Negyvenhatodik"

Sziasztok!

Végre az rengeteg tanulás után végre megkezdődhet számomra is a nyár! Remélem aki már korábban megkapta a szünetet, az már eddig is kiélvezte, aki meg majd csak még később megy szabadságra, annak pedig kitartást!

Hoztam videót (nagyon örülök, hogy ennyien igennel szavaztatok, kicsit tartottam tőle, hogy nincs értelme keresgélnem), és a másik történetre is szeretném felhívni mindazok figyelmét, akik még nem jártak arra. A többieknek meg remélem tetszik, felkerült az első rész is. Várunk titeket szeretettel! :)

Kellemes nyarat!

Puszi

Dorcsa

Az idő csak úgy repült, már csak annyit vettem észre, hogy a reptéren állok, és várom, hogy Kimiék gépe landoljon.

Miután sikerült időben leadnom a szövegkönyvet, és minden egyebet is sikerült leadnom időben, szinte az összes szabadidőmet benn töltöttem a színháznál. Hiába voltam csak amolyan ’vendégművész’, sőt, inkább  vendég, mint művész, mégis szinte odaköltöztem. Megbeszéltünk, egyeztettünk, módosítottunk, értelmeztünk, kiegészítettünk pontosítottunk, és falra másztunk.  Főleg én, de olyankor a rendező is elég hamar követett.  Aztán, mikor már jól kidühöngtük magunkat, és kellően tombolt bennem az ideg, elmentem edzeni. És ott rendszerint újra előjött az emailezgetős, Tomis probléma. Pettel közösen próbáltunk megoldást keresni rá. De mivel a válaszolást nem tudtam megállni, és ahhoz is túl kíváncsi vagyok, hogy olvasás nélkül töröljem amit kapok, nem nagyon találtunk. Annyira jutottunk, hogy ha felidegesítettem magam, vagy elkapott a búskomor depresszió, ő mindig jött, és megvígasztalt.

Kiminek még mindig nem számoltam be róla, pedig már több levelet is váltottunk. Rengeteg orbitális hülyeséget hordott össze, már szinte féltem megnyitni a levelezőrendszeremet. Teljesen olyan volt, mintha kábé az utolsó találkozásunknál megragadt volna. És rendre azt veti a szememre, hogy én megszöktem, ami a legszebb, hogy előle! Mert valljuk be, tényleg menekültem, de ne mondja senki, hogy nem volt okom. De az messze nem ő volt! Amikor eldöntöttem, hogy Svájcba költözöm, ő már az emlékeim között se volt! Jó, ezzel nem illik viccelni, mert már pont emlékeztem rá, de nagyon nem foglalkoztam vele. Ahogy ő se velem, bő egy éven keresztül. És azután se. Szóval nem gyakran voltam nyugodt, míg Kimi Bahrainben versenyzett, igaz, a futamot legalább néztem. Annyira örültem a második helyének! És hiába mondja, hogy de neki az első kell, biztos vagyok benne, hogy ő is. Igazán kellett már, hogy lássa, még mindig képes kiváló teljesítményre. És érezhetően megnyugodott, a morgolódása csak álca.

A magángépet persze nem írják ki, hogy mikor landol, úgyhogy csak ültem a terminálban, és nézegettem az embereket. Az Igazából szerelem című filmben kap nagy hangsúlyt a reptér, és a búcsúzás-találkozás. Amióta azt láttam, én is más szemmel nézem az embereket. Az újra egymásra találó házaspárokat, a nagyszülőkkel a szüleire váró kislányt, aki, mikor a fotocellás ajtó kinyílik, kiabálva rohan, édesapja pedig felkapja, és néhányszor megpörgeti a levegőben.

Azt mondta, hogy kettő körül érkeznek, de végül fél háromkor láttam meg őket, egy félreeső ajtónál. De nem csak én vettem észre kettejüket, hanem néhány rajongó, és médiahiéna is, akik egyből rohamot indítottak ellenük. Így én inkább egy dobtam egy sms-t Kiminek, hogy a parkolóban várom, jöjjenek arra, és megcsörgettem, hogy biztosan észrevegye.

