Tizenhetedik"

Most este még gyorsan felrakom ezt a részt, de holnap megyek el nyaralni úgyhogy nem tudom mikorra lesz folytatás. Lehet, hogy egy hét kimarad, mert nagyon nem leszek gépközelben, De utána igyekszem a kisérettségik mellett erre is figyelni! Addig is, lehetne, hogy mire visszajövök, néhány komment várna rám? 

Addig is kellemes nyarat! :)

Dorcsa

 

Másnap, a versenyek előtt megtapasztalt, határtalan nyugalom telepedett ránk.

Reggelinél és a melegítésnél még beszélgettünk ugyan, de már mindenkin nagyon látszott, hogy koncentrál. Mi is gondolatban többször végigmentünk a programunkon.

Ahogy felvettem a kűrruhám újra elöntött a boldogság. Ilyenkor verseny előtt mindig jó érzéssel tölt el arra gondolni, hogy már kiskoromban is erre vágytam. Erre, hogy itt legyek. És itt vagyok, már harmadszorra. A tükörbe nézve lepergett előttem a kiskoromtól idáig vezető út. A pillanat, amikor úgy tűnt, hogy nem hogy világversenyen jégre, de még csak lábra sem fogok tudni állni soha az életemben. Az utána következő kínkeserves évek minden apró öröme. Az érzés, amikor újra korira álltam. A Petevel táncolt első kűrünk. Az első világbajnoki cím. Aztán a második.

Mindig is tudtam, hogy a maximumot kell magamból nyújtanom, de ott az öltözőben még a hangyányi kétségem is elmúlt. Nm az számít elsősorban, hogy másoknak ne okozzak csalódást, vagy, hogy azt hozzam, amit tőlem ők elvárnak. Magammal szemben kell teljesítenem. Volt olyan időszak, amikor arra voltam büszke, ha egyedül le tudom menni a lépcsőn, de az az idő már elmúlt. Ahhoz, hogy én elégedett legyek, már megint dobogó kell.

Mindenki azt mondja, hogy legyek büszke arra, amit eddig elértem, sokaknak ez sem sikerült volna. Hát én az vagyok, teljes mértékben. De ha ott van a lehetőség, hogy még többet elérjek, akkor miért ne ragadjam meg? Ismerem magam, tudom, hogy soha nem felejteném el, és végig magamat hibádzatnám, ha miattam nem érnénk el a számunkra lehető legjobb helyet.  Annál rosszabb érzés pedig szerintem nincs, ha tudja az ember, hogy egyszer megtehetett volna valamit, hogy a dolgok jobbak legyenek, és nem tette meg! Szóval nem számít, hogy hanyadik helyen vagyunk, küzdeni kell!

Ezzel az elhatározással, és a tudattal, hogy eddig, amit nagyon akartam, az mind sikerült léptem ki az öltözőajtón.

Az utolsó melegítésnél alaposan megnéztük a közönséget. Csak hogy legális doppingszerként elraktározzuk az értünk izguló mosolygós arcokat, a minket buzdító plakátokat, zászlókat. Mindig is szerettük a szurkolókat, de most éreztem azt, hogy tényleg tőlük kapjuk a különleges kisugárzásunk nagy részét.  Mert aki csak befele fordul, magának táncol, annak esélye sincs arra, hogy meggyőzze a külső szíveket. És az nem lehet, hogy bennünk annyi plusz legyen, hogy az első világbajnokságunkon máris nyerjünk. Ehhez ők is kellettek. Boldog voltam, hogy itt vannak, feltöltenek minket. És ugyan ezt az eufórikus érzést láttam Pete arcán is.

Manyus még gyorsan elmondta, hogy mennyire bízik bennünk, majd Johnék jégre léptek.

Gyönyörű programot futottak. Tudtam, hogy ahhoz csodának kell történnie, hogy bárki is veszélyeztesse az ő első helyüket. De az előbb látott produkciókon nagyon úgy tűnt, hogy a csodára esély sincs.

 - Mintha valahogy másokból kiveszett volna a lendület! – hajolt hozzám Pete.

- Nem akarom elkiabálni a dolgot, de én is úgy nézem. Nem hogy Kateék szintjét nem ütik meg, de még a tőlük megszokottat sem!

- Így olyan, mintha lenne érkezésünk a dobogóra. – kopogott egyből Pete a műanyag szék karfáján.

- Fán kell kopogni és alulról. – Feddtem meg mosolyogva.

