

- Tudok valamit segíteni? – jelent meg mögöttem Kimi a konyhaajtóban.

- Mindjárt kész a tészta, már csak rendesen összegyúrom… A fiúk? – néztem rá, az ablaküveg tükröződésén keresztül. Lezserül támaszkodott az ajtófélfának, és észre sem vette, hogy a kinti, korai időpont ellenére szinte éjszakai sötétség miatt én egy remek tükröt kaptam magam elé, amit csak néhány helyen tör meg, a kinti fenyőre felfuttatott égősor.

- Megbeszéltük, hogy elpakolnak maguk után, és csak azután jöhetnek le. Bár nem tudom, ebből mennyit sikerült betartaniuk… - sóhajtott nagyot, mert közben már én is meghallottam a lépcsőn lefele dübörgő gyereklépteket.

- Lenni! Akkor csinálunk mézeskalácsot! – jelent meg egyből mellettem a nagyobbik, nem törődve Kimi kérdésével, miszerint rend van-e odafent.

- Úgy hallottam volt egy egyességetek Kimivel. – fordultam feléjük, mert addigra már mindketten ott sorakoztak mögöttem. – Ugye? – kérdeztem rá nyomatékosabban, mert hirtelenjében akár úgy is tűnhetett volna, hogy egyikőjük sem hallott ilyenről.

- Igen… - bólogatott végül Justuu.

- És betartottátok?... Rendet raktatok odafenn? – kérdeztem, mire csak újabb hatalmas csönd volt a válasz.

- Szerintem igen… - jött végül a nagyon bátortalan kijelentés.

- És én, vagy Leena szerint is rend van? – kérdezte Kimi mögülük, mire egyből rá kapták a fejüket. A testtartásukból is látszott, hogy minden reményük elszállt azzal, hogy a keresztapjuk nem állt egyből melléjük.

- Megyünk vissza… - fordult meg Titus, Justuu pedig szó nélkül követte. Rossz volt nézni, ahogy bánatosan kullognak a lépcső felé, de tudtam, hogy ennek nagy része színjáték. És próbáltam nem elkövetni azt a hibát, amit a szüleik sajnos oly sokszor, hogy egyből elhitték, és onnantól kezdve mindent szabad volt.

- Szinte elhiszem, hogy ennyire megerőltető dolog egy dobozba bepakolni egy csomó legót. – lépett mellém Kimi, én pedig szorosan belesimultam az ölelésébe. – Ugye vele majd könnyebb lesz? – simított végig a már igen csak gömbölyödő pocakomon, amit a kisfiunk egy hálás mocorgással jutalmazott.

- Biztosan! - mosolyogtam fel a kékeszölden csillogó szemeibe. – Azt nem mondom, hogy könnyű, de könnyebb. Biztosan. – csókoltam meg.

Már akkor elhatároztam, hogy az én gyerekem nem lesz olyan, mint ők, amikor megismertem a keresztfiait. A gyerekekkel semmi baj nem volt, életvidám kissrácok voltak, egészséges rosszalkodási szándékkal, csak sajnos azt tanulták meg, hogy amit akarnak, azt egyből megkapják. Hogy minden úgy lesz, ahogy azt ők elképzelték. És ez nem csak azért zavart, mert én anno nem így lettem nevelve, de láttam azt, hogy Kimi, és a bátyja, Rami sem. Mert bár minden szeretetet megkaptak a szüleiktől, elkényeztetettnek még távolról sem mondhatom őket. Bár már lassan kezdik megtanulni, hogy amikor nálunk vannak, nem minden kívánságuk teljesül, azért néha nagyon nehéz velük. Persze Kristiiéken is látom, hogy néha már nem bírnak a gyerekeikkel, de nekik még nehezebb akármit is tenniük. Így kerültek most hozzánk, egy kis karácsonyi készülődésre, hogy ne legyenek otthon láb alatt, amíg a szülők készülnek, és persze ledíszítik a fát.

- Tudok valamit segíteni, amíg visszaérnek?

- Szórsz ki lisztet? Az asztalt már lemostam.  – intettem a fejemmel a konyhaasztal felé, miközben igyekeztem nem észrevenni a megrovó tekintetét, amiért olyan nehéz és fáradságos munkát végeztem terhesen, mint egy asztal letörlése.

- Persze. Itt a liszt a fiókban, ugye? – szedte elő, én meg kis tálakat vettem ki, a díszítőelemeknek, mint mazsola, mandula, vagy szórócukor.

- Még valami? Mit csinálhatok?

- Hát kérlek… Modnjuk kicsit jobban egyengesd el a lisztet az asztalon, hogy a tésztát majd ki lehessen nyújtani, ne csak kupacba tedd! – vigyorogtam rá. Drága férjem, bár egész normálisakat tudott főzni, és a hajlandóságával sem volt probléma, akár fél órán is keresztül hajlandó sikálni egy odaszáradt tányért, ha megkérem, hogy mosogasson, a konyhai praktikákkal, mint mondjuk beáztatás, egyáltalán nincs tisztában.

- Oké. – bólogatott, majd, mint egy szófogadó kisfiú, visszament ügyködni.

