Negyvenharmadik"

Sziasztok!
Eme kései órán, picike csúszással, de meghoztam a részt, és vele együtt egy Queen-es videót is.
Mindenkinek nagyon jó hétvégét, és csak kevés megázást kívánok, ilyen záporos időben! :)
Sok puszi!
Dorcsa

Gondolom azt mondanom sem kell, hogy az első egy órát szinte feleslegesen töltöttem a könyvtárban. Volt, hogy tíz percig csak bámultam a másik asztal mellett álló szék lábán az apró repedést... Nem mintha annyira érdekes lett volna… 

Így pont kapóra jött, hogy Kate felhívott az események iránt érdeklődve.

Fél órát beszélgettünk a könyvtár melletti kávézóban, mialatt nagyon megdicsért, hogy végre döntöttem.  Mint valami óvodást. Bár így utólag végiggondolva én is kicsit úgy érzem magam. Így, hogy túlvagyok rajta, szinte semminek tűnik a probléma.

- És akkor most mi lesz? Felül a repülőre, és megint egy hónapig semmi? – érdeklődött Kate. Hát igen, ő jóval gyakorlatiasabb, mint én.

- Nem egyből ül a repülőre, este még például eljön velem a meccsre…

- Nekünk John kitalált valamit, úgyhogy mi nem megyünk… Pedig akartam, de hiába veszekedtem vele, azt mondta nem fogom megbánni… - panaszkodott egyből.

- Ne aggódj, majd szurkolok helyetted is!

- Azért ez alap!

- Jó, akkor majd nem szurkolok…. Amúgy ez után már csak pár versenye van messze, mármint Európán kívül, úgyhogy onnantól kezdve gyakrabban jön haza. Meg ugye mi is bármikor mehetünk a remeknek gondolt támogatói egyezmény, vagy miaszösz, miatt.

- Amit amikor mi megtudtuk, te mennyire utáltál… - tette hozzá álmodozó hangon.

- Ja, körülbelül mint Kimit magát. De hát változnak az idők! – toldottam meg színpadiasan.

- Jó kis páros vagytok ti hallod-e! Remélem az elmúlt időszakban letudtátok a hátralévő életetek összes rossz gondolatát a másikról, mert ha úgy folytatnátok… hát, nem lenne hosszú életű a dolog!

- Remélem én is, mert nem örülnék, ha hamar szétválnánk. … Viszont nekem mennem kell, mert veled ellentétben én nem vagyok időmilliomos. – álltam fel összepakolva a csészéinket.

- Én se vagyok! Oda kell érnem tizenkettőre a fodrászhoz! – pattant fel egyből.

- Jajj! Te és a sürgős elintéznivalók…  - ráztam a fejem nevetve.

- Jó, nem szép dolog elkésni!

- Persze-persze, értem én.

- Te most mész vissza a könyvtárba? – kérdezte, már az utcán sétálva.

- Aha, még rengeteg elintézni való van, és formai dolog is hiányoznak. Szóval ahhoz képest, hogy jövőhét vége a határidőm egyáltalán nem tartok ott, ahol szoktam.

- Kész leszel, hidd el, ügyi vagy, és mindig megcsinálod, nem?

- Ügyi vagyok, az tuti. De, hogy most kész leszek-e… Hát nem tudom, majd meglátjuk. – húztam el a szám, mert tényleg kérdéses volt. És nagyon nem szeretek csúszni, az olyan ’nekem nem sikerült’ jellegű…

***

Végül négy röpke órácskát sikerült eltöltenem a könyvtárban, szerencsére főleg a munkára koncentrálva. Hazafelé úton felhívott a színház is, hogy megbeszéljük az időpontot, amikor bemegyek. Átadni ugye az irományomat, és megbeszélni, hogy mit hogyan is gondolok. Így a végleges határidőm következő hét pénteken három óra lett. Ami nagyon jó, ha azt nézzük, hogy lehetett volna reggel 8 is. De ha azt, hogy azt is mondhatták volna, hogy sok a dolguk menjek inkább még egy héttel később… Szóval ilyenre inkább nem gondolok.

