Karácsonyi mézeskalács

Sziasztok!
Ezzel a kis Aprósággal szeretnék minden kedves olvasómnak nagyon boldog és szeretetben gazdag ünnepeket kívánni, és megköszönni azt a rengeteg szeretet és támogatást, amit az év során Tőletek kaptam. Nem is tudjátok mennyit jelentett időnként!
És, (bár ez nem egy Iceheart rész, és koris videókat csak azokhoz szoktam hozni) hoztam egy videót is, ami kicsit karácsonyibb témájú a többinél. 
Boldog karácsonyt mindannyiótoknak!
Puszi :)
Dorcsa

- Tudok valamit segíteni? – jelent meg mögöttem Kimi a konyhaajtóban.

- Mindjárt kész a tészta, már csak rendesen összegyúrom… A fiúk? – néztem rá, az ablaküveg tükröződésén keresztül. Lezserül támaszkodott az ajtófélfának, és észre sem vette, hogy a kinti, korai időpont ellenére szinte éjszakai sötétség miatt én egy remek tükröt kaptam magam elé, amit csak néhány helyen tör meg, a kinti fenyőre felfuttatott égősor.

- Megbeszéltük, hogy elpakolnak maguk után, és csak azután jöhetnek le. Bár nem tudom, ebből mennyit sikerült betartaniuk… - sóhajtott nagyot, mert közben már én is meghallottam a lépcsőn lefele dübörgő gyereklépteket.

- Lenni! Akkor csinálunk mézeskalácsot! – jelent meg egyből mellettem a nagyobbik, nem törődve Kimi kérdésével, miszerint rend van-e odafent.

- Úgy hallottam volt egy egyességetek Kimivel. – fordultam feléjük, mert addigra már mindketten ott sorakoztak mögöttem. – Ugye? – kérdeztem rá nyomatékosabban, mert hirtelenjében akár úgy is tűnhetett volna, hogy egyikőjük sem hallott ilyenről.

- Igen… - bólogatott végül Justuu.

- És betartottátok?... Rendet raktatok odafenn? – kérdeztem, mire csak újabb hatalmas csönd volt a válasz.

- Szerintem igen… - jött végül a nagyon bátortalan kijelentés.

- És én, vagy Leena szerint is rend van? – kérdezte Kimi mögülük, mire egyből rá kapták a fejüket. A testtartásukból is látszott, hogy minden reményük elszállt azzal, hogy a keresztapjuk nem állt egyből melléjük.

- Megyünk vissza… - fordult meg Titus, Justuu pedig szó nélkül követte. Rossz volt nézni, ahogy bánatosan kullognak a lépcső felé, de tudtam, hogy ennek nagy része színjáték. És próbáltam nem elkövetni azt a hibát, amit a szüleik sajnos oly sokszor, hogy egyből elhitték, és onnantól kezdve mindent szabad volt.

- Szinte elhiszem, hogy ennyire megerőltető dolog egy dobozba bepakolni egy csomó legót. – lépett mellém Kimi, én pedig szorosan belesimultam az ölelésébe. – Ugye vele majd könnyebb lesz? – simított végig a már igen csak gömbölyödő pocakomon, amit a kisfiunk egy hálás mocorgással jutalmazott.

- Biztosan! - mosolyogtam fel a kékeszölden csillogó szemeibe. – Azt nem mondom, hogy könnyű, de könnyebb. Biztosan. – csókoltam meg.

Már akkor elhatároztam, hogy az én gyerekem nem lesz olyan, mint ők, amikor megismertem a keresztfiait. A gyerekekkel semmi baj nem volt, életvidám kissrácok voltak, egészséges rosszalkodási szándékkal, csak sajnos azt tanulták meg, hogy amit akarnak, azt egyből megkapják. Hogy minden úgy lesz, ahogy azt ők elképzelték. És ez nem csak azért zavart, mert én anno nem így lettem nevelve, de láttam azt, hogy Kimi, és a bátyja, Rami sem. Mert bár minden szeretetet megkaptak a szüleiktől, elkényeztetettnek még távolról sem mondhatom őket. Bár már lassan kezdik megtanulni, hogy amikor nálunk vannak, nem minden kívánságuk teljesül, azért néha nagyon nehéz velük. Persze Kristiiéken is látom, hogy néha már nem bírnak a gyerekeikkel, de nekik még nehezebb akármit is tenniük. Így kerültek most hozzánk, egy kis karácsonyi készülődésre, hogy ne legyenek otthon láb alatt, amíg a szülők készülnek, és persze ledíszítik a fát.

- Tudok valamit segíteni, amíg visszaérnek?

- Szórsz ki lisztet? Az asztalt már lemostam.  – intettem a fejemmel a konyhaasztal felé, miközben igyekeztem nem észrevenni a megrovó tekintetét, amiért olyan nehéz és fáradságos munkát végeztem terhesen, mint egy asztal letörlése.

- Persze. Itt a liszt a fiókban, ugye? – szedte elő, én meg kis tálakat vettem ki, a díszítőelemeknek, mint mazsola, mandula, vagy szórócukor.

- Még valami? Mit csinálhatok?

- Hát kérlek… Modnjuk kicsit jobban egyengesd el a lisztet az asztalon, hogy a tésztát majd ki lehessen nyújtani, ne csak kupacba tedd! – vigyorogtam rá. Drága férjem, bár egész normálisakat tudott főzni, és a hajlandóságával sem volt probléma, akár fél órán is keresztül hajlandó sikálni egy odaszáradt tányért, ha megkérem, hogy mosogasson, a konyhai praktikákkal, mint mondjuk beáztatás, egyáltalán nincs tisztában.

- Oké. – bólogatott, majd, mint egy szófogadó kisfiú, visszament ügyködni.

Előkerestem a tojáskenő pemzlimet, majd, hármójuk munkabírását ismerve három tojást is felütöttem, hogy legyen mivel kenegetni. A polcról levettem három szívószálat, mindenkinek egyet, hogy igazságos legyen. Vittem is volna, letenni őket az asztalra, de Kimi ’művének’ a látványa nem engedte, hogy közelebb menjek.

Teljesen komolyan vette a kérést, hogy egyengesse el a lisztet az asztalon. Nem úgy értem, hogy nagy területet szórt be vele, hanem egyenletesen, egy területen mindenhol kb fél centiméter vastagon állt a liszt. Ő pedig, teljes koncentrációval az arcán, közel hajolva egyengette, hogy tényleg mindenhol legyen, ugyanannyi.

- Öhmm… Drága… - kezdtem, de inkább nem fejeztem be. A boldog-büszke mosoly, ami megjelent az arcán, mikor megfordult, egyből eltűnt, amikor meglátta, milyen tekintettel bámulom a lisztes asztalt.

- Nem jó? – kérdezte, kissé elkeseredve, és még a kistányérért sem ugrott, hogy kivegyen a kezemből, pedig a terhességem óta ez szokásává vált.

- De, teljesen. – sétáltam mellé, és a tányérokat letéve, egy ölelés kíséretében megcsókoltam. – Én fogalmaztam rosszul. Nézd, így gondoltam. – Egy maréknyi lisztet az egyik tálba tettem, később még úgyis szükség lesz rá, a maradékot pedig használható módon szétszórtam az asztalon. - Így ni! – poroltam le a kezemet. – De azért köszönöm a segítséget. – vigyorogtam rá, és minden morgolódása ellenére a belisztezett mutatóujjammal fehér foltot nyomtam az orrára.

