Negyvenharmadik"

Sziasztok!
Eme kései órán, picike csúszással, de meghoztam a részt, és vele együtt egy Queen-es videót is.
Mindenkinek nagyon jó hétvégét, és csak kevés megázást kívánok, ilyen záporos időben! :)
Sok puszi!
Dorcsa

Gondolom azt mondanom sem kell, hogy az első egy órát szinte feleslegesen töltöttem a könyvtárban. Volt, hogy tíz percig csak bámultam a másik asztal mellett álló szék lábán az apró repedést... Nem mintha annyira érdekes lett volna… 

Így pont kapóra jött, hogy Kate felhívott az események iránt érdeklődve.

Fél órát beszélgettünk a könyvtár melletti kávézóban, mialatt nagyon megdicsért, hogy végre döntöttem.  Mint valami óvodást. Bár így utólag végiggondolva én is kicsit úgy érzem magam. Így, hogy túlvagyok rajta, szinte semminek tűnik a probléma.

- És akkor most mi lesz? Felül a repülőre, és megint egy hónapig semmi? – érdeklődött Kate. Hát igen, ő jóval gyakorlatiasabb, mint én.

- Nem egyből ül a repülőre, este még például eljön velem a meccsre…

- Nekünk John kitalált valamit, úgyhogy mi nem megyünk… Pedig akartam, de hiába veszekedtem vele, azt mondta nem fogom megbánni… - panaszkodott egyből.

- Ne aggódj, majd szurkolok helyetted is!

- Azért ez alap!

- Jó, akkor majd nem szurkolok…. Amúgy ez után már csak pár versenye van messze, mármint Európán kívül, úgyhogy onnantól kezdve gyakrabban jön haza. Meg ugye mi is bármikor mehetünk a remeknek gondolt támogatói egyezmény, vagy miaszösz, miatt.

- Amit amikor mi megtudtuk, te mennyire utáltál… - tette hozzá álmodozó hangon.

- Ja, körülbelül mint Kimit magát. De hát változnak az idők! – toldottam meg színpadiasan.

- Jó kis páros vagytok ti hallod-e! Remélem az elmúlt időszakban letudtátok a hátralévő életetek összes rossz gondolatát a másikról, mert ha úgy folytatnátok… hát, nem lenne hosszú életű a dolog!

- Remélem én is, mert nem örülnék, ha hamar szétválnánk. … Viszont nekem mennem kell, mert veled ellentétben én nem vagyok időmilliomos. – álltam fel összepakolva a csészéinket.

- Én se vagyok! Oda kell érnem tizenkettőre a fodrászhoz! – pattant fel egyből.

- Jajj! Te és a sürgős elintéznivalók…  - ráztam a fejem nevetve.

- Jó, nem szép dolog elkésni!

- Persze-persze, értem én.

- Te most mész vissza a könyvtárba? – kérdezte, már az utcán sétálva.

- Aha, még rengeteg elintézni való van, és formai dolog is hiányoznak. Szóval ahhoz képest, hogy jövőhét vége a határidőm egyáltalán nem tartok ott, ahol szoktam.

- Kész leszel, hidd el, ügyi vagy, és mindig megcsinálod, nem?

- Ügyi vagyok, az tuti. De, hogy most kész leszek-e… Hát nem tudom, majd meglátjuk. – húztam el a szám, mert tényleg kérdéses volt. És nagyon nem szeretek csúszni, az olyan ’nekem nem sikerült’ jellegű…

***

Végül négy röpke órácskát sikerült eltöltenem a könyvtárban, szerencsére főleg a munkára koncentrálva. Hazafelé úton felhívott a színház is, hogy megbeszéljük az időpontot, amikor bemegyek. Átadni ugye az irományomat, és megbeszélni, hogy mit hogyan is gondolok. Így a végleges határidőm következő hét pénteken három óra lett. Ami nagyon jó, ha azt nézzük, hogy lehetett volna reggel 8 is. De ha azt, hogy azt is mondhatták volna, hogy sok a dolguk menjek inkább még egy héttel később… Szóval ilyenre inkább nem gondolok.

Inkább próbálom megtalálni a megfelelő öltözéket estére. Mert volt rengeteg mezem, egyik sem bolti. De hát randira az ember lánya mégsem mehet más srác felsőjében, nem? Kicsit hülyén jönne ki… És valahol volt egy sima kék-sárga mezem, csak a franc tudja, hogy hol. Felkaptam egy farmert és egy fehér hosszúujjút. Egyszerű lófarokba kötöttem fel a hajamat, mert voltam már elég meccsen ahhoz, hogy tudjam, ha kiengedve hagyom, percek alatt olyan lesz, mint egy szénaboglya, ha valahogy ’csalafintábban’ tűzöm fel, akkor meg egy rosszabb fajta boszorkányra fogok hasonlítani. Sminkemet egy kicsit átjavítgattam, megerősítgettem, és késznek mondtam magamat. Csak pár cuccomat bedobáltam egy kistáskába, aminek a hosszú pántját keresztbe tudom majd vetni a vállamon. És Kimi megérkezéséig gőzerővel kerestem a mezt. Kiborítottam az egész szennyest, hátha. Aztán ugyan ilyen alapon a szekrényem aljából is kiszórtam a leesett dolgokat. Majd az edzésre vitt táskák következtek, de semmi. Végső elkeseredésemben felkaptam egy pulcsit és a kocsikulcsomat, és lerohantam a garázsba, a csomagtartómban is megnézni.

Éppen csak kinyitottam a csomagtartóm, mikor a zsebemben megszólalt a mobilom. Amit nem tudom melyik fényes pillanatomban tettem el, de jó ötlet volt, mert különben Kimi csöngethetne, amíg vissza nem érek, nem hallanám. És tényleg ő volt.

- Szia, várj, egy pillanat és megyek! – csaptam le egyből, amit valami ’jó, rendben’ szerűt dünnyögött. Elővettem a kocsiból a garázs távirányítóját, mert persze a kapukulcsot nem hoztam magammal, és a garázsajtók keresztül kisétáltam a szabadba.

- Kimi! – integettem, hogy ne csak a lépcsőházunkat bámulja.

- Szia! – nyomott egy gyors csókot, mikor mellémért.

- Állj be nyugodtan, bőven van benn hely.

