Harmincadik"

Sziasztok!
Először is mindenkinek nagyon boldog, békés karácsonyt szeretnék kívánni! 
A videót amit találtam nem lehet kimondottan karácsonyinak nevezni, talán azért, mert az egyedüli, ami mindig eszembe jut a 'karácsonyi videó'-ról az Kimi videója...
Remélem mindenkinél jól sült el az ajándékozás, és kimaradt a családi veszekedés.
Még egyszer áldott ünnepeket mindannyiótoknak!!
Puszi
Dorcsa

„Lassan kortyolom a forró teámat, a kanapé sarkában terpeszkedve. Szüleimet nézem, akik vidáman, csillogó szemekkel mesélnek az elmúlt időszak történéseiről. Fél órája érkeztek, ők kocsival jöttek, hogy itt karácsonyozzanak.

Férjem anyukája is velünk fogja tölteni az ünnepeket. Érte a párom ment el, és már alig várom, hogy ideérjenek.

- Amúgy sütöttem bejglit is! – jelenti ki anyukám egy széles mosoly kíséretében.  – Tudom, hogy te nem annyira szereted, de hát Kimi csak megeszi majd! És Paula is biztosan örülni fog neki!

- Biztos!  Bár Kimi már így is bűnözik, mióta vége a szezonnak. A fára már alig jutott szaloncukor! – mutatok rá, bár nem feltűnő.

Tele van gömbökkel, girlandokkal, hópihékkel. Ha nem a miénk lenne még giccsesnek is nevezném. De így, hogy minden egyes díszt örömmel raktunk fel… Nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor a dobozból előszedegettük a díszeinket.  És Kimi mindegyiket, az összes oldaláról megszemléli, majd megmutogatja nekem is. (Igen, ha gömbről beszélünk, akkor roppant sok van…) Ha az ő családi díszül volt, akkor elmesélte a hozzá fűződő emlékeit, vagy hogy ,hogy került a családba, ha a miénk, akkor kérdezett. Aztán mindig felkerekedtünk, és a fát alaposan körbejárva megtaláltuk a legmegfelelőbb helyet neki.

- És hova raktátok volna a többit? - nézegeti apum is a fát – Szerintem előre látta, hogy nem lesz hely, és nem akarta, hogy problémát okozzon.

- Persze, aztán meg panaszkodik, mikor Mark megnyúzza, mert nem fér bele az autójába.

- De hát azt úgyis neki építik, nem?

- Hát jó, de…

- Akkor majd akkorára csinálják, hogy beleférjen! – dől hátra elégedetten.

- Ezt vele beszéld meg! – fordulok vissza a teámhoz, és kortyolok egy újabbat belőle.

Kinn már régóta esett a hó, a sötétben gyönyörűen mutatott a lámpák körül. Percenként néztem ki az ablakon, hiába jönnek majd Kimiék a másik irányból, így talán gyorsabban telik az idő. Nem szeretem, amikor ilyen időben vezet. Ilyenkor itt kellene ülni mellettem, neki is egy adag teával, esetleg forrócsokival, és bentről nézni ki, a hidegbe, a hópelyheket. Persze, tudom, jó embert féltek. Ha a házimunkában néha vannak is hiányosságai, vezetni azt tud, főleg, hogy az utakat is szépen takarítják, de akkor is… Szeretem. Nem tehetek róla. És féltem, mindig, amikor nincs mellettem.

- Mikor kezdődik újra a hajtás? – kérdezi anyum, a falinaptárt nézegetve.

- Mint látod, Kiminek majd csak jövőre. – utalok a fekete, néhol olvashatatlan ’pihi’ feliratokra, ami Kimi kézírásával a FIA gála és néhány nap kivételével minden decemberi napra be volt írva.

- És neked?

- Nekem folyamatosan van edzésem, Manyus hozzánk igazodik. Meg persze olyan is van, hogy csak egyedül, vagy Petetel együtt megyünk. Nekünk, ugye most vannak a versenyek, így kimarad a karácsonyi szünet.

- És Kimi nem szokott menni az edzésedre? – kérdez bele apum is.

- Amikor komoylan edzésem van, akkor nem. Minek üljön a hidegben? Inkább edz ő is. Ha meg csak szórakozgatok, akkor be szokott jönni, ha van kedve. Meg néha csatlakozik is.

- Tud korizni? – döbben meg anyukám.

- Azért ennyire nem kell meglepődni! Kb mindenki tud valamilyen szinten. Ő meg finn.  – teszem teljesen egyértelművé, a szerintem amúgy is világos helyzetet. -  Egyébként meg hokizott is.

- Akkor már értem miért szereted annyira! – mosolygott elégedetten.  Na persze…

- A témáról mielőtt jobban belelendülnétek le is lehet szállni! – állok fel, a csengő hangját hallva. Komolyan, kulcsot elővenni luxus, édesem?

- Sziasz… Szia Paula! – nyitom az ajtót. – Kimi?

- Szia drágám!  Még ellapátolja a havat a járdáról, de engem beküldött, hogy ne álljak kinn.

- Persze, nehogy megfázz így karácsonyra! – veszem el a kabátját, és felakasztom a fogasra, a szüleimé mellé. – és mik azok az nagy zacskók?

- Hoztam süteményt!  Kimi úgysem fog sokat enni belőlük, de gondoltam te örülnél nekik! – kezdi el egyből kicsomagolni a, ha jól látom, több tálcát.

- Várj, vigyük be a konyhába, ott egyből ki tudjuk rakni a pultra! – veszem el  az egyiket. – mekkora tálakat keressek nekik?- kiabálok ki, mert ő közben betért a nappaliba, köszönni a szüleimnek.

