2013. november 22., péntek

Ötvenhatodik"


Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon rég hoztam utoljára részt, nem is mentegetőzöm. Azt se mondom, hogy ezentúl próbálok időt szakítani az írásra, és gyakrabban frissíteni a részeket, de azt muszáj elmondanom, hogy nekem is rettenetesen hiányzik az írás. Úgyhogy amiatt ne aggódjatok, hogy abbahagynám, vagy valami, ezt ugyanis nem tervezem. 
Remélem azért, hogy a hosszú kihagyás ellenére nem mind pártoltatok el tőlem, és maradt még, aki szívesen olvassa, amit hoztam. Illetve nézi a videót. :)
Szép hétvégét mindenkinek!
Puszi :)
Dorcsa



Szombat este fáradtan, de mégis boldogan nyúltam el az ágyon. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi szívta el belőlem ennyire az energiát a nap alatt, de abban biztos voltam, hogy a szívemet körbeölelő jóleső érzésért Kimi a felelős. Igaz, az időmérőn megszerzett ötödik helye miatt morgott egy sort, de csak egész röviden, mert hamar belátta, hogy onnan azért elég jó helyre kerülhet a futamon. És utána már a szokott csendes vidámság áradt belőle, szinte végig. Elmentünk egy kicsit várost nézni, bár a rengeteg szurkoló lehetetlenné tette a békés sétálgatást kettesben, de a nagyon finom vacsora egy hangulatos étteremben, majd az esti fények romantikus hangulata engem kárpótolt.
- Én egész nap güriztem, te meg csak pihengettél, mégis te alszol el itt mindjárt! Hogy is van ez? – hajolt be fölém vigyorogva Kimi.
- Azt mondják a semmittevés a legfárasztóbb dolog. – hunytam vissza a szemeimet, mert a csillár fénye pont beletűzött, így nem láttam, csak a sziluettjét.
- És velem mi lesz így éjszaka, ha te már most elalszol?
- Ööö... Talán pont ki tudod magadat pihenni a futamra? – próbáltam teljesen ártatlanul nézni rá. Aztán amikor láttam, hogy nem jött össze, inkább elfordultam oldalra, hogy felvegyek egy kényelmes pozíciót, és már aludhassak is. Azaz csak fordultam volna a nagy eszemmel, csakhogy azt elfelejtettem, hogy nem sokkal azelőtt lustán csak magam mellé dobtam a táskámat. Így sikeresen belekönyököltem egy csatba, amire persze kellő morcossággal fel is nyögtem. Kimi meg csak kinevetett.
- Látod, még a táskád is azt akarja, hogy ne aludj! – nevetett a fülembe, de azért odébb rakta mellőlem.
- Köszönöm! – bújtam a mellkasához, mert, ahogy átnyúlt felettem, óhatatlanul is még közelebb került hozzám.
- Nincs mit. – nyomott puszit a hajamba. – Gyere, fürödjünk, aztán aludhatsz is, jó?
- Unk? – kérdeztem rá azért, a biztonság kedvéért.
- Igen, én is. – bólintott rá szemforgartva, mikor leesett neki, hogy mit szeretnék.
A zuhanyzás kicsit hosszabbra nyúlt a szokottnál. Talán az én lassúságomnak, talán annak köszönhetően, hogy az eddigiekhez képes sokat voltunk tol egymástól. Mindenesetre engem nem zavart túlságosan, én fáradtan is élveztem a meleg vizet, és Kimi érintéseit. Sőt.
- Nem leszel beteg, ha ennyire fáradt vagy, és így fázol? – ült le mellém, mikor később boldogan bújtam be a vastag paplan alá.
- Nem.
- Biztos? – tette kezét a homlokomra, nem foglalkozva a szolid tiltakozásommal.
- Tuti. Csak ilyenkor jön ki rajtam az egész éves hajtás, ezért vagyok kimerült. És azért fázom, mert álmos vagyok. – húztam be magam mellé, és nem törődve a morgásával, kényelmesen elvackolódtam mellette. - Jóéjt! Aztán ügyesen holnap!
- Igyekszem... - pusmogta a fülembe, de igazából már alig hallottam. – Te meg aludd ki magad Angyalka...