Negyed óra múlva jelentek meg végre, igaz, még csak a visszapillantómban. Aztán egy köszönés kíséretében bepakoltak a csomagtartómba, és mind a ketten beültek a kocsiba.

- Hogyhogy szó nélkül hagyod, hogy én vezessek? – kérdeztem Kimiről, miután megkaptam a nagyon jóízű ’de jó, hogy újra látlak!’ csókot.

- Nem akarom, hogy a hiénák kattintatni kezdjenek… - dőlt hátra az ülésben. – És egyébként is, fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzunk.

- Akkor pihenj! Mark, te pedig navigálj, mikor beértünk a városba! – néztem hátra az edzőre, aki szintén a szemét pihentette.

- Jó, jó… Ha Kiminél vagyunk, szólj!

Nem tudom, hogy a repülőút fárasztotta el őket, vagy az időeltolódás, de szó nélkül ülték végig az utat Zürichtől Baarig. Még az se zavarta őket, hogy néha dúdoltam a rádióval. Aztán Mark elirányított engem a házáig, ahol halkan elbúcsúzott, és halkan suttogva elbúcsúzott, hogy a finnemet ne ébressze fel.

- Ja, és Nati! – szólt, még a nyitott csomagtartón keresztül. – Ne adj neki mindent, amit kér. Például sütivel se kényeztesd el!

- Jó, persze! – bólogattam, nem említve, hogy nálam már kész ebéd várja, amiből annyit ehet, amennyit csak szeretne. Feltéve, hogy felkel.

Felkelt. Sőt, fel is jött hozzám lelkesen, nem zavarta, hogy éktelen kupi van, hiszen alig voltam itthon, és akkor sem azzal foglalkoztam, hogy a dogokat a helyükre tegyem.

- Jó látni, hogy nem csak én tudom szanaszét hajigálni a cuccaimat! – állt meg rötyögve az előszoba végében.

- Csönd, vagy nem kapsz enni – szóltam rá, bár magamban igazat adtam neki, tényleg úgy nézett ki a lakás, mint ahol egy bomba robbant.

- Hmm… Megfontolandó! – nézett rám mosolyogva, majd szorosan magához ölelt. – Annyira jó, hogy végre velem vagy!

- Annyira örülök, hogy végre hazajöttél… - dünnyögtem bele a mellkasába, és végre elfogott az a nyugalom, amit az elmúlt időszakban hiányoltam.

- És hogy haladtok a munkával? – kérdezte nem sokkal később, mikor már az ágyamon heverészett. Tudtam, hogy szeret enni, de az a mennyiség, amit ebéd címszó alatt elfogyasztott, még engem is meglepett. Persze, ő azt mondta, hogy az én hibám, túl finomat főztem, de érdekes mód, én mégsem tudtam annyit enni.

- Remekül… De amúgy tényleg! – tettem hozzá, mert ő a szemöldökét húzogatva jelezte, hogy nem ért velem egyet. – Szerinted miért néz így ki a szoba?

- Hát… - nézett körbe. Mindenhol ruhák, táskák, melegítők, néhol egy-két élvédő, papír vagy könyv. Az egyetlen, ami megérkezésünk előttig viszonylag rendben volt, az az ágyam, de egy huncut, féloldalas vigyorral, és sellőre emlékeztető befekvéssel sikeresen széttúrta. – Talán nem találtál valamit… Vagy forgószél járt erre… - Találgatott újabb nevetés kíséretében.

- Egyik sem, konkrétan annyit voltam csak itthon, hogy nem volt időm a dolgokat a helyükre visszatenni… De majd most! – kaptam fel egy bögrét, amiben egykor egy adag reggeli teám volt.

- Itt vagyok, rád szánom az értékes időmet, erre ez a hála? – hallottam még a panaszkodását.