- Mindegy, majd többször újratöltjük! – hozza be a maradékot.

- Inni mit adhatok? Teát, vagy forraltbort? – bár se én se Kimi nem szeretjük, a szülők kedvéért összedobtunk egy adagot.

- Egy kis forraltbor nagyon jólesne! – kezd el kipakolni. – Tudod Angyalom, egyáltalán nem volt hideg a kocsiban, sőt, szinte már melegem volt, de a tudat, hogy kinn hideg van… Mi finnek nagyon érezzük. És én ilyenkor nagyon szeretem a meleg dolgokat. Mennyire aranyosak vagytok ezen a képen!

- Szerintem is! Tessék, nyugodtan menj be, majd én kipakolom a sütiket! – terelem be a nappaliba, majd az említett feladatnak látok. Közben persze én is megmosolygom a képet, amin Kimi egy verseny előtt épp azt magyarázza nagyban, hogy ő bizony nem száll kocsiba, ha én rosszul vagyok a hőségtől. Én meg teli erőmből cibálom rá a fejére a bukót.  A végére már mind a ketten csak nevettünk, és pont azt a pillanatot sikerült megörökíteni az egyik szerelőnek.

Szépen kirakom néhány tálba az összeset, ami szerencsére nem is  annyira sok, mint amennyinek látszott. 

Kisétálok a konyhából, és megállok a nappali ajtajában.  Annyira békés most minden. Szüleim Paulával vidáman beszélgetnek, a gyertya lángja lobog az asztalon, kinn sűrű pelyhekben esik a hó, és halkan szól egy karácsonyi CD. Azt hiszem ezt hívják ünnepi hangulatnak.

Boldogan mosolyogva fordulok meg, mikor meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtó.  És ez a mosoly csak szélesedik, amikor meglátom az ajtón belépő sapkás szőke csillogó szemeit.

- Már azt hittem elnyelt egy hókupac! – lépek közelebb, amíg ő leveszi a kabátját.

- Néha már én is! De majd tudták, hogy nincs értelme küzdeni, te úgyis úgy rájuk mosolyognál, hogy elolvadnak. – ölel meg, én meg a hideg pulcsijába temetem az arcom, ami, mint minden ilyen bókjára, most is teljesen vörös.

- Nagyon hideg van kinn? – simítom a kezeimet az arca két oldalára, amit a fagy pirosra csípett. Gyönyörű jégkék szemeivel, ahogy árad belőle a kinti hideg, még én is találónak érzem a Jégember nevet. Hiába mosolyog a szemeivel is, mégis érzem benne a tartást, a biztonságot. Olyan hirtelen önt el a fojtogató szeretet, hogy alig kapok levegőt. De ő is hasonlóképp érezhet, mert ha lehet, még szorosabban magához ölel, és minden hidegséget nélkülöző csókban részesít. Úgy érzem, hogy az előbb emlegetett hóbuckák helyett én válok cseppfolyóssá a karjai közt…”

A telefonom mindenre tekintet nélkül zenélt bele a nagy csöndbe. Pár pillanatig még ültem a fotelban, mire rájöttem, hogy hol vagyok, és talán fel kellene vennem, ha már ennyire kitartóan csöng.  Amíg elbotorkáltam a táskámig folyamatosan ugrottak be képek az álmomból. Egyszerűen úgy éreztem magam, mint aki nem képes felébredni, hiába nem voltam már ott. Megfogott az érzés, és nem tudtam szabadulni tőle.

- Haló… - szóltam bele, mikor végre sikerült kibogarásznom a táskámból.

- Szia! Csak nem aludtál? – hallottam meg nevetni azt a hangot, ami nem is olyan rég még érzelmektől túlfűtötten szólt hozzám.

- Ööö… De… egy kicsit! – kapartam össze egy viszonylag értelmes választ. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon honnan a fenéből rakott össze ennyi hülyeséget a tudatalattim. Az egy dolog, hogy karácson volt… De hogy vidám, a szüleimmel… Illetve, hogy Kimi a férjem!

- Akkor gyorsan készülj el, mert indulnánk ki a pályára! – tényleg, ő visz ki a pályára, hogy elég legyen később kimenni!

- Megyek, csak pár perc! – válaszoltam, aztán neki is láttam összedobálni a táskámba a nap túléléséhez okvetlen szükséges dolgokat.

- Átmegyek, hogy nehogy visszaaludj! – hallottam ahogy megint felnevetett, és még mielőtt tiltakozhattam volna már le is tette a telefont. Gyorsan becsuktam Pete ajtaját. Neki ugyanis esze ágában sem volt még ennyire korán sem kijönni, majd csak később, amikor hivatalosan is kellett. Én meg az előszobatükör előtt állva próbáltam magam felkészíteni arra, hogy látni fogom. Hallottam, ahogy kinyitja, majd bezárja maga mögött a szomszédos szoba ajtaját, aztán már az enyémen kopogott. Egy pillanatig még szorítottam a kilincset, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.

- Valójában már kész vagyok, csak… - akadtam el, mikor ránéztem. – bealudtam a fotelban.

- Mintha még mindig aludnál! Azért mehetünk? – mosolygott, de a szemeivel is. Olyan szívfájdítóan jól nézett ki. És egyszerűen nem értettem, hogy hogyan érezhetem ezt. Azért az álmok jól megkavarják az embereket.

- Persze…

Azt nem akartam az elején írni, mert lelőttem volna a poént (na jó, csak azoknak, akik a dőlt betűből nem jönnek rá) hogy az egész csak egy álom, és semmi olyan, hogy egy előre megírt x. fejezet lenne, amit most ide beillesztek. Csak a félreértések elkerülése végett.

Puszi mindenkinek! :)