2012. október 30., kedd

Huszonötödik"


Hallihó!
Meg is hoztam az újabb részt.
Jajj, és megtudtam, hogy pl a Mártában már van hó. Sőt szánkóztak is azok a piszkosul szerencsés emberek... Komolyan mondom annyira irigy vagyok rájuk, hogy csak na!
Nem tud valaki, valami Budapesthez közelebbi helyet, ahogy szintén van hó, és engem  is szívesen látnak?
Ha gondoljátok viszek mondjuk sütit cserébe... :D
Addig is jó olvasást, és akinél hó van, az élvezze ki helyettem is!
Puszi, na meg persze a videó. :)
Dorcsa



- Fáradt vagy? – kérdezte, miközben az út helyett engem nézett.
- Inkább álmos. Nem sikerült kialudnom a repülőn. – erőltettem meg magam, hogy megint kinyissam a szememet.
- Nem volt kényelmes?
- De nagyon, csak zavar a rázkódás. A busszal, vonattal semmi bajom nincs, ott simán megy, de a repülőt valahogy nem bírom. – vázoltam a helyzetet. – Egy kicsit sikerült, aztán később mindig felébredtem. Így, ami nem megy, azt nem kell erőltetni alapon nem is próbálkoztam vele.
- Ami miatt most mindjárt elalszol.
- Nem most, most csak a szemeimet pihentetem. Majd a hotelben. – hunytam be újra a szememet, a két férfi nevetése mellett.
Viszonylag rendben megérkezett a repülő, itt meg meleg van, és fényesség. Ahhoz képest, hogy honnan jövünk, azért meglepő a nagy páratartalom, és az, hogy csak kiteszi az ember a lábát a repülőből, és máris leizzad.
Persze a reptéren már várt minket egy bérelt kocsi, benne a GPSel, hogy mégis hol van a szállodánk.  Kimi kérdés nélkül bevágódott a vezetőülésre, de most nem nagyon bántam, eszem ágában nem volt ennyire kimerülten nekiállni a másik oldalon vezetni. Persze, majd később kipróbálom, mert hát ezt csakazértis ki kell, de nem most.
- És mit írogattál annyit? – kérdezett rá hátulról Mark.
- Csak dolgoztam, mert ha már időm van, ne legyen annyira üresjárat.
- Elemezted a versenyeteket?
- Nem, könyvekből írok színdarabokat.
- Minek neked a versenyzés mellé másik munka? – kapcsolódott be Kimi is.
- Egyrészt, mert szeretek több lábon állni, másrészt, mert így mindig van mit csinálnom, olyan, amit szeretek.
- Aha… - fejtette ki tömören a véleményét. Jó, megértem, sokan hülyének néznek, hiszen így is annyit dolgozom, hogy csak na. De ha egyszer szeretem csinálni…
Azért szeretem annyira, mert ilyenkor, pont mint a korinál, teljesen megszűnik számomra a külvilág.  Csak olvasok, és fantáziálok. De mégis valamilyen szinten irányított fantázia, csak a könyv meg a színdarab közti kapcsolaton gondolkozom, és sikerül megfeledkeznem a múltról. Persze ennek régebben nagyobb szerepe volt, de ma már része az életemnek, hiába nincs szükség a terápiás hatásaira.
Végül egy extrapuccos hotel parkolójában álltunk meg, és mire sikerült kikászálódnom az autóból, a fiúk már ki is rakták a csomagokat.
- Ti mindig ennyire drága helyen szálltok meg? – álltam meg mellettük, miközben még mindig a magas épületet bámultam.
- Ja. Baj? – csapta le a csomagtartót a Jégember, majd a riasztót bekapcsolva elindult a csomagommal befele.
- Csak meglepődtem. – zárkóztam fel gyorsan. – Ebban a sportban az a lényeg, hogy minél fényűzőbb legyen ugye?
- Ezt hogy érted?
- Hát, hogy a médiának éltek. mindent a lehető legnagyobb nyilvánossággal csináltok, rengeteg interjú, fotózás… rajongók tömkelege. – torpantam meg, mikor a parkolóból kiérve feltűnt a minimum tíz busznyi rajongó. De emeletes busz!
- Nem. Mindenre tapadnak. Mi versenyzünk. – fordult be a kordonnal elkerített rész mögé, és igyekezett úgy tenni, mint aki ott sincs. Persze nem tudom, hogy mégis hogy képzelte, hiszen nekem nagyon úgy tűnt, hogy csak rá vár az összes itt toporgó tinilány.
- Nem kellett volna megállni autogramozni? – kérdeztem tőlük, mikor végre beértünk a hotel aulájába.
- Nem, azt majd a későbbi program. – magyarázta Mark, miközben Kimi már ki is kérte a szobakulcsát.
- Itt programhoz van kötve, hogy mikor találkozhat a rajongókkal? – döbbentem meg teljesen.
- Nem, csak amikor nem muszáj, akkor inkább kihagyja.
- Azért ez így nem kicsit fura! Natalie Norata. – léptem én is a recepcióhoz.
- Ön is a Fotus F1 Teamhoz tartozik? – nézett fel a monitorról a nő.
- Az ő meghívásukra vagyok itt, és a Rexona miatt.
- Meg is van. Szobatársa mikor érkezik? – nyúlt a kulcsért.
- Ki a szobatársam? – kérdeztem vissza. Attól függ ugyanis, hogy a Lotus, vagy a Rexona, vagy tudom is én, hogy ki szervezi ezt, hogy gondolkozott. Óvodás módszer: Kate-tel tesz egy szobába, és a fiúk a másikba, vagy felnőttebb gondolkodás, ami megengedi a koedukált szobát, így Pete-tel kerülök egybe.
- Kate Lübizt.
- Akkor pénteken. – szóval óvodás módszer. Nehogy a fiúk túl sok rosszba bevigyenek…
- Köszönöm. Kellemes itt tartózkodást, és bármi problémája, vagy kérdése van, forduljon a hotel személyzetéhez bizalommal. Bármikor szívesen állunk az ön rendelkezésére, a kényelme érdekében. – darálta el a betanult szöveget, majd a kulcsot a kezembe nyomva fordult is a következő vendéghez.