- Nekem tök mindegy, szerintem annyi a lényeg, hogy zajt csapjak! – nézett rám csibészes mosollyal.

- Jó, de ha végül nem kapunk érmet, akkor tudom, hogy emiatt lesz! – nevettem rá.

- Majd akkor megtanulom, hogy hordjam magamnál egy falapot, hogy legyen min kopognom! – dőlt hátra.

Ámulva néztük barátaink kűrjét. Rengetegszer láttam már, minden elemét pontosan ismerem, most mégis teljesen elvarázsolt. Talán a közönségre tett hatásuk ért el engem is, vagy csak a bennem gyülekező adrenalin miatt éreztem úgy, mintha másik dimenzióban lettem volna, de teljesen magukkal ragadtak.

Csak arra eszméltem fel, hogy vége, a közönség őrülten tapsol ők meg ott ölelgetik egymást boldogan a jég közepén.

- Őrületesek voltak! – üvöltötte túl a hangzavart drága barátom. Aki valamelyik óvatlan pillanatban gondolom velem együtt pattant fel a székéről.

- Hihetetlenek! Övék az arany, a vb cím! – kiabáltam én is fülig érő szájjal, és már mentünk is a jégről leérkezők elé.

- Gratulálok édeseim! – ölelte át szorosan Manyus a jégről lekászálódó Katet, majd az utána beérkező Johnt.

- Széééép vooolt!!!!!!

- Ugyee? – dőlt bele a karomba nevetve barátnőm. Gyorsan odapasszoltuk az élvédőiket, aztán mentek is, hogy megkapják, a szerintünk mindenképpen, egetverő pontjaikat.

- Bombabiztos első hely! Nem hogy mi, de más se tudná megkérdőjelezni! Dőlt a palánknak Pete.

- Megérdemelték! – mondtam egyből, és komolyan is gondoltam. Kétszer már mi nyertünk, pedig ők is ugyan ilyen komolyan készültek. Még nem fogadtam el, hogy nem az én hibám volt, de hajlok Pete magyarázatára, hogy ebben a sors keze is benne van. Nem nyerhetünk mindig mi. Persze ehhez is lenne néhány hozzáfűznivalóm, de azt már hagyjuk. - Nekik lelkesen adjuk át a címet.

- Hát bizony sokkal szívesebben, mint bárki másoknak! – húzott magához, miközben néztük, ahogy a virágok között ölelgetik egymást. Jó volt boldognak látni őket. Sokan gondolják, hogy csak mondjuk, hogy nem zavar, hogy ők nyernek. De tényleg nem zavart, csak örültem, hogy örülnek.

Megnéztük az utánuk következő orosz párost, akik az oroszokhoz híven szép, technikás kűrt futottak, de hiányzott valahogy belőle a plusz, a kisugárzás, így csak a negyedik helyre volt elég.

Mikor mondták, hogy készüljünk, Kateék még megszorongattak, elsorolták a jókívánságokat, majd odamentünk a jég mellé. A szememmel még megkerestem a tömegben a nagyim, aki kihúzott derékkal, büszkén tartotta a szurkolóplakátot Pete párjával. Nem tudom, mikor csinálták, melyikük ötlete volt, de nekem nagyon tetszett.

- Akkor skacok, dobogó? – vette el tőlünk az élvédőket Manyus.

- Naná! – vigyorogtunk rá, és a tapssal kísérve felléptünk a jégre.

Óvatosan egy bemelegítő kör, csak felmérni a jeget, majd egy Petetel is. A fejem teljesen kiürült, már a közönség is csak távoli zúgás volt, mikor váratlanul eszembe jutott Raikkönen levele.

De most valahogy nem zökkentett ki, csak beraktam a szurkolói energiacsomagba. Rájöttem, hogy nem válaszoltam, egyszerűen csak kikapcsoltam a gépet. Majd, akár hogy is sikerül az elkövetkezendő pár perc, meg kell köszönnöm! – jutott eszembe.

Majd beálltunk a kezdőpózba, és tényleg csak a tánc számított. És valahogy felszabadult voltam, mint még soha.

Tizenhatodik"

Sziasztok! Most úgy érzem, viszonylag időben sikerült hoznom a részt! Bár ez nem rajtam múlott, igazából a MÁV-nak köszönjétek. Tegnap előtt ugyanis kereken hat órába tellett, mire Kelenföldről lejutottam Fonyódligetre, és ebből két és felet egy helyben álltunk. Amúgy is terveztem a vonaton írni, de így, csak nyugdíjasokkal összezárva ( "Drágám, szükségét érzem, hogy elmenjek a mellékszeparéba.", " Hoztam egy kis harapnivalót, kértek? Bár nekem már nem megy a rágcsálás... " és hasonlók..) teljesen egy helyben, rázkódás mentesen egész olvashatóan írtam. Mármint kézírás szempontjából. Azt, hogy valójában olvasható- e, azt ti döntitek el! 