- Én úgy képzeltem, hogy hamarosan indulunk… - nézett szét, kicsit talán tanácstalanul. -  Azt mondtad hétkor kezdődik, szóval ha még sokáig tollászkodsz, lemaradunk a kezdőütésről. – mosolyodott el hihetetlenül aranyosan a végén.

- Nem fogok sokáig tollászkodni, ne aggódj, cipőt veszek, és annyi. De mivel úgyis az én kocsimmal megyünk, nyugodtan állj be. – bár itt nem veszélyesek az utcák. Tettem hozzá  magamban.

- Mi az, hogy úgyis a te autóddal megyünk? Akkor az enyém dísznek van? Az enyémmel megyünk, én vezetek, kész! – háborodott fel egy pillanat alatt.

- A te kocsiddal nem lehet beállni a parkolóba. – jelentettem ki egyszerűen, ami, az arcát elnézve neki további piszkálásként hatott.

- Hogyhogy nem lehet vele beállni? Nem kis kocsi, de nekem sikerül, hidd el. – sétált át mellőlem az említett négykerekű mellé. Hát úgy tűnik ez a szomorú tényállás. Inkább azt választja, mint engem. Akár meg is sértődhetnék, nem?

- Kimi…

- Nati… - nyújtotta el a nevem végét.

- Persze, tudom, hogy ügyes vagy, és fantasztikus a kocsid is… - bújtam oda hozzá hízelegve, meg kicsit a hideg miatt is, hiszen csak egy pulcsi volt rajtam. – És azt is tudom, hogy nagyszerűen be tudsz parkolni akármelyik parkolóba, legyen az akármilyen pici is. – közben felnéztem rá, és láttam rajta, hogy hatalmas sikerem van. Az a nagyfokú elégedettség, ami az arcára kiült… Bár azért látszott rajta, hogy sejti, itt még lesz valami csavar a dologban. Gyorsan nyomtam egy puszit a szájára, majd hátra ugrottam, hogy eláruljam a végét. – De csak abba tudsz bemenni, ami nincs lezárva előled!

- Nati… Nem tudom voltál-e már hokimeccsen, bár gondolom igen. – lépett utánam, hogy elkapja a derekam. – De egy apró dolgot én is elárulnék neked, amit hatalmas vezetési tehetségem mellett tudok. – lassan a homlokomnak támasztotta a sajátját. A szeme vidáman csillogott, a szája szegletében mosoly bujkált, és láttam rajta, hogy nagy nehézségekbe telik, hogy ne nevesse el magát. – Az ilyen helyeken van nyilvános parkoló is. Úgyhogy az enyémmel megyünk.

- Kimi… Itt a nyilvános parkoló egyből tele lesz, messze van, és hatalmas tömeg van mindig, órákat kell állni, hogy elindulj. Nekem viszont van belépőkártyám a privát parkolóba, hiszen akár edzeni is mehetnénk. De ez az én autóm szélvédőjére van ragasztva. Szóval kérlek gyorsan állj be, mert itt már nagyon hideg van! –borzongtam meg a kismonológom végére.

- Értem. Akkor beállok, de ezt még megbeszéljük! – dörzsölte meg a vállaimat, majd egy puszival a homlokomra beküldött a garázsba, hogy meg ne fázzak.

Amíg ő beparkolt, én kirámoltam a csomagtartómat, ahol végre szerencsére megtaláltam a mezt. Nem egy szép frissen mosott-vasalt darab volt, de a célnak megfelelt.

- Hozom a kabátom. Addig feljössz, vagy itt megvársz? – kérdeztem, mikor leparkolt a szomszédomék beállójában.

- Felmenjek?

- Igazából nincs sok értelme, csak felkapom a cuccaimat, és annyi. – ráztam meg a fejem.

- Akkor maradok. De siess! – csókolt meg, mielőtt elindultam felfele.

Kettesével vettem a lépcsőfokokat, hogy ne kelljen várnia, de közben boldogan mosolyogtam. Régen voltam már ennyire boldog, főleg egy személy miatt. De hogy ennyire feldobjon egy egyszerű civódás azon, hogy hogyan menjünk valahova. Kezdtem úgy érezni, hogy Kimi a maradék józan eszemet is sikeresen elvette. Nem mintha hibáztatnám érte!

- Mentek is a meccsre? – állított meg Nagyim, miközben robogtam lefele a lépcsőházban.

- Igen, igen, most indulunk. – fékeztem le egy pillanatra.

- Jól van. Jó szórakozást. Nem tudom milyen az úriember, de nagyon vigyázz magadra, jó? – simogatta meg a karom.

- Persze Nagyi, vigyázok. De ne aggódj, semmi baj nem lesz! Viszont tényleg megye, mert lent vár! Szia!

- Szia Angyalka! Puszi!

- Puszi! – azzal futottam is le a maradék lépcsőn, hogy minél hamarabb Vele lehessek.

- Hallom meg lett mondva, hogy igyekezz magad megvédeni tőlem! – fogadott, mikor leértem.

- Nem, csak az lett megmondva, hogy vigyázzak magamra, és csak azért, mert aggódik! – oktattam ki.

- Ha ezt így megbeszéltük, nincs kedved kinyitni a kocsit végre? – állt meg a vezető felöli ajtó mellet.

- Bocsi, nem akartam bezárni, megszokás. - Nyomtam meg egyből a riasztót.  –De nem lehetne, hogy én vezessek? Mégis csak az én kocsim…

- Nem. Épp elég, hogy ezzel megyünk, hagyd legalább, hogy vezessek.

- De hát nem is ismered… - próbáltam harcolni egy kicsit. Az az igazság, hogy nem szívesen engedem át senkinek a kormányt. Akárkit elfuvarozok, de az én kicsi kocsimat ne vezesse senki rajtam kívül, azért az enyém. Még Kate-tel sem szoktunk autót cserélni, pedig ugyan olyanunk van.

- Autóversenyző vagyok, az ég szerelmére. Menni fog, hidd el! Csak ülj már be! – hogy a végét nyomatékosítsa, ő bepattant.

- De ne legyen rajta egy karcolás se, jó? – másztam be végül mellé.

- Nem lesz, vigyázok rá! – mosolygott, olyan biztatóan, szívetmelengetően. Neki könnyű, ő vezet. És persze, bíztam benne, maximálisan, csak még nem nagyon ültem az anyósülésemen.