- Órádat állítsd át, és az itteni idő szerint fél 5kor kell mennünk a fotózásra. – fordult hozzám Mark már a liftben.
- És hova kell menni?
- A z lőtérben találkozunk négykor, és együtt megyünk onnan. Az úgy jó?
- Persze. Addig kicsit pihenek.
A szobámba belépve Kimi csak ledobta a táskámat a földre, majd caplatott is tovább a folyosón. Én meg csak szájtátva álltam a folyosón. Az oké, hogy eddig is szálltam meg csilivili szállodákban, meg luxusban a versenyeken, és nem vagyok olyan nélkülöző, hogy eddig csak motelekben töltsem a vakációimat, de ezt a rengeteg fényűzést még meg kell szoknom. Az egészen látszott, nagyon arra mennek, hogy megmutassák mennyire gazdagok, és mindent megtehetnek. Például a hatalmas házimozi rendszert, a kanapékat, az ál kandallót nem hiszem, hogy túl gyakran használnák a vendégek. Mondjuk a kanapékat még csak-csak, ha ide jön mindenki a Lotustól, hogy nagyot bulizzanak, akkor le tudnak ülni, de a tévénézés helyett sokkal érdekesebb szétnézni egy idegen városban, országban, kultúrában.
 végül már nem is nézelődök, csak bevonszolom a sporttáskám a hálóba, és egy gyorsan előtúrt bő alvópólóban az ágyra vetem magam. Utálom a selymet, de most ez sem tudott zavarni, pillanatok múlva már aludtam is.


- Itt is vagyok. – fékeztem le nagy lendületből Mark mögött. Határozottan jót tett, hogy sikerült kialudnom magam, bár kicsit megcsúsztam az idővel, mégsem késtem.
- Akkor már csak Kimire kell várnunk. – nézett az órájára színpadiasan.
- Őt ismerve még tuti húzza a lóbőrt! – hallottam meg egy szintén vidám hangot magam mellől.
- Romain! De jó! El s felejtettem, hogy te is jössz! – adtam puszit neki. Határozottan sokkal jobb volt a kapcsolatunk első pillanattól fogva, mint Kimivel, és szerintem nyugodtan mondhatom, hogy barátok is lettünk.
- Kössz… Ilyen könnyű engem elfelejteni? – játszotta a sértődöttet. – Persze, Kimi mindenkit levesz a lábáról…
- Dehogy is! Csak annyira azzal foglalkoztam, hogy Mark is jön… - vigyorogtam rá az említettre.
- Na igen… Én még Kiminél is nagyszerűbb vagyok. – jelentette ki magabiztosan.
Ezen már mind a hárman hangosan nevettünk. Hát még Kimi morcos fején, amikor befutott.

