If you were here... it might be different...

Sziasztok!
Még nem a történet folytatását hoztam nektek, hanem egy újabb apróságot. Az elmúlt időszak sok viharától formálódott meg bennem ez a kis jelenet. Elég régóta írom, mindig, amikor pici időm adódott, és nem akartam belemerülni a történetbe, De ígérem, hamarosan hozom annak a folytatását is! 
(A benne említett zenét itt megtaláljátok.)
Jó szórakozást hozzá, és a végén kíváncsi lennék a véleményetekre! :)
Puszi
Dorcsa

Megint dörgött egy hatalmasat! A villámot most nem láttam, mert épp a szekrényben matattam… De hiába húztam be minden sötétítőfüggönyt, attól még mindig bevillant valahol, egy pici résen. Mert pici rés mindig van. Ahogy akármilyen hangosan hallgatom is a zenét, mindig van néhány olyan dörgés, ami hangosabb. Vagy pont akkor dörög, amikor egy pillanatnyi szünet van a számban. A  vihar mindig bejut, próbálhatok akármit.

Utálok egyedül lenni a hatalmas házban. Főleg esténként rossz hogy nincs itt. De ilyenkor szinte elviselhetetlen! Ő még talán el tudná vonni a figyelmemet, hiszen úgysem szoktam tudni másra figyelni mellette. Itt még hasznos is lenne.

Megint mindjárt dörögni fog, hiszen hatalmasat villámlott. És szél is van. Nem elég, hogy az esőcseppeket rendezetlenül veri a tetőhöz, és huhog, süvít odakinn, még borogatja is a kertben felejtett dolgokat. A szárítót szerencsére már akkor beszedtem, mikor láttam, hogy sötét felhők jönnek az autópálya felől. Mindig onnan jön a vihar… A székekről a párnákat már csak hatalmas szélben tudtam behozni a házba. Még élveztem is volna, hiszen kellemes langyos, szinte nyári szél volt, mintha egy óriási hajszárítóval fújták volna. De az az érzés, hogy ez ekkora vihart is hoz maga után beárnyékolta az élvezetet.

- A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük ismételje meg hívását később!...

- A francba, hogy még a telefon is elment… - dobtam a mobilomat az ágy másik felére. Pattant egyet a matracon, majd a paplanra huppant, így szerencsére nem lett baja. Még csak az hiányzik, hogy eltörjön, és ha a vonal vissza is jön se tudjak senkit elérni.

Lefeküdtem. Elfordultam az ablaktól, fülemig felhúztam a takarót és próbáltam csak a párnám puhaságára koncentrálni. Túl régen ment el, már a párnájának sem volt olyan illata, mint neki… Felmerült bennem, hogy a kislámpát égve hagyva talán nem látom annyira a villámokat, de mivel aludni csak sötétben tudok, hamar elvetettem.

Hatalmas csattanással csapott bele a villám a közeli tó víztükrébe. Mikor annak idején először hallottam azt hittem, a ház összes üvege tört ki egyszerre. De állítólag ez teljesen normális jelenség, és csak kapok infarktust minden ilyen reccsenésnél.

Akárhogy próbáltam, esélytelen volt hogy elaludjak. Úgy, hogy csak feküdtem és nem csináltam semmi mást már egyedül csak a kinti zajokra koncentráltam.

Megpróbáltam megint telefonálni. Hátha…

Egyes gyorshívó hosszan… Semmi… De, kicsöng! Szuper, szóval vonal van, már csak az kell, hogy felvegye. Vagy meghallja, és utána meg is találja… Most már esteledik nála is, túl van minden kötelezőn. És ahogy ismerem egy-két pohárka alkoholon is.

- Szia Kicsim, mondd! – hallottam meg a mosolygós hangját végre.

- Szia!… Mit csinálsz? – érdeklődtem. mert a gratulálós körön már délután átestünk.

- Várj, nem hallak… Mindjárt!... – kiabált, és nem csak nálam volt zavaró a vihar, nála is zúgott valami a háttérben. Nála is erősen zúgott valami. – Mondjad Életem! Hogy viseled a vihart?

