Szilveszteri

Sziasztok!

Ezúttal szeretnék mindenkinek sikerekben, örömökben gazdag, boldog új évet kívánni.

És, hogy, amennyiben lehetőség van rá, minden álmotokat sikerüljön valóraváltani!

Sok puszi!

Dorcsa

A zene teljesen átvette a testem felett az irányítást.  Csak mozgok,  szinte azt se tudom, hol vagyok. Alig ittam alkoholt, de fáradt voltam, így jobban hatott. Meg kimondottan sokat nem is ettem előtte, tehát nem volt, ami felszívhassa. Csak élvezem a nyüzsgést, a zenét, azt, hogy holnap erre már senki sem fog emlékezni. A füstgép teszi a dolgát, alig látok valamit. De amúgy is félhomály uralkodik a teremben, amit csak a villódzó színes fények törnek meg időnként. Vagy az is lehet, hogy csak én nem látok jól ebben a kavalkádban.

Érzem, hogy hátulról valaki hozzám simul, de nem akarok elhúzódni.  Határozott mozdulattal húz magához közelebb, én meg hagyom. Együtt mozgunk a zenére. Minden egyes mozdulatát rézem. Az este már többször láttam a tömegben, de mindig azt hittem, csak hallucinálok, nem lehet itt. És most mégis itt táncol velem. A saját akaratából. Legalábbis én nem nyitottam felé. Bár az is lehet, hogy csak fogadás volt, és most a haverjai jót röhögnek rajtam. Akkor meg mindegy, úgyis annyit isznak, hogy semmire nem fognak emlékezni holnap. És ez a pár perc csak nekem fog bármit is jelenteni.

Nem baj, és akkor is élvezni fogom. Nem fogom magam visszafogni, csak mert mi van, ha. Most van lehetőségem, most kell élni. Egész eddigi életemben arra vágytam, hogy legyen valami. És nem csak az álmatlan éjszakáimra gondolok, álmodtam is vele. Nem is keveset.  Mindig csak akkor, amikor már pont kezdtem volna elfelejteni, amikor már túlléptem volna rajta. Aztán meg napokig csak Ő járt az eszembe, amint lehunytam a szeme magam előtt láttam az arcát, szinte hallottam a hangját.

És most itt van, velem táncol. Kezei a derekamon, lába a lábaim között, és csak mozgunk a zenére. Nem akarok megfordulni. Így jó. Így nem kell szembenéznem azzal, hogy most részeg. Hogy csak részegen kellek neki. Hogy még csak rám fókuszálni se tud. Esetleg csak egy lány vagyok a szemében, aki egyedül táncot, így pont megfelelő ahhoz, hogy most őt szédítse. Inkább minden gondolatomat kizárom, hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek. A szívem ritmusa megegyezik a zene lüktetésével, a testem mozgása eggyé válik a mögöttem állóéval. Már meg se tudnám mondani, hogy melyik végtag kié, mind egyszerre mozog.

Látom magam előtt a tömeget hullámozni. Mintha csak egy nagy paca lenne az egész, rendezetten folynak jobbra-balra, fel-le. Néha egy-egy kar kinyúlik az egész fölé,  de azt is hamar visszarántják. Mi pedig itt állunk az egész közepén, mégis mintha külön lennénk. Hozzánk nem ér senki más, mi tökéletesen megvagyunk magunkban. Most két világ van. Az egyik, ahol mindenki más létezik, táncol, és mozog, amit csak a füst homályán keresztül érzékelek. Illetve ez, amiben mi vagyunk. Amiből szinte nem is látok semmit, csak a karjaimat, ha magam elé lendítem. De érzem, hogy itt van. érzem, ahogy az erős kezeivel szorosan fogja a csípőmet, ahogy nem enged eltávolodni magától. Érzem a kemény mellkasát a hátamban, a leheletét, ahogy a nyakamhoz ér. És sokkal bizonyosabban tudom, hogy ez a világ létezik, mint hogy a másik. Az lehet, hogy csak képzelgés, a szemem játéka. De ez a világ, kettőnk világa, biztosan itt van.

Lassan fordít szembe magával. Én meg, mint akit megbabonáztak, bámulok bele a szemeibe. Teljesen tisztán látok, a szinte sötét ellenére is. Engem néz, szinte átszúr a tekintetével. Kezeimet a nyaka köré fonom, ő a hátamra teszi a sajátját, míg a másikat a derekamon hagyja. Így táncolunk tovább. És már szinte érzem, hogy minket is beszippantott a sötét massza. Már mi sem vagyunk különállók a többitől. De nem zavar, mert Vele is egy vagyok.  A tánc közben már összeolvadtunk, olyan közel húzott magához, hogy azt sem tudom hol végződöm én, és hol kezdődik Ő.