2012. október 29., hétfő

Kiegészítés a huszonnegyedikhez

Sziasztok!
Mint Klau szemfülesen, észrevette voltam olyan szétszórt, és kihagytam az előző részből a szokott videót. Úgyhogy, most egy bocsánatkérés mellett azt szeretném pótolni.
Mindenkinek (akinek van) nagyon kellemes szünetet! 
(Amúgy nálam reggel volt  már valami 'hószerű" az ablakon. Lehet hogy jön a hó? Ezzazz!!!! :):) )
Puszi!
Dorcsa





.

2012. október 24., szerda

Huszonnegyedik"


Sziasztok!
Igazából most nincs sok hozzáfűznivalóm.  Max annyi, hogy sajnálom, de nem tudom, hogy mikor fogom hozni a következő részt...
Addig is kellemes hetet mindenkinek!
Puszi
Dorcsa

  
„Lassan kezdtem felébredni. Olyan érzés volt, mintha nagyon nagyon jót aludtam volna, csak az orromba süt a nap. De valami mégis más. Próbálok felkelni, de nem megy. Valami nagyon fáj. De nem tudom mi. Azt nem érzem. Olyan, mintha szét akarnék szakadni. Valamelyik részem mintha hiányozna. Most már igazán fel kellene kelnem, mégsem jó ez így. Ha belegondolok, hogy mi az ami nem jó, egyszerűen nem tudom… Mintha nem is kapnék levegőt. Pedig azt kapok. Valami kemény van a számnál. Fel kell ébrednem! A rossz álmokból mindig fel kell!
Lassan sikerül kinyitnom a szemem. De egyből csukom is vissza, túl nagy a fényesség körülöttem.
- Kicsim, jajj drágaságom, hát magadhoztértél? – hallom anyum aggodalmaskodó hangját magam mellől.
- Fel!- szeretném neki felelni, de nem megy. egyrészt, mert ott van az a valami a szám előtt, másrészt mert még én sem vagyok teljesen biztos benne.
- Mindjárt jön Bence az orvossal, ő majd megvizsgál. – folytatja rendületlenül, mint akinek fel sem tűnik, hogy nem válaszoltam. Talán válaszoltam, csak nem fogtam fel?
Lassan sikerül megszoknom a fényt. Óvatosan szétnézek. Azaz csak néznék, mert nem tudom elfordítani a fejem. Amennyit fektemben fel tudok mérni, az az, hogy kétség kívül nem a szobámban vagyok, De még csak nem is valami ismerős helyen. Ekkor esik le, hogy mit is mondott az előbb anyum, aki most csak csendben néz.
- Kórházban vagyok? – teszem fel az egyre nyilvánvalóbbá vált kérdést. Ő csak bólint. – Mi történt?
- Mire emlékszel?- kérdez vissza.
- Épp semmire.- jelentem ki, mire elkerekednek a szemei- Akkor ezt a témát hanyagoljuk. Van még kérdésem, így inkább azt teszem fel. - Miért nem tudom forgatni a fejem? – de úgy látszik ez sem a megfelelő téma, mert rémülten teszi a kezét a szája elé, és már csurognak is a szeméből a könnyek.
- Tényleg,… tényleg nem emlékszel semmire? – kérdezte ijedten.
- Tényleg fogalmam sincs, hogy miért kerültem ide. – jelentem ki megint, pont, mikor belép az orvos.
- Jó napot hölgyem, örülünk, hogy magához tért. – áll meg mellettem, és egyből az infúziómat nézegeti.
- Én is. Asszem. De végre elárulná valaki, hogy miért vagyok itt, mi történt, és mi van most velem?
- Nem emlékszik semmire. –suttogja anyum mellettem.
- Hmm.. Akkor kezdjük a legalapvetőbbekkel. Hogy hívják? – kérdezte az orvos.
- Félreértenek. Emlékszem mindenre, kivéve arra, hogy miért kerültem ide, vagy hol voltam mikor megsérültem. – próbáltam elmagyarázni a helyzetet.
- Kicsim, akkor hogy hívnak? – fogta meg anyum a kezemet.
- Norának, 18 vagyok, vagyis leszek. És te ezelőtt még soha nem szólítottál Kicsimnek, csak mikor felébredtem.
- Rendben, akkor csak pillanatnyi memóriazavar. – állapította meg az orvos. – Akkor elmondhatom, hogy autóbalesete volt két hete.
- Két hete? – döbbentem meg. – És azóta mi történt?
- Kómában volt. De inkább örüljön annak, hogy ön életben van.
- És miért nem tudom mozgatni a nyakam? – tértem vissza az engem foglalkoztató kérdésre. Az életemnek örülni, még később is ráérek.
- Merevítő van rajta. – jött végre anyám válasza.
- És minek?
- Sérült a gerince. Hogy milyen mértékben, azt egyelőre nem tudtuk megállapítani, ahhoz maga is kell…