- Ahhoz képest egész jól. Mindent behoztam, aminek baj, ha megázik. – azt inkább nem részleteztem, hogy mozdulni is alig merek a lakásban. Jobb, ha nem tudja, sejteni meg úgyis sejti. – A székek viszont szerintem felborultak, mert az átlag vihar mellé hatalmas szél is van.

- Igen, azt hallottam… Már késő van, nem próbálsz meg aludni? – kérdezte lágyan.

- Próbálok én!... Attól még nem megy. Folyamatosan dörög, meg csattog minden… - panaszkodtam kislányosan. – Soha nem volt még ilyen vihar…

- Tudom-tudom! – nevetett fel. – És soha nem dörgött ennyire, és a szél is most a legerősebb!

- Jól van na! De azért tényleg rossz! – nyújtottam ki a nyelvem, még ha ő nem is láthatta. Valójában minden viharra azt mondom, hogy az a legnagyobb. Csak néhány volt, ami kisebb, azokra tisztán emlékszem. Volt, hogy még néztem is Vele, hogy mennyire szépek a villámok.

- Elhiszem. De nem fog bántani. Van villámhárító a tetőn, és semmi nem dőlhet rá a házra. Úgyhogy minden rendben lesz, mire hazaérek. – Sorolta megnyugtatónak szánt hangon.

Soha nem tudta megérteni, hogy én nem attól félek, hogy egy villám miatt kigyullad a ház, vagy, hogy egy dörgéstől összedől, mint a három kismalacé,  farkas fújására. Mondjuk én sem tudom elmagyarázni, hogy elmagyarázni, hogy mitől félek. Egyszerűen valami erős rosszérzés kerít hatalmába, mint amikor az ember biztos benne, hogy valami nagyon rossz fog történni.  Pedig pontosan tisztában vagyok vele, hogy a huszadikszázadban egy szimpla vihar a városban maximum áramszünetet tud okozni.

- És az mégis mikor lesz? – tettem fel az engem legjobban foglalkoztató kérdést. Hogy mikor lesz megint mellettem.

- Majd észreveszed! – nevetett bele a telefonba jókedvűen, amitől ennem is tovább oldódott a feszültség.

 - Most komolyan nem mondod el, hogy mikor jössz?

- Nem, meglepi leszek. Amúgy hamarabb, mint hinnéd.

- Hát jó… Azért várlak! – tettem a fülemre a telefont.

Az oldalamon feküdtem, így pont megállt, és el tudtam igazgatni magamon a takarómat, hogy minél többet fedjen. Így valamennyire biztonságban éreztem magam, hogy volt körülöttem még egy réteg. Mint valami sátor. Nem mintha egy sátorban biztonságban lennék a viharban… De így, házon belül, jó volt.

- Remélem is, hogy vársz! Másképp nincs értelme hazamenni. – válaszolta, azon a bizonyos ’teljesen szerelmes’ hangján, amitől én akármikor cseppfolyósra olvadok.

 - Szeretlek! – suttogtam a telefonba. De tudtam, hogy a vihar ellenére is meghallja.

- Én is szeretlek Drága! Sietek hozzád, jó?

- Rendben. Szia!

- Szia…!

Pár percig még nagyon jó volt, miután letettük a telefont. Még belengte a szobát a jelenléte, még hallottam a hangját a fülemben. De aztán megint fokozatosan kezdett betörni a vihar. Megint jött az egyedüllét nyomasztó érzése.

Egy ideig még próbálkoztam az alvással, de aztán rájöttem, hogy ez teljesen lehetetlen. Csak pár órás ’viharocskáról’ lehet szó, úgyhogy úgy döntöttem, majd utána alszom. Inkább kimerészkedtem a paplan biztonsága alól, és az Ő egyik nagy és meleg pulcsiját felvéve nekivágtam a konyháig tartó útnak.

Nem mondom, hogy kellemes volt, de csak egyszer dörgött hatalmasat. Igaz, akkor ugrottam is ugyanakkorát, ijedtemben.

A konyhánknak, balszerencsémre, hatalmas ablaka van, ami, az amúgy teljesen békés, utcára néz. De most belépve egyből a villám által megvilágított sötét felhőket láttam. A fehér fényben az esőcseppek rendezetlen útvonala is kirajzolódott, amíg az aszfalton kialakuló fekete pocsolyába nem érkeztek. Az ablaküvegnek szerencsére nem verte neki a szél a vizet, azt a keskeny verandánk teteje felfogta.