- Óvatosan, nem szereti, ha hirtelen mozdulatokat csinálsz, vele óvatosan kell bánni!

- Igyekszem! –tette a kezét a combomra. – Te meg próbálj egy kicsit megnyugodni, és élvezni azt, hogy megyünk randizni, mert ez eddig nem nagyon jött össze. – nevetett rám pimaszul. Én meg megálltam, hogy rászóljak, hogy az utat nézze. Valószínűleg mert annyira aranyosan nézett. Vagy csak mert beláttam, hogy igaza van.

Negyvenkettedik"

Sziasztok!
Megint itt vagyok! :P
De még mielőtt bármit hoznék először szeretném felhívni a figyelmet, hogy létrehoztam egy emailcímet ( lifewithhereyes@gmail.com ), amit oldalra is kitettem. Igazából azért, mert többször volt már olyat más blogon, amit nem akartam kommentbe megírni, hanem inkább csak a bloggernek mondtam volna el, így végül nem lett belőle semmi. Illetve LyAnál fedeztem fel ezt a megoldást, így onnan merítettem az ötletet :) Úgyhogy akár mi van, vagy csak miért ne alapon ki akarjátok próbálni, csak tessék! (és csak kulturáltan, légyszi!)
Hoztam megint nektek videót is. Aki a 'Time of my life'-ot szereti azoknak különösen ajánlom! :)
Jó olvasást!
Puszi 
Dorcsa

A szokásosnál kicsivel idegesebben róttam a köröket a pályán.  Kimi este érkezett Baarba, és azt beszéltük, hogy másnap találkozunk. Nem egészen reggeli, inkább tízórai céljából, aztán meglátjuk mire jutunk.

Az egésszel annyi volt a gáz, hogy ahhoz, hogy közösen jussunk valamire, az is kell, hogy nekem legyen álláspontom. Mert valljuk be, különben csak annyi lenne, hogy ő mond valamit, ami számomra is elviselhető, én meg rábólintok. És ez így nem igazán nevezhető a dolgok megbeszélésének.

Még a régi módszert alkalmazva pro és kontra listát is írtam… Már elsőre is több dolog került a pozitívumok oldalára. Aztán az egészet átnéztem, próbáltam objektíven, külső szemlélőként tekinteni az egészre. Így elég sokat kihúztam, és írtam bele újakat. A legtöbbet a negatívumoktól húztam ki, felidézve magamban Kate kirohanását. Volt már, hogy szinte hallottam ahogy kioktat, hogy valamit csak beképzelek, csak én érzem úgy, illetve hülyeség. Szóval egyértelműen a pozitívumok nyertek.

De valahogy még így se tudtam elfogadni a dolgot. És már kezdtem én is csak hisztinek érezni az egészet, de hát az érzéseinek nem parancsolhat az ember, nem?

És ez teljesen kikészített. Zene nélkül, gyér világítással szántottam a jeget, mindig a hangulatomhoz illően. Mikor kicsit sikerült megnyugodnom lassítottam, esetleg figuráztam, ha nagyon felhúztam magam teljes erőmből ugráltam, csak hogy lenyugodjak. Volt, hogy annyi ugrást fűztem egymás után, hogy már csak egyhelyben pattogtam, minden lendületem elfogyott… Tipikus gerinckímélő edzés, tény.

Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy képes vagyok ennyire kiborulni. Mert igazából nem is az zavart, hogy Kimivel most mi lesz, hogy lesz, az sokkal jobban, hogy képtelen vagyok dönteni. Hogy ott a lehetőségem valamire, és nem vagyok képes arra, hogy elhatározzam magam. Még csak lépnem sem kell, elég, ha hagyom magam sodródni az árral… Hogy nem vagyok képes arra hogy eldöntsem, ha Kimi mégsem akarna semmit, én örüljek vagy se. Mert ennek is van esélye. Ki tudja, ő mit gondol. Annyira lefoglalt a saját nyomorúságom, hogy nem figyeltem egyáltalán arra, hogy részéről milyen lehet.

- Áááááá….!!  - engedtem ki magamból a felgyülemlett érzéseket a jég közepén. Élmény volt hallgatni a visszhangot. – Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? – tettem fel az újabb kérdést hangosan. – Azért én se vagyok teljesen normális. Egy eszméletlen jó srácra van kilátásom, én meg itt hisztizem, hogy mi volt  X éve… Ja, és nem mellesleg magammal beszélgetek, egy szinte sötét jégpályán! – forogtam körbe összezárt lábakkal, széttárt karokkal. – De azt is mondhatjuk, hogy a visszhanggal beszélgetek, és máris sokkal jobban hangzik!... Hát én tényleg megőrültem! – ráztam meg a fejem lemondóan. – Szia visszhang, én megyek inkább, mielőtt elvisznek a diliházba! – siklottam le, versenyeken szokott integetéssel a jégről.

***

Reggel persze az estéhez méltóan fáradt is voltam. Örültem, hogy nem korábbi időpontot beszéltünk meg, így is kihívást jelentett felkelni. Gyorsan, még félig csukott szemmel, csináltam magamnak egy erős feketeteát. Amíg vártam, hogy hűljön felöltöztem. Nem estem túlzásokba, inkább a kényelemre törekedtem. Egyszerű farmert vettem fel, hozzá a kedvenc zoknimat. Felülre egy kicsit ejtett vállas, virágmintás felsőt, arra egy barna pulcsit. A hajamat, mivel éjjel még megmostam, csak egy csattal tűztem félre. Szempillaspirál, kicsi korrektor, némi labello, mert lassan darabokban fog leesni a szám, és késznek is nyilvánítottam magam.

A konyhában a teám megivása közben meghallgattam a rádióban, hogy aznap se lesz melegebb, mint eddig, úgyhogy maradtam a vastag kabátomnál, egy bélelt sportcipővel. Nem terveztem sokat az utcán tartózkodni, de fázni se szeretek. A táskámba bedobtam  jogsim mellé a könyvem, ami mostanában, hogy közel a határidő, sajnos inkább volt nyűg, mint élvezet. Néhány papírt és tollat is mellépréseltem, majd az ablakokat becsukva készen álltam az indulásra.