Pár órával később már csak egyedül feküdtem a kórteremben. Sok időbe tellett, mire sikerült mindenkit kirimánkodnom, de egyedül kellett lennem. Nem viseltem jól a szánakozó pillantásokat. Azt, hogy mindent mindenki helyettem akar csinálni. Még akkor sem, ha én magam nem is tudtam volna megtenni. Hogy mindenki csak azt lesi, hogy hogy áll a szemem, mikor fogok összeroppanni. Nem akartam előttük. És valójában idő kellett hozzá, hogy felfogja. Lebénultam. Deréktól lefele teljesen. Ha fekve inni akarok, már ahhoz is segítséget kell kérnem.
Csak bámultam kifele a fejemből. Szinte nem is láttam a terem sarkába tett tolószéket, amit azért hoztak, hogy barátkozzunk össze. Egyszerűen nem tudtam felfogni. Mindig is önálló voltam, rohantam, nem lehet, hogy ne tudjak felállni, és elmenni egyedül wcre. Pedig ez a helyzet. Nem tudtam.
Ami a legrosszabb volt, hogy a bennem tátongó hihetetlen ürességgel nem tudtam mit kezdeni. Még csak magyarázatot sem találtam rá. Csak ott volt. Mélyen a gyomromból kiindulva, lassan az egész lényemet betöltve. Szinte már levegőt is alig kaptam a fojtogató érzéstől. Nem tudtam, hogy a mozgáson kívül mi hiányzik, de valami nagyon nem stimmelt. És hiába kérdeztem mindenkit, a válasz csak az volt, hogy biztos csak az új életemmel próbálok megbirkózni.
Órák múlva sikerült csak kicsit aludnom, akkor is csak azért, mert televoltam gyógyszerrel.
Később szöszmötölésre ébredtem. Az éjjeli ügyeletes nővér jött, és fordított, hogy ne gémberedjek el egy testhelyzetben.  Persze, mikor megéreztem a matatást magam körül egyből fel akartam ülni. Majd jött a dermesztő felismerés: ez nem fog megtörténni még egy jó ideig. Ha egyáltalán valamikor… Majd, miután a nővér kiment újra jöttek a furcsa érzések, és a tolószék bámulása.”