Egyszer csak távolabb enged magától, megfogja a kezem, és húzni kezd maga után. Nem tudom, hogy hova megyünk, és nem is érdekel. Csak megyek utána. Nem akarom, hogy ennek az estének vége szakadjon, és ha különválnánk, már nem tudnám élvezni. Hirtelen bevillan az agyamba, hogy vajon a barátnőim merre lehetnek, vajon megtalálnak-e, ha mi most valahova elmegyünk. De aztán gyorsan száműzök mindent, ami nem kapcsolódik szorosan a jelen pillanatokhoz. Csak kapaszkodom a kezébe, és próbálom tartani a lépést. Végül egy sötét folyosón lyukadunk ki, amit csak a legvégén lévő lámpa gyér fénye próbál megvilágítani. Nem szól semmit, csak átölel, és szorosan magához húz. Min akit elvarázsoltak, nézek fel a tökéletes arcára. Gyönyörű szemeire, amit halványan árnyékol be a szép ívű szemöldöke. A szájára, amiről már annyiszor képzeltem el, hogy megcsókol. És most itt volt velem, szinte nem is volt kettőnk között levegő. Lassan hajol közelebb, lopja azt a picike távolságot is.

 Én is behunyom  a szemem, de valami nem hagy nyugodni. Egy kemény sáv nyomódik neki a combomnak, ami nem is nagyon zavarna, de a vékony nadrágomon keresztül is érzem, hogy hideg. Legalábbis sokkal hidegebb, mint kellene. És a kezem alatt sem érzem már a pólója anyagát, a teste melegét. Mintha valami hideg üveglapnak nyomnám neki a tenyerem. A lehető leggyorsabban próbálom kinyitni a szemeimet, és körbenézni, hogy mi is történt.

Hogy hova lett?

Hogy hol vagyok?

Hogy mégis mit keresek én egy mosdóban?

Mert ez az. Első ránézésre női. Legalábbis az itt hagyott rúzsok, egyéb sminkcuccok alapján. Bár manapság már ki tudja. És üres. Minden kabin nyitva, rajtam kívül nincs itt senki. Se Ő, se más. Elkeseredetten csapok bele a falba, majd lehajolok, hogy egy korty vizet igyak. Hátha az kitisztítja a fejemet.  És elűzi az álomképeket. Vizes ujjamat végighúzom a halántékomon, lefuttatom végig, a vállamig. Érzem, ahogy a hideg vízcsepp végigcsurog a hátamon, de nem érdekel.  Megfázni úgysem fogok, elé meleg van itt. Melegebb is, mint kéne. Lassan lekecmergek a földre, fejemet a hűs mosdókagylónak, hátamat a csempének támasztom.  Próbálom összerakni, hogy hol csúszhatott szét az este.

Mert az biztos, hogy eljöttünk bulizni a lányokkal, oda, ahova terveztük. A cég matricája fel van ragasztva az összefirkált ajtóra, első pont pipa. Aztán táncoltunk, én nem ittam sokat, mert fájt a fejem. Aztán megláttam, hogy Ő is pont itt akarja eltölteni az én utolsó óráit. Vagy lehet, hogy nem is ő volt, csak valaki, aki hasonlít Rá. Onnantól egy ideig még homályosan emlékszem a dolgokra, táncoltunk, aztán leültünk beszélgetni majd megint táncoltunk. Aztán onnan jönnek a saját magam kreált emlékeim. Megint elragadtattam magam a képzelgéssel. És hagytam az életem egy álomvilágban élni. És mi a legrosszabb az egészben?

Az, hogy most itt ülök egy szórakozóhely mosdójának a padlóján, és hagyom, hogy folyjanak a könnyeim. Mert nincs annál rosszabb, mint mikor egy álomból felébredsz és rájössz, hogy semmi nem igaz belőle, hogy az egész csak egy álomkép.

Érzem, ahogy a csempék széle belenyomódik a hátamba, de nem zavar. Legalább itt tart, ebben a világban. A fülemhez alig jut el a zene, a zúgás, az kinnrekedt az ajtón kívül. Sokkal intenzívebben hallom a kis ablakon keresztül az utca gyér forgalmának zaját. Nemrég kanyarodott a közelben egy busz, amúgy csak egy-két kósza autó jár erre, ilyenkor. Halkan ütemesen hallok egy búgást.  Mint a régi filmekben, mikor félreverik a harangot.

Igen, tényleg annyira hülye vagyok, hogy nem ismertem fel a harangozást, az éjféli harangszót.  Pedig azért ez a szilveszter egy elég alapvető része. Akkor azért nincs itt senki. Mindenki kinn van, ünnepelnek, koccintanak, fogadalmat tesznek. Tényleg, azt nekem is kéne. Mármint nem koccintani, annyira még én sem vagyok agyhalott, hogy csak úgy magammal. Vagyis… Nálam sose lehet tudni.

