Huszonnegyedik"

Sziasztok!

Igazából most nincs sok hozzáfűznivalóm.  Max annyi, hogy sajnálom, de nem tudom, hogy mikor fogom hozni a következő részt...

Addig is kellemes hetet mindenkinek!

Puszi

Dorcsa

  

„Lassan kezdtem felébredni. Olyan érzés volt, mintha nagyon nagyon jót aludtam volna, csak az orromba süt a nap. De valami mégis más. Próbálok felkelni, de nem megy. Valami nagyon fáj. De nem tudom mi. Azt nem érzem. Olyan, mintha szét akarnék szakadni. Valamelyik részem mintha hiányozna. Most már igazán fel kellene kelnem, mégsem jó ez így. Ha belegondolok, hogy mi az ami nem jó, egyszerűen nem tudom… Mintha nem is kapnék levegőt. Pedig azt kapok. Valami kemény van a számnál. Fel kell ébrednem! A rossz álmokból mindig fel kell!

Lassan sikerül kinyitnom a szemem. De egyből csukom is vissza, túl nagy a fényesség körülöttem.

- Kicsim, jajj drágaságom, hát magadhoztértél? – hallom anyum aggodalmaskodó hangját magam mellől.

- Fel!- szeretném neki felelni, de nem megy. egyrészt, mert ott van az a valami a szám előtt, másrészt mert még én sem vagyok teljesen biztos benne.

- Mindjárt jön Bence az orvossal, ő majd megvizsgál. – folytatja rendületlenül, mint akinek fel sem tűnik, hogy nem válaszoltam. Talán válaszoltam, csak nem fogtam fel?

Lassan sikerül megszoknom a fényt. Óvatosan szétnézek. Azaz csak néznék, mert nem tudom elfordítani a fejem. Amennyit fektemben fel tudok mérni, az az, hogy kétség kívül nem a szobámban vagyok, De még csak nem is valami ismerős helyen. Ekkor esik le, hogy mit is mondott az előbb anyum, aki most csak csendben néz.

- Kórházban vagyok? – teszem fel az egyre nyilvánvalóbbá vált kérdést. Ő csak bólint. – Mi történt?

- Mire emlékszel?- kérdez vissza.

- Épp semmire.- jelentem ki, mire elkerekednek a szemei- Akkor ezt a témát hanyagoljuk. Van még kérdésem, így inkább azt teszem fel. - Miért nem tudom forgatni a fejem? – de úgy látszik ez sem a megfelelő téma, mert rémülten teszi a kezét a szája elé, és már csurognak is a szeméből a könnyek.

- Tényleg,… tényleg nem emlékszel semmire? – kérdezte ijedten.

- Tényleg fogalmam sincs, hogy miért kerültem ide. – jelentem ki megint, pont, mikor belép az orvos.

- Jó napot hölgyem, örülünk, hogy magához tért. – áll meg mellettem, és egyből az infúziómat nézegeti.

- Én is. Asszem. De végre elárulná valaki, hogy miért vagyok itt, mi történt, és mi van most velem?

- Nem emlékszik semmire. –suttogja anyum mellettem.

- Hmm.. Akkor kezdjük a legalapvetőbbekkel. Hogy hívják? – kérdezte az orvos.

- Félreértenek. Emlékszem mindenre, kivéve arra, hogy miért kerültem ide, vagy hol voltam mikor megsérültem. – próbáltam elmagyarázni a helyzetet.

- Kicsim, akkor hogy hívnak? – fogta meg anyum a kezemet.

- Norának, 18 vagyok, vagyis leszek. És te ezelőtt még soha nem szólítottál Kicsimnek, csak mikor felébredtem.

- Rendben, akkor csak pillanatnyi memóriazavar. – állapította meg az orvos. – Akkor elmondhatom, hogy autóbalesete volt két hete.

- Két hete? – döbbentem meg. – És azóta mi történt?

- Kómában volt. De inkább örüljön annak, hogy ön életben van.

- És miért nem tudom mozgatni a nyakam? – tértem vissza az engem foglalkoztató kérdésre. Az életemnek örülni, még később is ráérek.

- Merevítő van rajta. – jött végre anyám válasza.

- És minek?

- Sérült a gerince. Hogy milyen mértékben, azt egyelőre nem tudtuk megállapítani, ahhoz maga is kell…

…

Pár órával később már csak egyedül feküdtem a kórteremben. Sok időbe tellett, mire sikerült mindenkit kirimánkodnom, de egyedül kellett lennem. Nem viseltem jól a szánakozó pillantásokat. Azt, hogy mindent mindenki helyettem akar csinálni. Még akkor sem, ha én magam nem is tudtam volna megtenni. Hogy mindenki csak azt lesi, hogy hogy áll a szemem, mikor fogok összeroppanni. Nem akartam előttük. És valójában idő kellett hozzá, hogy felfogja. Lebénultam. Deréktól lefele teljesen. Ha fekve inni akarok, már ahhoz is segítséget kell kérnem.

Csak bámultam kifele a fejemből. Szinte nem is láttam a terem sarkába tett tolószéket, amit azért hoztak, hogy barátkozzunk össze. Egyszerűen nem tudtam felfogni. Mindig is önálló voltam, rohantam, nem lehet, hogy ne tudjak felállni, és elmenni egyedül wcre. Pedig ez a helyzet. Nem tudtam.

Ami a legrosszabb volt, hogy a bennem tátongó hihetetlen ürességgel nem tudtam mit kezdeni. Még csak magyarázatot sem találtam rá. Csak ott volt. Mélyen a gyomromból kiindulva, lassan az egész lényemet betöltve. Szinte már levegőt is alig kaptam a fojtogató érzéstől. Nem tudtam, hogy a mozgáson kívül mi hiányzik, de valami nagyon nem stimmelt. És hiába kérdeztem mindenkit, a válasz csak az volt, hogy biztos csak az új életemmel próbálok megbirkózni.

Órák múlva sikerült csak kicsit aludnom, akkor is csak azért, mert televoltam gyógyszerrel.

Később szöszmötölésre ébredtem. Az éjjeli ügyeletes nővér jött, és fordított, hogy ne gémberedjek el egy testhelyzetben.  Persze, mikor megéreztem a matatást magam körül egyből fel akartam ülni. Majd jött a dermesztő felismerés: ez nem fog megtörténni még egy jó ideig. Ha egyáltalán valamikor… Majd, miután a nővér kiment újra jöttek a furcsa érzések, és a tolószék bámulása.”

- Ébresztő!- hallottam a hangot, ami most a mozgatásomhoz tartozott. Nem értettem minek kell felébrednem. Inkább aludnék örökre, minthogy… Nem érdekelt, hogy ki az és mit akarhat, hagytam, hogy a könnyeim újra végigjárják a jól ismert útjukat az arcomon.

- Natalie, ébredj fel! –lett egyre erősebb a rázogatás, mígnem realizálta, hogy nem a kórházban vagyok.

- Ébren vagyok! – toltam el magam felől az ébresztőmet, majd magam megnyugtatásaként felálltam. Azaz, csak álltam volna. Mert a derekamnál valami visszafogott.

- Nyugalom, már minden rendben, nem történt semmi! – próbált nyugtatni, amíg én pánikszerűen, jeges rémülettel a torkomban próbáltam kioldani a repülő biztonsági övét.

- Jó, jó… elhiszem. – álltam meg mellette. – A mosdót elárulod, hogy merre van, hogy ne kelljen keresgélnem?

- Persze, ott hátul, baloldalt.

- Köszi.

