Sziasztok!
Sikeresen elkészültem a következő résszel, és végeztem a vizsgáimmal is! Nem sokat árulnék el a részről, csak annyit mondanék, hogy szerintem te nem ilyenre számítotok most. Bár lehet, hogy tévedek. Mindenesetre én imádom, és szerintem ez az eddigi legjobban sikerült fejezet, amit írtam ehhez a sztorihoz. Nem tudom egyet fogtok-e érteni velem, de örülnék, ha elmondanátok a végén a véleményeteket.
Jó olvasást, és örüljetek a hónak ti is! Ja, és a videó!
Puszi :)
Dorcsa
Mentem, de igazából azt se tudtam
hova. Csak követtem az utat, amerre a lábam vitt. Ha valami az utamba került,
kikerültem. Ha kanyarodott az út, én is kanyarodtam. Nem is néztem, hogy merre
megyek. Nem is érdekelt. Figyeltem a
körülöttem elhaladó embereket. De valójában csak néztem, nem láttam őket.
Hallottam hangokat, beszédfoszlányokat, zajokat. De mind csak egy összefüggő
morajként jutott el hozzám. Talán azt se tudtam volna megmondani, hogy melyik
milyen irányból jön.
Mintha csak egy forgást csináltam
volna a jégen. Egyedül. Csakhogy, itt nem én irányítottam a dolgokat. Meg se
tudtam próbálni lefékezni magam, vagy lelassítani.
Nem tudtam, hogy milyen messze
sétáltam el, hogy egyáltalán melyik részén vagyok a pályának, de találtam egy
kissé félreesőbb részen egy padot, ami vonzott. Gondolkodás nélkül, talán képes
se lettem volna rá igazán, indultam el felé…
Percek, vagy akár órák óta is
ülhettem a padon, mikor úgymond ráébredtem, hogy valójában semmi értelme annak,
ami csinálok. Behatóan figyeltem ugyanis addig az előttem elhaladó embereket.
Tanulmányoztam a két madarat, akik a fűben ugráltak egy ideig, majd elszálltak,
mikor egy kisfiú elijesztette őket. Szemügyrevettem a szemben lévő épület
oldalán díszelgő festékcsíkokat. Nézegettem a növényeket. Igyekeztem minél több
kényelmes pozíciót találni a pad deszkáin ülve. De még az égen áthaladó
felhőkön is elbambultam egy ideig. Egyszóval mindent megtettem, hogy ne kelljen
gondolkoznom, még csak véletlenül sem. Mintha tudatosan csináltam volna az
egészet. Pedig erről szó sem lehetett, ugyanis nem voltam olyan állapotban,
hogy ilyen bonyolult gondolatmeneteket vigyek végig. És megállapítsam, hogy mi
jó nekem, és mi nem.
Egy telefonáló emberről eszembe
jutott, hogy nekem is fel kellene hívni valakit. Hogy miért? Azt nem tudom.
Majd ő megmondja. Hátha akkor nem lesz ennyire üres a fejem, és a lelkem is.
Mert az volt. Persze, jó érzéssel
töltött el látni boldog szerelmespárokat, vidám kisgyerekeket. És rossz volt
hallgatni, ahogy egy nő dühösen veszekszik a mobilján valakivel, még ha egy
szót sem értettem belőle. De úgy egyébként?... Úgy egyébként nem éreztem
semmit. Ha kérdezik, nem lettem volna képes válaszolni arra, hogy milyen napom
volt. Arra se, hogy milyen a hangulatom. És a gondolkodás… Valljuk be, nem
kellett megerőltetnem magam, hogy ne gondoljak semmire.
Előbányásztam a táskámból a
telefonom. Közben találtam egy palack vizet, eszembe jutott, hogy innom
kellene. Biztos régen ittam. Legalábbis nem voltam képes felidézni az alkalmat,
hogy mikor. Se azt, hogy mit.
A hűvös víz jól esett.
Valamennyire felfrissített. Így felismertem, hogy Ferraris egyenruhába öltözött
alakok mászkálnak előttem. A flakonra szorosan visszazártam a kupakot. Le is
ellenőriztem, hogy még véletlenül se folyhasson ki. majd visszatettem a
táskámba.
Újra a kezembe került a telefonom,
és elöntött a tudat, hogy telefonálnom kellene. Még mindig nem találtam ki,
hogy kinek. Talán mert nem is gondolkodtam rajta…
A feloldó gombot megnyomva
megjelent a képernyőn egy pár korcsolyát ábrázoló művészi kép. Elmosolyodtam
rajta. Tetszett. Az életem azon részét szimbolizálta, ami talán a
legjelentősebb volt. Amitől nem tudtam volna megválni. Amiért foggal körömmel
küzdöttem, talán szó szerint is. Erre a gondolatra, számomra nem teljesen világos
okból, valami ismeretlen szorító érzés költözött a szívembe. Nehezebben tudtam
lélegezni. Mintha össze akarták volna szorítani a mellkasomat.
Mintha csak a környezetem is
érezte volna, hirtelen elsötétült a képernyő. Fellélegeztem, bár az érzés nem múlt
el, csak enyhült.
Óvatosan körülnéztem. Minden ugyan
olyan volt, mint pár másodperccel azelőtt, csak az emberek tartottak máshol a
sétájuk során.
Újra próbálkoztam a telefonnal. Ez
alkalommal direkt nem néztem meg a képet, hanem egy határozott mozdulattal
végighúztam a kezem a képernyőn, hogy az minél hamarabb eltűnjön.
