Tizenötödik"

Sziasztok!
Tudom, hogy mostanában inkább ritkábban jönnek a részek, mintsem hogy gyakrabban, de azért jólesne néhány vélemény. Érdekel, hogy Ti hogy viszonyultok a történethez, tetszik-e  vagy sem. A semet is örülnék, ha megírnátok, legalább tisztában lennék vele!
Találtam egy új képet, a cím alá, esetleg az is érdekelne, hogy Nektek hogy tetszik:)
Jó olvasást!:)
Dorcsa

- Hát ti? Hogy hogy ilyen korán fenn, Hétalvók? – Huppant le mellénk Lisbeth. Való igaz, kissé szokatlan, hogy mi, Petevel, már hétkor az étkezőben ülünk. De végül elég sokat beszélgettünk, aztán megéheztünk. És ha már úgyis csak pár napot vagyunk itt, lejöttünk, hogy ne csak kettesben legyünk.  Korisok közül kétféle ’típus’ van. Ki szívesen barátkozik, többnyire lelkes, bármire fogható. Ők a szimpatikusak. Illetve akik teljesen befele fordulnak, csak a versenyre koncentrálnak, nem érdekli őket semmi és senki. Velük lehetetlen beszélgetni, inkább csak acsarkodnak a másikra, és még csak a látszatát sem mutatják, hogy örülnének a másik sikerének. Kicsit durván hangzik, de ha jobban megnézünk valakit, rájövünk, hogy tényleg valamelyikbe simán besorolható. Persze nem az alapján,a hogy a jégen mosolyog.

- Kivett az ágy. Téged meg gondolom az időzónák kavartak meg. – mire Lizzie csak bólogatott. – Valami program mára?

- Háát… Tudtommal ma van pl a női műkori egyéni. – villantott egy huncut mosolyt, ami, az akcentusa miatt csak még cukibbá tette.  –De ennyi. Ezen kívül én is szabad vagyok!

- És merre menjünk? – kezdtem el gondolkodni. Minden közös versenyünkön, ami szinte csak a világbajnokságokat jelentette, elmentünk valamerre.

- Van erre állatkert? – kezdett vigyorogni a partnerem, és az emlékekre nekünk is nevethetnékünk támadt.

- Biztos van, csak a korcsolyásokat már be sem engedik, miattunk. - böktem vállba.

- Vagy legalábbis mi a tiltólistán vagyunk.

 - Vagy csak a flamingók menekülnek előlünk. – nevetett mögülem Kate, Johnnal az oldalán.

Amúgy kezdj rettegni Nati, mert szerintem kitalálod, hogy ki érdeklődött felőled a folyosón…

- Ugye nem Raikkönen? Ugye nem…

- bár, hogy jobb-e azt csak te tudod eldönteni. – pakolta le John a joghurtjait velem Lisbeth mellé.

- Hidd el, nála mindenki csak jobb lehet…

- Jó reggelt szépséges Natalie! – harsant a kiáltás, én meg legszívesebben elbújtam volna a joghurtos dobozokban.

- … vagyis majdnem mindenki!... … Üdv!

- Szerbusz Peter, neked is örülök, hogy látlak, de meg kell értened, hogy Natalienek sokkal jobban! – majd kérdés nélkül akkora lendülettel vágódott le a mellettem szabadon hagyott székre, hogy azt hittem az összetörik.

- Szia Patrick! – nézett fel Pete, majd inkább visszafordult a reggelijéhez.

- John! … Ezért még számolunk! – sziszegtem felé, utalva a mellettem üresen hagyott székre.

- És mi újság veletek? Régen nem találkoztunk! – sorolta Patrick a kérdéseit töretlen jókedvvel, felém fordulva. Ha már elbújni nem tudtam, legalább a képébe akartam önteni az egyik joghurtot!

- Semmi különös… - fordultam Lizzie felé. Pech.

- Hé, téged még nem is ismerlek, csak látásból! Tudom, hogy jó barátnők vagytok, de még személyesen sosem találkoztunk! – Na igen. Lisbeth már sokat hallott Patrickról, és ez fordítva is igaz, ugyanis rengeteg randi ajánlat alól mentettem ki magam, rá hivatkozva. – Patrick vagyok, de a Patrick bármilyen formáját nyugodtan használd! Francia műkoris.

- Szia, Elisabeth, japán.

- Az nem Európai név?

- De. Azért használom ezt bemutatkozáskor, mert a rendes nevemet úgyse tudná senki kimondani.

- Nekünk viszont lassan indulni kellene… - Igyekeztem minél hamarabb kimenteni magunkat.

- Városnézés? Szívesen körbevezetlek benneteket! Vagy elkísérlek bárhova! Mindig jól jön egy helyi kísérő! – Ebben igaza volt, de nekem a hideg végigfutott a hátamon a gondolatra, hogy akár egy fél órát is vele töltsek. És a többiek arcán is hasonlót láttam.

- Köszi, szerintem elleszünk! – toltam hátra a székemet, hogy induljak, de elkapta a csuklóm.

- És mit szólnál egy ebédmeghíváshoz, akármelyik helyi étteremben, ketten?

- Köszi, de szerintem messze elmászkálunk, nem tudom, hogy jutna –e időm egy megbeszélt ebédre. – Próbáltam kiszabadítani magam.