Fogadalomra gondoltam. Vagy legalábbis célkitűzésre, amit nagyon szeretnék betartani. Ez pedig a mindenféle őrült éberálmok eltörlése. Szeretnék a jelenre és a jövőre koncentrálni. Szeretnék megtenni dolgokat, miket eddig nem mertem, és elkerülni a mi lett volna, ha… kezdetű önsanyargató kurzusaimat. Persze nem azt mondom, hogy az összes fantáziámat visszautasítom, csak hogy nem szeretnék mindig elbújni mögöttük. Biztonságban akarom magam érezni a saját életemben is. Ja, és a legfontosabb: szeretnék felejteni. Az érzéseket, az emlékeket, amiket nem tudok túllépni.

Ígérem megpróbálom! Persze, hogy mennyi jön össze belőle, az a jövő zenéje még, de én igyekezni fogok. És ha nem jön össze? Akkor az egész ötletemről csak egy koszos, kissé elhasznált mellékhelyiség.

Hirtelen egy lány ront be, kicsit elfolyt sminkkel.

- Segítség kell? – néz rám, mielőtt eltűnne az egyik fülében.

- Nem köszönöm, már rendben vagyok! – tápászkodom fel. Mikor becsukódik mögötte az ajtó, csak akkor tűnik fel, hogy már nem szól a harang. De a tükör is más képet ad  vissza. Azt mutatja, hogy most, még addig a pár napig, amíg az egészet le nem baltázom, van remény. Van esélyem változtatni.

„ Valahogy csak lesz. Úgy még sohase volt,hogy valahogy ne lett volna.”

Karácsonyi Tőlem Nektek

Így 26.-án szeretném veletek megosztani, ezt az apró történetet. És még további sok boldog karácsonyt kívánni.  
 Sok szeretettel, Dorcsa

… Kezem lábam, jajj de fázik…

…csízmám sarkán jégszikrá..ázik,

Ha szikrázik, hadd szikrázzon…

… Azért van ma… szép karácsony…

Halkan dúdolgattam a régen unalomig énekelt karácsonyi dalocskát. A hó, ahogy illet ropogott a talpam alatt, én meg majd megfagytam.  Nemhiába volt december, ilyenkor pedig hideg szokott lenni. Én persze erre nem tudtam figyelni, mikor elindultam otthonról. Csak arra, hogy ne üljek otthon, inkább sétáljak, hátha látok valami érdekeset. És persze láttam is! Nagyon szép karácsonyi fényeket minden házon, a köztereken, az utcalámpákon. Láttam vidáman szaladgáló kutyákat is, akiket kihozott a gazdájuk, a karácsonyi vacsora után. Meg kisgyereket, aki rohant lecsúszni a kis-dombon, az új szánkójával. Búcsúzkodó családokat, akik egymást túlharsogva dicsérték a finom vacsorát, a szép díszítést, az ajándékokat. De engem ne látott senki. Én megbújtam a hóban, a lámpák halovány fényénél. Csak a lábnyomom jelzi majd holnap, hogy erre jártam.  Vagy ha betemeti a hó, még az sem.

Ahogy befordulok a sarkon meglátom a házam. Persze azon is van gyönyörűen világító fénysor, de valahogy nekem nem emiatt tűnt ki. Egyszerűen sütött róla, hogy üres. Ezért is nem akartam még hazaérni. De a hideg nagyúr! Természetesen megint én voltam a hülye, mint a legtöbb esetben, mindig. Én mentem bele abba, hogy külön karácsonyozzunk első nap, mindenki a saját szüleinél, aztán utána jöjjünk össze közösen. Aztán meg már késő volt rájönni, hogy én nagyon nem fogom bírni. A szeretet ünnepét, Nélküle? Már csak belegondolva is süt a dologról, hogy esélytelen. Nem tudom hogyan egyezhettem bele akkor. Persze azt sem, hogy Ő hogy, de hát így történt.

 Én meg inkább gyorsan letudtam a kötelező karácsonyi jópofizást, és hazajöttem. Csak, hogy újra elindulhassak. Mert igen, úgy, hogy a szívem máshova húz, csak nyűgnek éreztem, még a karácsonyt is.

