Negyvenötödik"

Hallihó!
A dög-meleg ellenére hoztam nektek a folytatást!  Sok hozzáfűzni valóm nincs, bár most megint inkább a múlt kerül elő, mint a jelen. Remélem tetszeni fog, és ne fogjátok vissza magatokat, én bármilyen véleménynek örülök! :)
Illetve oldalra kitettem egy szavazást, mert kíváncsi vagyok, hogy szoktátok-e nézegetni a videókat, és azokkal kapcsolatban sosincs visszajelzés.
Puszi, ja és persze videó!
Dorcsa

Napok múlva megint a tévé előtt ültem. Fél füllel hallgattam előtte a felvezető műsort, és ha a finnemet mutatták figyeltem is, köszönhetően Nagyikám ’Nééézd, megint ott van!’ felkiáltásainak, de igyekeztem a munkámra koncentrálni. Meglepően jól haladtam vele, de ez sajnos annak volt köszönhető, hogy csak nagyon keveset tudtam Kimivel beszélni. Mert hiába mondta, hogy csak néhányszor kell autóba ülnie, egyébként midig gépnél lesz, miattam, azért ez nem teljesen volt így, sőt. Nem is áltattam vele magam, mikor elment, de azért azt én sem gondoltam, hogy ennyire keveset fogunk tudni kommunikálni. Egyrészt rengeteg PR programja, illetve különböző magbeszélése volt, másrészt az időeltolódás is nehezített a dolgunkon. Igaz, én eléggé el tudtam csúsztatni a napirendemet, az övének megfelelően, de azért mindig fáradtabb voltam, ha sokáig fenn voltam éjjel, még ha utána délig aludtam is. Persze, ezt már régóta tudtam magamról, de hát ugye a Kimivel való beszélgetés azért mégis csak egy Kimivel való beszélgetés!

- Nati!

- Igen? – néztem át a laptop képernyője felett.

- Mindjárt kezdődik, nem ülsz ide mellém?

- De jövök, csak ezt az egy mondatot még befejezem… - pötyögtem tovább gépen. Lassan már kezdett megfájdulni az ujjam, de ez még mindig semmi nem volt ahhoz képest, hogy az elmúlt napokban esténként mennyire rossz volt. Nem vagyok hozzászokva a folyamatos billentyűhasználathoz, de ezek után igyekszem majd még kevesebbet használni.

- Itt is vagyok… Picit odébb veszed a nasis-tálat?... Köszi… - némi ügyeskedés után sikerült nekem is elhelyezkednem a kanapén, de szinte feleslegesen.

Nem azt mondom, hogy nem volt érdekes verseny, de bárcsak ne néztem volna meg. Kimi, bár a negyedik helyről indult, végül csak tizennegyedikként tudta befejezni e futamot. A kommentátorok végig a gumikopást emlegették, meg hogy mennyire gyakran járnak ki a versenyzők kereket cserélni. Hát én nem tudom, mi volt a baj, minden esetre nagyon rossz volt látni, ahogy sorba előzik meg. Minden ilyesmi párharcnál, vagy ha már közelebb került hozzá egy másik kocsi, teljesen görcsben ültem, hogy vajon mi lesz… Persze, azt lehet mondani, hogy ő még szerencsés volt, mert olyan is akadt, akinek elrontották a kerékcseréjét, és emiatt nem tudta folytatni a versenyt, de azért legalább egy pontszerző helyet megcsíphetett volna…

- Máskor majd ügyesebb lesz! – állt fel mellőlem Nagyikám legyintve.

Én ezzel nem teljesen értettem egyet. Mármint nem azzal, hogy ügyesebb lesz, abban biztos voltam, hanem azzal, hogy ezt egy legyintéssel el lehet intézni. Láttam magam előtt, ahogy morcosan mászkál körbe a paddockban, és előre féltettem tőle az újságírókat, ha netalán valami idegesítőbb kérdést tennének fel.