***

Nehezen kaptam levegőt, sőt, lassan a hasam is fájt a folyamatos nevetéstől. És ez cseppet sem segített a telefonvonal túloldalán várakozó két jómadár hangulatán.
- Ez... Komolyan nem hiszem el! Ennyire bénák is csak ti lehettek...- találtam meg a hangomat végre.
- Kössz...
- De akkor átjössz?... Vagy hagyod, hogy itt haljunk meg mindketten?
- A tüzet már eloltottátok, nem? - próbáltam kicsit lenyugodni.
- Azt el, de attól még itt vagyunk ketten... Étlen-szomjan...
- És én át kell, hogy menjek, és vigyek nektek kaját, mert ti mindet elégettetek?
- Nem! Nóri, fogd már fel, hogy...
- Várj, elmondom neki én, hogy megértse...
- Mert én nem tudom úgy elmondani, mi?
- Az előbb is te mondtad, és akkor sem értette!
- Jó, akkor mondjad te... Csak legyen kajánk a végére!
- Szóval...
- Éhesek voltatok, és felgyújtottátok Tomiék konyháját, odáig megvan. - vágtam bele nevetve, hogy ne onnan kezdje, hogy elváltunk suli után.
- Igen, és Tomi anyja hazaért, meglátta, és ki lettünk tiltva a konyhából.
- És mikor zavart titeket bármikor is, hogy ki vagytok tiltva valahonnan... Mármint mikor tartottatok be ilyen szabályokat?
- Hát...
- Itt van anya, és nézi...
- Akkor meg minek engem zaklattok? Álljatok elé, hogy éhesek vagytok, és egy: hadd menjetek be szendvicset csinálni, vagy kettő: csináljon ő nektek. - vázoltam a lehetőségeket, miközben magamat figyeltem az ablaküvegben, ahogy mosolyogva telefonálok. Arcom kipirulva, hajamon még kicsit látszott, hogy nemrég még a hajnali edzés fáradalmait pihentem ki, szanaszét állt, de csak az egyik oldalon. Nevetve megráztam a fejem, és igyekeztem inkább a két hülyémre koncentrálni.
- Most komolyan álljak oda elé, hogy ’Anya, csinálj nekünk szendvicset’?
- Most komolyan menjek át, hogy csináljak nektek szendvicset? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, de közben pontosan tudtam a választ. És azt is, hogy a végén úgyis ott fogok kikötni náluk...
- Igen!
- De...
- Nincs de. Jössz, és kész, mert aranyos, kedves, jószívű, imádnivaló lány vagy, aki nem hagyja, hogy szeretett barátai...
- A kijei?
- ... Ne szólj bele!... Szóval hogy a szeretett és nagyra tartott barátai szenvedjenek.
- És legalább csinálunk is majd valamit, vagy csak úgy menjek oda, szerezzek nektek kaját, és jöjjek haza. – érdeklődtem, már a bérletem után kutatva.
- Majd csak kitalálunk valamit!
Unatkoztál már valaha úgy, hogy mi is ott voltunk?
- Hááát... – húztam egy kicsit az agyukat.
- Héééé...!
- Na jó, most épp nem igazán jut eszembe példa.
- Akkor jössz?
- Igen, indulok. – kapcsoltam le az íróasztali lámpámat.
- Okés, a trolimegállóban várlak!
- Köszi Máté, de akkora távot csak meg tudok egyedül is tenni!
- Nem baj, azért csak hadd menjen ki eléd!
- Szavamat adtam, nem?
- Jó, rendben... Sziasztok!
- Várunk! Csőcsákány és egyebek Királylány!

