Huszonkilencedik"

Sziasztok!
Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar tudom hozni a folytatást, de aztán tegnap egyszer csak kész lett a rész! És egy jó kis pörgős kori-videót is találtam.
Illetve egy másik videót, ami annyira, de annyira tetszik... Talán kicsit korán van még a karácsonyi jókívánsághoz, de úgy érzem, ezt muszáj megosztanom veletek!! (Szerintem még karácsonykor is kirakom, annyira tetszik! :D )

Igazából ezek után nem is nagyon tudok mit mondani... Sok puszi mindenkinek!
Dorcsa

- Igazából semmi említésre méltó nem történik… Itt poshadok a napon. – ecseteltem a helyzetemet Petenek a telefonon keresztül. – Na jó, éppen most itt poshadok. Most jöttem ki a légkondicionált helységből.

- Hát mi meg most jöttünk be a fűtött terminálba, és örülök, hogy nem fagy már le a fülem! – nevetett a túloldalon.

- Ne aggódj, te is hamarosan jössz!

- Persze, lassan be kéne adnom a cuccokat… De ráér! mi ott a helyzet?

- Meleg van, a hotel kényelmes, Kateék meg két-három órán belül landolnak.

- És a Raikkönen?

- Már inkább Kimi…

- Igen??

- Meg fogsz lepődni, de ja.  – telepedtem le egy ott felejtett székre, és csak néztem a sürgő forgó embereket.

- És mindek köszönhető a változás?

- Őszintén? Nem tudom. Eleinte ment a szokásos, de aztán mintha bekattant volna neki valami az ürességben… Egész emberi lett… - próbáltam összefoglalni az elmúlt napok tapasztalatát.

- Rólam van szó? – hallottam meg magam mögül a hangját, minek hatására majdnem elejtettem a telefonomat. Bár annak mindegy. Elég strapabíró, gyakran csúszott ki a zsebemből a jégen, ami szintén nem kellemes.

- … Bár úgy tűnik azt még nem tudja, hogy nem illik hallgatózni, vagy ha mégis, akkor ne dumáljon bele a telefonba! -  fordulok felé ültemben, és próbálok csúnyán nézni. Ő meg mosolyog. Vagy valami olyasmi, mert a szemét nem látom a napszemüvegtől. Anélkül meg elég nehéz megállapítani, hogy az illető mit is akar valójában.

- Te, akkor egész jó fejlődési tendenciát mutat! – használta Manyus egyik kedvenc kifejezését drága partnerem. Persze az edzőnk ezt a mi teljesítményünkre mondja, de hát sebaj…

- Bizony ám! – nevettem bele a telefonba.

- Amúgy ezt el is higgyem?

- Majd idetolod a képed, és felméred a helyzetet a saját szemeddel!.. Viszont leteszem, mert elég frusztráló tudni, hogy rám várnak, miközben itt cseverészem veled. Meg amúgy is! Neked lassan be kéne adni a csomagodat!

- Angyalka! Itt még Vb lázban égnek az emberek! Előreengedtek a sorban, a hölgy csak szó nélkül elvette a  kártyámat, és intézte a dolgokat! Hagynak érvényesülni! – büszkélkedett.

- És te ezt pofátlanul ki is használod! – mutattam rá. Mert közben már magam előtt láttam az önelégült fejét.

- Ki bizony! Na szia! Puszi!

- Puszi, jó utat! És csak óvatosan! .. …Ja, és Pete!... Ne lepődj meg, de itt másik irányba van a forgalom!

- Azért nem vagyok hülye! Annyira! – köszönt el, majd bontottuk a vonalat.

- Már rád is érek! – álltam fel, hogy ne kelljen annyira lenéznie rám.

- Ebéd?

- Részemről jöhet! Merre? – majd szó nélkül követni kezdtem, mikor elindult. Kicsit hülye érzés volt, hogy hallotta a beszélgetést. De úgy voltam vele, hogy annyira csak nem lepődött meg rajta! Eddig is nyíltan vállaltam a véleményemet, csak talán kicsit udvariasabb köntösben.

…

- Szóval kezdek emberi lenni? – kérdezte egyszer csak, rezzenéstelen arccal. Én meg majdnem félrenyeltem a salátámat. Na most nem kellene elcseszni a dolgokat, és akkor egész jól is kijöhetek belőle!

- Én úgy érzem… - válaszoltam, mikor végre sikerült lenyelnem a falatot.

- Örülök! – mosolyodott el úgy ténylegesen. Most, hogy szemüveg sem takarta, látszott a szeme is. Nagyon jól állt neki, hogy mosolyog! Sőt!

