Karácsonyi mézeskalács

Sziasztok!
Ezzel a kis Aprósággal szeretnék minden kedves olvasómnak nagyon boldog és szeretetben gazdag ünnepeket kívánni, és megköszönni azt a rengeteg szeretet és támogatást, amit az év során Tőletek kaptam. Nem is tudjátok mennyit jelentett időnként!
És, (bár ez nem egy Iceheart rész, és koris videókat csak azokhoz szoktam hozni) hoztam egy videót is, ami kicsit karácsonyibb témájú a többinél. 
Boldog karácsonyt mindannyiótoknak!
Puszi :)
Dorcsa

- Tudok valamit segíteni? – jelent meg mögöttem Kimi a konyhaajtóban.

- Mindjárt kész a tészta, már csak rendesen összegyúrom… A fiúk? – néztem rá, az ablaküveg tükröződésén keresztül. Lezserül támaszkodott az ajtófélfának, és észre sem vette, hogy a kinti, korai időpont ellenére szinte éjszakai sötétség miatt én egy remek tükröt kaptam magam elé, amit csak néhány helyen tör meg, a kinti fenyőre felfuttatott égősor.

- Megbeszéltük, hogy elpakolnak maguk után, és csak azután jöhetnek le. Bár nem tudom, ebből mennyit sikerült betartaniuk… - sóhajtott nagyot, mert közben már én is meghallottam a lépcsőn lefele dübörgő gyereklépteket.

- Lenni! Akkor csinálunk mézeskalácsot! – jelent meg egyből mellettem a nagyobbik, nem törődve Kimi kérdésével, miszerint rend van-e odafent.

- Úgy hallottam volt egy egyességetek Kimivel. – fordultam feléjük, mert addigra már mindketten ott sorakoztak mögöttem. – Ugye? – kérdeztem rá nyomatékosabban, mert hirtelenjében akár úgy is tűnhetett volna, hogy egyikőjük sem hallott ilyenről.

- Igen… - bólogatott végül Justuu.

- És betartottátok?... Rendet raktatok odafenn? – kérdeztem, mire csak újabb hatalmas csönd volt a válasz.

- Szerintem igen… - jött végül a nagyon bátortalan kijelentés.

- És én, vagy Leena szerint is rend van? – kérdezte Kimi mögülük, mire egyből rá kapták a fejüket. A testtartásukból is látszott, hogy minden reményük elszállt azzal, hogy a keresztapjuk nem állt egyből melléjük.

- Megyünk vissza… - fordult meg Titus, Justuu pedig szó nélkül követte. Rossz volt nézni, ahogy bánatosan kullognak a lépcső felé, de tudtam, hogy ennek nagy része színjáték. És próbáltam nem elkövetni azt a hibát, amit a szüleik sajnos oly sokszor, hogy egyből elhitték, és onnantól kezdve mindent szabad volt.

- Szinte elhiszem, hogy ennyire megerőltető dolog egy dobozba bepakolni egy csomó legót. – lépett mellém Kimi, én pedig szorosan belesimultam az ölelésébe. – Ugye vele majd könnyebb lesz? – simított végig a már igen csak gömbölyödő pocakomon, amit a kisfiunk egy hálás mocorgással jutalmazott.

- Biztosan! - mosolyogtam fel a kékeszölden csillogó szemeibe. – Azt nem mondom, hogy könnyű, de könnyebb. Biztosan. – csókoltam meg.

Már akkor elhatároztam, hogy az én gyerekem nem lesz olyan, mint ők, amikor megismertem a keresztfiait. A gyerekekkel semmi baj nem volt, életvidám kissrácok voltak, egészséges rosszalkodási szándékkal, csak sajnos azt tanulták meg, hogy amit akarnak, azt egyből megkapják. Hogy minden úgy lesz, ahogy azt ők elképzelték. És ez nem csak azért zavart, mert én anno nem így lettem nevelve, de láttam azt, hogy Kimi, és a bátyja, Rami sem. Mert bár minden szeretetet megkaptak a szüleiktől, elkényeztetettnek még távolról sem mondhatom őket. Bár már lassan kezdik megtanulni, hogy amikor nálunk vannak, nem minden kívánságuk teljesül, azért néha nagyon nehéz velük. Persze Kristiiéken is látom, hogy néha már nem bírnak a gyerekeikkel, de nekik még nehezebb akármit is tenniük. Így kerültek most hozzánk, egy kis karácsonyi készülődésre, hogy ne legyenek otthon láb alatt, amíg a szülők készülnek, és persze ledíszítik a fát.

- Tudok valamit segíteni, amíg visszaérnek?

- Szórsz ki lisztet? Az asztalt már lemostam.  – intettem a fejemmel a konyhaasztal felé, miközben igyekeztem nem észrevenni a megrovó tekintetét, amiért olyan nehéz és fáradságos munkát végeztem terhesen, mint egy asztal letörlése.

- Persze. Itt a liszt a fiókban, ugye? – szedte elő, én meg kis tálakat vettem ki, a díszítőelemeknek, mint mazsola, mandula, vagy szórócukor.

- Még valami? Mit csinálhatok?

- Hát kérlek… Modnjuk kicsit jobban egyengesd el a lisztet az asztalon, hogy a tésztát majd ki lehessen nyújtani, ne csak kupacba tedd! – vigyorogtam rá. Drága férjem, bár egész normálisakat tudott főzni, és a hajlandóságával sem volt probléma, akár fél órán is keresztül hajlandó sikálni egy odaszáradt tányért, ha megkérem, hogy mosogasson, a konyhai praktikákkal, mint mondjuk beáztatás, egyáltalán nincs tisztában.