Mintha valami ismeretlen dolgot
látnék, úgy bámultam a kezdőképernyőre, de a várt hatás elmaradt. Nem volt
odaírva, hogy kit kellene felhívnom. Csak mindenféle kép volt, össze-vissza, sehol
egy telefonszám. Csalódottan nyomtam meg újra a lezáró gombot, ezzel, most
szándékosan, megint elsötétítve a képernyőt.
Miért kell mindennek ennyire
bonyolultnak lenni? Miért nem lehet egyszerű gombokat tenni a telefonra, a
hatalmas képernyő helyett? Mint régen. Ha gáz volt, csak megnyomtam az egyik
gombot hosszan, máris kaptam választ. Mindegy volt, hogy melyiket nyomom,
mindhez olyan nevek voltak rendelve, akik tudtak segíteni. Az a telefonom, már
rég nincs meg. De talán nem is baj, hiszen a gombok nem tudják helyettesíteni
az igazi válaszokat. Most már nem segít az, ha könnyen tudok kapcsolatba lépni
valamelyikkel, a készülékek közül. Azok már elhagyott, kikapcsolt, talán el is
romlott készülékek. Lemerültek, kifújtak. Végük. Pont úgy, mint a kapcsolatomnak
azokkal, akikkel így elérhettem volna.
Ismét jött az üresség érzése. A
tudat, hogy egyedül vagyok. Egyedül.
Hiába mennek el annyian előttem,
senki nem vesz észre. Vagy, ha meg is lát, mit lát? Egy nőt, vagy egy lányt,
aki üldögél, és nézelődik. És ha idejönne hozzám, megkérdezné, hogy mi a
helyzet velem? Akkor is csak annyit tudna meg, hogy figyelem a járókelőket, és
ücsörgök. Talán elmesélném neki, hogy milyen vidáman játszott a lány a
kutyájával, miközben nem olyan rég elhaladtak előttem. De ettől ő nem tudná
meg, hogy mit gondolok. Hogy mit érzek.
Azt, hogy én mit is érzek
valójában.
A telefonomat az ölembe téve
viszont megjelent bennem egy újabb érzés. A közömbös belenyugvás. Talán túl
egyszerű lett volna. Megnyomok egy gombot, és minden megoldódik… Ilyen csak a
mesében van. Amíg kislány voltam, hihettem benne, de már nem vagyok az. Már
nincs hős királyom, aki mögé elbújhatok, ha baj van, nincs vár, ahova
elmenekülhetek. Nem mintha olyan gyakran
kihasználtam volna, de mégis… És lovagjaim sincsenek, akik megvédhetnének. Itt
már csak én vagyok. Nekem kell szembeszállnom a rosszal. Aki már nem sárkány,
mint régen volt, akit néhány kardcsapással le lehetne győzni. Már sokkal
bonyolultabb és összetettebb annál. Mindenütt ott van, és közben sehol sincs.
Eszembe jutott, hogy vannak páran,
akik azért segítenek. Vagy legalábbis próbálnak. Az új bajoktól megvédenek.
Menekülhetek hozzájuk, ha kell. Néha el tudják űzni a rosszat. Egy időre. De ők
nem tudják, mi ellen kell nekem küzdeni. Segítenek, tényleg segítenének, csak
nem látják, hogy mi a baj, jöttem rá. Hiába vannak ott, és figyelnek, ha nem
tudják, hogy mitől kell megóvni, ha nem tudják, hogy honnan várható a támadás.
Mert ők nem érzik. Ők nem élték át.
Talán mégse vagyok egyedül. - merült
fel bennem egy újabb gondolat. Vagy nem kellene egyedül lennem. Esetleg
segíthetnének. Csak előbb nekem kell segítenem nekik, hogy meglássák a valódi
sötét árnyakat. De ehhez le kell győznöm előtte még magamat, hogy bevonhassam
őket is. Mert ahhoz, hogy meg tudjam mutatni nekik, hogy mi a valódi baj, meg
kell mutassam nekik azokat a dolgokat, amik az egészet irányítják. Amik fogva
tartanak, de ezzel együtt előre is hajtanak engem. Az emlékeimet.
Hirtelen a telefonom csörgése
zökkentett ki a gondolatmenetemből. Mintha csak igazolni akarnák, hogy helyes
következtetésre jutottam, Kimi neve jelent meg a képernyőn. Tudtam, hogy fel
kell vennem. De még mindig nem tudtam eldönteni, hogy el akarom-e mondani az
egészet, akárkinek is. Mert, ha valakinek, akkor neki illene tudni róla. És nem
csak neki, Petet is be kellene avatom- Már ha úgy döntök, hogy megosztom velük
a dolgokat.
A mobil rendíthetetlenül csörgött
tovább a kezemmel, mire ráébredtem, hogy arra vár, hogy vegyem fel.
Óvatosan elvégeztem a fogadáshoz
szükséges műveletet, majd a fülemhez emeltem a készüléket.
- Halló…
- Szia Nati!... – Hallottam meg
Kimi hangját a vonal túlsó végén. Hogy milyen volt, aggódott-e, vagy örült,
hogy felvettem? Nem tudtam volna megmondani. De annak a jóleső érzésnek
köszönhetően, ami a hangját meghallva birtokába kerített, sikerült döntenem. - Minden
rendben?
- Nem… Semmi sincs rendben…