Gyorsan bezártam magam mögött az ajtót, majd papírtörlő segítségével ’smink kímélően’ arcot mostam. A hideg víz kicsit segített felfrissülni. Utáltam a hülye álmaimat. Miután eljutottam oda, hogy nappal nem a múlton rágódom, azóta a legváratlanabb pillanatokban, éjszaka.

Ahogy a tükörbe néztem megnyugodva vettem tudomásul, hogy tényleg a mostani önmagammal nézek szembe, nem a riadt tinédzserrel, akinek szó szerint kettétört az élete. Persze a riadttal nem volt gond. Pulzusom még mindig az egekben volt, és a szememen is látszott, hogy azért nincs minden rendben. De hát hogy is lehetne…

Lassan, minden lépést külön kiélvezve sétáltam vissza a helyemre. Közben végignéztem a repülőn, és be kell valljam, egész tetszetős dolog egy ilyen. Szépen volt berendezve, tiszta, és tök kényelmes.

Jót mosolyogtam az egyik fotel jellegű ülésben alvó Jégemberen. Mikor beszálltunk, ő egyből befoglalta, majd szerintem még Svájc légterét sem hagyhattuk el, mikor ő már aludt.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva Mark, mikor visszatértem hozzá.

- Mondhatni.

- Rémálom?

- Rosszabb… Emlékek. – feleltem keserűen. Na igen. Szerintem egy egyszerű rémálom nekem már meg se kottyanna.

- Elmeséled? … Vagy túl személyes? - Visszakozott egyből, mikor látta, hogy hezitálok.

- Elmondom. – döntöttem el. Végül is valamikor úgyis megtudják, ő meg tréner, szóval érti is. Legalább, nem akkor kell mindent elmondanom, ha valami gáz lesz.

- Tizennyolc körül voltam, amikor egy autóbalesetben deréktól lefele lebénultam. – mondtam ki tömören.

- Úristen… De hát akkor hogy…? – hajolt közelebb.

- Hosszú, fájdalmas, és kitartó munkával. Egy évet semmit nem csináltam, aztán kaptam egy löketet, és ez lett belőle. – mutattam végig magunkon. – De rengeteg pozitív hatása volt. Például hatalmas akaraterőt nyertem vele.

- Azért ez nagyon nehéz lehet, így mindennel egyben.

- Az volt, hidd el. De mára már csak a múlt, ne felejtsd!

- Jó, de akkor is… Minden nap azzal a tudattal létezni, hogy mi lett volna, ha nem sikerül. Hát az pokoli lehet!

- Minden nap azzal a tudattal kelni, hogy igenis, megcsináltam, az fantasztikus! –javítottam ki.

- Ugye tudod, hogy nagyon becsüllek emiatt az életfelfogásod miatt?

- Ugye tudod, hogy más felfogással már rég a diliházban lennék?

- Elhiszem…

- Felesleges a múlton rágódni! Megtörtént, megtörtént. Lehet belőle tanulni, de hogy mindig azzal hozakodjon elő az ember… Annak szerintem nincs értelme! – mondtam ki kereken.

- Ezt igazán megpróbálhatnád  Kimivel is felfogatni. – bökött a fejével a pokróc alatt szuszogó barátja felé.

- Ezt nem lehet felfogatni az emberekkel. Erre vagy maguktól rájönnek, vagy főnek a saját levükben.

- Lehet, hogy igazad van. – nyomott el egy ásítást.

- Aludj nyugodtan!

- Nem akarlak egyedül hagyni!

- Hallgatok zenét, aztán meg én is visszaalszom, fáradt vagyok. – mosolyogtam rá.

- Akkor jóéjt!

- Neked is!

Előbányásztam a táskámból a fülhallgatómat, majd a mellettem ülő példáját követve én is kényelmesen elhelyezkedtem. Tudtam, hogy egy jó ideig még nem fogok tudni visszaaludni, de legalább addig is pihenek. És bőven hosszú ez az út ahhoz, hogy majd később kialudjam magam.