Ahogy ígértem, hozom is a részt! Nincs semmi különösebb hozzáfűznivalóm, csak hogy jó olvasást!:)
Puszi
Minden mozdulatot átéltem és szinte
el is felejtettem azt, hogy versenyen vagyok. A bizonyítási vágyam eltörpült
amellett a tény mellett, hogy táncolok, hogy végre mindenkinek megmutathatom
azt, amit szeretek. Szinte már nem is mi követtük a zenét, hanem a zene kísért
minket.
Amikor vége lett, mintha egy
álomból ébredtem volna. Vannak azok az elalvás előtti pillanatok, amikor az
ember hirtelen felriad, és csak kapkodja a levegőt.
- Megcsináltuk Angyalka! - nevetett
a fülembe rekedten, levegőt kapkodva Pete.- Kurva jók voltunk, és most mindenki
nekünk őrjöng!
- Hallom! Megcsináltuk, érted? -
szorítottam ki belőle azt a kevéske maradék levegőt is, amit nagy nehezen
összeszedett!
- És tádám, meghajlás! - vezénylet.
A mosoly az arcomon már szinte fájt, annyira széles volt, miközben minden
szükséges irányba meghajoltunk.
- Tessék, mondhatni tőlem, neked! -
nyújtott át Pete egy sárga hosszú szárú virágot, amit a jégről szedett fel.
- Szerintem inkább valakitől,
nekem! - suhintottam vele fejbe nevetve, mire hangos éljenzést kaptunk.
- Ne már, most mindenki ellenem
van? - nézett körbe tettetett csalódottsággal.
- Dehogy van!- öleltem át, és
kezdtem óvatosan taszigálni lefele a jégről. - mindenki imád!
- Jóvan, tudom én! – ölelt vissza,
így együtt vonultunk le.
- Ííííííííí… - pattogott Kate, a
palánk túloldalán. – Szupik voltatok! – üvöltött, amint odaértünk.
- Szép munka volt, látszik, hogy
sose adjátok fel, gratulálok! – próbált Manyus komoly és hivatalos arcot vágni,
bár nem tudom minek. De nem is nagyon sikerült neki, a szeme elárulta.
- Jók voltatok, most retteghetünk.
– vigyorgott a többiek mögött John, majd, mivel koriban magasabb volt,
átnyújtotta az élvédőinket Manyis válla felett. – Erről pedig nem nekem kellene
gondoskodnom. – szúrt oda a boldog edzőnek.
- De te is pont úgy meg tudod
csinálni! – szólt rá a kelleténél élesebb hangon Kate.
Amíg elsétáltunk, hogy megkaphassuk
a pontokat végig a lezajlott jeleneten rágódtam. Hiszen nem jellemző
barátnőmre, hogy így rápirítson Johnra, főleg nem, hogy Manyust védje. Amikor
leültünk, akkor jöttem rá, hogy kettőnkön kívül mindenki halálra aggódta magát
miattunk, és emiatt volt még a szokottnál is boldogabb az edzőnk. Féltek, hogy
ha nem érünk el jó helyezést összeomlunk. Vagy inkább attól féltek, hogy én
omlok össze. Nem tudhatták hogy az egykor tett, engem életben tartó ígéretet
már teljesítettem az első világbajnoki címmel. A többi már csak magamnak jön,
még ha másnak ajánlom is.
Annyira elgondolkodtam, hogy végül
csak arra eszméltem fel, hogy Pete szinte összetöri az ujjaimat. Akkor gyorsan
én is minden idegszálammal a képernyőre kezdtem koncentrálni.
- Mi lesz már…? – suttogta idegesen
Pete.
- Nyugi, csak idő, mire a sok pont
ideér. – próbáltam viccesre venni a figurát. Hiába, ezzel lehet a legjobban
leplezni a rettegést.
- Te tiszta hülye vagy! –
mosolyodott el végre, és bár még csak az az ideges mosolya volt, ami feszült
helyzetben mindenkin megjelenik, mégis sokkal jobban mutatott, mintha a száját
rágná idegességében. És akkor végre életre kelt a képernyő.
- Nem lehet… Nem, nem…nem… - rázta
a fejét Pete mellettem.
- Ilyen nincs!.. – hajolt Manyus
közebb a képernyőhöz, mintha csak rosszul látná távolról.