 És igyekszem a folytatással is (zűrös hetem lesz, de már annak is megvan egy része), addig is kellemes olvasást!

Dorcsa

 

- Halló, tessék, itt Natalie. – vettem fel óvatosan a telefont.

 - Natalie?.. Itt Rapsber, - Mondta meg, amit már eddig is tudtam. Technika vívmányai, mi? -  üdvözlöm, remélem nem zavarok!

- Nem, éppen pihenünk. Miben segíthetek?

- Csak egy társuk sajtónyilatkozata miatt csörgök. Biztosan látták, hogy Patrick Noir mint nyilatkozott az egyik sportújságnak.

- Hogy a Raikkönen miatti szerelmi bánatom az oka, hogy az történt tegnap? – kérdeztem, mire Pete visszajött a fürdőajtóból és habos fogkefével megállt előttem.

- Igen, arra gondolok… Azt jól hallom, hogy ez nem különösebben rázza meg magát? – kérdezte, furcsállva a nyugtomat.

-  Igazából Patricknak nem ez a legidegesítőbb tette… Még csak ebben a hónapba sem. – gondoltam vissza a rajongólevelek tömkelegére, amiket volt szerencsém kézhez kapni. Vagy géphez. Bizonyos fokig még hízelgő is lehetne, de amikor már emailcímet kell cserélni, na onnantól gáz. – És igyekszem nem felidegesíteni magamat a verseny előtt.

 – Főleg nem miatta! - tettem hozzá tátogva Petenek.

- Bölcs döntés! Látszik a hatásom! – tudtam kihámozni Pete mondanivalójából, jelentős nehézségek árán, a fogkefe és a töméntelen mennyiségű hab miatt.

- … hogy ezzel is segíthettem. – jutott el a tudatomig, hogy Rapsber azóta is rendíthetetlenül mondja.

- Elnézést, nem figyeltem, meg tudná ismételni? – próbáltam tudomást sem venni az orrom előtt, a röhögéstől majd meg fulladó partneremről.

- Jól hallotta Angyalom! – De mit is??? – elintéztük, hogy visszavonja a nyilatkozatot, és azt is, hogy bejelentsék, az egész egy alaptalan kitaláció.

 - Ezzazzzz! – pattantam fel a fotelből. - Köszönöm, ez tényleg nagy segítség, köszönöm, köszönöm, köszönöm!

- Akkor mégse hagyja annyira hidegen a dolog? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Hát, annyira hidegen hagy, hogy nem fogok miatta idegeskedni, de azért, ha a probléma ki van iktatva, annak nagyon örülök. – nevettem bele a telefonba. Egyszerűen éreztem, ahogy a gyomromba feltűnés nélkül belopódzó görcs feloldódik, és lassan szétárad a végtagjaim felé.

- De azért gondolom, tudod, hogy cserébe mit kérek!

- Mit?

- A lehető legjobb teljesítményt a hosszú programnál.

- Higgye el, nekünk is az a legnagyobb vágyunk!

- Rendben, akkor sok sikert! És nagyon szurkolok mind a négyüknek.

- Köszönjük, átadom! – ennek hallatán Pete érdeklődve húzta ki magát. Kis egós, egyből gondolja, hogy neki szól valami…

- Öhm.. Igen… És még valami, Natalie! Lenne szíves írni egy rövid nyilatkozatot, az eseményekkel kapcsolatban, amit aztán kitennénk a honlapra? Csak, hogy az ön szemszögéből hogyan is néz ki a dolog.

- Igen, természetesen… Még ma este? – néztem vágyakozva a könyvem után. Tudtam, hogy nem látja, de hátha megérzi, hogy lenne jobb szórakozásom is!

- Hát jó lenne. Akkor nem is zavarok tovább!

- Köszönöm. Viszont hallásra!

- Viszont hallásra Angyalka, és sok sikert!

- Na, mit üzen nekem? – jött vissza, immáron tisztán, a fürdőből Peter.

- Sok sikert kíván. És nem csak neked, mint a négyünknek. Dobtam a telóm az ágyra.

- Viszont segítened kéne.

- Neked bármiben!