- Naaa…  Lenni… - nyafogott játékosan, a szeretett, főleg kettőnk között használt becenevemen szólítva, amit a fiúk már elloptak tőle. – Most olyan lett az orrom…

- Látom! – léptem kettőt hátra, tartva a bosszújától. – De jól áll! – próbáltam menteni magam.

- Igen?

- Igen? Nem csak úgy mondod?

- Mondanám én csak úgy? – ütköztem neki a folyamatos hátrálástól a falnak, ahonnan már nem tudtam hova menekülni.

- Őszintén?... Mondanád! – ért utol nevetve. Nyugodtan simította két tenyerét a derekamra, kiélvezve, hogy ügyes volt, és elkapott. Óvatosan hajolt közel hozzám, hogy megcsókoljam, én pedig csukott szemmel adta át magam a kényeztetésnek. Lassan dörgölte az orrát az enyémnek, de még mielőtt megcsókolt volna elengedett, és hátrébb is lépett egyet.

- Héé… - nyitottam ki a szemem, és a hatalmas vigyorával találtam szembe magam.

- Neked is jól áll! – nevetett ki, az általam úgy szeretett rekedtes nevetésével.

- Hát köszi…

- Igazán szívesen! – puszilt meg, aztán, némi orrtörlés közepette felment megnézni, hol tartanak a manók a pakolással.

Előbányásztam néhány szaggató figurát is az egyik fiók mélyéről, de az elmúlt évek tapasztalata alapján úgyis csak az autósokat fogják használni, amihez mi felnőttek késsel egyéb, a versenyzéssel kapcsolatos motívumokat vágunk ki. Elöblítettem azért néhány harangot, csillagot, mikulást, és kitettem az asztalra.

Paula úgyis átjön, miután lepakolta a hadseregnek elég vacsorát, amit főzött, Ramiéknál, ugyanis este oda megyünk mindnyájan karácsonyozni. Drága anyósom pedig majd hozza a család hagyományos mézeskalács-szaggatóit, amivel már nem is tudom hány éve készülnek a mézeskalácsdíszek Raikkönenéknél. Mert ugye nem mindegy, hogy az 5 ágú csillagnak 5 teljesen szimmetrikus ága van, vagy… 5 egyforma ága van. Jó, persze nem csak ezért jön, hanem mert terhes vagyok, és szerinte nem bírnék el így egyszerre négy fiúval, úgyhogy besegít.

- Lenni…! – hallottam meg a visítást már messze a lépcsőtől. És persze utána Kimi morgását is, hogy ne fussanak a lépcsőn. De ez, a hangos dübörgésből, és a hamarosan feltűnő két rosszcsontból ítélve nem talált meghallgatásra.  – Kimi azt mondta, hogy már rend van, és jöhetünk sütit csinálni!

Óvatosan Kimire pillantottam, hogy a kis szőkeség teljesen igazat mond-e. Ő némi vállhúzogatás kíséretében bólogatott, hogy igen, rámondta, a rendet.

 Így, kisfiam érezhető örömére, nekiálltunk az ormótlan tésztából szép és díszes mézeskalácsokat csinálni, melyből néhány majd felkerül a karácsonyfára, a többit pedig azzal az elégedett érzéssel eheti mindenki, hogy szorgos kézzel, nagy szakértelemmel, és sok-sok szeretettel készült süteményekről van szó.

Tudom, hogy a videó maga tavalyi, de szerintem annyi idő nem fog eltelni, hogy ez karácsonykor ne legyen szórakoztató:   

Nyugis...

Sziasztok!
Ahogy a címből is látszik (és facebookon is írtam már), ez most még nem az Iceheart következő része, hanem a nem olyan régen felkerült Problémás... folytatása. Sok hozzáfűznivalóm nincsen, csak annyi, hogy Mesinek köszönjétek, nélküle fel sem merült volna bennem, hogy tovább írjam ezt a történetet. :)
Mindenkinek további kellemes hetet, most így a közepén, és jó olvasást!
Puszi :)
Dorcsa

Összerezzentem, amikor a madár hirtelen megunta az ücsörgést, és az erőteljesen elrugaszkodva elröppent, csak a himbálózó ágat hagyva maga után. Már kora reggel is látszott, hogy a mai nap sokkal kellemesebbnek ígérkezik, mint a tegnapi, a délelőtt pedig csak megerősítette ezt. Mind az időjárási, mind a hangulati dolgokra értve. Kellemesen sütött a gyenge őszi nap, de még így is lehetett érezni az erejét. A körülöttünk uralkodó légkör pedig… Régen volt utoljára ennyire nyugodt, ennyire békés reggelünk. Megnyugtató volt úgy ébredni, hogy nem látom Kimi arcán, még álmában is, a feszültséget. Hogy nem ráncolta picit sem a homlokát, és végre nem úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye, mintha én is bármelyik percben eltűnhetnék.

Mert bármennyire jól is esett ez a szintű féltés a részéről, rossz érzéssel töltött el. Szinte megőrjített a tudat, hogy ennyire nem találja a biztos helyét az őt körülvevő világban.

De ma reggel, ahogy kinyitottam a szemem, mosolygós arccal fogadott, és némi ébredésre meghagyott idő után vidáman kezdett mesélni a mai napra szóló terveiről. Ami többek között az eddig megvalósított ágybareggelit foglalta magába (mentünk, csináltunk együtt reggelit, majd visszaszállítmányoztuk, és a takaró alá újra bebújva közösen el is fogyasztottuk). A következő programpont számára a ’nyuvasztó edzés Mark-kal’ volt, amire azt mondta, majd megbeszéli az edzőjével, hogy legyen kevésbé húzós, de legalább rövid. Nekem pedig azt mondta, hogy pihenjek, hiszen hétvége van, és ne főzzek, ugyanis majd rendelünk, vagy elmegyünk valahova, hiszen én is megérdemlem a nyugit az elmúlt idő után.

Én azért csak megszegtem a nekem kiszabott ’feladatot’, és amint becsukódott utánuk az ajtó, mentem is a konyhába. Szerettem neki készíteni dolgokat, én azt nem tekintettem munkának. Jó, néha morcos voltam, ha sok mosatlant sikerült előállítanom, de erre való a mosogatógép, meg néha Kimit is sikerült rávennem, hogy segítsen egy kicsit, cserébe a kosztért.

Most is vidáman álltam neki valami könnyű ebéd készítésének, ami Mark rostáján is átmegy, feltéve, ha itt marad enni az edző. Szerencsére Kimi szinte mindent szeretett, amit én eddig elkészítettem, de még ha nem is rajongott érte, megenni megette. Gondolom elég jó kiképzést kapott Marktól, arra tekintettel, hogy hogyan kell zokszó nélkül, vidám képet vágva szájához emelni, megrágni és lenyelni a legkülönfélébb, és annál egészségesebb zöldségeket. Én meg némi sajttal, fűszerrel, sonkával, vagy egyéb ízesítővel el tudtam venni azoknak a kritikus dolgoknak az ízét is, ami máshelyen tiltólistára került nála.