- Lehet, hogy kicsit hülye megfogalmazás… De valahogy nem találtam jobbat. – igyekeztem menteni a menthetőt.

- Amúgy szerintem is…. Mármint kezdek normalizálódni. – magyarázta az értetlen tekintetemet látva.

- Akkor jó, hogy nem csak az én tapasztalatom ez!

- Biztos hallottad már az okát? – én csak tagadólag ráztam a fejem. kíváncsi voltam az ő verziójára. – Volt egyszer egy feleségem…

- Mint valami népmesében! – nem állt szándékomban közbeszólni, de egyszerűen ezt nem tudtam megállni.

- Nagyon nem!

- Bocsi…

- Ősszel elváltunk. Eleinte még tényleg jó volt, aztán megváltozott minden. Már csak úgy megszokásból voltam neki, csak azért ragaszkodott, mert hát a férje vagyok. Nem mellesleg híres, és pénzem is van… Miután papíron elváltunk, ő még elég sokáig próbálkozott. Mindennel. De már nem tud befolyásolni. Már nem.

- Aha… - ezt volt úgy a legértelmesebb válasz, ami hirtelen eszembe jutott. És csak részben azért, mert még soha nem hallottam ennyit beszélni. Valójában csak annyit tudtam, hogy még nyomul a felesége. De azért, hogy valaki a pénzedért együttlegyen veled, aztán még rád akaszkodjon…

- Ezt a változást vettétek észre! – hajolt vissza a krumplija felé, mintha mi sem történt volna.

- Sok sikert hozzá! …És ha bármi segítségre van szükséged, csak szólj! -  vettem a bátorságot és megsimítottam óvatosan a bal kezét, amit az asztalon pihentetett.

- Köszönöm! – nézett fel hálásan. – Kérdezhetek valamit?

- Nyugodtan! Max nem válaszolok!

- Miért vagy ennyire kedves? Mármint nem csak te, úgy mind. Azok után, amilyen voltam. – én meg csak pislogtam. Komolyan, ha ezentúl ilyenekről fogunk beszélni, át kell kapcsolnom programoznom magamat, hogy a barátok kategóriába tehessem.

- Nem szokásom sokáig haragudni az emberekre. Mármint apróságokért. Ha jó okom van, akkor persze egy életre meg tudok utálni valakit.. De ez más téma.  – ittam bele gyorsan a kólámba, hogy ne tűnjön fel neki, hogy zavarban vagyok.  – Egyébként meg pontosan tudom milyen új nézőpontokkal újrakezdeni az életet.

- Semmiség az, hogy nem első lettél, csupán második?

- Bizonyos szempontból az. Nem fogom neked elkezdeni magyarázgatni, csak hidd el, hogy nekem nem számít.

- Fura egy lány vagy te. – morogta bele a kávéjába, hogy nem tudtam most meg kellene hallanom, vagy sem.

- Sokan mondták már. És nem alaptalanul! – válaszoltam én is a sajátomnak.

- Kérdezhetek még? – nyitotta ki előttem az étterem ajtaját.

- Csak nyugodtan! – tettem fel én is a napszemüveget, amit előző nap vettem. Hiába számoltam azzal, hogy meleg lesz, a francnak se gondoltam volna, hogy a nap is ennyire fog sütni. Pedig egész logikus.

- Milyen érzés ez az élet újrakezdés dolog?

- Bonyolult! Határozottan.  – kezdtem inkább az aszfaltot bámulni. Ekkor tűnt csak fel, hogy nem arra megyünk, ahol én eddig töltöttem az időmet, a kellemes kis légkondim felé. – hova megyünk?

- Gondoltam körbesétáljuk a pályát, ha nem gond. – a hangján azért hallottam, hogy óvatos, de megint nem láthattam semmit a szemüvege miatt.

- Nem, ha visszatalálsz!

- Bízz bennem! Azért ennyire ismerem itt a terepet!

- Elhiszem…

- Szóval hol is tartottál? – kezdett noszogtatni egy csendben megtett kanyar után.

- Először nem tudtam róla, hogy megváltozott az életem. Aztán, mikor rájöttem, igyekeztem visszaalakítani az eredetit. De nem ment annyira könnyen. Így végül egy mondhatni ’harmadik életem’ ez, teljesen máshol, más szellemiségben, mint az eddigiek. És igazából csak addig nehéz ez az egész, amíg biztosan nem érzed, hogy jól döntöttél. Ha már ott van benned, hogy igen, ez ezerszer jobb, mint az eddigi, akkor már nem érzed olyan nehéznek a küzdelmet.

- Én biztosan érzem, hogy jól döntöttem. Sőt… - mosolygott megint, kifürkészhetetlenül.