- És vacsora? – nézett még mindig a szemembe.

- Bocs, Patrick, de nem. Most verseny van, nincs kedvem az ilyenekhez. –szabadítottam ki végre a kezem.

- Utána meg megint nem fogsz válaszolni egy emailomra sem. Még ha meg is szerzem a rendes címedet, nem csak azt a kamut, amit megadtál. – kapcsol nagyobb hangerőre elkeseredésében.

- Figyu, állj le haver, jó? – áll be elém Pete. – Nem bukik rád, te ne rontsd el a napod azzal, hogy emiatt most felhúzod magad. Gondolj arra, hogy versenyed van. Koncentrálj! Tanulj legalább a mi hibánkból. – Próbált hatni a lelkére, én meg csak bólogattam mögötte. Igaza volt.

- Újságíró! – vettem észre én is a nőt, még mielőtt Lisbeth megszólalt volna.

- Menjünk, nem akarok cikket arról, hogy most mi van, és gondolom te sem. Sok sikert! – köszöntem el gyorsan.

- Köszi! Én azért örülnék egy közös fotónak!... – hallottam még, de már az üvegajtón túl voltam.

- Remélem most nem kezd bele semmilyen közös fotós projektbe! – nézett vissza Lizzie.

- Most csak azt magyarázza az újságírónak, hogy ő a legügyesebb, legjobb. Higgy nekem!

- Azért tényleg nem semmi. Azt hittem néha azért túlzol amikor róla mesélsz. De azért ez…

- És ez még csak egy rövidke próbálkozása volt…

…

A nap további része fantasztikusan sikerült. Megnéztük a női műkorisokat. akik szokásukhoz híven kiemelkedően teljesíttek. Kicsit irigykedtem rájuk, hiszen, ha néhány dolog nem történt volna meg régebben, akkor én is közöttük lehetnék, de összességében nem bántam a dolgot. Jégtáncosok is jók vagyunk, és imádom azt csinálni. Persze, a szomszéd kertje mindig zöldebb, de be kell érjem a tudattal, hogy egyszer nekem is volt ilyen kertem.

Később várost néztünk. Bár inkább egymást szórakoztattuk, minthogy a nevezetességekkel törődjünk, ami a fotókon is meglátszik. Néhány rajongó is elkapott minket, de az inkább csak motiváló, mintsem zavaró. Ők iszonyatosan örülnek annak, hogy találkozhatnak velünk, és az a tudat, hogy csak a mi személyünk őket így feldobja… Hát hülye az, akit ez idegesít!

Igyekeztünk helyi kajákat enni, bár a csigát azért kihagytuk. John hülyeségből rendelt magának, de aztán Kate nem engedte, hogy megkóstolja. Szerintem nem lett volna baja, de ők tudják.

Este Pete gépezett, míg én olvastam. Lehet, hogy világbajnokság előestéjén nem kellene a civil munkámmal foglalkozni, de ha ahhoz volt kedvem…

- Angyalka… Patrick kicsit kavarta a szart…  - kezdte Pete, fel sem nézve a monitorról.

- Merthogy?

- Szép cikk van arról, hogy akkor milyen is a kapcsolatotok, és hasonlók…  - olvasta közben. - És hogy azért nem vagy együtt vele, mert… Na jó, hagyjuk ezt a barmot! –majd hirtelen indulattal lecsapta a laptop tetejét,

- Mit mond? – helyezkedtem át a fotelben, lábaimat átdobva a karfán.

- Csak próbálja összerakni a kirakó morzsáit. Vagy ő, vagy a riporter. Nem érdekes. – nagyon sunnyog, szóval tuti valami olyan, ami kicsit sem tartozik a ’nem érdekes’ témakörbe.

- Ne akard, hogy én keressem meg azt az oldalt! – nyúltam a laptop felé. Mintha 6 méterre elért volna a kezem.

- Csak, hogy amiatt nem jön össze a dolog… De ne akadj ki! Ígéred?

- Igen, csak mondd már, vagy hozzád vágok valamit!

- Hogy reménytelenül bele vagy zúgva… Másba, na.

- Raikkönen be, igaz? – nyitottam ki újra a könyvemet.

- Igen. Téged nem is idegesít?

- Megígértem, hogy nem akadok ki, nem? Akkor nem is fogok! – kezdtem el újra látványosan olvasni. De persze csak a szememet járattam, egy szós nem maradt meg. Nem akadtam ki, csak felhúzott a dolog… De nem is kicsit.

Mintha mi sem történt volna csináltuk tovább a dolgunkat. Én olvastam, Pete meg belekezdett az esti tisztálkodási programjába. Teljesen kényelmesen nézelődtem a fotelból, mikor megszólalt a telefonom. Az asztalon…

- Teleooooon! – üvöltött ki Pete a fürdőből, szájában a fogkefével. Régi szokás, mintha más nem hallaná…

- Hallom! Csak fel kellene hozzá állni.. –nyögtem nagyot, már a gondolatra is. Erre Pete, állán csöpögő habbal, kijött, megnézte ki keres, kezembe nyomta a telefonomat, majd ment vissza és a fürdőajtóban, engem nézve, megállt.