Inkább próbálom megtalálni a megfelelő öltözéket estére. Mert volt rengeteg mezem, egyik sem bolti. De hát randira az ember lánya mégsem mehet más srác felsőjében, nem? Kicsit hülyén jönne ki… És valahol volt egy sima kék-sárga mezem, csak a franc tudja, hogy hol. Felkaptam egy farmert és egy fehér hosszúujjút. Egyszerű lófarokba kötöttem fel a hajamat, mert voltam már elég meccsen ahhoz, hogy tudjam, ha kiengedve hagyom, percek alatt olyan lesz, mint egy szénaboglya, ha valahogy ’csalafintábban’ tűzöm fel, akkor meg egy rosszabb fajta boszorkányra fogok hasonlítani. Sminkemet egy kicsit átjavítgattam, megerősítgettem, és késznek mondtam magamat. Csak pár cuccomat bedobáltam egy kistáskába, aminek a hosszú pántját keresztbe tudom majd vetni a vállamon. És Kimi megérkezéséig gőzerővel kerestem a mezt. Kiborítottam az egész szennyest, hátha. Aztán ugyan ilyen alapon a szekrényem aljából is kiszórtam a leesett dolgokat. Majd az edzésre vitt táskák következtek, de semmi. Végső elkeseredésemben felkaptam egy pulcsit és a kocsikulcsomat, és lerohantam a garázsba, a csomagtartómban is megnézni.

Éppen csak kinyitottam a csomagtartóm, mikor a zsebemben megszólalt a mobilom. Amit nem tudom melyik fényes pillanatomban tettem el, de jó ötlet volt, mert különben Kimi csöngethetne, amíg vissza nem érek, nem hallanám. És tényleg ő volt.

- Szia, várj, egy pillanat és megyek! – csaptam le egyből, amit valami ’jó, rendben’ szerűt dünnyögött. Elővettem a kocsiból a garázs távirányítóját, mert persze a kapukulcsot nem hoztam magammal, és a garázsajtók keresztül kisétáltam a szabadba.

- Kimi! – integettem, hogy ne csak a lépcsőházunkat bámulja.

- Szia! – nyomott egy gyors csókot, mikor mellémért.

- Állj be nyugodtan, bőven van benn hely.

- Én úgy képzeltem, hogy hamarosan indulunk… - nézett szét, kicsit talán tanácstalanul. -  Azt mondtad hétkor kezdődik, szóval ha még sokáig tollászkodsz, lemaradunk a kezdőütésről. – mosolyodott el hihetetlenül aranyosan a végén.

- Nem fogok sokáig tollászkodni, ne aggódj, cipőt veszek, és annyi. De mivel úgyis az én kocsimmal megyünk, nyugodtan állj be. – bár itt nem veszélyesek az utcák. Tettem hozzá  magamban.

- Mi az, hogy úgyis a te autóddal megyünk? Akkor az enyém dísznek van? Az enyémmel megyünk, én vezetek, kész! – háborodott fel egy pillanat alatt.

- A te kocsiddal nem lehet beállni a parkolóba. – jelentettem ki egyszerűen, ami, az arcát elnézve neki további piszkálásként hatott.

- Hogyhogy nem lehet vele beállni? Nem kis kocsi, de nekem sikerül, hidd el. – sétált át mellőlem az említett négykerekű mellé. Hát úgy tűnik ez a szomorú tényállás. Inkább azt választja, mint engem. Akár meg is sértődhetnék, nem?

- Kimi…

- Nati… - nyújtotta el a nevem végét.

- Persze, tudom, hogy ügyes vagy, és fantasztikus a kocsid is… - bújtam oda hozzá hízelegve, meg kicsit a hideg miatt is, hiszen csak egy pulcsi volt rajtam. – És azt is tudom, hogy nagyszerűen be tudsz parkolni akármelyik parkolóba, legyen az akármilyen pici is. – közben felnéztem rá, és láttam rajta, hogy hatalmas sikerem van. Az a nagyfokú elégedettség, ami az arcára kiült… Bár azért látszott rajta, hogy sejti, itt még lesz valami csavar a dologban. Gyorsan nyomtam egy puszit a szájára, majd hátra ugrottam, hogy eláruljam a végét. – De csak abba tudsz bemenni, ami nincs lezárva előled!

- Nati… Nem tudom voltál-e már hokimeccsen, bár gondolom igen. – lépett utánam, hogy elkapja a derekam. – De egy apró dolgot én is elárulnék neked, amit hatalmas vezetési tehetségem mellett tudok. – lassan a homlokomnak támasztotta a sajátját. A szeme vidáman csillogott, a szája szegletében mosoly bujkált, és láttam rajta, hogy nagy nehézségekbe telik, hogy ne nevesse el magát. – Az ilyen helyeken van nyilvános parkoló is. Úgyhogy az enyémmel megyünk.