Előkerestem a tojáskenő pemzlimet, majd, hármójuk munkabírását ismerve három tojást is felütöttem, hogy legyen mivel kenegetni. A polcról levettem három szívószálat, mindenkinek egyet, hogy igazságos legyen. Vittem is volna, letenni őket az asztalra, de Kimi ’művének’ a látványa nem engedte, hogy közelebb menjek.

Teljesen komolyan vette a kérést, hogy egyengesse el a lisztet az asztalon. Nem úgy értem, hogy nagy területet szórt be vele, hanem egyenletesen, egy területen mindenhol kb fél centiméter vastagon állt a liszt. Ő pedig, teljes koncentrációval az arcán, közel hajolva egyengette, hogy tényleg mindenhol legyen, ugyanannyi.

- Öhmm… Drága… - kezdtem, de inkább nem fejeztem be. A boldog-büszke mosoly, ami megjelent az arcán, mikor megfordult, egyből eltűnt, amikor meglátta, milyen tekintettel bámulom a lisztes asztalt.

- Nem jó? – kérdezte, kissé elkeseredve, és még a kistányérért sem ugrott, hogy kivegyen a kezemből, pedig a terhességem óta ez szokásává vált.

- De, teljesen. – sétáltam mellé, és a tányérokat letéve, egy ölelés kíséretében megcsókoltam. – Én fogalmaztam rosszul. Nézd, így gondoltam. – Egy maréknyi lisztet az egyik tálba tettem, később még úgyis szükség lesz rá, a maradékot pedig használható módon szétszórtam az asztalon. - Így ni! – poroltam le a kezemet. – De azért köszönöm a segítséget. – vigyorogtam rá, és minden morgolódása ellenére a belisztezett mutatóujjammal fehér foltot nyomtam az orrára.

- Naaa…  Lenni… - nyafogott játékosan, a szeretett, főleg kettőnk között használt becenevemen szólítva, amit a fiúk már elloptak tőle. – Most olyan lett az orrom…

- Látom! – léptem kettőt hátra, tartva a bosszújától. – De jól áll! – próbáltam menteni magam.

- Igen?

- Igen? Nem csak úgy mondod?

- Mondanám én csak úgy? – ütköztem neki a folyamatos hátrálástól a falnak, ahonnan már nem tudtam hova menekülni.

- Őszintén?... Mondanád! – ért utol nevetve. Nyugodtan simította két tenyerét a derekamra, kiélvezve, hogy ügyes volt, és elkapott. Óvatosan hajolt közel hozzám, hogy megcsókoljam, én pedig csukott szemmel adta át magam a kényeztetésnek. Lassan dörgölte az orrát az enyémnek, de még mielőtt megcsókolt volna elengedett, és hátrébb is lépett egyet.

- Héé… - nyitottam ki a szemem, és a hatalmas vigyorával találtam szembe magam.

- Neked is jól áll! – nevetett ki, az általam úgy szeretett rekedtes nevetésével.

- Hát köszi…

- Igazán szívesen! – puszilt meg, aztán, némi orrtörlés közepette felment megnézni, hol tartanak a manók a pakolással.

Előbányásztam néhány szaggató figurát is az egyik fiók mélyéről, de az elmúlt évek tapasztalata alapján úgyis csak az autósokat fogják használni, amihez mi felnőttek késsel egyéb, a versenyzéssel kapcsolatos motívumokat vágunk ki. Elöblítettem azért néhány harangot, csillagot, mikulást, és kitettem az asztalra.

Paula úgyis átjön, miután lepakolta a hadseregnek elég vacsorát, amit főzött, Ramiéknál, ugyanis este oda megyünk mindnyájan karácsonyozni. Drága anyósom pedig majd hozza a család hagyományos mézeskalács-szaggatóit, amivel már nem is tudom hány éve készülnek a mézeskalácsdíszek Raikkönenéknél. Mert ugye nem mindegy, hogy az 5 ágú csillagnak 5 teljesen szimmetrikus ága van, vagy… 5 egyforma ága van. Jó, persze nem csak ezért jön, hanem mert terhes vagyok, és szerinte nem bírnék el így egyszerre négy fiúval, úgyhogy besegít.

- Lenni…! – hallottam meg a visítást már messze a lépcsőtől. És persze utána Kimi morgását is, hogy ne fussanak a lépcsőn. De ez, a hangos dübörgésből, és a hamarosan feltűnő két rosszcsontból ítélve nem talált meghallgatásra.  – Kimi azt mondta, hogy már rend van, és jöhetünk sütit csinálni!

Óvatosan Kimire pillantottam, hogy a kis szőkeség teljesen igazat mond-e. Ő némi vállhúzogatás kíséretében bólogatott, hogy igen, rámondta, a rendet.

 Így, kisfiam érezhető örömére, nekiálltunk az ormótlan tésztából szép és díszes mézeskalácsokat csinálni, melyből néhány majd felkerül a karácsonyfára, a többit pedig azzal az elégedett érzéssel eheti mindenki, hogy szorgos kézzel, nagy szakértelemmel, és sok-sok szeretettel készült süteményekről van szó.

Tudom, hogy a videó maga tavalyi, de szerintem annyi idő nem fog eltelni, hogy ez karácsonykor ne legyen szórakoztató: