Huszonharmadik"

Sziasztok!

Itt is vagyok! Igazából az egyik felét matek OKTV utáni holtidőben írtam :)  (Lehet tippelgetni, hogy melyiket). Itt azért muszáj hozzátennem azt az apró információt, amit imádott matektanáromtól az egyik órán megtudhattam: "A matematika feladatok, főleg a bizonyításos, pont olyan, mint a műkorcsolya. Fontos az alapozás, de aztán már nem az számít, hogy meg tudod-e csinálni, hanem, hogy minél szebben, minél ügyesebben csináld." Na a korcsolya felé teljesen értem a dolgot, a matek talán megkérdőjelezendő. De Neki elhiszem.

És a videó, most műkorcsolya. De nagyon szeretem Carolinat, szerintem nagyon szépen megy:)

Jó hetet mindenkinek!

Dorcsa

Reggel a mobilom hangjára ébredtem, és tapasztaltam, hogy inkább már délelőtt van. Kómásan ültem fel, hogy hátha észreveszem valahol a szobában, de sehol nem láttam. Így inkább visszadőltem, mert a felülés nem bizonyult túlságosan j ötletnek. Csak a masszív fájdalmat éreztem a hátamban, ami részben izomláz részben húzódás, részben pedig zsibbadtság volt. Legalábbis én ezeket éreztem ki belőle nagyrészt. Remek. Újabb szép napok ’biztonsági mellényben’…

Reggeli után, mikor megtaláltam a telefonom az előző napi farmerom zsebében, tűnt fel, hogy valóban kaptam egy SMSt. Pedig azt hittem, hogy csak álmodtam.

Pete írt, nem válaszoltam tegnap az emailjükre, mi van velem. Kicsit meglepődtem, hogy ezen fennakad, de aztán inkább visszahívtam.

- Nyugi, attól, hogy nem itthon gubbasztok, és várom, hogy méltóztass írni, attól még élek! – kezdtem bele, amint felvette a telefont.

- Jó, jó, nem úgy értettem. Csak, hogy mit csinálunk azzal, hogy holnapra ott kellene lennünk?

- Hát te semmit. Jössz pénteken, okés?

- Öööö… De azért elég komolyan odaírták, hogy mennünk kéne… - kezdte óvatosan.

- Igen, de itt vagyok én. A magam zsenialitásával, önfeláldozóságával, profizmusával, meggyőzőképességével, szerénységével, miegyébbel, aki volt annyira kedves, ügyes, okos aranyos, és elintézte, hogy mindenki bámulhassa a falat ott ahol van, addig, amíg az be volt eredetileg tervezve. Igen, megköszönni kötelező, csokit hozni ér.

- Dejóvagy! Imádlak! És tényleg simán belementek, hogy később menjünk? – Szinte láttam magam előtt, ahogy vigyorogva mutogatja Jackinek, hogy minden oké.

- Mondta valaki, hogy simán belementek?

- Sokat kellett vitatkozni?

- Igen. És utálok nálam rosszabb logikásokat meggyőzni valami helyességéről.

- Tudom. Meg vitatkozni is… És akkor te egyedül fogsz repülni, éjszaka?

- Nem egészen. Kiderült, hogy Raikkönenéknek még magánrepülőjük is van…

- Mert az egója nem férne fel egy rendes utasszállítóra! – dörmögött közbe Pete.

- … És felajánlotta, hogy hajlandó elvinni. Szóval nem leszek egyedül! – fejeztem be csakazértis a mondatom.

- De jó társaságban sem! – vetette egyből közbe.

- Annyira amúgy nem vészesek. Mark jófej, és tegnap Kimi is normális volt. Mármint nem nomális, hanem jobb mint múltkor. De lehet, nála ez a normális…

- Szabad tudnom mit csináltatok ti ketten együtt tegnap?

- Először kicsit morogva hazafuvarozott a reptérről, aztán, mikor este koriztam odajött, és elvitt vacsizni.

- És te elmentél vele? – döbbent meg teljesen.

- Különben nem tudott volna vinni! Egyébként teljesen kultúrált volt, szóval ne akadj ki!

- Dehogy akadok. – mondta, de teljesen olyan hangon, mint aki ki van akadva. – Mit mondtál neki, hogy ilyen lett?

- Őszintén? Semmit, nekem is furcsa. De kihasználom amíg ilyen, jól érzem magam vele. És ha megint megzakkanna, akkor gondolkodás nélkül visszaállok a két lépés távolságra.

- Hát akkor sok sikert, és kellemes repülőutat!

- Köszi, nektek meg további kellemes nyaralást! Jackiet puszilom! Meg téged is!

- Átadom! Vigyázz magadra! Szia.

Amint letettem a telefont nekiálltam pakolni. Először felhalmoztam az ágyra a szükségesnek ítélt dolgokat, majd felmértem, hogy mindezek szállításához mekkora bőröndre van szükségem, és ügyesen helytakarékosan belepakoltam mindent. A sporttáska ötletét alapból elvetettem, és így is reménykedtem, hogy az utastársaim majd emelgetik nekem amikor kell, mert a hátam már a hajolgatástól is fájt. Még fűzővel is.