Én meg csak csendben bámultam a
képernyő jobb alsó sarkában megjelenő fehér kettest.
- Ilyen komolyan nem létezik! –
rikkantott nevetve Pete, miközben a vállamat kezdte rázogatni. – Látod, mennyi
pontot kaptunk?
- Nem, fogalmam sincs. –
válaszoltam, még mindig döbbenten. – Csak azt tudom, hogy jelenleg a hányadik
helyen vagyunk. De nekem már ez is bőven elég! – nevettem végre el magam én is.
- Sikerült! – bokszolt a levegőbe
végre Manyus, határtalan megkönnyebbüléssel a hangjában. És én csak akkor
kezdtem felfogni, hogy a rövid programban vétet hibánk ellenére a második
helyen állunk, úgy, hogy már minden ’komoly’ vetélytárs lement.
…
Végül tényleg a miénk lett a
második hely, és egyáltalán nem bántam, hogy ’csak’ a világ második legjobb
jégtáncos párja vagyunk idén.
Egész nap sorra fogadtuk a
gratulációkat, így a végére már teljesen kifáradva punnyadtunk a szobánkban.
Persze nem egyedül, nálunk volt még a Nagyi, Pete szülei, és Jackie, pete
szerelme is. Meglepő módon pont elég hely volt, még úgy is, hogy Pete szülei,
és Jackie igyekeztek a lehető legtávolabb kerülni egymástól. Számomra már az is
csodával ért fel, hogy elvannak egy légtérben, veszekedés és beszólások nélkül.
- Jajj, szinte el is felejtettem… -
tűnt el Nagyim megint a csodaszatyrában, melyből már előkerültek nagy adag
csokoládék, virág, képeslapok és szurkolókártyák (melyeket vagy az
ismerőseitől, vagy az útjába kerülő szurkolóinktól gyűjtött be), és mint
kiderült a poszterünket is ő hozta. – Hoztam nektek még egy ki süteményt! –
bukkant fel újra köreinkben.
- Még? – néztünk egymásra
vigyorogva Petetel. – Mintha kicsit el lennénk kényeztetve. – próbáltam tudatára
adni, hogy kicsit már sok lesz az ajándékozásból. De szavaimmal ellentétben már
egyből ugrottam az asztalhoz, és bontogatni is kezdtem.
- Meg is érdemlitek! – nyugtázta lelkesedésemet
egy boldog mosollyal.
- Érdemeljük! – nyomatékosította Pete
a többes számot, majd engem szinte félrelökve bedőlt az asztal mellé, Jackiet
magával rántva. Anyukája önkéntelenül is elmosolyodott a jeleneten. Talán kezd ténylegesen
is megbékélni a helyzettel, nem csak látszatból a fia kedvéért. Na ez az
apjáról egyáltalán nem mondható el, bár most nem szólt semmi, de elfordult, és
az ablakon kezdett kifelé bámulni. De sebaj, majd megszokja egyszer, mert a
dolgok nem nagyon fognak változni- gondoltam magamban.
- Hé, én nem nagyon érdemlem, ez a
ti munkátok! – kezdett Jackie ellenkezni, mikor Pete neki akarta adni az első
falatot.
- Ne hülyéskedj, nélküled nem
lennénk itt! – használta ki a helyzetet és nyomta be a szájába a sütit.
- Neked is hoztam Aranyom, nehogy
úgy érezd, hogy neked kevésbé van! – simogatta meg a kezét Nagyim, mire
mindhármunktól hálás, míg a szülőktől döbbent érdeklődő pillantást kapott.
- Ennyi!- Nevetett Pete felülről a
képébe. Persze, először nekem is furák voltak, sőt. De mára már megszoktam. A
Nagyi meg… Más tuti kiakadt volna az ő helyében, de neki első reakciója az
volt, hogy, jó, ha együtt vannak, akkor szeretné megismerni Jacket is.
Az össznépi sütizés viszonylag
hamar lezajlott, mivel Pete szülei nem kértek, Nagyi is csak keveset. Hárman meg,
ha rászabadulunk egy sütire… Hát annak nem lesz hosszú élete.
- Még szerencse, hogy már megvolt a
finálé. Bele se férek a kűrruhámba. Mászott vissza Pete az ágyra, amit csak a
süti kedvéért hagyott el.