- Oké. – bólogatott, majd, mint egy szófogadó kisfiú, visszament ügyködni.

Előkerestem a tojáskenő pemzlimet, majd, hármójuk munkabírását ismerve három tojást is felütöttem, hogy legyen mivel kenegetni. A polcról levettem három szívószálat, mindenkinek egyet, hogy igazságos legyen. Vittem is volna, letenni őket az asztalra, de Kimi ’művének’ a látványa nem engedte, hogy közelebb menjek.

Teljesen komolyan vette a kérést, hogy egyengesse el a lisztet az asztalon. Nem úgy értem, hogy nagy területet szórt be vele, hanem egyenletesen, egy területen mindenhol kb fél centiméter vastagon állt a liszt. Ő pedig, teljes koncentrációval az arcán, közel hajolva egyengette, hogy tényleg mindenhol legyen, ugyanannyi.

- Öhmm… Drága… - kezdtem, de inkább nem fejeztem be. A boldog-büszke mosoly, ami megjelent az arcán, mikor megfordult, egyből eltűnt, amikor meglátta, milyen tekintettel bámulom a lisztes asztalt.

- Nem jó? – kérdezte, kissé elkeseredve, és még a kistányérért sem ugrott, hogy kivegyen a kezemből, pedig a terhességem óta ez szokásává vált.

- De, teljesen. – sétáltam mellé, és a tányérokat letéve, egy ölelés kíséretében megcsókoltam. – Én fogalmaztam rosszul. Nézd, így gondoltam. – Egy maréknyi lisztet az egyik tálba tettem, később még úgyis szükség lesz rá, a maradékot pedig használható módon szétszórtam az asztalon. - Így ni! – poroltam le a kezemet. – De azért köszönöm a segítséget. – vigyorogtam rá, és minden morgolódása ellenére a belisztezett mutatóujjammal fehér foltot nyomtam az orrára.

- Naaa…  Lenni… - nyafogott játékosan, a szeretett, főleg kettőnk között használt becenevemen szólítva, amit a fiúk már elloptak tőle. – Most olyan lett az orrom…

- Látom! – léptem kettőt hátra, tartva a bosszújától. – De jól áll! – próbáltam menteni magam.

- Igen?

- Igen? Nem csak úgy mondod?

- Mondanám én csak úgy? – ütköztem neki a folyamatos hátrálástól a falnak, ahonnan már nem tudtam hova menekülni.

- Őszintén?... Mondanád! – ért utol nevetve. Nyugodtan simította két tenyerét a derekamra, kiélvezve, hogy ügyes volt, és elkapott. Óvatosan hajolt közel hozzám, hogy megcsókoljam, én pedig csukott szemmel adta át magam a kényeztetésnek. Lassan dörgölte az orrát az enyémnek, de még mielőtt megcsókolt volna elengedett, és hátrébb is lépett egyet.

- Héé… - nyitottam ki a szemem, és a hatalmas vigyorával találtam szembe magam.

- Neked is jól áll! – nevetett ki, az általam úgy szeretett rekedtes nevetésével.

- Hát köszi…

- Igazán szívesen! – puszilt meg, aztán, némi orrtörlés közepette felment megnézni, hol tartanak a manók a pakolással.

Előbányásztam néhány szaggató figurát is az egyik fiók mélyéről, de az elmúlt évek tapasztalata alapján úgyis csak az autósokat fogják használni, amihez mi felnőttek késsel egyéb, a versenyzéssel kapcsolatos motívumokat vágunk ki. Elöblítettem azért néhány harangot, csillagot, mikulást, és kitettem az asztalra.

Paula úgyis átjön, miután lepakolta a hadseregnek elég vacsorát, amit főzött, Ramiéknál, ugyanis este oda megyünk mindnyájan karácsonyozni. Drága anyósom pedig majd hozza a család hagyományos mézeskalács-szaggatóit, amivel már nem is tudom hány éve készülnek a mézeskalácsdíszek Raikkönenéknél. Mert ugye nem mindegy, hogy az 5 ágú csillagnak 5 teljesen szimmetrikus ága van, vagy… 5 egyforma ága van. Jó, persze nem csak ezért jön, hanem mert terhes vagyok, és szerinte nem bírnék el így egyszerre négy fiúval, úgyhogy besegít.

- Lenni…! – hallottam meg a visítást már messze a lépcsőtől. És persze utána Kimi morgását is, hogy ne fussanak a lépcsőn. De ez, a hangos dübörgésből, és a hamarosan feltűnő két rosszcsontból ítélve nem talált meghallgatásra.  – Kimi azt mondta, hogy már rend van, és jöhetünk sütit csinálni!

Óvatosan Kimire pillantottam, hogy a kis szőkeség teljesen igazat mond-e. Ő némi vállhúzogatás kíséretében bólogatott, hogy igen, rámondta, a rendet.

 Így, kisfiam érezhető örömére, nekiálltunk az ormótlan tésztából szép és díszes mézeskalácsokat csinálni, melyből néhány majd felkerül a karácsonyfára, a többit pedig azzal az elégedett érzéssel eheti mindenki, hogy szorgos kézzel, nagy szakértelemmel, és sok-sok szeretettel készült süteményekről van szó.

Tudom, hogy a videó maga tavalyi, de szerintem annyi idő nem fog eltelni, hogy ez karácsonykor ne legyen szórakoztató: