Lelkesen jelenthetem, hogy létrehoztam a blognak egy facebook oldalt. Részben magán jellegű okokból, részben meg... Nem tudom. Mindenesetre egyelőre úgy érzem, hogy ez egy tök jó dolog, bár még nem igazán tudom, hogy hány embert érdekel egyáltalán. Minden esetre nekem tetszik :)
A következő részt még nem tudom, mikorra fogom tudni hozni, egy kicsit a türelmeteket kérném, mert a jövő héten egyáltalán nem fogok géphez jutni...
Mindenkinek jó szórakozást, élvezzétek ki a nyár utolsó napjait!
Videó és puszi! :)
Dorcsa
Egész hamar eltaláltunk a Lotus motorhomejába, ami
már tele volt emberekkel.
- Nemrég lett vége a szabadedzésnek! – ismertette
velünk Pete az előbb megtudott információt, emelt hangon, a tömeg miatt.
Én csak az embereket figyeltem, hátha látok köztük
valaki ismerőst. Persze, csomó olyan személyt vettem észre, akit már láttam,
vagy a gyárlátogatás, vagy az előző futamlátogatásom során, de engem valahogy
mégse a pincérlány érdekelt. Sokkal inkább pályáztam egy szőke finnre, vagy
akár a kopasz edzőjére is, csak mondja meg, merre van a párom. És persze,
valahol tudat alatt, azért is nézelődtem ennyire, hogy meglátom-e megint a
srácot, aki hátulról pontosan úgy nézett ki, ahogy Tominak kellene, ennyi év
után. Férfiasabb volt a testalkata, mint az akkori legjobb haveromnak, de a
járása, a testtartása, de még az ideges kézmozdulata is pontosan őrá
emlékeztetett.
- Min gondolkoztál el ennyire? – húzott el Manyus
néhány dossziéval rohangászó férfi elől.
- Semmi…
- Csak? – tette fel az ötmilliós kérdést egy szemöldökhúzogatás
kíséretében Pete.
- Lényegtelen! Te mit tudtál meg?
- Azt, hogy már vége a szabadedzésnek.
- De hát ez látszik! – mutattam körbe. Ennyi ember
nem rohangálna itt össze-vissza, ha a srácok a pályán köröznének. – Mindegy,
felhívom Markot, hogy merre járnak… - De
azzal a fordulattal, ahogy a telefonomért nyúltam észrevettem a finn bajnokot,
a terem másim felében. – Ott van!
És azzal a lendülettel indultam is előre. Gyorsan,
elugrálva mindenki más útjából haladtam a párom felé, aki látványosan unta Mark
szövegelését, és inkább tömeget pásztázta, minthogy odafigyeljen. Amint
észrevett, széles mosoly terült el az arcán, és az edzővel nem is törődve
egyből elindult felém.
- Csakhogy ideértél! – ölelt szorosan magához, amint
összetalálkoztunk.
- Én is örülök, hogy itt lehetek! – mosolyogtam rá,
mire egy puszit kaptam az arcomra. Tudom, hogy azt beszéltük, hogy nem fogjuk
titokban tartani a kapcsolatunkat, mégis örültem, hogy nem csókolt meg.
Valószínű, hogy túlságosan elragadtatta volna magam, és utána csak zavart volna
a rengeteg ember körülöttünk.
***
- Halihó! – jelent meg az asztalunknál vidáman Kate
és John. – Apropó, honnan van a kaja?
- A pulttól, ahol a kaját adják? – kérdezett vissza Pete,
egy szemtelen vigyor kíséretében.
Miután sikeresen egymásra találtunk Kimivel, őt
egyből el is rángatták interjút adni, utána pedig, mint később ezt tőle
megtudtam, egy rövid taktikai megbeszélésre, ami szerinte ’nem sokat ért, mindenki jobban járt volna, ha nem fárasztja magát a
szövegeléssel feleslegesen’. Mi addig kicsit sétálgattunk, a méhkasként
nyüzsgő forgatagban, megbeszéltük, hogy mennyivel kellemesebb egy akármilyen
jeges verseny hangulata, egy telefonhívással felébresztettük az addig békésen
szundikáló párosunkat, és Romainnel is összefutottunk. Annak ellenére, hogy
nagyon jófejnek tartom, és becsülöm is, néha olyan érzésem van vele
kapcsolatban, mintha azt se tudná, hogy hol van. Úgy tudott körbepislogni a
pálya szélén, hogy szinte Peterről hamarabb elhittem volna, hogy ő az
autóversenyző, ha a csapatruha nem segít kiigazodni. Persze mindez csak a
külső, amit talán az arcberendezésének köszönhet, egyébként nagyon jól el
tudtunk vele beszélgetni. Rengeteg érdekes infót osztott meg velünk, a
hétvégével kapcsolatban, úgyhogy egyáltalán nem éreztem elvesztegetettnek a
Kimi nélkül töltött időt.
- És, hogyhogy ilyen korán kiértetek? – érdeklődte
Manyus egy ártatlannak szánt vigyor mellett, mikor Kateék visszaértek. Hozzánk
hasonlóan ők is egy-egy tálcát hoztak magukkal, ami csak még nehezebbé tette az
elférést az asztalon. Kimivel nekem alapból közös tálcám volt. Persze csak Mark
szigorú felügyelete mellett, nehogy a drága véletlenül az én kajámból egyen, az
ő kecsketápja helyett. És hát az ő ebédjét elnézve… Hát nem hiszem, hogy össze
lehetne keverni az enyémmel. Mert nem azt mondom, hogy nem olt gusztusos, mert
mielőtt nekilátott volna, nagyon ízlésesen el volt rendezve minden a tányéron,
de valahogy nem tűnt laktatónak.
- Azt hiszem valaki… - itt elég csúnyán nézett
Pete-re, - félretárcsázott.
- Nem John. Teljesen szándékosan a te számod
felhívása után üvöltöttem bele, hogy ébresztő. – nevetett fel hangosan az
illetékes. – Nem Natit akartam így megkeresni a pályán.
- Miért csak most keltek? – hajolt még közelebb
hozzám Kimi. Már ha ez egyáltalán lehetséges volt, ugyanis eddig is szinte
teljesen egymáshoz simulva ettünk, egyik kezével hol a derekamon, hol az
ölemben. Ez az előnye, hogy apróra vágva kapja a húst, és felszecskázva a
salátát. Elég a betermeléséhez egy kéz és egy villa.
- Mert az indulás előtti éjszakájuk kicsit hosszúra
nyúlt… Vagyis rövid volt… Szóval érted, nem sokat aludtak! – próbáltam vázolni
a helyzetet. Az elején látszott rajta, hogy nem nagyon érti, mire gondolok, de
a végére az arcára kerülő kaján vigyor, és a vidáman csillogó kékes szemei arra
engedtek következtetni, hogy kitalálta a dolgot. – Úgyhogy most aludtak egy
kicsit, mert már nem lehetett bírni velük. – fejeztem be a végét egy kicsit
hangosabban, hogy az érintettek is hallják, mire csak két gonosznak tűnő
pillantást kaptam.
- Reméljük, te jól bírod az éjszakázást! – lehelte a
fülembe, hogy meghallani is nehéz volt, Kimi. Nem tudom, hogy a kellemesen
bizsergető forró leheletétől, vagy a szavai mögött sorakozó gondolatok hatására
futott végig a hátamon a jóleső borzongás, de ő mindenesetre elégedetten
vigyorogva szemlélte a reakcióimat.
- Natalie! Kérlek ügyelj rá, hogy holnap Kimit ne
kelljen délelőtti pihenőre ítélni, mert az nem lenne jó, ha elaludna a
kocsiban! – szólalt meg Mark, mintha csak hallotta volna, hogy miről beszélünk.
Bár… Szerintem nekem minden az arcomra volt írva, és Kiminél is elég
egyértelműnek tűnt a helyzet. – Pihengessetek, beszéljétek meg, hogy kivel mi
történt ezalatt a néhány nap alatt, de Kiminek nem szoktam éjszakába nyúló
edzést előírni, mert…
- Mert nem lenne kedved fennmaradni, leellenőrizni,
hogy tényleg megcsinálom-e! – fejezte be a mondatot röhögve a párom, miközben a
keze a derekam és a combom között cirógatott.
- Ezen ne múljon! Tízkor a szálloda medencéjénél
találkozunk!
- Nem!
- Ó, dehogynem Raikkönen, ha már így beleegyeznél… -
álltak neki barátságosan civakodni, végül már az edzési szokásokról a semmire
tértek át.
- Amúgy Nat…! – hívta fel magára a figyelmem Kate,
szinte az arcom előtt integetve. Kicsit talán elbambulhattam a fiúk szóváltását
hallgatva.
- Mondd! – próbáltam ráfókuszálni, és elszakítani
legalább a gondolataim egy részét Kimi simogató kezéről.
- Beszéltél mostanában Tomival? – kérdezte, én pedig
egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.
- Mostanában írt néhány emailt… - kaptam a fejem
Pete felé, aki engem bámult. – Miért?
- És nem beszéltétek meg, hogy kijön a futamra?
- Mi? – akadt el bennem a levegő, valahol félúton. –
Nem, semmi ilyet! Azt se tudja, hogy kinn vagyok! – kezdtem el kiborulni.
- Mi történt? – hajolt közelebb Kimi, hogy ő is belehallgasson
a beszélgetésbe. Gondolom érezte, hogy alig kapok levegőt, és szinte minden
tagom remeg, igazából nem is tudom, hogy miért. Én inkább csak megráztam a
fejem, és felemeltem a kezem, hogy egy kicsit még várjon, meg akartam tudni az
egészet. Szerencsére vette a lapot, de combomról a keze átvándorolta derekamra,
és közelebb húzott magához, hogy kicsit megnyugtasson.
- Pedig találkoztunk vele, és téged keresett. –
rázta meg a fejét értetlenül John.
- Találkoztatok vele? Itt? De, hát… - kezdtem
összerakni a kirakósdarabokat.
- Akkor tuti ő volt. – kapcsolódott be a
beszélgetésbe Manyus is, mire csak bólogattam.
- És elmondtátok neki, hogy hol vagyunk? – kérdezte Pete,
a párostól ugyan, de közbe le nem vette rólam a szemét.
- Annyit mondtunk, hogy mi csak most jöttünk ki… És hogy
valahol a Lotus környékén. – húzta össze magát Kate. – Nem kellett volna?
Bocsi, csak nem tudtunk, hogy hogy- smint, meglepődtünk, hogy téged veled akar
beszélni, de…
- Semmi baj, azt eddig is tudta, hogy itt vagyok. –
mosolyogtam rá. Próbáltam annyira nyugodtnak tűnni, amennyire csak lehet, de
belül csak úgy cikáztak a gondolataim. Mi a fenét akar tőlem, most, ennyi idő
után. Mi lehet annyira fontos, hogy, ha nem válaszolok az emailra, egyből jön,
és megkeres?
- Honnan?
- Internet, sajtó, mi honlapunk, Rexona honlapja,
akármi…
- Elmondaná valaki, hogy ki ez, mit akar, és ez
miért baj? – kérdezte kicsit erélyesebben Kimi, mikor egy pillanatra
elhallgattunk. A szorításán is éreztem, hogy nem tetszik, neki, hogy kimarad
valamiből, ami elég nagy horderejűnek tűnik, úgyhogy gyorsan néhány mondatban
felvázoltam neki a dolgot.
- Tomi a régi jégtáncos párom, akivel még a baleset
előtt korcsolyáztam. De a baleset napján már nem tartoztunk egybe, mert néhány
tulajdonságából elegem lett, és megbeszéltük, hogy külön folytatjuk a pályát.
És azóta nem is beszéltünk, egy szót sem. – adtam elő egy kicsit cenzúrázott
változatot. Semmit nem hazudtam, csak néhány információt nem mondtam ki
konkrétan. Nem akartam, hogy a következő szabadedzésen, vagy a holnapi futamon
ezen kattogjon, és véletlenül valami baja essen. Hétvégén majd elkerülöm Tomit,
és majd vasárnap, vagy hétfőn, vagy valamikor, ha még aktuális, elmondom neki
az egész történetet.
- De mostanában emailoztatok! – kötötte az ebet a
karóhoz.
- Pár hete írogat nekem, de nem nagyon szoktam rá
válaszolni. – rántottam meg a vállam, mintha ez valami semmiség lenne.
- Akkor ez az, amin felhúztad magad… - ráncolta
össze a homlokát. – És miért nem szóltál?
- Kimi… - sóhajtottam fel. Nagyon nem akartam erről
veszekedni. – Azért, mert nem tartottam fontosnak.
- Annyira azért fontos volt, hogy felidegesítsd
magad miatta!
- De le is nyugodtam. Semmi baj nem volt, Kimi. És most se lesz. Jó? – próbáltam a szemébe
nézni, de ő csak mérgesen magába tömte az ebédje végét, majd szinte rám se nézve
felpattant mellőlem.
- Jó lenne, ha sietnél, Mark. Te meg, ha úgy
gondolod, van kedved beszélgetni, szólj! – vágta nekem, majd szinte
kicsörtetett a teremből. Az asztalunknál pedig beállt a hirtelen csönd. Az a
kínosabbik fajta…