- Kimi… Itt a nyilvános parkoló egyből tele lesz, messze van, és hatalmas tömeg van mindig, órákat kell állni, hogy elindulj. Nekem viszont van belépőkártyám a privát parkolóba, hiszen akár edzeni is mehetnénk. De ez az én autóm szélvédőjére van ragasztva. Szóval kérlek gyorsan állj be, mert itt már nagyon hideg van! –borzongtam meg a kismonológom végére.

- Értem. Akkor beállok, de ezt még megbeszéljük! – dörzsölte meg a vállaimat, majd egy puszival a homlokomra beküldött a garázsba, hogy meg ne fázzak.

Amíg ő beparkolt, én kirámoltam a csomagtartómat, ahol végre szerencsére megtaláltam a mezt. Nem egy szép frissen mosott-vasalt darab volt, de a célnak megfelelt.

- Hozom a kabátom. Addig feljössz, vagy itt megvársz? – kérdeztem, mikor leparkolt a szomszédomék beállójában.

- Felmenjek?

- Igazából nincs sok értelme, csak felkapom a cuccaimat, és annyi. – ráztam meg a fejem.

- Akkor maradok. De siess! – csókolt meg, mielőtt elindultam felfele.

Kettesével vettem a lépcsőfokokat, hogy ne kelljen várnia, de közben boldogan mosolyogtam. Régen voltam már ennyire boldog, főleg egy személy miatt. De hogy ennyire feldobjon egy egyszerű civódás azon, hogy hogyan menjünk valahova. Kezdtem úgy érezni, hogy Kimi a maradék józan eszemet is sikeresen elvette. Nem mintha hibáztatnám érte!

- Mentek is a meccsre? – állított meg Nagyim, miközben robogtam lefele a lépcsőházban.

- Igen, igen, most indulunk. – fékeztem le egy pillanatra.

- Jól van. Jó szórakozást. Nem tudom milyen az úriember, de nagyon vigyázz magadra, jó? – simogatta meg a karom.

- Persze Nagyi, vigyázok. De ne aggódj, semmi baj nem lesz! Viszont tényleg megye, mert lent vár! Szia!

- Szia Angyalka! Puszi!

- Puszi! – azzal futottam is le a maradék lépcsőn, hogy minél hamarabb Vele lehessek.

- Hallom meg lett mondva, hogy igyekezz magad megvédeni tőlem! – fogadott, mikor leértem.

- Nem, csak az lett megmondva, hogy vigyázzak magamra, és csak azért, mert aggódik! – oktattam ki.

- Ha ezt így megbeszéltük, nincs kedved kinyitni a kocsit végre? – állt meg a vezető felöli ajtó mellet.

- Bocsi, nem akartam bezárni, megszokás. - Nyomtam meg egyből a riasztót.  –De nem lehetne, hogy én vezessek? Mégis csak az én kocsim…

- Nem. Épp elég, hogy ezzel megyünk, hagyd legalább, hogy vezessek.

- De hát nem is ismered… - próbáltam harcolni egy kicsit. Az az igazság, hogy nem szívesen engedem át senkinek a kormányt. Akárkit elfuvarozok, de az én kicsi kocsimat ne vezesse senki rajtam kívül, azért az enyém. Még Kate-tel sem szoktunk autót cserélni, pedig ugyan olyanunk van.

- Autóversenyző vagyok, az ég szerelmére. Menni fog, hidd el! Csak ülj már be! – hogy a végét nyomatékosítsa, ő bepattant.

- De ne legyen rajta egy karcolás se, jó? – másztam be végül mellé.

- Nem lesz, vigyázok rá! – mosolygott, olyan biztatóan, szívetmelengetően. Neki könnyű, ő vezet. És persze, bíztam benne, maximálisan, csak még nem nagyon ültem az anyósülésemen.

- Óvatosan, nem szereti, ha hirtelen mozdulatokat csinálsz, vele óvatosan kell bánni!

- Igyekszem! –tette a kezét a combomra. – Te meg próbálj egy kicsit megnyugodni, és élvezni azt, hogy megyünk randizni, mert ez eddig nem nagyon jött össze. – nevetett rám pimaszul. Én meg megálltam, hogy rászóljak, hogy az utat nézze. Valószínűleg mert annyira aranyosan nézett. Vagy csak mert beláttam, hogy igaza van.