Igazából még mindig nem igazán tudtam, hogy mit akarok, de már teljességgel elfogadtam. Akárhogy alakulnak is a dolgok, nekem tetszeni fog.

A bejárati ajtót bezártam, lerobogtam a garázsba, és pár perc múlva már úton is voltam.

Mondhatni addig hisztizett Őszőkesége, amíg elérte, hogy én menjek át Baarba, és ne neki kelljen jönnie. Mentségére szóljon, azt mondta remek helyet ismer, és meghív, de úgy mondta, mintha itt Zugban nem lenne finom kávézó…

Tízperces autókázás után érkeztem meg a megadott helyre, szinte percre pontosan. Na jó, két perces késében, de hát ennyit illik is, nem?  Egy csendes kis hely volt, igaz, tőle nem is számítottam másra, kerüli a figyelmet.

- Bocsi a késésért! – álltam meg egy félreeső asztal mellett, ahol Kimi terpeszkedett. Mondanám, hogy békésen ücsörgött, és nézett ki a fejéből, de az elég enyhe lenne arra, amit művelt.

- Semmi-semmi, én is most érkeztem. – kapta össze magát, amíg én leültem.  – Mit kérsz?

- Hát…ööö… Mi van?

- Várj, kérek egy étlapot! – nevetett fel, majd intett is a pincéren, aki egyből pattant. Nem egy olcsó hely, az tuti. Bár tudtam eddig is, hogy nem él szegény körülmények között, most is meglepett a hely árszínvonala. A vicc az, hogy én is simán megengedhetném magamnak, hogy akár minden nap ilyen helyre járjak, hiszen elég sok mindent érem máe el ahhoz, hogy legyen egy kellemes összeg néhány bankszámlámon. Tőlem valahogy mégis idegen volt a világnak ez az oldala.

Viszonylag nehezen, de mint kiderült, nagyon finomakat, sikerült választanom.

- Mondd? – kérdeztem Kimit, mikor már vagy két perce engem szuggerált rezzenéstelenül.

- Inkább mondd te! – dőlt előre, és könyökölt az asztalra.

- Te nézel úgy, mint akinek sok mondanivalója van. – passzoltam vissza a labdát.

- Hát jó… - dőlt vissza hátra. – Sokat gondolkoztam… És arra jutottam, hogy ezt neked kell eldönteni. Gondolom tisztában vagy vele, hogy az élet velem nem mindig habostorta…

- Hát velem sem hidd el… Bocs folytasd! – intettem kérdő tekintetét látva.

- Hiába nem akarom, minden amit teszek megjelenik az újságokban, vagy az interneten. És ez a hozzám közelállókra is vonatkozik.

- Mivel elég sok versenyt nyertem, engem is fokozottan figyelnek az újságírók. Eddig is kapós sztorinak számított, ha különböző színű zokni volt rajtam, hogy ez nem okozna változást.

- Jó. De rólam nem egy szép kép terjeng a médiában, meg ezáltal a köztudatban.

- És az engem hol érdekel?

- Egyből az lesz benne, hogy egy részeges döggel jársz, és hogy az első adandó alkalommal meg foglak csalni. Ezek nem jó szándékból írnak, hanem, hogy minél ütősebb sztorit találjanak ki. És téged sem fognak kímélni! – fogta meg a kezem. Látszott rajta, hogy már a gondolatra is felhúzza magát.

- Kimi… Megértem, hogy aggódsz emiatt, és tudom, hogy biztosan lesznek olyan cikkek, amik rosszul fognak esni. De eddig is írtak olyanokat, amitől idegbajt kaptam. Amíg te nem adsz okot arra, hogy ne bízzak benned, addig nem neki fogok hinni. A közvélemény pedig nem érdekel. Vannak barátaim, ismerőseim, akiknek számít a szavuk, de ennyi. És szerencsére Svájcban nem olyanok, hogy az utcán odajöjjenek.

- Csak nem akarom, hogy miattam gondoljanak rosszat rólad is…

- Nem fognak, teszek róla.

- Akkor jó. – mosolyodott el végre, először szívből jövőn. – Ha te ezt nem gondolod akadálynak, akkor részemről ok a dolog.

- Azért én még hozzátennék néhány dolgot, részemről.

- Nem hinném, hogy bármi kivetnivaló lenne benned, Angyalka! – rázta meg a fejét mosolyogva, és a szemén látszott, hogy tényleg komolyan gondolja. – Legalábbis semmi olyan, ami számomra akadály lenne.

- Azért hadd mondjam el…

- Csak nyugodtan!

- Volt régebben egy balesetem, lehet olvastál róla…

- Igen, egy téli időszakban, ami miatt átváltottál műkoriról, jégtáncra. – bólogatott egyből. Aha, szóval nem csak én olvasgatok őutána szabadidőmben. – Ha azt akarod mondani, hogy azóta félsz a hótól, nem baj, mert Finnországban sincs mindig hó, legalábbis, amerre én szoktam járni.

- Nem, egyáltalán nem félek a hótól! – nevettem fel az ötletén. Valahogy mellette sokkal nehezebb volt komolyan gondolni, hogy a múlt bármi problémát okozhat. Annyira könnyű volt egyszerűen elfogadni, főleg, hogy elvicceli a dolgot. – Legalábbis eddig még nem tapasztaltam. Sőt, vezetni is vezetek havas este is, igaz óvatosan.

- Akkor?

- Nem teljesen sikerült túltennem magam még most sem a dolgon. Sem a baleseten, sem az utána következő néhány éven.

- Rengeteg olyan dolog van mindenki múltjában, amin nem tudta túltenni magát. Az, hogy te tisztában vagy vele, már előny, legalább nem ér váratlanul, ha előjön. – nézett rám biztatóan, én meg megint elvesztem a zöldes szemeiben. Komolyan, nem is tudom, minek aggódtam ennyit… Kate is valami hasonlót mondott, neki mégsem hittem…

- Akkor jó…

- Ennyi?

- Ühüm… Asszem… - nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ezután mi jön. Mert eléggé úgy tűnt, hogy előtte is az a lehetőség szerepel, hogy próbáljuk meg együtt, de ez az eddigi beszélgetések alatt egyszer sem merült fel, kimondva.

- Akkor Nati… Húú, de fura… - vakarta meg az állát fintorogva. – Utoljára tizenévesen kérdeztem meg lányt arról, hogy lesz-e a barátnőm…

- Miért, azóta váltottál? – nevettem fel a fura mondatszerkesztésen.