- Nyilatkozatot kell írni arról, hogy Patrick egy barom. Kulturált formában.

- Ebből nekem csak a második rész nem megy. – vigyorgott, majd a laptopot a kisasztalra téve leültünk a szőnyegre és elkezdtünk ötletelni.

Végül egy féloldalas nyilatkozatot rittyentettünk ketten, a viszonzatlan szerelem okozta hallucinációkról és kényszerképzetekről. Remélem Patrick holnap estig nem lesz tájékoztatva róla, mert igazán meglennék a reakciója nélkül.

Este már minden a szokásos kerékvágásban ment. Már amennyire mi szokásosnak mondhatóak vagyunk a szomszéd szobába átnyúló párnacsatáinkkal, a locsolkodásokkal, papírgalacsin csatákkal. Szóval csak úgy hozzánk mérve normálisan. Illetve egy kivétellel.

Mikor Rapsber válaszát olvastam (melyben leírta, hogy remek lett a fogalmazványunk) Jött egy új emailom.

Cím: Sok sikert!

Feladó: Kimi Raikkönen

Bocsánatot szeretnék kérni a múltkori viselkedésemért. Remélem a holnapi napjára nem lesz hatással. A versenyen nem leszek ott, ígérem. Igyekszem ezzel is segíteni a munkájukat.

Sajnálok mindent, ami történt, próbálok ezentúl pozitívabban állni a dolgokhoz.

Reménykedem, hogy a következő találkozásunkkor majd újult erővel tudunk munkálkodni egy tisztességes, kellemes munkatársi kapcsolaton.

Sok sikert, és szerencsét holnapra, én őszintén szurkolok!

                                                        Kimi Raikkönen

Miután felfogtam a tartalmát az első gondolatom az volt, hogy megmutatom Petenek., de végül elvetettem. Ő szerintem nem úgy értékelné, mint én, hanem dühös lenne, hogy hogyan van képe egyáltalán írni nekem e tegnapi után.

Nekem mégis erőt adott. Elképzeltem mennyit szenvedhetett, mire megírta. A bocsánatkérés csorbítja az ember egóját, és felajánlani, hogy próbáljunk normálisan viselkedni, amiben benne van az, hogy főleg ő szúrt el mindent… Komoly fejtörést okozhatott neki, mire megfogalmazta! És engem valahogy örömmel töltött el a gondolat, hogy mégis átlátta, hogy nem a legmegfelelőbben viselkedett, sőt, hajlandó megpróbálni változtatni rajta. Most, hogy mennyire magától, az más kérdés.

Tizenötödik"

Sziasztok!
Tudom, hogy mostanában inkább ritkábban jönnek a részek, mintsem hogy gyakrabban, de azért jólesne néhány vélemény. Érdekel, hogy Ti hogy viszonyultok a történethez, tetszik-e  vagy sem. A semet is örülnék, ha megírnátok, legalább tisztában lennék vele!
Találtam egy új képet, a cím alá, esetleg az is érdekelne, hogy Nektek hogy tetszik:)
Jó olvasást!:)
Dorcsa

- Hát ti? Hogy hogy ilyen korán fenn, Hétalvók? – Huppant le mellénk Lisbeth. Való igaz, kissé szokatlan, hogy mi, Petevel, már hétkor az étkezőben ülünk. De végül elég sokat beszélgettünk, aztán megéheztünk. És ha már úgyis csak pár napot vagyunk itt, lejöttünk, hogy ne csak kettesben legyünk.  Korisok közül kétféle ’típus’ van. Ki szívesen barátkozik, többnyire lelkes, bármire fogható. Ők a szimpatikusak. Illetve akik teljesen befele fordulnak, csak a versenyre koncentrálnak, nem érdekli őket semmi és senki. Velük lehetetlen beszélgetni, inkább csak acsarkodnak a másikra, és még csak a látszatát sem mutatják, hogy örülnének a másik sikerének. Kicsit durván hangzik, de ha jobban megnézünk valakit, rájövünk, hogy tényleg valamelyikbe simán besorolható. Persze nem az alapján,a hogy a jégen mosolyog.

- Kivett az ágy. Téged meg gondolom az időzónák kavartak meg. – mire Lizzie csak bólogatott. – Valami program mára?

- Háát… Tudtommal ma van pl a női műkori egyéni. – villantott egy huncut mosolyt, ami, az akcentusa miatt csak még cukibbá tette.  –De ennyi. Ezen kívül én is szabad vagyok!