Főzés közben eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha belopakodnék, vagy, mivel egyedül vagyok, nem is nagyon kellene lopakodnom, és megnézném kitől jött a fax tegnap este, és mit ír. De végül ellenálltam a kísértésnek, arra gondolva, hogy úgyis elmondja, vagy kiszedem belőle. És talán nem haragudna annyira, mégse hiszem, hogy jólesne neki, ha a távollétében a papírjai között turkálnék. Még úgy sem, hogy az a dolgozó, ahol vannak, egyben az én dolgozószobám is. Ennek ellenére szinte minden gondolatomat kitöltötte, mint eddig is. A kék zacskóról a Red Bull, a piros lábasról a Ferrari jutott eszembe. Az aranyozott mintájú fém színű tepsiről pedig a Lotus, de ezt már annak a bizonyítékaként kezeltem, hogy tényleg meggágyultam. Inkább igyekeztem a főzésre koncentrálni, és arra, hogy a petrezselymet magamban ne Caterham nevű akármiként definiáljam.

Épphogy felmerült bennem a süti készítés ötlete, mikor megláttam a két fiút a kerítésnél biciklin.  Így egyből el is vetettem, vagyis átcsoportosítottam a ’délután amikor Mark már elment’ időpontra. Bár nem tudtam, Kimi tervez-e valamit akkorra, hiszen a reggeli programáradatkor idáig nem jutott el, de hátha azóta kitervelt valamit.

- Megjöttünk! – hallottam meg a párom hangját az ajtónyitással egy időben. – Nagyon finom illatok vannak! – jelent meg egyből a konyhaajtóban.

- Köszönöm! – mentem oda hozzá mosolyogva. – Hideg van kinn?  - kérdeztem, mert a karján végigsimítva hozzáértem a karórájához, ami hidegnek tűnt a bőréhez képest.

- Nem tudom! – vigyorgott rám csillogó szemekkel, - Én kimelegedtem, úgyhogy nem fáztam. A menetszél meg mindig hideg.

- Akkor jó… - mosolyogtam vissza rá.

- Én viszont megyek és letusolok gyorsan! – nyomott egy puszit a számra. – De utána visszajövök enni!... Maradsz? – fordult a mg mindig az előszobában ácsorgó barátjához.

- Köszi, nem, várnak haza. – válaszolt, majd drága Kimi, amint nyugtázta ezt, komótosan elindult zuhanyozni. Hogy a pólóját már megint miért a nappaliban vette le, azt nem tudom…

- Jól viselkedett? – fordultam vissza Markhoz, amint sikerült moderálnom a gondolataimat, amiket a szőke félistenem ébresztett bennem.

- Viszonylag… Egész keveset nyafogott! – kacsintott rám az edző.

Ugyanis minden edzés után, ha Kimi nem épp világbajnok sportolóhoz méltóan viselkedett, hozzám jött panaszkodni az edző, hogy neveljem meg. – Te, figyelj… Tényleg nem volt hajlandó elárulni, hogy hova megy jövőre?

- Még nem… Élvezi, hogy piszkálhat vele. – ráztam meg a fejem, de közben már kihúztam a listámról a Lotust. Ha ottmaradnak, Mark nem ezt a szófordulatot használta volna. Talán azt, hogy hol lesz, vagy, hogy hova ír alá. De így tuti nem marad a jelenlegi istállójánál.

- Akkor rábízom, hogy mondja el. Ne akadj ki nagyon… És…Azért próbáld meg mihamarabb megtudni, mert elég érdekes lesz! Ezt nem újságban kell először olvasni!

- Azért annyira hülye nem vagyok, hogy hagyjam, hogy a sajtóból értesüljön… Köszi Mark, hogy azt így kinézed belőlem! – hallottuk meg a sértődött kiabálását messziről.

- Tedd vissza a füledet a helyére, és állj be a zuhanyzóba, miután megnyitottad a csapot! Így soha nem jutsz ebédhez! – kiabáltam vissza, nevetve. Válaszul már csak valami érthetetlen morgást kaptam, gyanítom arra vonatkozóan, hogy senki nem állhat közé és a jól megérdemelt kajája közé, de azért aztán azt is hallottuk, ahogy megnyitja a vizet.

- Jó látni, hogy legalább rád ennyire hallgat! Nekem vagy egy óráig kellett volna könyörögnöm, vagy saját kézzel kellett volna betuszkolnom a zuhany alá!

- Próbálna meg ellenállni! – igyekeztem félelmetesnek hatóan befeszíteni az izmaimat támadóállásba, de sejtettem is, amit Mark arckifejezése csak alátámasztott, hogy konyhai kötényben ez nem annyira hihető. És lehet, tőlem egyébként se lenne az…

- Akkor csak óvatosan, és tényleg megyek! – búcsúzott az edző. – És kérlek, figyelj rá, hogy ne zabálja tele magát mindennel!

 - Igyekszem! – bólogattam jó kislány módjára, és próbáltam nem gondolni a délutáni süteménytervre. – Szia!

Pár percig még egyedül voltam, és görcsösen igyekeztem nem a lehetséges csapatokra gondolni. Inkább megterítettem, és összekészítettem a süti hozzávalóit.

- Ebből mi lesz? – jelent meg mellettem végre Kimi, és érdeklődve nézegettem az étcsoki-liszt párost.

- Majd megmondom, ha elmondod, hogy hol leszel jövőre! – néztem a szemébe, ahol megint csak az úgy hiányolt gondtalanságot, és a vidám, huncut fényt láttam.

- Nem! – vágta rá egyből, mint egy dacos kisóvodás.

- Akkor én sem mondom meg! – toltam hátra a konyhapulton a jövendőbeli édességet.

- Ha ezt ilyen jól megbeszéltük, akár ehetnénk is! – hajolt nagyon közel az arcomhoz, hogy szinte csak a hangjából tudtam kikövetkeztetni, hogy mosolyog.

- Akár… - vontam meg a vállamat, mire hirtelen felindulásból előbb az arcomra, majd a számra nyomott puszit, és nekiállt az asztal felé taszigálni. Vagy lehet, hogy előre eltervezte? Nála soha nem lehet tudni, de mindegy is!

- Ez nagyon finom!... Még mindig eszméletlen jól tudsz főzni! – dicsért meg két falat között, de számomra a szavainál sokkal többet mondott a lelkes csillogás a szemében, miközben szinte lapátolta magába az ételt.

- Mit csináltunk délután? – kérdeztem, mikor már szinte mindketten végeztünk, én meg beletörődtem abba, hogy most sem tudom meg, ami annyira érdekelne.

- Alszunk? – nézett fel a tányérból egy pillanatra.

- Te mormota… És miután felkeltél?

- Mi az, hogy felkeltem? Te is jössz aludni velem! – játszotta a felháborodottat az utolsó morzsák eltüntetése után.

- Dehogy megyek! – ráztam a fejem nevetve. – Tudod, én aludtam éjszaka… Na jó, én aludtam is éjszaka. – pontosítottam a horkantását hallva. – És egyébként sem…

- De egy pici azért odabújhatsz hozzám, nem? – nézett rám úgy, hogy a kérdést sem ismerve is igent mondtam volna neki.  Olyan igazi ’Kimi vagyok, de azért nem csak neked jó, ha velem lehetsz’ - tekintettel.

- Csak egy picit… Utána foglalkoznom kell ezekkel itt! – mutattam a mosogató mellett sorakozó alapanyagokra.

- Hát jó. Nem vagyok én semmi rossznak az elrontója! – pakolta be a tányérjainkat a mosogatógépbe. Majd karját a derekamra téve adott egy puszit a hajamra, és elindult velem a háló felé.– Da ha már büntetlenül lehet halmozni az élvezeteket… Akkor miért ne?... Amúgy Ferrari.