- Lehet, nem kellene kritizálni a dolgokat, és akkor nem pakolnék! – kiabáltam vissza neki a konyhából.

Igazából engem is iszonyatosan zavart az oltári rumli, ami a lakásomban uralkodott, de tényleg nem volt alkalmam rá. Ha már a konyhában voltam, gyorsan elöblögettem az edényeket, amiben főztem, és a különféle szemeteket is bedobáltam a kukába.

- Mi érdekeset találtál? – kérdeztem Kimitől, mikor visszaértem, mert az ágyamon ülve nagyban olvasott valamit, mindezt hatalmas vigyorral az arcán.

- Csak ezt… - mutatott fel egy A4es, amiről, innen távolról fogalmam se volt, hogy mi lehet.

- Aha… És mi tetszik rajta ennyire?

- Úgy összességében az egész. De hmm… Nézzük csak… Például ez: észvesztően tud mosolyogni! De vannak itt egyéb gyöngyszemek is! – folytatta nevetve, de újabb idézetre már nem volt ideje, ugyanis hanyatt vágódva próbálta a papírt tőlem minél messzebbre eltartani.

- Add ide!... Kimi, kérem! – másztam rá egyre jobban, amit ő csak élvezett.

- Nem. Én találtam, rólam is szól, enyém. – ölelt magához, miután a listát jó messzire eldobta.

- De én írtam! És egyébként is, miért kotorászol a cuccaim között? – vontam kérdőre. Annak ellenére, hogy nagyon jó volt az ölelésében feküdni, rosszul éreztem magam, amiért megtalálta a pro-kontra listát. Hiába nem láttam rajta, hogy zavarná, sőt, kifejezetten mulattatta, de engem kényelmetlenül érintett.

- Nem kotorásztam, csak megláttam a nevem egy papírod tetején, s gondoltam megnézem, hogy mit írsz rólam. – próbált magával szembe fordítani, de én csak azért sem voltam hajlandó a szemébe nézni.

- Aztán most meg teljesen hülyének nézel, és kinevetsz… - duzzogtam.

- Dehogy nézlek… Angyalka, figyelj! – ült fel, és engem is húzott magával, így kénytelen voltam végre ránézni. – Félreérted. Nem azért nevettem, mert hülyeségnek tartom az egészet, hanem mert nekem soka nem jutnának eszembe olyan dolgok magamról, amiket te leírtál. És attól még nagyon tetszettek, sőt!

- Persze, jót tett az egódnak, mi? – kérdeztem a mellkasának dőlve, még mindig kicsit morcos hangon.

- Annak is! – nevetett fel csöndesen, amit én odadőlve még a szokottnál is mélyebbnek hallottam. – De már csak azért is, mert így biztos vagyok benne, hogy helyes döntést hoztál, amikor összejöttél velem.

- Na már! – csaptam óvatosan a mellkasára. – Nem ér még tovább pimaszkodni!

- De ér! – kapta el mindkét csuklómat egyszerre, - És amúgy én ezt teljesen komolyan gondoltam.

- Persze, higgyem is el… - kezdtem volna, de közel hajolva egy csókkal belémfolytotta az összes mondanivalómat. Mi több, még azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán akartam mondani akartam akármit is. Valamit nagyon tud, mert a csókjától még a legapróbb rosszérzésem is elszállt. Önkéntelenül kiszabadítottam a kezeimet a szorításából, csak hogy a nyakába csúsztatva még közelebb kerülhessek hozzá. Éreztem, ahogy csókunk közben elmosolyodik azon, hogy mennyire bújok hozzá, ami engem is mosolygásra késztetett. Óvatosan húztam végig felfele a kezem a tarkóján, élvezve, ahogy a rövid haja csikizte a tenyeremet, miközben ő a hátamat simogatta.

- Tényleg jól döntöttem, de azért ne szállj el magadtól! – néztem a csillogó szemeibe, mikor nagy sokára az ajkaink elváltak egymástól.