- Nem.

- Nincs azzal semmi baj. – nevettem tovább. Annyira feldobott, hogy kibeszéltem magamból a problémát, ami mint kiderült nem is az, hogy fel se tűnt, hogy zavarban van. – Csak akkor nem értem miért beszélgetünk itt, mert Peter már foglalt.

- Maradj már egy kicsit! – kapta el mindkét kezemet, hogy végre ráfigyeljek. – Nos?

- Ezer örömmel! – mosolyogtam rá. Aztán előrehajoltam egy puszira. Amiből végül csók lett, de még milyen! Az ausztrál éjszakában eltöltött pillanatainkról is csupa kellemes emlékem volt, de ez mindet felülmúlta.

- Mit csinálsz este? – kérdezte a kávézóból kilépve.

- Nincs semmi különös, szerintem dolgozom, mert nagyon le vagyok maradva… - húztam el a szám, mert igaz volt. Vészesen közel volt a leadási határidőm.

- És még egy icike-picike időd sincs rám? – nézett olyan nagy szemekkel, hogyha tényleg egy fél percem sem lett volna is valahogy megoldom, hogy vele lehessek.

- Hááát… - húztam egy kicsit az agyát, de közben támadt egy jó ötletem. – Te szereted a hokit, ugye?

- Igen!

- Este a csapatnak meccse van a csarnokban. Elmegyünk? – lemondtam róla, a ’nincs elég időm’ szlogennel, de akkor már miért is ne?

- Ez aztán a romantikus…

- Ha nem akarsz, akkor csinálhatunk mást!

- Nagyon is szívesen elkísérlek a meccsre! – nevetett rám. – Csak az jutott eszembe, hogy mekkora szerencsém van azzal, hogy ennyire más vagy, mint az összes többi nő!

- Héé…! Azért a romantikát én sem vetem meg!

- Tudom! – nyomott puszit a homlokomra. Oda, ahol még pont nem fedte a sapkám. – Hányra menjek érted?

- Hétkor kezdődik, igaz, hattól melegítenek… Ha hatra jössz?

- Nekem tökéletes! Aztán vigyázz magadra napközben!

- Mindig szoktam! – pipiskedtem fel egy csókért. – De mostmár tényleg rohannom kell! Szia!

- Szia Nati! – állt meg a kocsim mellett, amíg beszálltam, majd integetett, miközben kitolattam.

Imádom! Nem tudom, hogy lehet belezúgni egy emberbe ennyi idő alatt ennyire, de nem is érdekel! Lényeg az, hogy nekem sikerül. És fogalmam sincs, hogy hogy fogok a szeme helyett egy rövid időre is másra koncentrálni, de muszáj lesz. Egyébként sem vigyoroghatok egész nap, mint a vadalma. Na jó, egy picit még, csak amíg elérek a könyvtárba…

Negyvenegyedik"

Sziasztok!
Itt is vagyok, és a videó mellett, a szokottnál egy kicsivel hosszabb résszel jelentkezem, remélem örültök :)
És most is szeretném mindenkinek megköszönni az elmúlt díjakat, tényleg nagyon örültem nekik, szóval köszönöm! :)
Kitartást mindenkinek, mindjárt itt a hosszú-hétvége!
Puszi
Dorcsa

Jót derültem az SMS-én. Akart a nyavalya meglépni előle, egyszerűen csak az alkohol hatására nem gondoltam arra, hogy másnap korán indulunk.

Ha reggel átmentem volna beszélgetni, csak még jobban kikaptam volna, helyben, nem? De ígérem, nem menekülök, Svájcban várom, hogy beszéljünk. Hajrá a futamokon! Nati

- Kivel smsezgetsz ilyen bőszen? – Hajolt be a képembe Pete.

 Nagyon mókásan nézett ki, mivel a gépen aludt. Ami még nem lett volna baj, mindannyian aludtunk, de ő a haja mellett az arcát is elaludta. Így a párnaként használt pulóverének a csíkozása erősen meglátszott az arcán.

- Senkivel. – tettem a telefonom a zsebembe, miután felhangosítottam.

- Persze, és a senki üzenete miatt vigyorgsz ennyire! –rázta a fejét, én meg igyekeztem abbahagyni a nagy mosolygást, amire az üzenete késztetett.

- Nem is vigyorgok…

- Á, dehogy… És arra mennyi az esély, hogy ezt a senkit egyébként Kimi Raikkönennek hívják? – állt mellém szorosan, mikor a futószalagnál vártuk a csomagot.

- Jajj, Pete, hagyjál már… Viszonylag nagy, így megfelel?

- Tökéletesen!... Amúgy te hogyhogy nem voltál tiszta hulla reggel? Később feküdtél, még ittál is… Lazán másnaposnak kellene lenned!

- Annyi a trükk, hogy már józan voltam, mikor lefeküdtem.

- Kétlem! Láttalak, hogy mennyit ittál, és azt is, hogy hogy néztél ki tőle. – karolt ál John.

- De utána még órákig ébren voltam és táncoltam!

- Meg ki tudja mit csináltál még…

- Semmi különöset!

- Annyira semmi, mint amennyire senki írta azt az üzenetet?

- Tudjátok mit, le lehet rólam szállni! – indultam meg a csomagom felé. – Pete, te meg törődj Jackievel, biztos azért vagy mostanában annyira hülye, mert régen láttátok egymást!

- Már írtam neki, hogy megjöttünk. Amúgy meg csak otthon találkozunk, nem jön ki elém.

- Igen? Akkor biztosan értem jött! Sziasztok! – kezdtem el kifelé húzni a bőröndöm a terminálból. Mert a fotocellás ajtó egyik kinyílása alkalmával egyértelműen láttam, hogy áll kinn valaki, aki nagyon hasonlít a srácra. És valljuk be, nem sok hozzá hasonló szaladgál a világban.

- Szia Nat! Erre! – kezdett egyből ugrálni, én meg nevetve mentem felé.

- Látlak! És ugye engem is hazaviszel? – kérdeztem, a fojtogató ölelése közepette.

- Haza, persze, azért jöttem. Pete?