- Majd ledolgozzátok! – tátogtam oda
neki, lehetőleg minél észrevétlenebbül. Közben meg igyekeztem nem belegondolni
a dolgokba.
- Bizony! – vigyorgott ő is, azon,
amilyen fejet vághattam.
- Még mindig semmi? – kérdezte óvatosan
Nagyi, fejével a telefonom felé bőkve, mikor látta, hogy megint azt bámulom.
- Nem, de nem is nagyon számítok
már rá.- Próbáltam legalább vele elhitetni, hogy tényleg nem érdekel, hogy a
szüleim nem nagyon reagálnak a dolgok alakulására. Pontosabban semmit.
- Lassan szerintem mi megyünk. –
állt fel hirtelen Pete anyja. – Még be kell csomagolni, és hajnalban indul a
repülő. – Majd még egyszer gratuláltak elköszöntek, és (személy szerinti megkönnyebbülésemre)
távoztak.
- Akkor tényleg nem jössz át velünk
Párizsba egy hétre? – kérdezte meg Jackie, amint a szülők kiléptek az ajtón.
- Nem, én holnap szépen hazamegyek
a Nagyimmal. – ültem át a földről egy fotelba.
- De hát miattam igazán nem kell hazajönnöd!
– kezdett el mentegetőzni egyből. - Maradj csak nyugodtan velük.
- Nagyi! Hazamegyek veled, és kész,
ezt a vitát már sokszor lejátszottuk! – néztem rá fáradtan.
- De komolyan, igazán nem zavarál…
- kezdett fűzni Jackie is egyből.
- Hagyd. – bökte oldalba jelzés
szinten Pete. Ő tudta, hogy kettejüket akarom egy kicsit együtt/ egyedül
hagyni, hiszen egész eddig szinte csak velem volt Pete, amikor lett volna jobb
dolga is.
-És akkor majd az ausztráliai dög
meleg hotelben találkozunk. Mert foglalsz nekem melletted egy ágyat, ugye? –
vigyorgott rám.
- Nem. – a döbbenetet az arcán le
se lehet írni. –A hotelban nem lesz meleg, feltalálták a légkondit. És amúgy
meg nagyon remélem, te érsz oda előbb, mert azt mondták, hogy Kateéknek
hamarabb lesz egy fotózásuk, én meg nem tudok mit csinálni egyedül.
- Jó, akkor majd sürgetem a
pilótát, ha odaengednek!
…
- Jajj Angyalkám, hát pedig neked
is jót tenne egy kis kikapcsolódás, nem csak nekik! – folytatta a Nagyim, még
akkor is, mikor később a szobájához kísértem.
- Persze, de én majd otthon
kikapcsolódom, vagy elmegyünk ketten valahova, vagy akármi. Ők most hadd
menjenek ketten, jó?
- Értem én, azt akarod, hogy ketten
fedezzék fel a szerelem városát! – nézett rám cinkosan, mintha valami nagy
bűntényt leplezne le.
- Pontosan!
- De neked sem jó így egyedül.
Lassan találni kellene neked is valami párt, hogy ne mindig egy nyugdíjassal
utazgass!
- Hidd el, ezzel a nyugdíjassal
nekem sokkal nagyobb öröm utazgatni, mint akármelyik emberrel a földön. –
öleltem át szorosan, hogy ne lássa az arcomon, ezzel a mondatával mennyire telibe talált. Mármint
nem azzal, hogy ő csak egy nyugdíjas, hanem azzal, hogy lassan már kellene
nekem is egy rendes kapcsolat. De hát ennek még biztos nem jött el az ideje.
- Ne aggódj, amíg csak mozogni
tudok, én mindenhova szívesen megyek veled! – ölelt szorosan magához.
- Köszönöm…!
Kicsit segítettem neki pakolni,
hogy ne mindent neki kelljen. De aztán hamar el lettem zavarva aludni, mondván,
hogy nekem ma stresszes napom volt, és úgy, hogy még össze is kell pakolnom,
nem fogom tudni magamat kipihenni.
- Nati! – szólt még utánam, mikor
kiléptem az ajtón. – Ugye te ismered ezt a nagy repülőteret?
- Igen. ne aggódj, mindent meg
fogunk találni, és rendben hazaérünk!
- Jó, nem aggódom! Jó éjszakát, és
gratulálok megint! – engedett el végül egy puszival.