- Ébresztő!- hallottam a hangot, ami most a mozgatásomhoz tartozott. Nem értettem minek kell felébrednem. Inkább aludnék örökre, minthogy… Nem érdekelt, hogy ki az és mit akarhat, hagytam, hogy a könnyeim újra végigjárják a jól ismert útjukat az arcomon.
- Natalie, ébredj fel! –lett egyre erősebb a rázogatás, mígnem realizálta, hogy nem a kórházban vagyok.
- Ébren vagyok! – toltam el magam felől az ébresztőmet, majd magam megnyugtatásaként felálltam. Azaz, csak álltam volna. Mert a derekamnál valami visszafogott.
- Nyugalom, már minden rendben, nem történt semmi! – próbált nyugtatni, amíg én pánikszerűen, jeges rémülettel a torkomban próbáltam kioldani a repülő biztonsági övét.
- Jó, jó… elhiszem. – álltam meg mellette. – A mosdót elárulod, hogy merre van, hogy ne kelljen keresgélnem?
- Persze, ott hátul, baloldalt.
- Köszi.
Gyorsan bezártam magam mögött az ajtót, majd papírtörlő segítségével ’smink kímélően’ arcot mostam. A hideg víz kicsit segített felfrissülni. Utáltam a hülye álmaimat. Miután eljutottam oda, hogy nappal nem a múlton rágódom, azóta a legváratlanabb pillanatokban, éjszaka.
Ahogy a tükörbe néztem megnyugodva vettem tudomásul, hogy tényleg a mostani önmagammal nézek szembe, nem a riadt tinédzserrel, akinek szó szerint kettétört az élete. Persze a riadttal nem volt gond. Pulzusom még mindig az egekben volt, és a szememen is látszott, hogy azért nincs minden rendben. De hát hogy is lehetne…
Lassan, minden lépést külön kiélvezve sétáltam vissza a helyemre. Közben végignéztem a repülőn, és be kell valljam, egész tetszetős dolog egy ilyen. Szépen volt berendezve, tiszta, és tök kényelmes.
Jót mosolyogtam az egyik fotel jellegű ülésben alvó Jégemberen. Mikor beszálltunk, ő egyből befoglalta, majd szerintem még Svájc légterét sem hagyhattuk el, mikor ő már aludt.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva Mark, mikor visszatértem hozzá.
- Mondhatni.
- Rémálom?
- Rosszabb… Emlékek. – feleltem keserűen. Na igen. Szerintem egy egyszerű rémálom nekem már meg se kottyanna.
- Elmeséled? … Vagy túl személyes? - Visszakozott egyből, mikor látta, hogy hezitálok.
- Elmondom. – döntöttem el. Végül is valamikor úgyis megtudják, ő meg tréner, szóval érti is. Legalább, nem akkor kell mindent elmondanom, ha valami gáz lesz.
- Tizennyolc körül voltam, amikor egy autóbalesetben deréktól lefele lebénultam. – mondtam ki tömören.
- Úristen… De hát akkor hogy…? – hajolt közelebb.
- Hosszú, fájdalmas, és kitartó munkával. Egy évet semmit nem csináltam, aztán kaptam egy löketet, és ez lett belőle. – mutattam végig magunkon. – De rengeteg pozitív hatása volt. Például hatalmas akaraterőt nyertem vele.
- Azért ez nagyon nehéz lehet, így mindennel egyben.
- Az volt, hidd el. De mára már csak a múlt, ne felejtsd!
- Jó, de akkor is… Minden nap azzal a tudattal létezni, hogy mi lett volna, ha nem sikerül. Hát az pokoli lehet!
- Minden nap azzal a tudattal kelni, hogy igenis, megcsináltam, az fantasztikus! –javítottam ki.
- Ugye tudod, hogy nagyon becsüllek emiatt az életfelfogásod miatt?
- Ugye tudod, hogy más felfogással már rég a diliházban lennék?
- Elhiszem…
- Felesleges a múlton rágódni! Megtörtént, megtörtént. Lehet belőle tanulni, de hogy mindig azzal hozakodjon elő az ember… Annak szerintem nincs értelme! – mondtam ki kereken.
- Ezt igazán megpróbálhatnád  Kimivel is felfogatni. – bökött a fejével a pokróc alatt szuszogó barátja felé.
- Ezt nem lehet felfogatni az emberekkel. Erre vagy maguktól rájönnek, vagy főnek a saját levükben.
- Lehet, hogy igazad van. – nyomott el egy ásítást.
- Aludj nyugodtan!
- Nem akarlak egyedül hagyni!
- Hallgatok zenét, aztán meg én is visszaalszom, fáradt vagyok. – mosolyogtam rá.
- Akkor jóéjt!
- Neked is!
Előbányásztam a táskámból a fülhallgatómat, majd a mellettem ülő példáját követve én is kényelmesen elhelyezkedtem. Tudtam, hogy egy jó ideig még nem fogok tudni visszaaludni, de legalább addig is pihenek. És bőven hosszú ez az út ahhoz, hogy majd később kialudjam magam.