- Még a csomagjára vadászik. De úgy tudja, hogy nem jössz, szóval akár mehetünk is…

- Én azért megvárnám, ha nem baj

- Végül is… Én ráérek.

***

Egy héttel később már a tévém előtt ültünk a Nagyival. Egy kis rábeszélés azért kellett, mire rá tudtam venni, hogy nézze meg velem a futamot, de mivel engem keresve a képen, az előzőt is megnézte, végül csak mellettem kötött ki.

A szabadedzéseket is néztem, a második kivételével egész jól sikerültek Kiminek. Szerintem. Szerintem persze lehetett volna sokkal jobb is az a helyezés. De ezzel párhuzamosan azt is magyarázta, hogy az ilyen ’próbakörökön’ még nem mutatnak meg mindent, amit tudnak. Szóval végképp nem értem, miért nem tudja elfogadni.

Nagyon sokat beszéltünk az elmúlt héten, ahhoz mérten, amennyit az időeltolódás enged. Most, futam előtt is küldtem neki biztató SMS-e, de Skypoltunk is sokszor. Rengeteget megtudtam róla. Hagyta, hogy rákérdezzek néha olyanokra, amit valahol a neten olvastam, de be kell valljam, kutakodtam is rendesen. Legalább száz cikket olvastam róla, interjúkat, összefoglalókat, fiatal korából, a régebbi versenyzős időszakából, de mostanról is.

- Akkor most végül miért a tízedik helyről rajtol? – érdeklődött a nagyim, aki , mióta hazajöttem, folyamatosan Kimiről kérdezget. Mivel már az elején meg volt róla győződve, hogy mi jól ki fogunk jönni, úgy érzi, bejött az elmélete. Azt hittem, miután átállítottam arra, hogy a pasi egy bunkó, öntelt alak, nehéz lesz neki elmagyarázni, hogy változtak a dolgok. De szerintem nem hitte el igazán, amit akkor mondtam neki, mert egyből bólogatott, mikor említettem, hogy egész jól elvoltunk.

- Mert váltót kellett cserélni az autóban, és ezt nem szabad. Vagy csak most még nem szabad, ezt nem értettem pontosan. – tényleg rákérdeztem nála, mert csak annyit hallottam, hogy ’váltócsere miatt 5 helyes rajtbüntetés’, ami nekem nem jelentett sokat. És azért is, mert élmény hallgatni, ahogy a szenvedélyéről beszél.

- Elvárják, hogy, ha tönkremegy valami, akkor azzal folytassák? De hát az életveszélyes! Milyen dolog ez… Ez nem is sport, túlélőharc akkor! – füstölgött egyből mellettem.

- Hagyják, hogy kicserélje, most is ez történt. – intettem a képernyő felé, ahogy épp Kimi fekete-arany csodáját mutatták,- Csak akkor hátrébbról kell indulnia a versenyen. Ha már új berendezése van, végül is érthető.

- És nem várják meg, hogy elálljon az eső? Szegények, még meg is áznak…

- Tényleg szivatás… De Kimi mondta, hogy van néhány autó, amelyik jobban megy esőben, mint szárazon, nekik ez külön jó.  És azt is mondta, hogy vannak speciális gumik az esőre.

- Milyenek? Esernyővel?... Vagy tapadókoronggal, hogy ne csússzanak? – nevet fel mellettem jóízűen.

- Nem tudom! – csatlakozom én is hozzá, - Gondolom úgy, mint az utcai kocsikra van téli meg nyári, itt más különbségre is van.

- Jó, de az miben más? Mármint nem lát, fázik, mert esik az eső, akkor mit számít a gumi?

- Gondolom jobb a tapadása. Talán nagyobbak a barázdák, így jobban, könnyebben kipréseli maga alól a vizet, és nem csúszik annyira. De majd megkérdezem!

A futam már az elején adott okot az izgulásra, az csak tetőzte a dolgokat, hogy gyakran nem lehetett látni az esőtől és a vízpárától. Romain összeakadt egy másik versenyzővel, de szerencsére ő még egész jól kitudott jönni belőle. De a negyedik körben a kavicságyba sodródott. Pár körrel később pedig a biztonságis autó jött be, mert már tényleg nem lehetett semmit látni, és egy kicsivel az után le is állították.

- Mit csinálunk amíg folytatják? – pattant fel a nagyim.

- Ööö.. Nézzük, amit mutatnak közben?

- Hangosra állítjuk, és halljuk a konyhában, ha folytatódik? – indult meg, szinte nem is reagálva a felvetésemre.

- Jó… És mit csinálunk a konyhámban? – indultam utána, amint felhangosítottam. – Nincs túl sok dolog itthon, amit fel tudnánk használni…

- Meggyes piskóta? – kérdezte, félig eltűnve az egyik szekrényemből. Az egy dolog, hogy a nagyim, és hogy két emelettel lakik lejjebb, de mindig meglep, mekkora otthonossággal mozog a konyhámban. Már kinn is volt az asztalon a mérleg, liszt, cukor, és egy üres edény is, gondolom a tésztának.

- Fagyasztott meggyből nem jó. Mákos?... Várj, nincs itthon mák… Igazából semmi sincs nagyon, szóval almát se tudunk mondjuk beletenni. Tojás sincs. – soroltam az apró hiányosságokat.

- Tojás van nálam lenn!  - csukta be a szekrényajtót. – Menjünk le, nézzük meg mi van még!

- De a futam… - próbálkoztam óvatosan.

- Azt mondtad, hogy igazából csak a szőke miatt izgat, aki most csak a kocsijában ázik. Vagy be ment fedett helyre, ha azt egyáltalán szabad ott…

- Jó, megnézem, hogy hogy áll, és lemegyünk…- adtam fel egyből. Ő egyszerűen ilyen. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor annyi. Az lesz, véghezviszi simán. Mindig is ilyen volt, sok mindent köszönhet neki az életben. De ahogy idősödik, a kis dolgoknál is előjön, ami azért sajnos zavaró tud lenni.

Mivel azt mondták a közvetítők, hogy még egy jó ideig állni fog a futam, lementünk leltározni. Majd, mivel nála se találtunk se mákot, se almát, és tojásból is csak kettő volt, a közeli vegyesboltba is elrohantam.

Valamilyen szinten zavart, hogy nem nézhetem, de igazából a tudat, hogy úgyse módosítana semmin, ha én ott tördelném a kezem, és mondhatni csak feleslegesen idegeskednék, kicsit megnyugtatott.