- És merre menjünk? – kezdtem el gondolkodni. Minden közös versenyünkön, ami szinte csak a világbajnokságokat jelentette, elmentünk valamerre.

- Van erre állatkert? – kezdett vigyorogni a partnerem, és az emlékekre nekünk is nevethetnékünk támadt.

- Biztos van, csak a korcsolyásokat már be sem engedik, miattunk. - böktem vállba.

- Vagy legalábbis mi a tiltólistán vagyunk.

 - Vagy csak a flamingók menekülnek előlünk. – nevetett mögülem Kate, Johnnal az oldalán.

Amúgy kezdj rettegni Nati, mert szerintem kitalálod, hogy ki érdeklődött felőled a folyosón…

- Ugye nem Raikkönen? Ugye nem…

- bár, hogy jobb-e azt csak te tudod eldönteni. – pakolta le John a joghurtjait velem Lisbeth mellé.

- Hidd el, nála mindenki csak jobb lehet…

- Jó reggelt szépséges Natalie! – harsant a kiáltás, én meg legszívesebben elbújtam volna a joghurtos dobozokban.

- … vagyis majdnem mindenki!... … Üdv!

- Szerbusz Peter, neked is örülök, hogy látlak, de meg kell értened, hogy Natalienek sokkal jobban! – majd kérdés nélkül akkora lendülettel vágódott le a mellettem szabadon hagyott székre, hogy azt hittem az összetörik.

- Szia Patrick! – nézett fel Pete, majd inkább visszafordult a reggelijéhez.

- John! … Ezért még számolunk! – sziszegtem felé, utalva a mellettem üresen hagyott székre.

- És mi újság veletek? Régen nem találkoztunk! – sorolta Patrick a kérdéseit töretlen jókedvvel, felém fordulva. Ha már elbújni nem tudtam, legalább a képébe akartam önteni az egyik joghurtot!

- Semmi különös… - fordultam Lizzie felé. Pech.

- Hé, téged még nem is ismerlek, csak látásból! Tudom, hogy jó barátnők vagytok, de még személyesen sosem találkoztunk! – Na igen. Lisbeth már sokat hallott Patrickról, és ez fordítva is igaz, ugyanis rengeteg randi ajánlat alól mentettem ki magam, rá hivatkozva. – Patrick vagyok, de a Patrick bármilyen formáját nyugodtan használd! Francia műkoris.

- Szia, Elisabeth, japán.

- Az nem Európai név?

- De. Azért használom ezt bemutatkozáskor, mert a rendes nevemet úgyse tudná senki kimondani.

- Nekünk viszont lassan indulni kellene… - Igyekeztem minél hamarabb kimenteni magunkat.

- Városnézés? Szívesen körbevezetlek benneteket! Vagy elkísérlek bárhova! Mindig jól jön egy helyi kísérő! – Ebben igaza volt, de nekem a hideg végigfutott a hátamon a gondolatra, hogy akár egy fél órát is vele töltsek. És a többiek arcán is hasonlót láttam.

- Köszi, szerintem elleszünk! – toltam hátra a székemet, hogy induljak, de elkapta a csuklóm.

- És mit szólnál egy ebédmeghíváshoz, akármelyik helyi étteremben, ketten?

- Köszi, de szerintem messze elmászkálunk, nem tudom, hogy jutna –e időm egy megbeszélt ebédre. – Próbáltam kiszabadítani magam.

- És vacsora? – nézett még mindig a szemembe.

- Bocs, Patrick, de nem. Most verseny van, nincs kedvem az ilyenekhez. –szabadítottam ki végre a kezem.

- Utána meg megint nem fogsz válaszolni egy emailomra sem. Még ha meg is szerzem a rendes címedet, nem csak azt a kamut, amit megadtál. – kapcsol nagyobb hangerőre elkeseredésében.

- Figyu, állj le haver, jó? – áll be elém Pete. – Nem bukik rád, te ne rontsd el a napod azzal, hogy emiatt most felhúzod magad. Gondolj arra, hogy versenyed van. Koncentrálj! Tanulj legalább a mi hibánkból. – Próbált hatni a lelkére, én meg csak bólogattam mögötte. Igaza volt.

- Újságíró! – vettem észre én is a nőt, még mielőtt Lisbeth megszólalt volna.

- Menjünk, nem akarok cikket arról, hogy most mi van, és gondolom te sem. Sok sikert! – köszöntem el gyorsan.

- Köszi! Én azért örülnék egy közös fotónak!... – hallottam még, de már az üvegajtón túl voltam.