Kicsit dilemmában voltam, hogy mégis mit kéne vigyek a hátamnak egy idegen kontinensre. Régen természetes volt, hogy nagy pakkal megyek, mindenféle külön bigyóval, a ’ha ez van… ha az nincs..’ esetekre, de ezt már nem akartam. Inkább csak eltettem magamnak egy ’gyógymellényt’ ami teljesen biztosan fog, meg mellé egy gerincvédőt. Már nagyon rég nem aludtam olyanban, de nem tudtam, hogy milyen ágyra számíthatok ott messze az ismeretlenben. Nem akartam teljesen elmacskásodni. És jobb félni, mint megijedni!

…

Tizenegykor pontban csörgött a kaputelefon. De egy szürkés kocsi (sötétben minden kocsi fekete, gyér lámpafényben szürkés) már percek óta állt a házunk előtt.

- Igen, tessék – szóltam bele, mikor kiértem az előszobába.

- Szia, Mark vagyok és megjöttünk. – hallottam az edző hangját a telefon recsegésén keresztül.

- Tudom, már 10 perce kinn álltok az utcán! – buktattam le őket nevetve.

- Akkor jössz? Mert hideg van… - na ne már, magángépük van, de a kocsiban fűtésre nem telik?

- Nem jöttök föl? Igazából van sütim, nem akarom itthon hagyni, elvinni macerás, ti meg seperc alatt betermelitek.

- Kimi nem nagyon ehet olyat… De én szívesen!

- Rendben, akkor legfölülre gyertek! – nyomtam meg a beengedő gombot.

Egy óvodáscsoport nem tudna akkora zajjal közlekedni, mint amivel ők ketten feljöttek. Még akkor sem, ha direkt megkérik őket.

- Amúgy ugye tudjátok, hogy ez nem ingyen van? – kérdeztem tőlük, amint feltűntek a lépcsőfordulóban.

- Fizetség a fuvarozásért! – jelentette ki magabiztosan a szőke pilóta, majd a vállam fölött elkezdett befele kukucskálni. – Egész jó illata van.

- Kössz… Arra van a konyha! – álltam arrébb az ajtóból. – De a bőröndömet azért leviszitek cserébe, ugye?

Igen, erre ment ki az egész.Nem mertem két emeletet lecipelni, még ha direkt könnyűre raktam is össze. Húzva ledöcögtetni nem akartam, féltem, hogy szétmenne a kereke, Nagyit meg csak nem kérhetem meg, neki sem tenne jót.

- Persze! – veregette meg a vállam Mark, majd ment is egyből pártfogoltja után, a konyhába.

- Raikkönen! – harsant a hangja, amint átlépte a küszöböt.

- I..en..? – nézett fel a kérdezett, aki, mint belépve láttam, nem foglalkozott a kitett kistányérral, de még a villával sem. De amúgy teljes erőbedobással pusztította a süteményt.

- Ugye tudod, hogy emiatt nagyon fogsz szenvedni edzésen?

- Akkor majd leviszem én a bőröndöt. – válaszolt, amint lenyelte. De nem tűnt úgy, mint akit nagyon zavarna a dolog.

- Amúgy köszönjük, nagyon finom lett! – fordult felém Mark egy idő után. Én addig az ajtóból figyeltem, ahogy éhes sáska módjára falnak. Komolyan, ezek nem ettek sütit az elmúlt hónapban, vagy mi?

- Tényleg, igaza van. – nézett fel Kimi, majd azzal a lendülettel vett is magának egy újabbat.

   - De az legyen az utolsó! Vagy futsz és úszol Ausztráliági! – hangzott az újabb fenyegetés.

- Hogy te mekkora zsarnok vagy! – panaszkodott félhangosan. – Még enni sem hagysz.

- Dehogynem, hagylak én! A nem hagylak, az nem így nézne ki. Csak annyit mondtam, hogy a többi az enyém. -  cserélte ki a tányérját a süteményestálra az edző.

Végül csomagoltam el a süteményből, mert Mark azt mondta, hogy nem szeretné az összeset egy ültő helyében megenni.

Gyorsan végignéztem, hogy mindent elzártam-e, ablak nem maradt-e nyitva, majd Markkal az élen elindultunk.

- Pillanat, csak beszólok a Nagyimnak, hogy elmentem. Mindjárt megyek utánatok. – torpantam meg a földszinti ajtó előtt.

- Rendben. Kimi, te addig még egyszer felviszed a bőröndöt. Elfelejtett elköszönni a bejárati ajtótól. – adta ki nagy vidáman a parancsot az edző.

- Na tudod kivel szórakozz…

- A sütiért szenvedni kell! Indulás!

Én meg csak jót derültem a párosukon.

A kocsiban már Kimi is piszkálta az edzőjét. Úgyhogy kezdtem úgy érezni, hogy nem is lesz annyira vészes majd a repülőút. Persze ez csak afféle pillanatnyi jókedvből születendő gondolat volt.