Gyorsan bekapcsoltam a rádiót, hogy egy kicsit elterelje a figyelmemet, majd nekiálltam kakaót készíteni magamnak.

 - Once upon a night…I was wishing for a never, a never ending… Once upon a time, once upon a night… - dúdoltam halkan a rádióval együtt.  – Once upon a wish,… Once uon a dream.

Lassan, ütemre kavargattam a tejben a kakaóport, ezzel is telt az idő.

Hirtelen összerezzenésem miatt ki is fröcskölt egy kicsi. A világos színű konyhaszekrényen az utcalámpa fényétől árnyékot vetnek a kertben álló fák. A hatalmas szélben az egyik ilyen árnyék váratlan mozdulattal, mondhatni veszélyesen, közel került a fejemhez.

A mosogatószivaccsal letöröltem, ami kifolyt, és az esetleges hasonló baleseteket elkerülve gyorsan lehúztam ami a pohárban maradt.

Kellő fáradtságomat csak alátámasztotta, hogy közben egy újabb villámra azt hittem, hogy a kocsi fényszórója, és még a motorzúgást is hallani véltem. Mentségemre szolgáljon, hogy vihar nélkül is képes voltam  kulcszörgést behallucinálni, ha azt akartam, hogy minél hamarabb itt legyen.

A reményteli gondolatokat elűztem és inkább nekiálltam elmosogatni. Csak egy bögre volt és egy teáskanál, amit simán betehettem volna a mosogatógépbe, de ezzel is egy kis ideig lefoglaltam magam.

A mosogatóba csobogó víz hangját egy pillanatra egy újabb dörgés nyomta el. Hiába láttam, hogy folyik a víz, és tudtam, hogy szól a rádió, mégis csak a kinti égzöngést hallottam. Az utána beállt hirtelen csendbe viszont egy új hang is kapcsolódott. Lehet, hogy csak bemeséltem magamnak a kocsi hangját, de most az ajtócsapódást teljesen tisztán hallottam.

Lepörgettem magamban, hogy lehet-e, hogy a huzat csapott be valahol valamit. De nem.  Egyrészt, mert pontosan emiatt minden ablakot, vagy szabadba nyíló ajtót bezártam. Másrészt meg ez a garázst a házzal összekötő ajtó hangja volt, amit ha egyedül vagyok, kulcsra zárok. Mert a garázsajtót aránylag könnyen be lehetne törni, legalább ez legyen akadály. És ehhez csak nekem és Neki volt kulcsunk. Ő még valahol messze járt, holnap indul haza a repülője, én meg hát, mint pontosan tudom, itt állok a konyhában.

Észre se vettem, mikor osontam az ajtóhoz, de már szinte az előszobában füleltem, hogy mi történik. Hallottam, hogy valaki, a valaki, aki egy viharban itt ólálkodik a házamban, felmegy a lépcsőn. Nem óvatoskodott, gondolom úgy vélte, a vihar úgyis elnyomja a léptei zaját. Ebben igaza is volt, de arra nem számított, hogy a hálóból kiszűrődő fény pont megvilágítja, így a nappali falán látszik, ahogy felfele megy, a korlátot fogva.

Ötletem sem volt, hogy mit csináljak. Inkább visszamenekültem a konyhába. De onnan is füleltem, hogy történik-e valami. A telefonom fenn volt a szobában, az ágyon, a vonalas készülékét is a nappaliban hagytam, ahova nem megyek ki. Az ajtón kifuthatnék, de a viharba? Akármit is akar az ismeretlen, annyira nem lehet rossz…

Egy dörgés után hallottam, hogy lefele tart, vissza az én szintemre. Már az alsó pár fokon járt, és nem is próbált osonni. Már a lépcső tetejétől hallottam volna, csak elnyomta a dörgés… Megkövülve álltam a konyhában és csak hallgattam, ahogy egyre közelebb ér. Villámlott egy óriásit, ami kicsit visszarántott a kábulatból. A poharamat rémülten szorongatva addig hátráltam a konyhapult mentén, amíg a hátam a csempéhez nem ért. Így a menekülés lehetőségét teljesen elzártam magamtól. De úgyse tudtam volna merre menni, ha ott áll az ajtóban.