Ahogy a kertkaput kinyitottam apró kis szívecskét rajzoltam a postaládán megülő fehér hóba. Néztem, ahogy az ujjam nyomán összenyomódnak, és feltorlódnak az apró pelyhek. Polt mint bennem az érzések. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan becsuktam magam mögött a kertkaput, majd az ajtóhoz vezető ösvényről letérve egy szívet kezdek kijárni a szűz hóban. A cipőm nyoma gyönyörűen kirajzolja a szívformát. A nappali ablakából pont rálátok. Utólag majd tuti értelmetlen cselekedetnek fog tűnni, de  hiába, így van ez, ha az ember szerelmes.  Ahogy felnéztem a hóból az ablakomra, a karácsonyfa fényei kivilágítottak az utcára. Nem rémlett, hogy égve hagytam volna, de amennyire szétszórt vagyok, simán. És így sokkal szebb látványt nyújt a ház, mintha ez az ablak is komor sötétséget árasztana, csak úgy, mint a többi. A ház most pont rám hasonlít. Már csak halványan tükröződik a vakolaton a kerítésre felfűzött égősor fénye, és innen pont belátni, hogy csak néhány apró izzó pislákol odabenn.  Mint bennem a remény, hogy holnap már újra velem lesz.

A hideg elől inkább bemenekültem a házba. Nem vagyok mazochista, hogy ennyit szenvedjek, direktbe.

Halkan nyitottam ki az ajtót, de még így is visszhangot vert az éjszaka üres csöndjébe. A meleg hirtelen csapta meg az átfagyosodott arcomat, olyan érzést keltve, mintha tűvel szurkálnák. Gyorsan levettem a kesztyűm, majd a kabátom zsebébe tuszkolva ledobtam az egészet egy székre. Cipőmre ügyeltem, hogy ne csöpögjem végig az egész előszobát, inkább gyorsan áttettem a csöpögtető tálcára. Ahogy indultam volna be a szobába a radiátoron megláttam a telefonomat. Látszik, ennyire figyeltem elinduláskor, hogy még ez is itthon maradt. A kijelzőre pillantva láttam, hogy többször is hívott. Már éppen hívtam volna vissza, amikor eszembe jutott, hogy már túl késő van. Biztosan alszik, és a szüleit sem lenne jó felébreszteni. Egy sóhaj kíséretében csúsztattam a zsebembe az apró készüléket. A háttérképem látványa csak még jobban növelte bennem a hiányát.

A lámpát nem kapcsoltam fel, mikor átmentem a nappalin, a karácsonyfaizzók épp elég fényt adtak ahhoz, hogy ne essek el. Lassan, mintha ólomból lennének a lábaim, fokról fokra másztam feljebb a lépcsőn. A közepénél, még visszafordultam. Pont, ahogy terveztem kiláttam a hó szívre, a karácsonyfa mellett.  Viszont a karácsonyfa alatt volt valami, ami eddig biztosan nem volt ott.

Lefele szinte hármasával ugrottam, csak, hogy minél hamarabb lent legyek. A fotel mellett hirtelen lefékeztem, onnan már teljesen biztosan láttam. Mindent. Mert ott volt. Ott volt Ő. Ott aludt, békésen, mintha minden nap ezt tenné, a karácsonyfám alatt.  A  haján megcsillantak az égők fénysugarai, az arca mérhetetlen békét árasztott. Tőlem néhány lépésre ott feküdt előttem életem legszebb ajándéka.

 Megfogtam a pokrócot, ami a fotelben hevert, és óvatosan ráterítettem. Majd csendben lefeküdtem szorosan hozzábújva. Magamra húztam az alkalmi takarónkat, és még egy utolsó pillantást vetettem a halványan megvilágított arcára.

Akárhogyan is indultak a dolgok, mégis ez volt életem eddigi legszebb karácsony éjszakája.

… Béke szálljon minden házra,..
Kis családra,… nagy családra!
Karácsonyfa fenyőága,…
… Hintsél békét… a világra!

Harmincadik"

Sziasztok!
Először is mindenkinek nagyon boldog, békés karácsonyt szeretnék kívánni! 
A videót amit találtam nem lehet kimondottan karácsonyinak nevezni, talán azért, mert az egyedüli, ami mindig eszembe jut a 'karácsonyi videó'-ról az Kimi videója...
Remélem mindenkinél jól sült el az ajándékozás, és kimaradt a családi veszekedés.
Még egyszer áldott ünnepeket mindannyiótoknak!!
Puszi
Dorcsa

„Lassan kortyolom a forró teámat, a kanapé sarkában terpeszkedve. Szüleimet nézem, akik vidáman, csillogó szemekkel mesélnek az elmúlt időszak történéseiről. Fél órája érkeztek, ők kocsival jöttek, hogy itt karácsonyozzanak.

Férjem anyukája is velünk fogja tölteni az ünnepeket. Érte a párom ment el, és már alig várom, hogy ideérjenek.

- Amúgy sütöttem bejglit is! – jelenti ki anyukám egy széles mosoly kíséretében.  – Tudom, hogy te nem annyira szereted, de hát Kimi csak megeszi majd! És Paula is biztosan örülni fog neki!

- Biztos!  Bár Kimi már így is bűnözik, mióta vége a szezonnak. A fára már alig jutott szaloncukor! – mutatok rá, bár nem feltűnő.