De nem akartam ebbe belebonyolódni, hogy elmagyarázzam a Nagyinak. Neki ez egy olyan versenysorozat, ahol, pont amiatt, hogy rengeteg állomása van, az egyes futamokon nem annyira fontos a győzelem. Inkább elbúcsúztam tőle, és hagytam rohanni, mert valamelyik barátnőjével volt találkozója. Ilyen felemlegetjük, és gondolatban újraéljük a régmúlt időket, és eldicsekszünk a gyerekeink- unokáink dolgaival jellegű. Nem szerettem, amikor kibeszélnek, főleg, mert néhányuk már többet tudott rólam, mint én magam, és, ha találkoztam velük, akkor erről be is számoltak, de a Nagyinak ez jelentette a kikapcsolódást, úgyhogy nem bántam annyira.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, egyből visszaültem a laptopomhoz. Gondoltam írok Neki, még mielőtt visszasüllyedek a munkámba, Tudtam, hogy még rengeteg dolga van, és valószínűleg csak órákkal később lesz ideje megnézni, de attól még lesz ott neki valami. De hát ugye ember tervez…  A fiókomba belépve, a több olvasatlan üzenet között egy olyat találtam, amilyen már jópár éve meg se fordult a fejemben, hogy kaphatok. A tárgya semmi különlegesre nem utalt ’üdvözlet’, de a feladó emailcímét első olvasásra felismertem, és nem sok jót ígért.

Ahelyett, hogy megnyitottam volna, átültem a fotelba, és kényelmesen elhelyezkedtem, a géppel az ölemben. Tudtam, hogy akármit is írt, még ha csak egy egyszerű üdvözlet is az egész, és ma már nem fogok dolgozni. Egy egyszerű nicknév túl sok emléket hozott felszínre. Annak idején, még a baleset előtt, szinte naponta váltottunk üzeneteket, főleg, ha valami miatt éppen nem tudtunk találkozni aznap. Minden levelének örültem, aztán a vége felé kezdtek elburjánzani a dolgok. Már csak veszekedtünk, főleg én próbáltam változást elérni nála, vagy legalább megakadályozni azt, hogy teljesen a rosszirányba tartson. De az ominózus éjszaka óta nemhogy nem találkoztunk, de egy emailt sem kaptam tőle. Igaz, én sem írtam neki. Mert őt tartottam, szinte kizárólag, felelősnek a történtekért.

Ötletem sem volt, hogy honnan szerezhette meg az emailcímemet, mert ez már rég másik volt. De arra se tudtam számomra elfogadható indokot találni, hogy miért ír most. Pláne, hogy eddig nem tette.

Nekem hosszúnak tűnt az idő, amíg csak tartottam a levél felett az egeret, de aztán megembereltem magam, és rákattintottam.  Először csak a rengeteg fekete betűt láttam, ahogy táncoltak a szemem előtt, majd egyre jobban fókuszálva nekiláttam elolvasni a szöveget.

Drága Nórim!

Tudom, hogy most már nem így hívatod magad, de tudod, hogy számomra mindig csak Te maradsz.

Egy ideig reménykedtem, hogy talán még visszajössz, azok után, ahogy otthagytál, még akkor délután, de már úgy érzem nincs rá sok esély. Rengeteget vagyok azóta is az edzőközpontban, de vagy sikeresen elkerültél, vagy annyira megutáltattam veled a helyet, hogy már vissza se jössz. Persze, hallottam, hogy Svájcba élsz, és hogy azért korizol tovább, de jó lenne, ha újra itt lennél.

Többször gondoltam rá, hogy megkereslek, de ahogy láttalak a Forma 1 – esekkel parádézni, reméltem, hogy most nem utasítasz vissza. Elhiszem, hogy rosszul mennek a dolgok, láttam azt is, hogy idén már a verseny is kevésbé ment jól, romlik a teljesítményed. Szóval azért írok, hogy emlékeztesselek, én mindig itt leszek, és ide szeretettel várunk vissza.

Sajnálom az akkoriakat, amennyire csak tudtam megváltoztam. Ha mindenképpen Svájcban akarnál maradni, ki is mennék szívesen, hogy ne kelljen a jégtánccal szórakoznod, újra műkorcsolyázhassunk.

Remélem azért majd válaszolsz, még ha nem is akartál velem találkozni az utóbbi időkben.