Az újabb dörgés elnyomta az utólsó pár lépés hangját, ahogy a konyhához ért. De én már egyiket sem hallottam, mindent elnyomott a fülemben doboló pulzusom.

Azt már nem tudnám megmondani, hogy a dörgés, a félelem, vagy az ajtóban megjelenő alak megpillantásának hatására ejtettem el a poharamat. Vagy ezek közül egyik sem, mindössze az idegeim döntöttek úgy, hogy elég volt az elmúlt pár óra feszültsége. Mindenesetre éreztem, ahogy a a pohár lassan kicsúszik a kezemből, mégsem tettem semmit. Az a minden mindegy állapot volt. Amikor pontosan tudtam, hogy szét fog törni, ha leesik a csempére, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy meg kellene akadályoznom. Csak a belépőt figyeltem, és igyekeztem felfogni azt, amit látok. Próbáltam helyretenni magamban a képet, az arcot, a helyzetet. Hogy mégis mit keres itt? Itthon.

- Óvatosan! Bele ne lépj!... – Ugrott egyből közelebb, mikor megindultam felé.  –Shh… Itt vagyok!... – ölelt szorosan magához. – Én vagyok… Shh…Kicsim, nincs semmi baj! Jó…

- Ühüm…! – kapaszkodtam Belé görcsösen.

Nem tudtam, és talán nem is akartam megállítani a könnyeimet. Annyira jó, annyira biztonságos volt a karjai közt… Beszíni végre, annyi idő után az illatát, érezni a puha pulcsijából kiálló néhány keményebb szálat a bőrömnél, erős karjait magam körül. Nem jutott el a tudatomig, hogy mit mormog a fülembe. Csak hallgattam a hangját, és egyre nagyobb hullámokban árasztott el a megkönnyebbülés, és az iránta érzett határtalan szerelem.

Tompán érzékeltem, hogy megindít, és felkísér a lépcsőn, annyira lekötött a tudat, hogy itt van, velem van.

- De a szilánkok… - próbáltam megállítani, és egy értelmes mondatot megfogalmazni. - … Össze kell szedni… különben reggel belelépünk!

- Majd reggel felsöprünk. … Nem vágtad meg magad? -  kérdezte, miután leültetett az ágyra. Betérdelt a lábaim közé a padlóra, és lassan simogatta a derekamat, hogy megnyugodjak végre.

- Akkor jó. – fejét rövid időre a karomra hajtotta, majd egy puszi kíséretében felállt átöltözni.

Lustán követtem a tekintetemmel, ahogy megszokott mozdulatokkal megszabadul a ruhájától. Pár pillanatig hagyta, hogy elidőzzön a pillantásom a jól kidolgozott, tökéletes testén. Érzéseim szerint túl hamar felvette a pizsamaként funkcionáló boxerét és pólóját. Én még órákig el tudtam volna nézni őt…

- Alszunk? – állt meg előttem, mikor végzett.

- Ühüm… - bólogattam szaporán. Ahogy nekiálltam levenni magamról a pulcsiját, kezdtem érezni, hogy valóban álmos vagyok. Eddig meg se fordult a fejemben, de most már egyre nagyobb kihívást jelentett egy-egy pislogás után kinyitni újra a szemem. Nem vágytam másra, csak a puha párnámra, és az ölelésére. És az azt követő nyugodt alvásra.

Kényelmesen elfészkelődtem a paplan alatt. Megvártam, amíg lekapcsolja a villanyt, és amint befeküdt mellém szorosan hozzákucorodtam. Békés meghitt hangulat telepedett a szobára, ahogy éreztem a meleg leheletét a nyakamnál, miközben elmormolt egy ’jó éjt’-et.

Talán a vihar is csendesedett odakinn, de az biztos, hogy engem már nem tudott elérni. Én már biztonságban voltam, messze, az álmok földjén, és a Hercegem vigyázta, hogy nehogy bármi is megzavarjon a pihenésben.