- Mi? – néztem fel rá cseppet értetlenül, ugyanis egyrészt nem értettem, hogy hogy jön ez most ide, másrészt inkább rá koncentráltam, mint a mondanivalójára.

- Ferrari. – ismételte meg, és várakozón nézett rám, hogy mikor esik le, hogy…

- Mii...?! A Ferrarihoz mész jövőre? – léptem egyet hátra meglepetésemben.

Igazából nem is tudnám megmondani, hogy min csodálkoztam el jobban. Hogy csak így közli, mintha azt állapítaná meg, hogy meg kellene lassan öntözni a tévé melletti cserepes növényünket, vagy azon, amit mondott. Mert persze, sokszor szóba került, hogy benn van a kalapban az olasz csapat is, de valahogy… sose gondoltam úgy rá, mint tényleges lehetséges jelölt. Valahogy fel sem merült bennem, hogy oda menne megint. Vissza.

- Baj? – rántott vissza a valóságba a kérdésével, miközben az arcomat fürkészte a kanapé támláján ülve. Fel se tűnt, hogy mikor ment annyira hátra.

- Nem… Csak meglepődtem. – néztem rá, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Felrémlett előttem az évekkel ezelőtti Kimi tetőtől talpig pirosban, vidáman nevetve egy-egy jól sikerült futama után. És földöntúli boldogsággal az arcán, miután megnyerte a világbajnokságot. De aztán eszembe jutott az is, hogy mennyit szenvedett a rákövetkező évben azzal, hogy nem ment úgy az autó, ahogy szerette volna. Mennyit bosszankodott, mennyit veszekedtek… És, persze az is, amikor, a szerződés ellenére külön váltak útjaik, és Kimi a rallyban folytatta. Mindezek mellett egyetlen kérdés villogott a fejemben, mint valami neonreklám, amit fel is tettem neki. – De hát miért?

Odasétáltam mellé, és felültem én is a háttámlára. Ő magához húzott, és csak egy hatalmas sóhaj után kezdett bele.

- Mert megy a kocsijuk. És esélyes, hogy jövőre is fog. És nem kell majd a futamok alatt a mezőny felén átverekednem magam ahhoz, hogy dobogóesélyes legyek. A Red Bull is ilyen, de egyrészt ők Riccardot akarják jobban, másrészt, ott állandóan a hülye rendezvényeikre kellene mennem. Már Sebastiannak is kezd sok lenni, ami azért jelent valamit! – mosolyodott el halványan, majd folytatta. – És megígérték, hogy nem lesz csapatsorrend.

- Mondjuk veled nehezen is lehetne! Max úgy, ha te vagy elöl. – vágtam közbe, amin felnevetett.

- Azért ennyire nem vagyok agresszív!

- Nem agresszív… Csak nem hagyod magad elnyomni, vagy nem tudom, hogy mondjam. Szóval nem fogsz leborulni a nagy Alonso előtt…

-… meg a seggét nyalni sem! – lett egy kicsit indulatosabb. Az biztos, hogy ott még lesznek viták, vagy legalábbis elég sok feszültség. Azok után, hogy Kimit Fernando miatt tették ki, szerintem senki ne is várja el tőlük, hogy puszipajtások legyenek egyből. – Mindegy, ha úgy látom, hogy túlságosan őt nyomják, ő kapja a fejlesztéseket, vagy akár nyíltan megpróbálkoznak mögé utasítani, akkor szerződést bontok, és kilépek.

- Megteheted?

- Simán.

- És mi van megszabva, milyen feltételek mellett léphetsz ki? – próbáltam kiszedni belőle valamit, ugyanis emlékeztem még mekkora zűr volt mindannyiuk számára az előző alkalomkor, hogy mi legyen. Igaz, akkor még csak barátként voltam mellette, és mindkettőnknek megvolt a maga párkapcsolata, a saját zökkenőivel, de attól még elég részletesen beszámolt mindenről.

- Nincs, legalábbis most még. Egyelőre végleges szerződés sincs, csak megállapodás. De majd beletetetem, hogy ha ilyen van, legyen szabad távoznom.

- És Alonsoval nem lesz baj?

- Hogy érted? Kicsit arrogáns tud lenné néha… jó, nem kicsit. – javította ki magát, mikor felnevettem, - Legjobb barátok nem leszünk, nem az a lényeg, nem azért megy az ember a Foma 1 –be, arra ott van mondjuk a hoki. De munka szinten majd csak tudunk együtt dolgozni. Legalábbis remélem.

- Én is…

- Nelly miatt meg ne bánkódj, akkor mész be hozzá dumálni, amikor csak kedved tartja! – bökött oldalba egy picit, utalva a Lotus egyik büféslányára, akivel nagyon jó barátok lettünk azalatt a néhány verseny alatt, ahova kikísértem Kimit.

- Persze, senki nem vádolna kémkedéssel, ugyan!

- Ja, roppantmód érdekel a sütireceptjük!... Mondjuk az az almás tényleg nem volt rossz, sőt!

- Mark szerint sem? – döntöttem a vállára a fejem nevetve. Jó volt megint mindent megbeszélni, nyugodtan, közben picit piszkálni a másikat. És jó volt, hogy bár még mindig a csapatválasztás volt a téma, de már sokkal szabadabban.

- Hagyjál békén a hülyeséggel! Inkább nézd meg, hogy hogy áll az itthoni süti, kinn a konyhában! – emelt le a kanapéról, és beállított maga elé, hogy pont egy magasságban volt a szemünk.

- Miből gondolod, hogy az süti lesz? – simítottam végig a szőke szemöldökén.

- Liszt, csoki, tojás, keverőtál… Nehezen lesz abból bármi más.

- Mondjuk lisztes csoki, tojásszósszal? – nyitottam nagyra ártatlanul a szemeimet.

- Tojásszósszal, mi? – döntötte a homlokát az enyémnek, és még mielőtt válaszolhattam volna, lágyan megcsókolt. Boldogan simultam bele az ölelésébe, és hagytam, hogy az annyira szeretett biztonságérzet újra magával ragadjon a karjai közt.

- Meg fogjátok nyerni a konstruktőri bajnokságot, ebben biztos vagyok! – suttogtam a szájára, amit gondoltam, mikor nagy nehezen elszakadtunk egymástól. – És az egyéni cím is a tiéd lesz hamarosan, hidd el!

- Ilyen háttértámogatással biztosan! – húzta végig óvatosan az ujjhegyét az arcom vonalán, csak hogy utána az arcomat a tenyerébe fogva megint megcsókolhasson.

Én meg, a szokásos ezernyi pillangómmal együtt, igyekeztem az összes szerelmemet beleadni a csókba, hogy tudja, felőlem akárhogy dönthet, akármi történhet vele, én ugyan úgy szeretni fogom, és kitartok mellette.

Még ha már csak a PlayStationnel vesz részt Forma 1-es versenyeken, akkor is.

Problémás...

Sziasztok!

Ez nem a folytatás, csak most ezt írtam. Remélem Ti is örülni fogtok neki, mert én még napközben is csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem vagyok képes gépelni a táskámban lévő pendrivera. Be kell valljam, engem is nagyon foglalkoztat az épp aktuális mizéria. Kíváncsi vagyok, Ti hogy vagytok vele.