- Szállni csak az angyaloknak szabad, igaz? – nyomott puszit az orrom hegyére, mire én mosolyogva bólogattam. – Hát jó.  - dőlt hátra egy színpadias sóhaj kíséretében. – És ha ilyen szépen megbeszéltük a dolgokat, most már elolvashatom az ellenem állított érveidet is?

- Hát azok kevésbé fogják fényezni az egódat, az biztos…

- Azért érdekel. – vette kezébe újra a papírt, én meg megpróbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam mellette, mint aki ott sincs.

Közérdekű!

Sziasztok!

Két információt szeretnék Veletek megosztani, ami szerintem az idejárók számára érdekes lehet.

Információ Numero 1: Nemrég megnyitottuk LyA-val közös blogunkat, amit most már Ti is olvashattok. Ezt IDE kattintva érhetitek el. Mindenkit nagy szeretettel várunk! :)

Információ Numero 2 : Csannától értesültem, hogy a blogger kezelőfelületén meg fog szűnni a 'blogok követése' funkció. Így nem csak, hogy újakat nem tudtok hozzáadni, de azoknak a blogoknak a frissítéseit se fogjátok látni, amikre régebben feliratkoztatok. Ennek a kiküszöbölésére a lányok találtak megy másik hasonló felületet, a Bloglovint. Itt ugyan regisztrálni kell újra, de szerintem azon kívül nagyon könnyen használható, és praktikus is. De persze bárkinek bármi problémája van vele, szóljon, igyekszem segíteni!

Erre a blogra IDE kattintva tudtok újra feliratkozni, de amikor regisztráltok, (ha regisztráltok) van olyan lépés, hogy az eddig követett blogokat átteszi innen, úgyhogy nem kell mindenhova egyesével elmenni. (Egy másik funkció, ami nekem így elsőre nagyon szimpatikus, hogy különböző szempontok ((téma/cím) alapján is lehet blogokra keresni.)

(Mindezt oldalra is kitettem, úgyhogy ha valaki csak később kap kedvet hozzá, ott könnyen megtalálja!)

És tudom, hogy mostanában feltűnően sok egyéb információval, és kevés résszel jövök, de ígérem, szerdán már itt lesz a folytatás!

Puszi
Dorcsa

Már megint Te?

Sziasztok!

Igazából ezt is kérdezhetnétek, vagy akár fel is háborodhatnátok, hogy 'még mindig nem a rész, csak unalmas szövegelés?'. De azért remélem nem teszitek! (Emellé megsúgom, hogy az szerdára várható, amint letudtam az utolsó érettségimet.) Ennek ellenére nem kell elkeseredni, kaptok hamarabb is folytatást, csak nem ezt. A szemfülesebbek, vagy akik szoktak LyA szuper történetei felé is nézelődni (akik nem, azoknak meg melegen ajánlom, vagyis most inkább hidegen, mert az nagyobb érdeklődést vált ki), már hallhatták, hogy dolgozik egy új projekten. (Többön is, de most nem az a lényeg.) Hanem az, hogy azt a bizonyos valamit nem egyedül csinálja, hanem velem. 

Nos, aki ezek után egy kicsit is úgy érzi, hogy kíváncsi lenne rá, azt nagy nagy szeretettel várjuk holnap este 7-től (2013.06.23. 19:00) a http://kulonvilag.blogspot.hu/  - címen. Aki pedig ez alapján nem érdeklődik, azért annak is ajánlom, hátha mégis megtetszik neki a dolog. Mi mindenesetre hatalmas lelkesedéssel írtuk nektek azokat, amik majd ott kikerülnek! :)

                                   

Kitartást a meleghez, és nagyon várunk Titeket holnap este! Kritikát, véleményt pedig, ahogy én itt is, ott is bármikor szívesen fogadunk! :)

Sok-sok puszi, és nagy mosoly!