Tele van gömbökkel, girlandokkal, hópihékkel. Ha nem a miénk lenne még giccsesnek is nevezném. De így, hogy minden egyes díszt örömmel raktunk fel… Nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor a dobozból előszedegettük a díszeinket.  És Kimi mindegyiket, az összes oldaláról megszemléli, majd megmutogatja nekem is. (Igen, ha gömbről beszélünk, akkor roppant sok van…) Ha az ő családi díszül volt, akkor elmesélte a hozzá fűződő emlékeit, vagy hogy ,hogy került a családba, ha a miénk, akkor kérdezett. Aztán mindig felkerekedtünk, és a fát alaposan körbejárva megtaláltuk a legmegfelelőbb helyet neki.

- És hova raktátok volna a többit? - nézegeti apum is a fát – Szerintem előre látta, hogy nem lesz hely, és nem akarta, hogy problémát okozzon.

- Persze, aztán meg panaszkodik, mikor Mark megnyúzza, mert nem fér bele az autójába.

- De hát azt úgyis neki építik, nem?

- Hát jó, de…

- Akkor majd akkorára csinálják, hogy beleférjen! – dől hátra elégedetten.

- Ezt vele beszéld meg! – fordulok vissza a teámhoz, és kortyolok egy újabbat belőle.

Kinn már régóta esett a hó, a sötétben gyönyörűen mutatott a lámpák körül. Percenként néztem ki az ablakon, hiába jönnek majd Kimiék a másik irányból, így talán gyorsabban telik az idő. Nem szeretem, amikor ilyen időben vezet. Ilyenkor itt kellene ülni mellettem, neki is egy adag teával, esetleg forrócsokival, és bentről nézni ki, a hidegbe, a hópelyheket. Persze, tudom, jó embert féltek. Ha a házimunkában néha vannak is hiányosságai, vezetni azt tud, főleg, hogy az utakat is szépen takarítják, de akkor is… Szeretem. Nem tehetek róla. És féltem, mindig, amikor nincs mellettem.

- Mikor kezdődik újra a hajtás? – kérdezi anyum, a falinaptárt nézegetve.

- Mint látod, Kiminek majd csak jövőre. – utalok a fekete, néhol olvashatatlan ’pihi’ feliratokra, ami Kimi kézírásával a FIA gála és néhány nap kivételével minden decemberi napra be volt írva.

- És neked?

- Nekem folyamatosan van edzésem, Manyus hozzánk igazodik. Meg persze olyan is van, hogy csak egyedül, vagy Petetel együtt megyünk. Nekünk, ugye most vannak a versenyek, így kimarad a karácsonyi szünet.

- És Kimi nem szokott menni az edzésedre? – kérdez bele apum is.

- Amikor komoylan edzésem van, akkor nem. Minek üljön a hidegben? Inkább edz ő is. Ha meg csak szórakozgatok, akkor be szokott jönni, ha van kedve. Meg néha csatlakozik is.

- Tud korizni? – döbben meg anyukám.

- Azért ennyire nem kell meglepődni! Kb mindenki tud valamilyen szinten. Ő meg finn.  – teszem teljesen egyértelművé, a szerintem amúgy is világos helyzetet. -  Egyébként meg hokizott is.

- Akkor már értem miért szereted annyira! – mosolygott elégedetten.  Na persze…

- A témáról mielőtt jobban belelendülnétek le is lehet szállni! – állok fel, a csengő hangját hallva. Komolyan, kulcsot elővenni luxus, édesem?

- Sziasz… Szia Paula! – nyitom az ajtót. – Kimi?

- Szia drágám!  Még ellapátolja a havat a járdáról, de engem beküldött, hogy ne álljak kinn.

- Persze, nehogy megfázz így karácsonyra! – veszem el a kabátját, és felakasztom a fogasra, a szüleimé mellé. – és mik azok az nagy zacskók?

- Hoztam süteményt!  Kimi úgysem fog sokat enni belőlük, de gondoltam te örülnél nekik! – kezdi el egyből kicsomagolni a, ha jól látom, több tálcát.

- Várj, vigyük be a konyhába, ott egyből ki tudjuk rakni a pultra! – veszem el  az egyiket. – mekkora tálakat keressek nekik?- kiabálok ki, mert ő közben betért a nappaliba, köszönni a szüleimnek.

- Mindegy, majd többször újratöltjük! – hozza be a maradékot.

- Inni mit adhatok? Teát, vagy forraltbort? – bár se én se Kimi nem szeretjük, a szülők kedvéért összedobtunk egy adagot.

- Egy kis forraltbor nagyon jólesne! – kezd el kipakolni. – Tudod Angyalom, egyáltalán nem volt hideg a kocsiban, sőt, szinte már melegem volt, de a tudat, hogy kinn hideg van… Mi finnek nagyon érezzük. És én ilyenkor nagyon szeretem a meleg dolgokat. Mennyire aranyosak vagytok ezen a képen!