2012. október 19., péntek

♥☻☺☻☺☻☺☻☺☻☺☻☺♥

Sziasztok!
Nem, ez még nem egy új rész, de talán ez is annyira fontos (ha nem fontosabb) számomra:)
Röviden tömören összefoglalva a dolgokat (tehát nem egy soo bejegyzésesre tervezett blogot indítva róla, azt Ő megteszi helyettem): Legjobb barátnőm cukorbeteg. Ami ugye nem csak abból áll, hogy nem eszik savanyú-cukrot, és nem kockacukrot tesz a kávéjába. Hanem ez egy teljesen más életforma, amit meg kell próbálni összeegyeztetni mások 'átlagos' életével. És akkor persze ehhez még társulnak az élez 'szokásos' gondjai. Na jó, ennyit a tartalomról.
Szóval Ő (többek biztatására) létrehozott egy blogot. (Mosolyka, blogját, ha ismeritek, ahhoz hasonló)
Mindenki számára. Azoknak is akik rég óta cukorbetegek, hogy találjanak maguknak 'társakat', jó szokásokat, megoldásokat osszanak meg egymással, tanuljanak el. Olyanoknak is, akik frissen diagnosztizált diabosok, hogy segítség legyen megbirkózni a helyzetükkel, ne legyenek annyira egyedül. Olyanoknak is, akiknek a közvetlen környezetében van cukorbeteg, hogy hogyan viszonyuljanak hozzá, hogyan fogadják el, mit segíthetnek (tippek, trükkök, tapasztalatok). Na meg persze olyanoknak is, akiknek halvány fogalmuk sincs a dologról, itt olvasnak róla talán másodjára, hogy így megtudják mi az, kicsit belelássanak abba a világba is.
Szóval ez nem egy kitalált tündérmese, fanfic, vagy szupersztori. De attól még ugyan úgy izgalmakban és fordulatokban gazdag. ÉS teljesen a való életről szól.
Csak ennyit akartam veletek megosztani, akit egy kicsit is érdekel, az nyugodtan látogassa meg (sőt, felszólítom, hogy légyszíves!:)). És hagyjatok magatokról életjelet is, hogy tudja, hogy érdemes folytatni, mert fontos, amit csinál!!
Mindenkinek jó hétvégét, és kellemes blogozgatást:)
Puszi!
Dorcsa

Diabbal az élet:
Igen, nálunk így néz ki a Bazilika altemplomának látogatása :)



2012. október 15., hétfő

Huszonharmadik"


Sziasztok!
Itt is vagyok! Igazából az egyik felét matek OKTV utáni holtidőben írtam :)  (Lehet tippelgetni, hogy melyiket). Itt azért muszáj hozzátennem azt az apró információt, amit imádott matektanáromtól az egyik órán megtudhattam: "A matematika feladatok, főleg a bizonyításos, pont olyan, mint a műkorcsolya. Fontos az alapozás, de aztán már nem az számít, hogy meg tudod-e csinálni, hanem, hogy minél szebben, minél ügyesebben csináld." Na a korcsolya felé teljesen értem a dolgot, a matek talán megkérdőjelezendő. De Neki elhiszem.
És a videó, most műkorcsolya. De nagyon szeretem Carolinat, szerintem nagyon szépen megy:)
Jó hetet mindenkinek!
Dorcsa