Tlán emiatt is álltam le rendesen bevásárolni. Hiába indultam rohanva a lépcsőn, és futottam a boltig, végül egy tolós kocsiba kezdtem pakolni a dolgaimat. Vettem tejet is, és zsemléből sem volt otthon. Mire észbe kaptam,  már vagy egy fél órát eltöltöttem a vásárolgatással. Szóval jött egy rohanás hazafelé is.

- Most akartalak hívni, hogy folytatódik. – hallottam nagyimat, miközben kettesével szedve a lépcsőfokokat száguldottam felfelé.

- Jövök, itt is vagyok… - estem be szó szerint az ajtón.

- Jó- jó. Még nem történt semmi izgi! – szólt ki a tévé elől.  – közben mutatták, ahogy mindenki rohangál, esernyőkkel, esőkabátban. Nem lennék most a helyükben! – álljon meg a menet! Én boltba megyek, mert minek nézzük azt, ahogy ők csak ülnek a kocsiban, ő meg itt skubizza őket végig?

Végül csak, talán mondhatom, hogy szerencsére, csak néhány érdekesebb jelenet volt. Legalábbis nekem, igen külső szemlélőnek. Például az, mikor az egyik kocsi nekiment egy másik kerekének, aki defektet kapott. De nem úgy, hogy az ember várná, hogy kipukkad, leereszt, aztán jólvan. Mivel hatalmas sebességgel pörgött tovább mindenfelé gumidarabok röpködtek, cafatokban szállt szanaszét szerencsétlen kereke. Azt hiszem ez pont az a srác volt, akinek Kimi már bemutatott, hogy jóban vannak, és szintén erre lakik. Sebastian, aki már szintén világbajnok.

Kimi végül az ötödik helyen végzett, ami szerintem, a tízedik helyről indulva szép teljesítmény. De gondolom ő ezt másképp gondolja…

 - Amúgy mit csináltál te az elmúlt héten, hogy semmi nem volt itthon? – érdeklődött a nagyim, miközben vártuk, hogy a mákos-almás sütink kisüljön.

- Dolgoztam. Három hét múlva le kell adjam a tervezetet, és még nem állok túl fényesen a dologgal.

- De azért vásárolni csak ráérnél, hiszen nem csak itthon gubbasztottál végig…

- Futni jártam el, meg korizni, és kikapcsolódásként voltam a srácok meccsén. De olyankor mindig elfelejtettem, hogy be kéne vásárolni… - vallottam be nevetve. – Amúgy tudtad, hogy Kimi is hokizott?

- Azon lepődtem volna meg, ha nem! Téged mindig is vonzottak a hokisok, nem?

- De-de! – pillantottam a falon lógó csapatképre. Még tizenhat-tizenhét éves koromban készült.

Egy egész hokicsapatot, ’a csapatot’, ábrázolt, valamint engem, az akkor koris párommal. Hihetetlenül boldog voltam a kép készülésekor, és nyúzott. Előtte már pár órán keresztül szívtuk egymás vérét a jégen, és néhány meccsen is túlvoltunk. Nem mondanám magam egy nagy hokisnak, főleg, hogy a játékom nagy részét a srácok elől való menekülés tette ki, de ettől függetlenül mindig nagyon jól éreztük magunkat az ilyen alkalmakkor.

Épp indultam volna a sütőhöz, kivenni a kreálmányunkat, mikor megcsörrent a telefonom.

- Nagyi, vedd ki légyszi te! – álltam neki egyből keresgélni. Mert miért is lett volna szem előtt… Komolyan, egy telefon leghasznosabb funkciója, hogy tud csörögni, ha éppen nem találjuk. – Szia Kimi!

- Hali… - hallottam a rekedtes dünnyögését a készüléken keresztül.

- Néztem, nagyon nincs jó idő arra tifelétek! – huppantam le az ágyamra, majd jó szokásomhoz híven hanyatt is vágtam magam.

- Semmi bajom az esővel.

- De azért nehezíti a futamot!... Meg veszélyes is.

- Ezt már megbeszéltük, teljesen biztonságos az egész. Láttad, le is állították, mikor már nagyon esett.

- Jó, igaz… Amúgy gratulálok, szerintem tök jól mentél!

- Szerintem is jó lett volna…

- Volna?

- Ha nincs a váltó miatta  büntetés, akkor ha ugyan ennyit tudok javítani, simán meg is nyerhettem volna… - morgott. Nem volt valami jókedve, de ezt meg lehet érteni.

- Majd a következő futamot megnyered, jó?

- A következővel kapcsolatban… Hazamegyünk előtte, szóval mikor érsz rá? – vált kicsivel bizonytalanabbá a hangja.

- Hát igazából elég feszítetten kéne dolgoznom az elkövetkezendő pár hétben,…

- Akkor…

- De mikor itt vagy, tuti meg tudom oldani, hogy ráérjek. – fejeztem be a mondatom mosolyogva.

- Rendben… Nekem mennem kell interjúzni.

- Akkor szia, és gratulálok még egyszer! – búcsúztam el tőle.

- Szia… És Nati?... Örülök, hogy beszéltünk.

- Én is! Szia! – tettem le végül.

- Ez nagyon finom lett! – fogadott drága nagyim a konyhában. Már nekem is volt kirakva néhány darab egy tányéron, ő pedig boldogan falatozott egy másikról.

- Örülök!

- És, mit mondott?

- Nem elégedett az eredménnyel, de ha nem nyer szerintem sosem az… És valamikor a héten jön Svájcba!

- Az jó lesz! Ugye?

- Igen, szerintem nagyon! – mosolyogtam rá boldogan, majd visszatértem a sütimhez.

Díj :)

Nagyon nagyon szépen köszönöm a díjat Tinának! 
Noncsinak is, nagyon hálás vagyok érte! :)

Tényleg elmondhatatlanul jólesik! :) 

Szabályok:

- Említsd meg, hogy kitől kaptad a díjat!  
- Válassz ki maximum öt bloggert, akiknek továbbküldöd a díjat, és utána röviden indokold meg, miért éppen ő érdemes szerinted erre a díjra!  
- Hagyj üzenetet a választottak blogján a díjról! 
- Végezetül válaszolj meg öt egyszerű kérdést, amelyek a következők:
 
 

♥Ki vagy mi inspirál Téged elsősorban abban, hogy blogot vezess/írj?