- Remélem most nem kezd bele semmilyen közös fotós projektbe! – nézett vissza Lizzie.

- Most csak azt magyarázza az újságírónak, hogy ő a legügyesebb, legjobb. Higgy nekem!

- Azért tényleg nem semmi. Azt hittem néha azért túlzol amikor róla mesélsz. De azért ez…

- És ez még csak egy rövidke próbálkozása volt…

…

A nap további része fantasztikusan sikerült. Megnéztük a női műkorisokat. akik szokásukhoz híven kiemelkedően teljesíttek. Kicsit irigykedtem rájuk, hiszen, ha néhány dolog nem történt volna meg régebben, akkor én is közöttük lehetnék, de összességében nem bántam a dolgot. Jégtáncosok is jók vagyunk, és imádom azt csinálni. Persze, a szomszéd kertje mindig zöldebb, de be kell érjem a tudattal, hogy egyszer nekem is volt ilyen kertem.

Később várost néztünk. Bár inkább egymást szórakoztattuk, minthogy a nevezetességekkel törődjünk, ami a fotókon is meglátszik. Néhány rajongó is elkapott minket, de az inkább csak motiváló, mintsem zavaró. Ők iszonyatosan örülnek annak, hogy találkozhatnak velünk, és az a tudat, hogy csak a mi személyünk őket így feldobja… Hát hülye az, akit ez idegesít!

Igyekeztünk helyi kajákat enni, bár a csigát azért kihagytuk. John hülyeségből rendelt magának, de aztán Kate nem engedte, hogy megkóstolja. Szerintem nem lett volna baja, de ők tudják.

Este Pete gépezett, míg én olvastam. Lehet, hogy világbajnokság előestéjén nem kellene a civil munkámmal foglalkozni, de ha ahhoz volt kedvem…

- Angyalka… Patrick kicsit kavarta a szart…  - kezdte Pete, fel sem nézve a monitorról.

- Merthogy?

- Szép cikk van arról, hogy akkor milyen is a kapcsolatotok, és hasonlók…  - olvasta közben. - És hogy azért nem vagy együtt vele, mert… Na jó, hagyjuk ezt a barmot! –majd hirtelen indulattal lecsapta a laptop tetejét,

- Mit mond? – helyezkedtem át a fotelben, lábaimat átdobva a karfán.

- Csak próbálja összerakni a kirakó morzsáit. Vagy ő, vagy a riporter. Nem érdekes. – nagyon sunnyog, szóval tuti valami olyan, ami kicsit sem tartozik a ’nem érdekes’ témakörbe.

- Ne akard, hogy én keressem meg azt az oldalt! – nyúltam a laptop felé. Mintha 6 méterre elért volna a kezem.

- Csak, hogy amiatt nem jön össze a dolog… De ne akadj ki! Ígéred?

- Igen, csak mondd már, vagy hozzád vágok valamit!

- Hogy reménytelenül bele vagy zúgva… Másba, na.

- Raikkönen be, igaz? – nyitottam ki újra a könyvemet.

- Igen. Téged nem is idegesít?

- Megígértem, hogy nem akadok ki, nem? Akkor nem is fogok! – kezdtem el újra látványosan olvasni. De persze csak a szememet járattam, egy szós nem maradt meg. Nem akadtam ki, csak felhúzott a dolog… De nem is kicsit.

Mintha mi sem történt volna csináltuk tovább a dolgunkat. Én olvastam, Pete meg belekezdett az esti tisztálkodási programjába. Teljesen kényelmesen nézelődtem a fotelból, mikor megszólalt a telefonom. Az asztalon…

- Teleooooon! – üvöltött ki Pete a fürdőből, szájában a fogkefével. Régi szokás, mintha más nem hallaná…

- Hallom! Csak fel kellene hozzá állni.. –nyögtem nagyot, már a gondolatra is. Erre Pete, állán csöpögő habbal, kijött, megnézte ki keres, kezembe nyomta a telefonomat, majd ment vissza és a fürdőajtóban, engem nézve, megállt.

Tizennegyedik"

 Sajnálom az ismételt hosszú kihagyást.:( Remélem ezzel a résszel kicsit sikerül javítanom a nagy melegen, mert én már nagyon nem bírom!

 Kitartást!

„- Gyere már!  - húzott magával nevetve, a szinte bokáig érő porhóban. –Tudod, hogy én vagyok az erősebb!