Dorcsa

Negyvenötödik"

Hallihó!
A dög-meleg ellenére hoztam nektek a folytatást!  Sok hozzáfűzni valóm nincs, bár most megint inkább a múlt kerül elő, mint a jelen. Remélem tetszeni fog, és ne fogjátok vissza magatokat, én bármilyen véleménynek örülök! :)
Illetve oldalra kitettem egy szavazást, mert kíváncsi vagyok, hogy szoktátok-e nézegetni a videókat, és azokkal kapcsolatban sosincs visszajelzés.
Puszi, ja és persze videó!
Dorcsa

Napok múlva megint a tévé előtt ültem. Fél füllel hallgattam előtte a felvezető műsort, és ha a finnemet mutatták figyeltem is, köszönhetően Nagyikám ’Nééézd, megint ott van!’ felkiáltásainak, de igyekeztem a munkámra koncentrálni. Meglepően jól haladtam vele, de ez sajnos annak volt köszönhető, hogy csak nagyon keveset tudtam Kimivel beszélni. Mert hiába mondta, hogy csak néhányszor kell autóba ülnie, egyébként midig gépnél lesz, miattam, azért ez nem teljesen volt így, sőt. Nem is áltattam vele magam, mikor elment, de azért azt én sem gondoltam, hogy ennyire keveset fogunk tudni kommunikálni. Egyrészt rengeteg PR programja, illetve különböző magbeszélése volt, másrészt az időeltolódás is nehezített a dolgunkon. Igaz, én eléggé el tudtam csúsztatni a napirendemet, az övének megfelelően, de azért mindig fáradtabb voltam, ha sokáig fenn voltam éjjel, még ha utána délig aludtam is. Persze, ezt már régóta tudtam magamról, de hát ugye a Kimivel való beszélgetés azért mégis csak egy Kimivel való beszélgetés!

- Nati!

- Igen? – néztem át a laptop képernyője felett.

- Mindjárt kezdődik, nem ülsz ide mellém?

- De jövök, csak ezt az egy mondatot még befejezem… - pötyögtem tovább gépen. Lassan már kezdett megfájdulni az ujjam, de ez még mindig semmi nem volt ahhoz képest, hogy az elmúlt napokban esténként mennyire rossz volt. Nem vagyok hozzászokva a folyamatos billentyűhasználathoz, de ezek után igyekszem majd még kevesebbet használni.

- Itt is vagyok… Picit odébb veszed a nasis-tálat?... Köszi… - némi ügyeskedés után sikerült nekem is elhelyezkednem a kanapén, de szinte feleslegesen.

Nem azt mondom, hogy nem volt érdekes verseny, de bárcsak ne néztem volna meg. Kimi, bár a negyedik helyről indult, végül csak tizennegyedikként tudta befejezni e futamot. A kommentátorok végig a gumikopást emlegették, meg hogy mennyire gyakran járnak ki a versenyzők kereket cserélni. Hát én nem tudom, mi volt a baj, minden esetre nagyon rossz volt látni, ahogy sorba előzik meg. Minden ilyesmi párharcnál, vagy ha már közelebb került hozzá egy másik kocsi, teljesen görcsben ültem, hogy vajon mi lesz… Persze, azt lehet mondani, hogy ő még szerencsés volt, mert olyan is akadt, akinek elrontották a kerékcseréjét, és emiatt nem tudta folytatni a versenyt, de azért legalább egy pontszerző helyet megcsíphetett volna…

- Máskor majd ügyesebb lesz! – állt fel mellőlem Nagyikám legyintve.

Én ezzel nem teljesen értettem egyet. Mármint nem azzal, hogy ügyesebb lesz, abban biztos voltam, hanem azzal, hogy ezt egy legyintéssel el lehet intézni. Láttam magam előtt, ahogy morcosan mászkál körbe a paddockban, és előre féltettem tőle az újságírókat, ha netalán valami idegesítőbb kérdést tennének fel.