Olvassátok ezt hasonló szeretettel, mint ahogy én írtam! És a végén, ha úgy érzitek, kérlek mondjátok el, mit gondoltok róla! Köszönöm.

Puszi :)

Dorcsa

Csak annyit láttam a konyhából, hogy dühösen telefonálva rohan át a nappalin, szinte feldöntve az útjába kerülő tárgyakat. Napok óta ez ment. Épp, hogy picit megnyugszik, minden olyan, mint szokott lenni, aztán egy telefon, vagy egy email, esetleg egy sms, sőt, néha csak egy kósza gondolata is elég ahhoz, hogy teljesen felhúzza magát.

Próbálok nem arra gondolni, hogy vajon most milyen hírt kap, és nem reménykedni abban, hogy lassan megoldódnak a problémák. Igyekszem csak arra figyelni, hogy az előttem fortyogó főzelék nehogy odaégjen, de valahogy nagyon nem tud lekötni. Hiába tudom, hogy szereti, egyszerűen nem élmény úgy készíteni neki akármit is, hogy biztos vagyok benne, hogy morogni fog. És persze, tisztában vagyok vele, hogy mindez nem ellenem szól, és, próbálja minél kevésbé hazahozni a dolgokat, de hiába menekül el a gyárból, a pályák közeléből, a hírek itthon is utolérik. Valójában az lenne a probléma, ha nem érnék, hiszen nem értesülne máskülönben a fejlesztésekről sem, de most valahogy nem tudtam ennek örülni.

A szagelszívótól még hallom a fax jellegzetes hangját, de hiába figyelem nagyon, nem hallom, hogy tovább beszélne a finnem telefonon. Szóval vagy csak magyaráznak neki, amitől még idegesebb lesz, mert utálja, ha kioktatják, vagy már vége a telefonbeszélgetésnek.

Az edény alatt kisebbre veszem a gázt, de megszokásból még kavargatom. Közben akaratlanul is a Kimi felől érkező legapróbb neszekre koncentrálok. Hallom, ahogy végez a gép. Majd a papírokat rendezgeti. Hogy azokat, amiket most kapott, vagy régebbi, eddig is az asztalára ledobva heverő, gondolom hasonló témájú társait. Már hetek, ahogy én érzem, szinte hónapok,óta csak egy téma megy. De az folyamatosan. A menedzserrel is, a csapatnál is, a sajtóban is, és, ahogy látom, az ő fejében is.

És a rosszabb fajta balsejtelmeim beigazolódni látszanak, vagy inkább hallatszódnak, amikor egy halk, de annál dühösebb káromkodás után csak a bejáratiajtónk tompa puffanását hallom. A kinti sötétségtől nem látom, de valószínűnek tartom, hogy az utcára megy, hiszen a kocsikat a garázsból gyorsabban és kényelmesebben is elérhette volna. Elzárom a főzelék alatt teljesen a gázt, nem foglalkozva azzal, hogy jobbat tenne az ízének, ha még rotyog egy kicsit. Elhúzom, hogy biztos legyek benne, nem gyújthatom fel még véletlenül se a házat, majd kimegyek az előszobába. Az ajtó nem csukódott be rendesen. Ahogy lenyomom a kilincset, hogy megigazítsam, egy kicsit kinyílik, és beáramlik a kinti hideg. Talán annyira nincs is hideg, csak én voltam meleg helyen, a tűzhely mellett. Mindenesetre azt érzem az illatokból, és látom is, hogy esik.

A fogasra pillantok, és nem is lepődök meg rajta, hogy ott találom a dzsekijét. Pulcsi nincs rajta, az biztos. Hiszen ő pasi, és a férfiak sose fáznak. Még a hóban is képesek rövidujjúban mászkálni. Hát még a finnek. Én lekapom a sajátomat, majd rövid gondolkozás tán az övét is. Visszamegyek a konyhába, még egyszer leellenőrzöm a tűzhelyet, kinyomom a szagelszívót, és kifele jövet a lámpát is lenyomom. Megszokott mozdulattal kapom fel a kisasztalról a kocsikulcsomat, hogy aztán a garázsba érve a kabátokat az anyósülésre hajítva lassan elinduljak. Fel sem merült bennem, hogy megnézzem mit kapott. Ha el akarja mondani, úgyis elmondja, ha meg nem, akkor csak én érezném rosszul magam, hogy nem bízom benne. És most ideges is. Ismerem. Pontosan tudom, hogy nem lesz egyszerű elérni, hogy tényleg lenyugodjon, ha csak ő nem akarja. Annyiban reménykedem csak, hogy a kocsiba beül. Azzal senkinek nem segítene, ha még meg is fázna. De azzal sem, ha csak eljátszaná, hogy semmi baj sincs. Mint azt annyiszor próbálta az elmúlt időszakban. Látszik rajta, még a tartásán is, hogy nincs minden rendben.

Komótos tempóban gurultam ki a kertből, azon gondolkozva, hogy merre is induljak el. Jobbra, a lejtősebb úton, vagy balra az emelkedőn… Ha dühös, mindig kihívásokat keres magának. Edz, fut, vagy akármi hasonló. Ez szólt az emelkedő mellett. De már elege van az egészből, és szerintem fáradt is. Nem akarna magának plusz erőfeszítést. Még annyit sem, amennyit ez a pici domb jelent. Hirtelen ötlettől vezérelve jobbra tekertem a kormányt, és csak hagytam a kocsit gurulni lefele. Az ablaktörlő szorgalmasan törölte a lecsorgó esőcseppeket, én pedig reménykedtem, hogy minél hamarabb megtalálom azt, aki után a szívem húz. Pár percnyi lassú kocsikázás után kénytelen voltam a gázt is nyomni, de nem gyorsultam be, nem akartam megtörni a kellemes hangulatot, ami a kocsiban uralkodott.

Végre megláttam. A jobb oldali járdán, leeresztett vállakkal, erőteljesen ballagott. Persze teljesen elázva. Szőke haja, amennyire ki tudtam venni, teljesen a fejéhez tapadt, és a pólója is átázott. A kocsi elől beljebb se húzódott a járdán, de talán ez volt a szerencsém. Így könnyen ki tudtam szólni a lehúzott ablakon, hogy szálljon be. De mintha meg se hallott volna, battyogott tovább. Rövid ideig még gurulok mellette, de hamar elegem lesz, és egy picivel előtte megállítom az autót.

- Kimi Raikkönen! – emeltem meg a hangom, hogy ne tudja eljátszani, hogy nem hallotta meg.

- Minek jöttél utánam? – állt meg végre, a lehúzott ablak mellett, zsebre tett kezekkel.

- Mert szeretlek. És csak annyit hallottam, hogy bevágod magad után az ajtót. Aggódtam! – próbáltam kifürkészni a tekintetét, de a sötéttől ez szinte lehetetlennek bizonyult.

- Sétálni szeretnék. – vonta meg a vállát közönyösen. És indult volna tovább.

- Kimi… Esik, és csurom víz vagy már így is! Legalább a kabátodat vedd fel!... De én jobban örülnék, ha beülnél. – tettem hozzá a végét csendesen.