- De kurvára nem akarok, értsd már meg! Most teljesen szétmegy a régi korim a nyomorult sétálás miatt. Ez nem arra van kitalálva, mint a nyavalyás hokikorid!  - itt szakadt el nála a cérna. Gond nélkül felemelt, és így vitt tovább, fogalmam sem volt, hogy merre. – Tegyél le, te idióta barom! Még a végén elvágódsz itt koriban, és meg bevágom a gerincem, oszt cső!

- Nyugi már! Amíg rád nem adtam a rohadt korit semmi bajod nem volt! – morgott ő is, kicsit már kezdtem az idegeire menni, amit nem is csodálok. De abban az állapotomban valahogy nem tudtam ezzel foglalkozni. – most vagy jössz a saját lábadon, vagy viszlek. De nem nyavalyoghatsz!

Gyors mérlegelés után végül a saját lábamon menést kockáztattam. Tényleg nem értettem, hogy mitől lenne jobb kedvem, a szürkületben, egy erdőben, a havon sétálgatva, miközben majd kimegy a lábam a koriban. Ami köztudottan nem a sétálásra lett kitalálva.

-Mondd már meg, hogy hova megyünk! – kezdtem újra a nyűglődést, mikor feltűnt, hogy kezdünk visszakanyarodni a kocsihoz. A térérzékelésem mindig jó volt, emiatt tök idegen helyen se tudtam elveszni, még sötétben sem. – Eltévedtél te állat, most visszafele megyünk, a kocsihoz!

- Fogd már be! Tudom, hogy hova megyünk!  - Én meg csendben mentem utána.

Percek múlva egy tisztásra értünk, aminek a túloldalán ott állt a kocsi.

- Mondtam én, hogy a kocsihoz jövünk vissza! – álltam meg csípőre tett kézzel. Próbáltam még durcás lenni, de a látvány azért elég rendesen lenyűgözött.

- Én meg mondtam, hogy tudom, hogy hova jövünk! –fordult szembe velem, ’én megmondtam’ vigyorral az arcán.

- Akkor még azt mondd meg, hogy minek kellett körbe gyalogolnunk, ha úgyis a visszajövünk. Én meg lettem volna a remek kis túra nélkül is. – toltam odébb, hogy jobban lássak.

- Mert nézd, ott nem tudtunk volna lejönni. – mutatott a kocsi alatt elterülő falra. És tényleg a kocsi, és a mellette lévő fák mintha az egész fölé magasodtak volna, magas, meredek fal választotta el őket a havas-jeges síkságtól.

- Jó, és minek jöttünk koriban? Ezzel nem hoztad meg a kedvemet a korizáshoz. –ütögettem a lábam a földhöz. Reméltem az élvédőm nem jön szét a rugójánál, mert akkor lőttek a remek élemnek.

- Miért, nincs kedved legalább kipróbálni? – nézett rám, és mintha már ő is vesztett volna a lelkesedéséből.

- Mit? …  - ötletem nem volt, mit akarhat, megörült? Korcsolyázni a havas füvön? Még ha szép sima is… Nebassz!! – Ez jéég?? – ő csak bólogatott. – Fú bazmeg! Naná!

Persze a szélén egyből megtorpantam: - És tudod, hogy biztonságos? Mint, hogy teljesen be van-e fagyva, meg ilyenek?

- Ilyen mínuszokban be van fagyva, az Omszki tavon is voltunk már a csapattal, ez meg sokkal kisebb. – lépett rá ő először. – Nézzük meg, hogy nem riant – e meg valahol, amúgy meg mehetünk, mert ezen lék biztosan nincs! – mosolygott rám.

Óvatosan csúszkáltunk egymástól nem messze, de amikor egyszer körbeértem már teljesen biztonságosnak ítéltük.  Gondolkodás nélkül indultam neki, szinte a jég felett lebegve. Ennyire csodálatos élményem még soha nem volt. Teljesen úgy éreztem magamat, mint valami jégtündér. Hirtelen, ahol széttárt karokkal siklottam végig  a jégen éreztem, hogy teljesen átjár a boldogság. Méltónak éreztem magam, a gyakran használt királylány megszólításra. Még ha a melegítőmben nem is néztem ki annak.

- És akkor a rövidke bemelegítés után lássuk a hétvégi kűrt. – Húzódott le vigyorogva a szélére.

- De….

- Nincs de! Ha kell zene, tehetek be a mobilomról. – és már el is indította.