Reggel a mobilom hangjára ébredtem, és tapasztaltam, hogy inkább már délelőtt van. Kómásan ültem fel, hogy hátha észreveszem valahol a szobában, de sehol nem láttam. Így inkább visszadőltem, mert a felülés nem bizonyult túlságosan j ötletnek. Csak a masszív fájdalmat éreztem a hátamban, ami részben izomláz részben húzódás, részben pedig zsibbadtság volt. Legalábbis én ezeket éreztem ki belőle nagyrészt. Remek. Újabb szép napok ’biztonsági mellényben’…
Reggeli után, mikor megtaláltam a telefonom az előző napi farmerom zsebében, tűnt fel, hogy valóban kaptam egy SMSt. Pedig azt hittem, hogy csak álmodtam.
Pete írt, nem válaszoltam tegnap az emailjükre, mi van velem. Kicsit meglepődtem, hogy ezen fennakad, de aztán inkább visszahívtam.
- Nyugi, attól, hogy nem itthon gubbasztok, és várom, hogy méltóztass írni, attól még élek! – kezdtem bele, amint felvette a telefont.
- Jó, jó, nem úgy értettem. Csak, hogy mit csinálunk azzal, hogy holnapra ott kellene lennünk?
- Hát te semmit. Jössz pénteken, okés?
- Öööö… De azért elég komolyan odaírták, hogy mennünk kéne… - kezdte óvatosan.
- Igen, de itt vagyok én. A magam zsenialitásával, önfeláldozóságával, profizmusával, meggyőzőképességével, szerénységével, miegyébbel, aki volt annyira kedves, ügyes, okos aranyos, és elintézte, hogy mindenki bámulhassa a falat ott ahol van, addig, amíg az be volt eredetileg tervezve. Igen, megköszönni kötelező, csokit hozni ér.
- Dejóvagy! Imádlak! És tényleg simán belementek, hogy később menjünk? – Szinte láttam magam előtt, ahogy vigyorogva mutogatja Jackinek, hogy minden oké.
- Mondta valaki, hogy simán belementek?
- Sokat kellett vitatkozni?
- Igen. És utálok nálam rosszabb logikásokat meggyőzni valami helyességéről.
- Tudom. Meg vitatkozni is… És akkor te egyedül fogsz repülni, éjszaka?
- Nem egészen. Kiderült, hogy Raikkönenéknek még magánrepülőjük is van…
- Mert az egója nem férne fel egy rendes utasszállítóra! – dörmögött közbe Pete.
- … És felajánlotta, hogy hajlandó elvinni. Szóval nem leszek egyedül! – fejeztem be csakazértis a mondatom.
- De jó társaságban sem! – vetette egyből közbe.
- Annyira amúgy nem vészesek. Mark jófej, és tegnap Kimi is normális volt. Mármint nem nomális, hanem jobb mint múltkor. De lehet, nála ez a normális…
- Szabad tudnom mit csináltatok ti ketten együtt tegnap?
- Először kicsit morogva hazafuvarozott a reptérről, aztán, mikor este koriztam odajött, és elvitt vacsizni.
- És te elmentél vele? – döbbent meg teljesen.
- Különben nem tudott volna vinni! Egyébként teljesen kultúrált volt, szóval ne akadj ki!
- Dehogy akadok. – mondta, de teljesen olyan hangon, mint aki ki van akadva. – Mit mondtál neki, hogy ilyen lett?
- Őszintén? Semmit, nekem is furcsa. De kihasználom amíg ilyen, jól érzem magam vele. És ha megint megzakkanna, akkor gondolkodás nélkül visszaállok a két lépés távolságra.
- Hát akkor sok sikert, és kellemes repülőutat!
- Köszi, nektek meg további kellemes nyaralást! Jackiet puszilom! Meg téged is!
- Átadom! Vigyázz magadra! Szia.
Amint letettem a telefont nekiálltam pakolni. Először felhalmoztam az ágyra a szükségesnek ítélt dolgokat, majd felmértem, hogy mindezek szállításához mekkora bőröndre van szükségem, és ügyesen helytakarékosan belepakoltam mindent. A sporttáska ötletét alapból elvetettem, és így is reménykedtem, hogy az utastársaim majd emelgetik nekem amikor kell, mert a hátam már a hajolgatástól is fájt. Még fűzővel is.
Kicsit dilemmában voltam, hogy mégis mit kéne vigyek a hátamnak egy idegen kontinensre. Régen természetes volt, hogy nagy pakkal megyek, mindenféle külön bigyóval, a ’ha ez van… ha az nincs..’ esetekre, de ezt már nem akartam. Inkább csak eltettem magamnak egy ’gyógymellényt’ ami teljesen biztosan fog, meg mellé egy gerincvédőt. Már nagyon rég nem aludtam olyanban, de nem tudtam, hogy milyen ágyra számíthatok ott messze az ismeretlenben. Nem akartam teljesen elmacskásodni. És jobb félni, mint megijedni!