Arra, hogy írjak, az írás maga. Tudom, hogy hülyén hangzik, de nekem ez akkora élményt ad, hogy ha nem tenném fel, valamit akkor is írnék. Arra pedig, hogy feltegyem, a visszajelzések. Minden egyes komment, vagy pipa nagyon jólesik, és ad egy löketet, hogy folytassam :)

♥Melyik a kedvenc dalod jelenleg, amelyet nap mint nap meghallgatsz? (előadó, számcím, youtube link)

 Az elmúlt napokban három ilyen is van, de igazából ezek mindig változnak :

• Simple Plan - Summer paradise
• The Script - Hall Of Fame 
• Sunrise Avenue - Hollywood Hills 

♥Ha választhatnál egy helyet a világon, hol élnél most a legszívesebben és miért?

Igazából nincs sok bajom a jelenlegi helyemmel... De Finnországban, vagy valami egyéb hidegebb, de azért modern helyen szerintem egész jól ellennék.

♥Mi volt tegnap az utolsó gondolatod elalvás előtt? 

Az, hogy mennyire jó lett volna, ha nem szédülök annyira. És persze ezzel párhuzamosan az, hogy bárcsak meg tudott volna állni az ágyam egy helyben.

♥Ha eltölthetnél egy estét egy híres emberrel (legyen élő vagy már elhunyt) kit választanál és miért pont őt?

Ilyenen még soha nem gondolkoztam... Mármint rengeteg olyan ember van, akivel egy estén át elbeszélgetnék. De egyet mondani... Őszintén? Nem tudom. 


Akik szerintem 'érdemesek rá':

• Noncsi - Elmondhatatlanul rajongok a történeteiért. Ilyen 'első szerelem' dolog. Az ő történeteit olvastam először, de ettől függetlenül még ma is, akárhányadszor végigolvasom magukkal ragadnak. És még a szomorú részei is energiával töltenek fel. :)
• LyA - Minden története más és más, mindig csavarral, energiával tele. És a személyiségéért is, mert kicsit úgy érzem, ismerem az 'embert' a 'blogger- író' mögött. :) (és talán mert annyira szimpatikus, hogy mer segítséget kérni...)
• Monshe - Mert minden egyes története és karaktere él tovább bennem, mint olvasóban, nem csak olvasni élmény, de várni a folytatást is. :)
• Bett - Mert mindegy, hogy hányszor kezdi teljesen előröl a történetet, mindig magával ragad! (Bár már igazán kíváncsi lennék a folytatásra is :P )
• Csanna - Nagyon tetszik, a történet alapja. Mármint az, hogy annyira megtetszett neki a pár élete, hogy azt írja meg, és viszi tovább, szóval teljesen valós alapokról dolgozik /dolgozott eddig.

És persze mert mindannyian hihetetlenül jól írnak, nagyon nagy élmény olvasni!!

És igyekszem holnap már hozni a folytatást ;)

Díj, megintcsak :)

LyA megint csak egy díjjal ajándékozott meg, amit ismételten nagyon köszönök neki! :)

És tényleg bármikor szívesen segítek bármiben, csak szólj :)

És szeretném megköszönni Dyboo-nak is! :) 

Szabályok :

- Át kell másolnod a képet és a kérdéseket és válaszolni kell rá.

- Ha megvannak a válaszok, öt azaz 5 bloggernek tovább kell küldened.

- Őszinte válaszokat várok :)

- Legfőképp F1-es blogoknak szánom, de át lehet adni másnak is :)

Kérdések:

1. Ki az F1-es pilóta akivel szívesen találkoznál? Miért?
2. Ki a kedvenced a régi pilóták közül? (pl.: Ayrton Senna, David Coulthard)
3. Mióta nézed a Forma-1-et?
4. Voltál már kint futamon?
5. Mi vett rá arra, hogy elkezdd írni a történetedet?
6. Van már egy határozott elképzelésed, mi lesz a sztori vége? 
7. Hány részt vagy évadot tervezel?

 Válaszaim:

1. Nico Hülkenberggel. Mert ő az egyik nagyon-nagy kedvencem, és mert valószínűleg vele sokkal szórakoztatóbb lenne, mint Kimivel :P Nem azt mondom, őt is imádom, de ha nyernék egy ilyen napot, akkor azért bebiztosítanám magamnak a jó szórakozást. És amúgy is érdekel a kisebb csapatok mentalitása, a lelkesedés az apróbb sikerek iránt. Ilyesmik :)
2. Bevallom őszintén, én annyira régen még nem néztem a Forma 1-et. És persze, rengeteget hallottam, vagy akár olvastam Sennáról, Hakkinenről, Coulthardról, de valahogy nem érzem őket annyira közel magamhoz, hogy legyen kedvencem. De ha lehet azt nézni, hogy kevésbé 'régi', de már nem versenyzik a mezőnyben, akkor Robert Kubicát mondanám.
3. Ez megint csak egy csavaros kérdés számomra... Ha azt vesszük nézésnek, hogy effektíve azt nézem, ahogy a kocsik száguldanak, akkor azt egy olyan egy-két éve nézem. De ha azt vesszük, hogy mikortól követem nyomon, akkor az 2008 környékén kezdődött. Valamilyen okból kifolyólag én, ahogy most is gyakran, inkább 'live timing'-gel követtem végig az eseményeket. A számok nekem többet mondanak
4. Nem.
5. Rengeteget olvastam, igazából én a történetek miatt szerettem meg  ezt a sportot. És mivel folyamatosan ezekről fantáziáltam, egy idő után megszületett a fejemben a saját történet gondolata is. Aztán már csak bátorságot kellet gyűjtenem, hogy leírjam. :)
6. Van, de eszemben sincs most még elárulni. ;)
7. Ezt így szám szerint nem tudnám megmondani. Évadot tuti nem nyitok újat, nem tudnám, hogy honnan számít másiknak. A fejezetszám meg majd kiderül.
   

 Akiknek én szánom:

•  Noncsi
•  Lonzita
•  Tina96 
•  Nikkíí
• És 'csakazértis' alapon Dorothy-nak, még akkor is, ha eszébe sincs kirakni :P