De nem akartam ebbe belebonyolódni, hogy elmagyarázzam a Nagyinak. Neki ez egy olyan versenysorozat, ahol, pont amiatt, hogy rengeteg állomása van, az egyes futamokon nem annyira fontos a győzelem. Inkább elbúcsúztam tőle, és hagytam rohanni, mert valamelyik barátnőjével volt találkozója. Ilyen felemlegetjük, és gondolatban újraéljük a régmúlt időket, és eldicsekszünk a gyerekeink- unokáink dolgaival jellegű. Nem szerettem, amikor kibeszélnek, főleg, mert néhányuk már többet tudott rólam, mint én magam, és, ha találkoztam velük, akkor erről be is számoltak, de a Nagyinak ez jelentette a kikapcsolódást, úgyhogy nem bántam annyira.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, egyből visszaültem a laptopomhoz. Gondoltam írok Neki, még mielőtt visszasüllyedek a munkámba, Tudtam, hogy még rengeteg dolga van, és valószínűleg csak órákkal később lesz ideje megnézni, de attól még lesz ott neki valami. De hát ugye ember tervez…  A fiókomba belépve, a több olvasatlan üzenet között egy olyat találtam, amilyen már jópár éve meg se fordult a fejemben, hogy kaphatok. A tárgya semmi különlegesre nem utalt ’üdvözlet’, de a feladó emailcímét első olvasásra felismertem, és nem sok jót ígért.

Ahelyett, hogy megnyitottam volna, átültem a fotelba, és kényelmesen elhelyezkedtem, a géppel az ölemben. Tudtam, hogy akármit is írt, még ha csak egy egyszerű üdvözlet is az egész, és ma már nem fogok dolgozni. Egy egyszerű nicknév túl sok emléket hozott felszínre. Annak idején, még a baleset előtt, szinte naponta váltottunk üzeneteket, főleg, ha valami miatt éppen nem tudtunk találkozni aznap. Minden levelének örültem, aztán a vége felé kezdtek elburjánzani a dolgok. Már csak veszekedtünk, főleg én próbáltam változást elérni nála, vagy legalább megakadályozni azt, hogy teljesen a rosszirányba tartson. De az ominózus éjszaka óta nemhogy nem találkoztunk, de egy emailt sem kaptam tőle. Igaz, én sem írtam neki. Mert őt tartottam, szinte kizárólag, felelősnek a történtekért.

Ötletem sem volt, hogy honnan szerezhette meg az emailcímemet, mert ez már rég másik volt. De arra se tudtam számomra elfogadható indokot találni, hogy miért ír most. Pláne, hogy eddig nem tette.

Nekem hosszúnak tűnt az idő, amíg csak tartottam a levél felett az egeret, de aztán megembereltem magam, és rákattintottam.  Először csak a rengeteg fekete betűt láttam, ahogy táncoltak a szemem előtt, majd egyre jobban fókuszálva nekiláttam elolvasni a szöveget.

Drága Nórim!

Tudom, hogy most már nem így hívatod magad, de tudod, hogy számomra mindig csak Te maradsz.

Egy ideig reménykedtem, hogy talán még visszajössz, azok után, ahogy otthagytál, még akkor délután, de már úgy érzem nincs rá sok esély. Rengeteget vagyok azóta is az edzőközpontban, de vagy sikeresen elkerültél, vagy annyira megutáltattam veled a helyet, hogy már vissza se jössz. Persze, hallottam, hogy Svájcba élsz, és hogy azért korizol tovább, de jó lenne, ha újra itt lennél.

Többször gondoltam rá, hogy megkereslek, de ahogy láttalak a Forma 1 – esekkel parádézni, reméltem, hogy most nem utasítasz vissza. Elhiszem, hogy rosszul mennek a dolgok, láttam azt is, hogy idén már a verseny is kevésbé ment jól, romlik a teljesítményed. Szóval azért írok, hogy emlékeztesselek, én mindig itt leszek, és ide szeretettel várunk vissza.