Az elején olyan ’ nem hiszem el, hogy erre is rávett’ mosollyal indultam el, de az utolsó ugrásoknál rájöttem, hogy az a mosoly az arcomon valódi. Akár mit is mondtam előtte, én ezt nem vagyok képes abbahagyni. Nem hagyhatom ott a korcsolyát, nincs olyan tényező, ami erre engem rávehetne És ezt szombaton mindenkinek be fogom bizonyítani!

- Gratula Királylány! Látod, megy ez! – tette zsebre a mobilját.

- Köszönöm! – öleltem meg.

- Akkor folytatod?

- Persze! Ki ő, hogy miatta meghaljak? – vigyorogtam rá. És tényleg úgy éreztem, hogy ha nem korcsolyáznék tovább az egyenlő lenne a halállal.

- Egy senki! De ezt éreztetni is fogom vele, mikor újra felém tolja a képét! – kezdett el a csípőmre támaszkodva tolni. Az a pár óra, míg teljesen elfáradtunk olyan volt, mint valami tündérmese. Nevettünk, játszottunk, szórakoztunk és nem számított sem a múlt, csak a jövő.

Ő végül megmászta a meredek oldalt a kocsiig és bekapcsolta a lámpát, így mikor sötétségbe burkolódzott az erdő, mi még tudtunk korcsolyázni.

- Megígéred, hogy soha nem fogod abbahagyni a korcsolyát, semmilyen köcsög miatt? – kérdezte, már az autó mellett.

- Persze! Majd csak erre az estére gondolok mikor újra felveszem a korcsolyacipőt! – tettem be a korimat a csomagtartóba. – És te megígéred, hogy akár mennyire hülye és hisztis leszek, nem engeded, hogy feladjam, hanem küzdesz értem?

- Meg, ne aggódj! Akár az életemet is feláldoznám, csak hogy neked jobb kedved legyen!

- Azért azt ne! – nevettem rá, mielőtt beültem volna az anyósülésre. – Köszönök mindent, amit értem tettél. Nem csak most, egész életemben!”

…

-Mi baj Angyalka! – jött oda Pete hozzám. Az álmom után nem meglepő módon megint nem tudtam visszaaludni. Így csináltam magamnak kakaót, és beültem az ablak előtti fotelba.

- Csak nem tudtam aludni! – válaszoltam, továbbra is az ablakon kifele bámulva. Nem akartam felé nézni. Tudtam, hogy még az ágyából is kiszúrja a könnyeimet.

- Rosszat álmodtál, vagy a versenyen rágódsz? – Kezdett kimászni az ágyból.

- Egyik sem, csak valahogy nem vagyok fáradt. –Ez természetesen hazugság volt, de reméltem elhiszi. – Aludj nyugodtan! – töröltem le óvatosan a könnyeimet.

- Dehogy alszom! – jött oda mellém, majd törökülésben elhelyezkedett a fotel és az ablak között. – Mi történt?

- Semmi…csak…

- Csak…? –Vette ki a kezemből a bögrémet, mielőtt elejtettem volna. Én csak megráztam a fejemet, és újra átadtam magam a sírásnak. Ő meg nem szólt többet, csak felült a karfára, magához ölelt és ringatni kezdett.

- Nem mondom azt, hogy nem fontos, se azt, hogy ne aggódj, majd megoldom, mert tudom, hogy nem így van. – szólalt meg, mikor kezdtem megnyugodni. – És azt sem merem mondani, hogy jobb lesz, de talán tudok segíteni, ha elárulod, hogy mi a baj.

- Tudod, hogy megígértem neki, hogy neki nyerem meg a vbt… - Kezdtem bele lassan Láttam rajta, hogy tényleg érdekli a dolog, de mégis nehezemre esett kimondani. – És most megint vele álmodtam… Nem pont azt, de akkor is…

- Drága egyetlen Angyalkám! – adott puszit a fejemre. – Gondolj arra, hogy kettőt már nyertél neki! És még sokat fogsz is! … Tudod, hogy büszke rád!

- Tudom, csak ilyenkor még jobban hiányzik. – bújtam meg jobban hozzá. Örültem, hogy azért van valaki, aki itt van velem.

Jó volt csendben együtt nézni, ahogy a nap első sugarai megcsillannak a fagyott havon.

Sose fogom tudni elfelejteni, még csak megszabadulni sem a hiányától. De a pozitívokra is mindig emlékezni fogok. Arra, hogy mennyi mindent kaptam tőle. Mik azok, amiket még akkor is megtarthattam, hogy ő nincs velem. Erre valók a barátok, hogy ezekre emlékeztessenek. És Pete ezt tette. Utána egész nap.