- Szerintem is! Tessék, nyugodtan menj be, majd én kipakolom a sütiket! – terelem be a nappaliba, majd az említett feladatnak látok. Közben persze én is megmosolygom a képet, amin Kimi egy verseny előtt épp azt magyarázza nagyban, hogy ő bizony nem száll kocsiba, ha én rosszul vagyok a hőségtől. Én meg teli erőmből cibálom rá a fejére a bukót.  A végére már mind a ketten csak nevettünk, és pont azt a pillanatot sikerült megörökíteni az egyik szerelőnek.

Szépen kirakom néhány tálba az összeset, ami szerencsére nem is  annyira sok, mint amennyinek látszott. 

Kisétálok a konyhából, és megállok a nappali ajtajában.  Annyira békés most minden. Szüleim Paulával vidáman beszélgetnek, a gyertya lángja lobog az asztalon, kinn sűrű pelyhekben esik a hó, és halkan szól egy karácsonyi CD. Azt hiszem ezt hívják ünnepi hangulatnak.

Boldogan mosolyogva fordulok meg, mikor meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtó.  És ez a mosoly csak szélesedik, amikor meglátom az ajtón belépő sapkás szőke csillogó szemeit.

- Már azt hittem elnyelt egy hókupac! – lépek közelebb, amíg ő leveszi a kabátját.

- Néha már én is! De majd tudták, hogy nincs értelme küzdeni, te úgyis úgy rájuk mosolyognál, hogy elolvadnak. – ölel meg, én meg a hideg pulcsijába temetem az arcom, ami, mint minden ilyen bókjára, most is teljesen vörös.

- Nagyon hideg van kinn? – simítom a kezeimet az arca két oldalára, amit a fagy pirosra csípett. Gyönyörű jégkék szemeivel, ahogy árad belőle a kinti hideg, még én is találónak érzem a Jégember nevet. Hiába mosolyog a szemeivel is, mégis érzem benne a tartást, a biztonságot. Olyan hirtelen önt el a fojtogató szeretet, hogy alig kapok levegőt. De ő is hasonlóképp érezhet, mert ha lehet, még szorosabban magához ölel, és minden hidegséget nélkülöző csókban részesít. Úgy érzem, hogy az előbb emlegetett hóbuckák helyett én válok cseppfolyóssá a karjai közt…”

A telefonom mindenre tekintet nélkül zenélt bele a nagy csöndbe. Pár pillanatig még ültem a fotelban, mire rájöttem, hogy hol vagyok, és talán fel kellene vennem, ha már ennyire kitartóan csöng.  Amíg elbotorkáltam a táskámig folyamatosan ugrottak be képek az álmomból. Egyszerűen úgy éreztem magam, mint aki nem képes felébredni, hiába nem voltam már ott. Megfogott az érzés, és nem tudtam szabadulni tőle.

- Haló… - szóltam bele, mikor végre sikerült kibogarásznom a táskámból.

- Szia! Csak nem aludtál? – hallottam meg nevetni azt a hangot, ami nem is olyan rég még érzelmektől túlfűtötten szólt hozzám.

- Ööö… De… egy kicsit! – kapartam össze egy viszonylag értelmes választ. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon honnan a fenéből rakott össze ennyi hülyeséget a tudatalattim. Az egy dolog, hogy karácson volt… De hogy vidám, a szüleimmel… Illetve, hogy Kimi a férjem!

- Akkor gyorsan készülj el, mert indulnánk ki a pályára! – tényleg, ő visz ki a pályára, hogy elég legyen később kimenni!

- Megyek, csak pár perc! – válaszoltam, aztán neki is láttam összedobálni a táskámba a nap túléléséhez okvetlen szükséges dolgokat.

- Átmegyek, hogy nehogy visszaaludj! – hallottam ahogy megint felnevetett, és még mielőtt tiltakozhattam volna már le is tette a telefont. Gyorsan becsuktam Pete ajtaját. Neki ugyanis esze ágában sem volt még ennyire korán sem kijönni, majd csak később, amikor hivatalosan is kellett. Én meg az előszobatükör előtt állva próbáltam magam felkészíteni arra, hogy látni fogom. Hallottam, ahogy kinyitja, majd bezárja maga mögött a szomszédos szoba ajtaját, aztán már az enyémen kopogott. Egy pillanatig még szorítottam a kilincset, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.

- Valójában már kész vagyok, csak… - akadtam el, mikor ránéztem. – bealudtam a fotelban.

- Mintha még mindig aludnál! Azért mehetünk? – mosolygott, de a szemeivel is. Olyan szívfájdítóan jól nézett ki. És egyszerűen nem értettem, hogy hogyan érezhetem ezt. Azért az álmok jól megkavarják az embereket.