Tizenegykor pontban csörgött a kaputelefon. De egy szürkés kocsi (sötétben minden kocsi fekete, gyér lámpafényben szürkés) már percek óta állt a házunk előtt.
- Igen, tessék – szóltam bele, mikor kiértem az előszobába.
- Szia, Mark vagyok és megjöttünk. – hallottam az edző hangját a telefon recsegésén keresztül.
- Tudom, már 10 perce kinn álltok az utcán! – buktattam le őket nevetve.
- Akkor jössz? Mert hideg van… - na ne már, magángépük van, de a kocsiban fűtésre nem telik?
- Nem jöttök föl? Igazából van sütim, nem akarom itthon hagyni, elvinni macerás, ti meg seperc alatt betermelitek.
- Kimi nem nagyon ehet olyat… De én szívesen!
- Rendben, akkor legfölülre gyertek! – nyomtam meg a beengedő gombot.
Egy óvodáscsoport nem tudna akkora zajjal közlekedni, mint amivel ők ketten feljöttek. Még akkor sem, ha direkt megkérik őket.
- Amúgy ugye tudjátok, hogy ez nem ingyen van? – kérdeztem tőlük, amint feltűntek a lépcsőfordulóban.
- Fizetség a fuvarozásért! – jelentette ki magabiztosan a szőke pilóta, majd a vállam fölött elkezdett befele kukucskálni. – Egész jó illata van.
- Kössz… Arra van a konyha! – álltam arrébb az ajtóból. – De a bőröndömet azért leviszitek cserébe, ugye?
Igen, erre ment ki az egész.Nem mertem két emeletet lecipelni, még ha direkt könnyűre raktam is össze. Húzva ledöcögtetni nem akartam, féltem, hogy szétmenne a kereke, Nagyit meg csak nem kérhetem meg, neki sem tenne jót.
- Persze! – veregette meg a vállam Mark, majd ment is egyből pártfogoltja után, a konyhába.
- Raikkönen! – harsant a hangja, amint átlépte a küszöböt.
- I..en..? – nézett fel a kérdezett, aki, mint belépve láttam, nem foglalkozott a kitett kistányérral, de még a villával sem. De amúgy teljes erőbedobással pusztította a süteményt.
- Ugye tudod, hogy emiatt nagyon fogsz szenvedni edzésen?
- Akkor majd leviszem én a bőröndöt. – válaszolt, amint lenyelte. De nem tűnt úgy, mint akit nagyon zavarna a dolog.
- Amúgy köszönjük, nagyon finom lett! – fordult felém Mark egy idő után. Én addig az ajtóból figyeltem, ahogy éhes sáska módjára falnak. Komolyan, ezek nem ettek sütit az elmúlt hónapban, vagy mi?
- Tényleg, igaza van. – nézett fel Kimi, majd azzal a lendülettel vett is magának egy újabbat.
   - De az legyen az utolsó! Vagy futsz és úszol Ausztráliági! – hangzott az újabb fenyegetés.
- Hogy te mekkora zsarnok vagy! – panaszkodott félhangosan. – Még enni sem hagysz.
- Dehogynem, hagylak én! A nem hagylak, az nem így nézne ki. Csak annyit mondtam, hogy a többi az enyém. -  cserélte ki a tányérját a süteményestálra az edző.
Végül csomagoltam el a süteményből, mert Mark azt mondta, hogy nem szeretné az összeset egy ültő helyében megenni.
Gyorsan végignéztem, hogy mindent elzártam-e, ablak nem maradt-e nyitva, majd Markkal az élen elindultunk.
- Pillanat, csak beszólok a Nagyimnak, hogy elmentem. Mindjárt megyek utánatok. – torpantam meg a földszinti ajtó előtt.
- Rendben. Kimi, te addig még egyszer felviszed a bőröndöt. Elfelejtett elköszönni a bejárati ajtótól. – adta ki nagy vidáman a parancsot az edző.
- Na tudod kivel szórakozz…
- A sütiért szenvedni kell! Indulás!
Én meg csak jót derültem a párosukon.
A kocsiban már Kimi is piszkálta az edzőjét. Úgyhogy kezdtem úgy érezni, hogy nem is lesz annyira vészes majd a repülőút. Persze ez csak afféle pillanatnyi jókedvből születendő gondolat volt.