Csőcsákány, és egyebek

Tomi

A levél elolvasása előtt megfordult a fejemben, hogy olvasatlanul kitörlöm, de aztán mégse tettem. Vesztemre. Nem tudom, hogy mit gondolt, hogyan fogok reagálni az üzenetére. Komolyan azt várja, hogy íjak neki mosolyogva, ezek után?

Tehetetlen dühömben lecsaptam a laptop fedelét, és a kanapé sarkába száműztem. Én meg felpattantam, és a hálóba csörtetve végignyúltam az ágyamon. Egy ideig markoltam a párnát, aztán hanyatt fordultam, és a plafont bámulva szabad folyást engedtem a gondolataimnak.

Először is, mi az, hogy annyira változott meg, amennyire tudott? Mert ez rengeteg mindent jelentett. Akkor nem kértem mást, csak annyit, hogy egy dolgon változtasson. Az nem jött neki össze. Akkor most ez mit takar? Másban változott, de ez maradt? Igazából csak a düh pörgette bennem a kérdéseket, mert már nagyon régen nem foglalkozom azzal, hogy mit csinál. Amíg engem nem érint, addig tegyen, amit jónak lát. Azon változtat, amin ő akar, csak ne kelljen elviselnem.

És azon mit ért, hogy romlik a teljesítményem? Azért azt, hogy nem első lettem egy világversenyen, csak második, nem mondanám teljesítményromlásnak. És ez hogy függ össze azzal, hogy a Fomra1-nél ’parádézom’? És hogyhogy parádézom? Szerintem semmi különöset nem csináltam, eddig, amire azt lehetne mondani.

Lassan legördültem az ágyamról, és az ablakhoz sétáltam, de közben magamhoz vettem a komódon álló képet. Két tinédzsert mutatott, akik felhőtlenül boldogok voltak, és épp csak megálltak a bolondozásban, a kép kedvéért. Pár héttel a baleset előtt készült, amikor épp próbáltuk bebizonyítani magunknak Mátéval, hogy Tomi nélkül is el tudunk lenni. Sikerült is, így volt neki később erőm megmondani, hogy a közös pályafutásnak vége, mert az enyémet nem fogja tönkretenni. Aztán pár órára rá mégis csak tönkrement… De én már azelőtt kimondtam, hogy ennyi, kész, vége.

Őszintén? Eddig meg se fordult a fejemben, hogy folytassam Vele a dolgokat. És most is csak viccként gondoltam rá. Egyrészt, mert nekem itt van Pete és a jégtánc, ami, akár mit is hisz, nem egy műkorcsolya pótlék, hanem szívvel lélekkel csinálom. Másrészt pedig az orvosok azt mondták, hogy nem műkorizhatok, és hát valljuk be, benne sem bízom meg egyáltalán.

Nagy merengésem közepette kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy csörög a telefonom. Rohantam is érte a nappaliba, ahol némi keresgélés után megtaláltam. Kimi nevét írta ki, engem meg egyből elfogott a bűntudat, hogy nem írtam neki. Mi több, szinte meg is feledkeztem róla.

- Szia!...

- Nati!? Minden rendben? – kérdezte egyből, mikor beleszóltam.

- Ööö…- Most ezzel pont nem fogok nekiállni terhelni őt, két verseny között. – Igen!... Majd mesélek, ha visszajöttél.

- Csak mert azt mondtad, írsz, ha kiesek is. És nem írtál! – folytatta, kissé talán durcás hangon. És igaza volt, ha megsértődött, tényleg megígértem, és nem tartottam be.

- Bocsánat, kicsit összejöttek a dolgok… De azért néztem, és szurkoltam, és lesz majd ez sokkal jobb is!

- Attól most még egy darab pontot nem kaptam…

- Később meg nagyon sokat fogsz! – próbáltam lelket önteni belé, de mivel én sem nagyon voltam toppon, ez elég kemény feladatnak bizonyult.

Egy ideig még beszélgettünk, utána neki valami újabb rendezvényre kellett futnia. Én meg egyedül maradtam a kellemes gondolataimmal, és a remek kérdéssel, hogy hogyan is reagáljak egy emailra…