- Persze…

Azt nem akartam az elején írni, mert lelőttem volna a poént (na jó, csak azoknak, akik a dőlt betűből nem jönnek rá) hogy az egész csak egy álom, és semmi olyan, hogy egy előre megírt x. fejezet lenne, amit most ide beillesztek. Csak a félreértések elkerülése végett.

Puszi mindenkinek! :) 

Huszonkilencedik"

Sziasztok!
Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar tudom hozni a folytatást, de aztán tegnap egyszer csak kész lett a rész! És egy jó kis pörgős kori-videót is találtam.
Illetve egy másik videót, ami annyira, de annyira tetszik... Talán kicsit korán van még a karácsonyi jókívánsághoz, de úgy érzem, ezt muszáj megosztanom veletek!! (Szerintem még karácsonykor is kirakom, annyira tetszik! :D )

Igazából ezek után nem is nagyon tudok mit mondani... Sok puszi mindenkinek!
Dorcsa

- Igazából semmi említésre méltó nem történik… Itt poshadok a napon. – ecseteltem a helyzetemet Petenek a telefonon keresztül. – Na jó, éppen most itt poshadok. Most jöttem ki a légkondicionált helységből.

- Hát mi meg most jöttünk be a fűtött terminálba, és örülök, hogy nem fagy már le a fülem! – nevetett a túloldalon.

- Ne aggódj, te is hamarosan jössz!

- Persze, lassan be kéne adnom a cuccokat… De ráér! mi ott a helyzet?

- Meleg van, a hotel kényelmes, Kateék meg két-három órán belül landolnak.

- És a Raikkönen?

- Már inkább Kimi…

- Igen??

- Meg fogsz lepődni, de ja.  – telepedtem le egy ott felejtett székre, és csak néztem a sürgő forgó embereket.

- És mindek köszönhető a változás?

- Őszintén? Nem tudom. Eleinte ment a szokásos, de aztán mintha bekattant volna neki valami az ürességben… Egész emberi lett… - próbáltam összefoglalni az elmúlt napok tapasztalatát.

- Rólam van szó? – hallottam meg magam mögül a hangját, minek hatására majdnem elejtettem a telefonomat. Bár annak mindegy. Elég strapabíró, gyakran csúszott ki a zsebemből a jégen, ami szintén nem kellemes.

- … Bár úgy tűnik azt még nem tudja, hogy nem illik hallgatózni, vagy ha mégis, akkor ne dumáljon bele a telefonba! -  fordulok felé ültemben, és próbálok csúnyán nézni. Ő meg mosolyog. Vagy valami olyasmi, mert a szemét nem látom a napszemüvegtől. Anélkül meg elég nehéz megállapítani, hogy az illető mit is akar valójában.

- Te, akkor egész jó fejlődési tendenciát mutat! – használta Manyus egyik kedvenc kifejezését drága partnerem. Persze az edzőnk ezt a mi teljesítményünkre mondja, de hát sebaj…

- Bizony ám! – nevettem bele a telefonba.

- Amúgy ezt el is higgyem?

- Majd idetolod a képed, és felméred a helyzetet a saját szemeddel!.. Viszont leteszem, mert elég frusztráló tudni, hogy rám várnak, miközben itt cseverészem veled. Meg amúgy is! Neked lassan be kéne adni a csomagodat!

- Angyalka! Itt még Vb lázban égnek az emberek! Előreengedtek a sorban, a hölgy csak szó nélkül elvette a  kártyámat, és intézte a dolgokat! Hagynak érvényesülni! – büszkélkedett.

- És te ezt pofátlanul ki is használod! – mutattam rá. Mert közben már magam előtt láttam az önelégült fejét.

- Ki bizony! Na szia! Puszi!

- Puszi, jó utat! És csak óvatosan! .. …Ja, és Pete!... Ne lepődj meg, de itt másik irányba van a forgalom!

- Azért nem vagyok hülye! Annyira! – köszönt el, majd bontottuk a vonalat.

- Már rád is érek! – álltam fel, hogy ne kelljen annyira lenéznie rám.

- Ebéd?

- Részemről jöhet! Merre? – majd szó nélkül követni kezdtem, mikor elindult. Kicsit hülye érzés volt, hogy hallotta a beszélgetést. De úgy voltam vele, hogy annyira csak nem lepődött meg rajta! Eddig is nyíltan vállaltam a véleményemet, csak talán kicsit udvariasabb köntösben.

…

- Szóval kezdek emberi lenni? – kérdezte egyszer csak, rezzenéstelen arccal. Én meg majdnem félrenyeltem a salátámat. Na most nem kellene elcseszni a dolgokat, és akkor egész jól is kijöhetek belőle!

- Én úgy érzem… - válaszoltam, mikor végre sikerült lenyelnem a falatot.