Talán én lepődök meg kettőnk közül jobban, amikor egy rövid mérlegelés után kinyitja az ajtót, és beül mellém. Nem szól egy szót se, csak az ölébe veszi a kabátokat, és elkezdi birizgálni a cipzáromat. Én a megszokott tempómban elgurulgatok az első pontig, ahol biztonságosan meg tudok fordulni a kocsival, majd kicsit nagyobb lendülettel visszaindulok, most fel a kisebb emelkedőn.

A garázsba beparkolva még mindig nem szólalt meg egyikőnk se. Amikor viszont, a motor leállítása után, beállt az igazi kemény csönd, Kimi hangja egyből megtörte.

- Ha a Ferrarihoz mennék, újra kitörne a hajcihő. Hogy velük lettem világbajnok, hogy visszatértem… De nem ez a legnagyobb baj. Hanem, hogy megint Alonso lenne az elsőszámú. Ha talán hivatalosan nem is. És egy olyan csapat, aki egyszer már megcsinálta velem az, amit akkor… Viszont, ott mindig jó volt a hangulat. És, mint 2009-ben is, ott valószínűleg menne az autó. – kezdte sorolni, de közben rám nem nézett volna. Inkább teljesen elmélyülten bámulta a szemben lévő falon sorakozó lekvárokat. – Ha a Red Bullal szerződnék le…Már ha tényleg komolyan gondolnák azt az ideiglenes ajánlatot… Ott versenyképes lenne a kocsi és a csapat is. De rengeteg promós dologra kellene menni, amit nem hagynának, hogy lerázzak. Semmi mozgásterem nem lenne. – rázta meg a fejét. Ha meg maradnék, akkor hozzám igazodnának. Kevés lenne a kötelező sajtó. Ami lenne, az is olyan, amit elviselek. Itt is többnyire jó a társaság. A kocsi meg… Hát az néhány pályán egy kalap szar. Van, ahol ki lehet hozni belőle valamit, de… Néha mintha nem is gurulna. – hallgat el. Én, ha minden a szokásos rendben lenne, biztosan kaptam volna itt egy megjegyzést arra, amilyen tempóban hazajöttünk. De nem. – Menjünk. Ezen nem érdemes filózni! – néz rám várakozóan, majd amikor aprót bólintok, kipattan a kocsiból. – Meg se kérdezed, hogy miért nem? – áll elém, mosolyogva az ajtónál. Én meg annyira ledöbbenek a hirtelen hangulatváltásán, hogy szinte válaszolni is elfelejtek.

- Mert úgyis lesz valahogy, és nincs jó döntés? – nézek fel a vidáman csillogó szemeibe. Annyira régen láttam már ezt, és úgy vágytam rá! Megállítanám az időt, hogy csak ezt nézhessem, és a szívből jövő, pasis mosolyt az arcán. Vagy legalább azt elintézhetném, hogy soha ne kelljen mást látnom…

- Nem! Most nem! – rázza meg a fejét, továbbra is mosolyogva.

- Hanem? – teszem fel neki a kérdést, amit már láthatóan nagyon várt.

- Döntöttem! – jelenti ki, és, ha lehet, egy még boldogabb mosoly szalad szét az arcán. Nekem pedig egy mázsa súly hullik le a szívemről. Mert akármi is lesz a döntésének a következménye, biztosan jobb lesz, mint az eddig tartó bizonytalanság.

- Ennek örülök! – pipiskedek fel, hogy megcsókolhassam. Direkt nem kérdeztem, hogy hogy döntött. Úgysem mondaná el. Élvezné, hogy furdal a kíváncsiság, és hogy majd a legváratlanabb pillanatban jelentené be a jövő évi csapatának nevét.

- Meg se kérdezed, hogy hova gyere velem, ha elhívlak a gyárba? – ráncolja össze picit a homlokát, miután elszakadunk egymástól.

- Nem! – nyújtom rá a nyelvem, és kiélvezem, hogy most végre én is okozhatok neki meglepetést. – Viszont menjünk, mert tényleg megfázol.

Beérve egyből kilép a cipőjéből, majd a nappalin keresztül elindul a fürdő felé.

- Kicsim… - áll meg, és fordul vissza, már félmeztelenül, kezében a csöpögő pólójával.

- Hmm? – nézek a szemébe, miután megcsodáltam az elém táruló látványt, amit soha nem fogok megunni.

- Tényleg nem érdekel, hogy kivel fogok leszerződni? – néz rám. Kicsit hitetlenkedve, picit cukkolva, de mindenképpen felszabadultan mosolyogva.

- De érdekel…

- Akkor miért nem kérdezed meg? – húzza fel az egyik szemöldökét.

- Úgysem mondanád el… Miért elmondanád?

- Lehet… - kacsint rám, egy csibészes vigyor kíséretében.

- Hát jó, akkor… Kimi, mit döntöttél, hova szerződsz? – kérdezem meg, már teljesen előttem állva, hogy felfele kell nézzek, ha a szemét szeretném látni.

- Nem mondom meg!... – nevet rám vidáman, de közben már szorosan magához húzva megölel.

Érzem, ahogy a hajából csöpög rám a víz, és valószínűleg a nadrágom is hamarosan át fog ázni az övétől, de nem érdekel. Boldog vagyok. Örülök, hogy végre megint a megszokott, kellemes légkör uralkodik körülöttünk. Hogy eltűntek, ha csak időszakosan is, a fejünk fölül a felhők. Hogy végre megint felszabadultan képes nevetni, és piszkálni engem, mindkettőnk szórakoztatására. És kit érdekel, hogy hol lesz jövőre?

Felőlem akár a Marussiához is mehet, ha oda szeretne. Nekem csak annyi számít, hogy boldog legyen.

Ui.: Ti mit szeretnétek, hol folytassa Kimi jövőre? És ezzel szemben szerintetek hol fogja? :)

If you were here... it might be different...

Sziasztok!
Még nem a történet folytatását hoztam nektek, hanem egy újabb apróságot. Az elmúlt időszak sok viharától formálódott meg bennem ez a kis jelenet. Elég régóta írom, mindig, amikor pici időm adódott, és nem akartam belemerülni a történetbe, De ígérem, hamarosan hozom annak a folytatását is! 
(A benne említett zenét itt megtaláljátok.)
Jó szórakozást hozzá, és a végén kíváncsi lennék a véleményetekre! :)
Puszi
Dorcsa

Megint dörgött egy hatalmasat! A villámot most nem láttam, mert épp a szekrényben matattam… De hiába húztam be minden sötétítőfüggönyt, attól még mindig bevillant valahol, egy pici résen. Mert pici rés mindig van. Ahogy akármilyen hangosan hallgatom is a zenét, mindig van néhány olyan dörgés, ami hangosabb. Vagy pont akkor dörög, amikor egy pillanatnyi szünet van a számban. A  vihar mindig bejut, próbálhatok akármit.

Utálok egyedül lenni a hatalmas házban. Főleg esténként rossz hogy nincs itt. De ilyenkor szinte elviselhetetlen! Ő még talán el tudná vonni a figyelmemet, hiszen úgysem szoktam tudni másra figyelni mellette. Itt még hasznos is lenne.

Megint mindjárt dörögni fog, hiszen hatalmasat villámlott. És szél is van. Nem elég, hogy az esőcseppeket rendezetlenül veri a tetőhöz, és huhog, süvít odakinn, még borogatja is a kertben felejtett dolgokat. A szárítót szerencsére már akkor beszedtem, mikor láttam, hogy sötét felhők jönnek az autópálya felől. Mindig onnan jön a vihar… A székekről a párnákat már csak hatalmas szélben tudtam behozni a házba. Még élveztem is volna, hiszen kellemes langyos, szinte nyári szél volt, mintha egy óriási hajszárítóval fújták volna. De az az érzés, hogy ez ekkora vihart is hoz maga után beárnyékolta az élvezetet.