***

Az ébrenlét valósága lassan kezdett előúszni a tudatom legmélyéről. Először azt éreztem, hogy lelassulnak a mozdulataim, aztán kezdtem felfogni magam körül a puha meleg környezetet. Óvatosan próbáltam hanyatt fordulni, de Kimi karja megakadályozott. A szuszogásából leszűrve mélyen aludt. Mivel nem akartam felébreszteni, és tudtam, hogy én már úgysem fogok visszaaludni, főleg, hogy hajnalodott is, szóval amúgy is lassan kelhettem fel, ügyesen kimásztam mellőle.
Igyekezhettem volna nem arra gondolni, amit álmodtam, de tudtam, hogy lehetetlen. Inkább hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak, miközben csöndesen felöltöztem. Felidéztem az akkori délután, talán inkább este végét. Pontosan emlékeztem Tomi édesanyjának az arcára, amikor beállítottam Máté oldalán, aki persze kijött elém, hogy nehogy egyedül kelljen megtennem száz métert szürkületben. Először alig hitte el, amikor megmondtam neki, hogy azért jöttem, hogy a fiának, és a haverjának szendvicset készítsek a konyhában, hiszen rám nem lett kimondva a tiltás. És az is megvolt még, bár halványabban, a többi emlékkel összemosódva, hogy mennyit ökörködtünk aznap este. Mert az igazat megvallva, a legtöbb délutánunkat együtt töltöttük, és ha nem komolyan edzettünk, vagy nem tanítottam nekik valamit (mert én voltam a hivatalos korrepetitoruk), akkor mindig valami kevéssé normálisnak mondható dolgot műveltünk. Akár jégen, akár szárazon, valamelyikünknél, vagy csak valahol, ahol épp alkalmas helyet találtunk arra, hogy önmagunkat adjuk.
- Hogyhogy már az ébresztő előtt felkeltél? – jelent meg előttem Kimi.
Fel sem tűnt, hogy már percek óta csak ültem egy fotelban, és bámultam ki a fejemből.
- Felébredtem, és már nem akartam visszaaludni.  – adtam meg a választ.
- És min gondolkoztál el ennyire? – jött közelebb, hogy végre kaphassak puszit. – Mert már egy ideje onnan nézlek, és nem hogy feltűnt volna, de szinte nem is pislogtál.
- Tomival álmodtam... – fúrtam a nyakába az arcomat, hogy beszívjam az édes illatát. Annyira szerettem ilyenkor reggel, amikor már nem a tusfürdőjét, és még nem a parfümöt, vagy dezodort éreztem rajta, hanem olyan igazi álmos- Kimi illatot.
- Rosszat vagy jót? – ült le mellém, ami ellen először picit morogtam, hiszen el kellett hajolnom tőle, de aztán úgy is találtam kényelmes pozíciót.
- Igazából... Olyan semmilyet. Mármint semmi rosszat. Inkább jót. – kezdtem el gondolkodni. – Szóval csak egy emlék volt, még régről. Amikor Máté is velünk volt...Jó, szóval, amikor még beszéltünk, mert vele már nem találkoztam Máté nélkül... – Jó volt, hogy itt volt. Mert annak ellenére, hogy minden évekkel ezelőtt történt, még mindig nehéz volt visszagondolni rá. És úgy, hogy alig pár perce még ott véltem az emlékben, mintha mi sem történt volna, hiszen minden olyan valóságosnak tűnt... Nagyon nehéz bolt megint végiggondolni a dolgokat. Szorosan bújtam hozzá, ő pedig ugyan olyan szorosan ölelt magához. – Csak egy átlagos délután volt, amikor még jóban voltunk. De így nagyon nehéz most úgy gondolnom rá, ahogy eddig. Úgy értem nehezebb.
- Mert most úgy emlékszel rá, hogy jófej volt?
- Igen. Valahogy most megint az van bennem, hogy normális. És kicsit várom is, hogy újra beszélhessek vele. – vallottam be.
- És ez nem jó?
- Nem... Mert nem szabad elfelejtenem, hogy milyen lett utána. És hogy azóta sem keresett. Még akkor sem. – nyomtam meg erősen az akkor szót, hogy biztosan értse, mire gondolok.
Annyi minden kavargott bennem. Pillanatok alatt felmerült bennem, hogy mi van, ha csak, bűnbakot keresve fogtam rá, hogy közvetetten, de ő az okozója a balesetnek. De ugyan ilyen gyorsan vetettem is el, hiszen pontosan tudtam, hogy miatta voltunk akkor úton. És valahol mélyen még mindig gyűlöltem. Azért, amit tett. És azért is, amit nem tett meg. Azért, mert abba a helyzetbe hozott akkor, hogy ott legyek, hogy hagyjam, hogy szükségem legyen rá, hogy Máté akkor velem legyen, elvigyen valahova, és ne otthon, a biztonságos lakásában enyelegjen a barátnőjével. Vagy menjenek el moziba, vagy inni és beszélgetni, hiszen még az is jobb lett volna. Akkor még most is élne.
- Nem lehet, hogy megváltozott? – kérdezte Kimi óvatosan.
- Nem hiszem. Vagy nem tudom, lehet. De késő. Már rég késő. Kimi... lassan tíz éve volt. Persze, mindenkinek kell egy második esély, de könyörgöm, tíz év után? És ez nem olyan tíz év, hogy összevesztünk, elköltöztem külföldre, és most összefutunk...
- Ő keresett. Lehet, hogy van valami mondanivalója... Legalább hallgasd meg!
- Meg fogom. Csak így félek, hogy hinni fogok neki, és azt nem akarom...
- Nati... Amit te nem akarsz, azt nem is fogsz megtenni. Ismerlek. Ha pedig mégis, akkor a csávó vagy valamit nagyon jól csinál, vagy igazat mond, és olyan indoka volt ezt tenni, ami nagyon ütős.
- Olyat nem fog tudni... – ráztam a fejem egyből.
- Hátha...
- Nem. Esélytelen. – Talán nem is azért haragudtam rá, mert tíz év alatt csak most keresett meg, és nem mondjuk öt évvel korábban. De arra, hogy a kórházba nem jött be, vagy utána, amikor sejthette, hogy nagyon-nagyon padlón vagyok, nem keresett, vagy arra, amiért összevesztünk... Egyszerűen nem létezhet racionális, jogos magyarázat, amire én azt tudjam mondani, hogy ér, és el tudom fogadni. Pedig rettentően sok eshetőség eszembe jutott már.