- Örülök! – mosolyodott el úgy ténylegesen. Most, hogy szemüveg sem takarta, látszott a szeme is. Nagyon jól állt neki, hogy mosolyog! Sőt!

- Lehet, hogy kicsit hülye megfogalmazás… De valahogy nem találtam jobbat. – igyekeztem menteni a menthetőt.

- Amúgy szerintem is…. Mármint kezdek normalizálódni. – magyarázta az értetlen tekintetemet látva.

- Akkor jó, hogy nem csak az én tapasztalatom ez!

- Biztos hallottad már az okát? – én csak tagadólag ráztam a fejem. kíváncsi voltam az ő verziójára. – Volt egyszer egy feleségem…

- Mint valami népmesében! – nem állt szándékomban közbeszólni, de egyszerűen ezt nem tudtam megállni.

- Nagyon nem!

- Bocsi…

- Ősszel elváltunk. Eleinte még tényleg jó volt, aztán megváltozott minden. Már csak úgy megszokásból voltam neki, csak azért ragaszkodott, mert hát a férje vagyok. Nem mellesleg híres, és pénzem is van… Miután papíron elváltunk, ő még elég sokáig próbálkozott. Mindennel. De már nem tud befolyásolni. Már nem.

- Aha… - ezt volt úgy a legértelmesebb válasz, ami hirtelen eszembe jutott. És csak részben azért, mert még soha nem hallottam ennyit beszélni. Valójában csak annyit tudtam, hogy még nyomul a felesége. De azért, hogy valaki a pénzedért együttlegyen veled, aztán még rád akaszkodjon…

- Ezt a változást vettétek észre! – hajolt vissza a krumplija felé, mintha mi sem történt volna.

- Sok sikert hozzá! …És ha bármi segítségre van szükséged, csak szólj! -  vettem a bátorságot és megsimítottam óvatosan a bal kezét, amit az asztalon pihentetett.

- Köszönöm! – nézett fel hálásan. – Kérdezhetek valamit?

- Nyugodtan! Max nem válaszolok!

- Miért vagy ennyire kedves? Mármint nem csak te, úgy mind. Azok után, amilyen voltam. – én meg csak pislogtam. Komolyan, ha ezentúl ilyenekről fogunk beszélni, át kell kapcsolnom programoznom magamat, hogy a barátok kategóriába tehessem.

- Nem szokásom sokáig haragudni az emberekre. Mármint apróságokért. Ha jó okom van, akkor persze egy életre meg tudok utálni valakit.. De ez más téma.  – ittam bele gyorsan a kólámba, hogy ne tűnjön fel neki, hogy zavarban vagyok.  – Egyébként meg pontosan tudom milyen új nézőpontokkal újrakezdeni az életet.

- Semmiség az, hogy nem első lettél, csupán második?

- Bizonyos szempontból az. Nem fogom neked elkezdeni magyarázgatni, csak hidd el, hogy nekem nem számít.

- Fura egy lány vagy te. – morogta bele a kávéjába, hogy nem tudtam most meg kellene hallanom, vagy sem.

- Sokan mondták már. És nem alaptalanul! – válaszoltam én is a sajátomnak.

- Kérdezhetek még? – nyitotta ki előttem az étterem ajtaját.

- Csak nyugodtan! – tettem fel én is a napszemüveget, amit előző nap vettem. Hiába számoltam azzal, hogy meleg lesz, a francnak se gondoltam volna, hogy a nap is ennyire fog sütni. Pedig egész logikus.

- Milyen érzés ez az élet újrakezdés dolog?

- Bonyolult! Határozottan.  – kezdtem inkább az aszfaltot bámulni. Ekkor tűnt csak fel, hogy nem arra megyünk, ahol én eddig töltöttem az időmet, a kellemes kis légkondim felé. – hova megyünk?

- Gondoltam körbesétáljuk a pályát, ha nem gond. – a hangján azért hallottam, hogy óvatos, de megint nem láthattam semmit a szemüvege miatt.

- Nem, ha visszatalálsz!

- Bízz bennem! Azért ennyire ismerem itt a terepet!

- Elhiszem…

- Szóval hol is tartottál? – kezdett noszogtatni egy csendben megtett kanyar után.

- Először nem tudtam róla, hogy megváltozott az életem. Aztán, mikor rájöttem, igyekeztem visszaalakítani az eredetit. De nem ment annyira könnyen. Így végül egy mondhatni ’harmadik életem’ ez, teljesen máshol, más szellemiségben, mint az eddigiek. És igazából csak addig nehéz ez az egész, amíg biztosan nem érzed, hogy jól döntöttél. Ha már ott van benned, hogy igen, ez ezerszer jobb, mint az eddigi, akkor már nem érzed olyan nehéznek a küzdelmet.

- Én biztosan érzem, hogy jól döntöttem. Sőt… - mosolygott megint, kifürkészhetetlenül.