- A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük ismételje meg hívását később!...

- A francba, hogy még a telefon is elment… - dobtam a mobilomat az ágy másik felére. Pattant egyet a matracon, majd a paplanra huppant, így szerencsére nem lett baja. Még csak az hiányzik, hogy eltörjön, és ha a vonal vissza is jön se tudjak senkit elérni.

Lefeküdtem. Elfordultam az ablaktól, fülemig felhúztam a takarót és próbáltam csak a párnám puhaságára koncentrálni. Túl régen ment el, már a párnájának sem volt olyan illata, mint neki… Felmerült bennem, hogy a kislámpát égve hagyva talán nem látom annyira a villámokat, de mivel aludni csak sötétben tudok, hamar elvetettem.

Hatalmas csattanással csapott bele a villám a közeli tó víztükrébe. Mikor annak idején először hallottam azt hittem, a ház összes üvege tört ki egyszerre. De állítólag ez teljesen normális jelenség, és csak kapok infarktust minden ilyen reccsenésnél.

Akárhogy próbáltam, esélytelen volt hogy elaludjak. Úgy, hogy csak feküdtem és nem csináltam semmi mást már egyedül csak a kinti zajokra koncentráltam.

Megpróbáltam megint telefonálni. Hátha…

Egyes gyorshívó hosszan… Semmi… De, kicsöng! Szuper, szóval vonal van, már csak az kell, hogy felvegye. Vagy meghallja, és utána meg is találja… Most már esteledik nála is, túl van minden kötelezőn. És ahogy ismerem egy-két pohárka alkoholon is.

- Szia Kicsim, mondd! – hallottam meg a mosolygós hangját végre.

- Szia!… Mit csinálsz? – érdeklődtem. mert a gratulálós körön már délután átestünk.

- Várj, nem hallak… Mindjárt!... – kiabált, és nem csak nálam volt zavaró a vihar, nála is zúgott valami a háttérben. Nála is erősen zúgott valami. – Mondjad Életem! Hogy viseled a vihart?

- Ahhoz képest egész jól. Mindent behoztam, aminek baj, ha megázik. – azt inkább nem részleteztem, hogy mozdulni is alig merek a lakásban. Jobb, ha nem tudja, sejteni meg úgyis sejti. – A székek viszont szerintem felborultak, mert az átlag vihar mellé hatalmas szél is van.

- Igen, azt hallottam… Már késő van, nem próbálsz meg aludni? – kérdezte lágyan.

- Próbálok én!... Attól még nem megy. Folyamatosan dörög, meg csattog minden… - panaszkodtam kislányosan. – Soha nem volt még ilyen vihar…

- Tudom-tudom! – nevetett fel. – És soha nem dörgött ennyire, és a szél is most a legerősebb!

- Jól van na! De azért tényleg rossz! – nyújtottam ki a nyelvem, még ha ő nem is láthatta. Valójában minden viharra azt mondom, hogy az a legnagyobb. Csak néhány volt, ami kisebb, azokra tisztán emlékszem. Volt, hogy még néztem is Vele, hogy mennyire szépek a villámok.

- Elhiszem. De nem fog bántani. Van villámhárító a tetőn, és semmi nem dőlhet rá a házra. Úgyhogy minden rendben lesz, mire hazaérek. – Sorolta megnyugtatónak szánt hangon.

Soha nem tudta megérteni, hogy én nem attól félek, hogy egy villám miatt kigyullad a ház, vagy, hogy egy dörgéstől összedől, mint a három kismalacé,  farkas fújására. Mondjuk én sem tudom elmagyarázni, hogy elmagyarázni, hogy mitől félek. Egyszerűen valami erős rosszérzés kerít hatalmába, mint amikor az ember biztos benne, hogy valami nagyon rossz fog történni.  Pedig pontosan tisztában vagyok vele, hogy a huszadikszázadban egy szimpla vihar a városban maximum áramszünetet tud okozni.

- És az mégis mikor lesz? – tettem fel az engem legjobban foglalkoztató kérdést. Hogy mikor lesz megint mellettem.

- Majd észreveszed! – nevetett bele a telefonba jókedvűen, amitől ennem is tovább oldódott a feszültség.

 - Most komolyan nem mondod el, hogy mikor jössz?

- Nem, meglepi leszek. Amúgy hamarabb, mint hinnéd.

- Hát jó… Azért várlak! – tettem a fülemre a telefont.

Az oldalamon feküdtem, így pont megállt, és el tudtam igazgatni magamon a takarómat, hogy minél többet fedjen. Így valamennyire biztonságban éreztem magam, hogy volt körülöttem még egy réteg. Mint valami sátor. Nem mintha egy sátorban biztonságban lennék a viharban… De így, házon belül, jó volt.

- Remélem is, hogy vársz! Másképp nincs értelme hazamenni. – válaszolta, azon a bizonyos ’teljesen szerelmes’ hangján, amitől én akármikor cseppfolyósra olvadok.

 - Szeretlek! – suttogtam a telefonba. De tudtam, hogy a vihar ellenére is meghallja.

- Én is szeretlek Drága! Sietek hozzád, jó?

- Rendben. Szia!

- Szia…!

Pár percig még nagyon jó volt, miután letettük a telefont. Még belengte a szobát a jelenléte, még hallottam a hangját a fülemben. De aztán megint fokozatosan kezdett betörni a vihar. Megint jött az egyedüllét nyomasztó érzése.

Egy ideig még próbálkoztam az alvással, de aztán rájöttem, hogy ez teljesen lehetetlen. Csak pár órás ’viharocskáról’ lehet szó, úgyhogy úgy döntöttem, majd utána alszom. Inkább kimerészkedtem a paplan biztonsága alól, és az Ő egyik nagy és meleg pulcsiját felvéve nekivágtam a konyháig tartó útnak.

Nem mondom, hogy kellemes volt, de csak egyszer dörgött hatalmasat. Igaz, akkor ugrottam is ugyanakkorát, ijedtemben.

A konyhánknak, balszerencsémre, hatalmas ablaka van, ami, az amúgy teljesen békés, utcára néz. De most belépve egyből a villám által megvilágított sötét felhőket láttam. A fehér fényben az esőcseppek rendezetlen útvonala is kirajzolódott, amíg az aszfalton kialakuló fekete pocsolyába nem érkeztek. Az ablaküvegnek szerencsére nem verte neki a szél a vizet, azt a keskeny verandánk teteje felfogta.

Gyorsan bekapcsoltam a rádiót, hogy egy kicsit elterelje a figyelmemet, majd nekiálltam kakaót készíteni magamnak.

 - Once upon a night…I was wishing for a never, a never ending… Once upon a time, once upon a night… - dúdoltam halkan a rádióval együtt.  – Once upon a wish,… Once uon a dream.

Lassan, ütemre kavargattam a tejben a kakaóport, ezzel is telt az idő.

Hirtelen összerezzenésem miatt ki is fröcskölt egy kicsi. A világos színű konyhaszekrényen az utcalámpa fényétől árnyékot vetnek a kertben álló fák. A hatalmas szélben az egyik ilyen árnyék váratlan mozdulattal, mondhatni veszélyesen, közel került a fejemhez.

A mosogatószivaccsal letöröltem, ami kifolyt, és az esetleges hasonló baleseteket elkerülve gyorsan lehúztam ami a pohárban maradt.

Kellő fáradtságomat csak alátámasztotta, hogy közben egy újabb villámra azt hittem, hogy a kocsi fényszórója, és még a motorzúgást is hallani véltem. Mentségemre szolgáljon, hogy vihar nélkül is képes voltam  kulcszörgést behallucinálni, ha azt akartam, hogy minél hamarabb itt legyen.

A reményteli gondolatokat elűztem és inkább nekiálltam elmosogatni. Csak egy bögre volt és egy teáskanál, amit simán betehettem volna a mosogatógépbe, de ezzel is egy kis ideig lefoglaltam magam.

A mosogatóba csobogó víz hangját egy pillanatra egy újabb dörgés nyomta el. Hiába láttam, hogy folyik a víz, és tudtam, hogy szól a rádió, mégis csak a kinti égzöngést hallottam. Az utána beállt hirtelen csendbe viszont egy új hang is kapcsolódott. Lehet, hogy csak bemeséltem magamnak a kocsi hangját, de most az ajtócsapódást teljesen tisztán hallottam.

Lepörgettem magamban, hogy lehet-e, hogy a huzat csapott be valahol valamit. De nem.  Egyrészt, mert pontosan emiatt minden ablakot, vagy szabadba nyíló ajtót bezártam. Másrészt meg ez a garázst a házzal összekötő ajtó hangja volt, amit ha egyedül vagyok, kulcsra zárok. Mert a garázsajtót aránylag könnyen be lehetne törni, legalább ez legyen akadály. És ehhez csak nekem és Neki volt kulcsunk. Ő még valahol messze járt, holnap indul haza a repülője, én meg hát, mint pontosan tudom, itt állok a konyhában.

Észre se vettem, mikor osontam az ajtóhoz, de már szinte az előszobában füleltem, hogy mi történik. Hallottam, hogy valaki, a valaki, aki egy viharban itt ólálkodik a házamban, felmegy a lépcsőn. Nem óvatoskodott, gondolom úgy vélte, a vihar úgyis elnyomja a léptei zaját. Ebben igaza is volt, de arra nem számított, hogy a hálóból kiszűrődő fény pont megvilágítja, így a nappali falán látszik, ahogy felfele megy, a korlátot fogva.

Ötletem sem volt, hogy mit csináljak. Inkább visszamenekültem a konyhába. De onnan is füleltem, hogy történik-e valami. A telefonom fenn volt a szobában, az ágyon, a vonalas készülékét is a nappaliban hagytam, ahova nem megyek ki. Az ajtón kifuthatnék, de a viharba? Akármit is akar az ismeretlen, annyira nem lehet rossz…

Egy dörgés után hallottam, hogy lefele tart, vissza az én szintemre. Már az alsó pár fokon járt, és nem is próbált osonni. Már a lépcső tetejétől hallottam volna, csak elnyomta a dörgés… Megkövülve álltam a konyhában és csak hallgattam, ahogy egyre közelebb ér. Villámlott egy óriásit, ami kicsit visszarántott a kábulatból. A poharamat rémülten szorongatva addig hátráltam a konyhapult mentén, amíg a hátam a csempéhez nem ért. Így a menekülés lehetőségét teljesen elzártam magamtól. De úgyse tudtam volna merre menni, ha ott áll az ajtóban.

Az újabb dörgés elnyomta az utólsó pár lépés hangját, ahogy a konyhához ért. De én már egyiket sem hallottam, mindent elnyomott a fülemben doboló pulzusom.

Azt már nem tudnám megmondani, hogy a dörgés, a félelem, vagy az ajtóban megjelenő alak megpillantásának hatására ejtettem el a poharamat. Vagy ezek közül egyik sem, mindössze az idegeim döntöttek úgy, hogy elég volt az elmúlt pár óra feszültsége. Mindenesetre éreztem, ahogy a a pohár lassan kicsúszik a kezemből, mégsem tettem semmit. Az a minden mindegy állapot volt. Amikor pontosan tudtam, hogy szét fog törni, ha leesik a csempére, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy meg kellene akadályoznom. Csak a belépőt figyeltem, és igyekeztem felfogni azt, amit látok. Próbáltam helyretenni magamban a képet, az arcot, a helyzetet. Hogy mégis mit keres itt? Itthon.

- Óvatosan! Bele ne lépj!... – Ugrott egyből közelebb, mikor megindultam felé.  –Shh… Itt vagyok!... – ölelt szorosan magához. – Én vagyok… Shh…Kicsim, nincs semmi baj! Jó…

- Ühüm…! – kapaszkodtam Belé görcsösen.

Nem tudtam, és talán nem is akartam megállítani a könnyeimet. Annyira jó, annyira biztonságos volt a karjai közt… Beszíni végre, annyi idő után az illatát, érezni a puha pulcsijából kiálló néhány keményebb szálat a bőrömnél, erős karjait magam körül. Nem jutott el a tudatomig, hogy mit mormog a fülembe. Csak hallgattam a hangját, és egyre nagyobb hullámokban árasztott el a megkönnyebbülés, és az iránta érzett határtalan szerelem.

Tompán érzékeltem, hogy megindít, és felkísér a lépcsőn, annyira lekötött a tudat, hogy itt van, velem van.

- De a szilánkok… - próbáltam megállítani, és egy értelmes mondatot megfogalmazni. - … Össze kell szedni… különben reggel belelépünk!

- Majd reggel felsöprünk. … Nem vágtad meg magad? -  kérdezte, miután leültetett az ágyra. Betérdelt a lábaim közé a padlóra, és lassan simogatta a derekamat, hogy megnyugodjak végre.

- Akkor jó. – fejét rövid időre a karomra hajtotta, majd egy puszi kíséretében felállt átöltözni.

Lustán követtem a tekintetemmel, ahogy megszokott mozdulatokkal megszabadul a ruhájától. Pár pillanatig hagyta, hogy elidőzzön a pillantásom a jól kidolgozott, tökéletes testén. Érzéseim szerint túl hamar felvette a pizsamaként funkcionáló boxerét és pólóját. Én még órákig el tudtam volna nézni őt…

- Alszunk? – állt meg előttem, mikor végzett.

- Ühüm… - bólogattam szaporán. Ahogy nekiálltam levenni magamról a pulcsiját, kezdtem érezni, hogy valóban álmos vagyok. Eddig meg se fordult a fejemben, de most már egyre nagyobb kihívást jelentett egy-egy pislogás után kinyitni újra a szemem. Nem vágytam másra, csak a puha párnámra, és az ölelésére. És az azt követő nyugodt alvásra.

Kényelmesen elfészkelődtem a paplan alatt. Megvártam, amíg lekapcsolja a villanyt, és amint befeküdt mellém szorosan hozzákucorodtam. Békés meghitt hangulat telepedett a szobára, ahogy éreztem a meleg leheletét a nyakamnál, miközben elmormolt egy ’jó éjt’-et.

Talán a vihar is csendesedett odakinn, de az biztos, hogy engem már nem tudott elérni. Én már biztonságban voltam, messze, az álmok földjén, és a Hercegem vigyázta, hogy nehogy bármi is megzavarjon a pihenésben.