Sajnálom az akkoriakat, amennyire csak tudtam megváltoztam. Ha mindenképpen Svájcban akarnál maradni, ki is mennék szívesen, hogy ne kelljen a jégtánccal szórakoznod, újra műkorcsolyázhassunk.

Remélem azért majd válaszolsz, még ha nem is akartál velem találkozni az utóbbi időkben.

Csőcsákány, és egyebek

Tomi

A levél elolvasása előtt megfordult a fejemben, hogy olvasatlanul kitörlöm, de aztán mégse tettem. Vesztemre. Nem tudom, hogy mit gondolt, hogyan fogok reagálni az üzenetére. Komolyan azt várja, hogy íjak neki mosolyogva, ezek után?

Tehetetlen dühömben lecsaptam a laptop fedelét, és a kanapé sarkába száműztem. Én meg felpattantam, és a hálóba csörtetve végignyúltam az ágyamon. Egy ideig markoltam a párnát, aztán hanyatt fordultam, és a plafont bámulva szabad folyást engedtem a gondolataimnak.

Először is, mi az, hogy annyira változott meg, amennyire tudott? Mert ez rengeteg mindent jelentett. Akkor nem kértem mást, csak annyit, hogy egy dolgon változtasson. Az nem jött neki össze. Akkor most ez mit takar? Másban változott, de ez maradt? Igazából csak a düh pörgette bennem a kérdéseket, mert már nagyon régen nem foglalkozom azzal, hogy mit csinál. Amíg engem nem érint, addig tegyen, amit jónak lát. Azon változtat, amin ő akar, csak ne kelljen elviselnem.

És azon mit ért, hogy romlik a teljesítményem? Azért azt, hogy nem első lettem egy világversenyen, csak második, nem mondanám teljesítményromlásnak. És ez hogy függ össze azzal, hogy a Fomra1-nél ’parádézom’? És hogyhogy parádézom? Szerintem semmi különöset nem csináltam, eddig, amire azt lehetne mondani.

Lassan legördültem az ágyamról, és az ablakhoz sétáltam, de közben magamhoz vettem a komódon álló képet. Két tinédzsert mutatott, akik felhőtlenül boldogok voltak, és épp csak megálltak a bolondozásban, a kép kedvéért. Pár héttel a baleset előtt készült, amikor épp próbáltuk bebizonyítani magunknak Mátéval, hogy Tomi nélkül is el tudunk lenni. Sikerült is, így volt neki később erőm megmondani, hogy a közös pályafutásnak vége, mert az enyémet nem fogja tönkretenni. Aztán pár órára rá mégis csak tönkrement… De én már azelőtt kimondtam, hogy ennyi, kész, vége.

Őszintén? Eddig meg se fordult a fejemben, hogy folytassam Vele a dolgokat. És most is csak viccként gondoltam rá. Egyrészt, mert nekem itt van Pete és a jégtánc, ami, akár mit is hisz, nem egy műkorcsolya pótlék, hanem szívvel lélekkel csinálom. Másrészt pedig az orvosok azt mondták, hogy nem műkorizhatok, és hát valljuk be, benne sem bízom meg egyáltalán.

Nagy merengésem közepette kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy csörög a telefonom. Rohantam is érte a nappaliba, ahol némi keresgélés után megtaláltam. Kimi nevét írta ki, engem meg egyből elfogott a bűntudat, hogy nem írtam neki. Mi több, szinte meg is feledkeztem róla.

- Szia!...

- Nati!? Minden rendben? – kérdezte egyből, mikor beleszóltam.

- Ööö…- Most ezzel pont nem fogok nekiállni terhelni őt, két verseny között. – Igen!... Majd mesélek, ha visszajöttél.

- Csak mert azt mondtad, írsz, ha kiesek is. És nem írtál! – folytatta, kissé talán durcás hangon. És igaza volt, ha megsértődött, tényleg megígértem, és nem tartottam be.

- Bocsánat, kicsit összejöttek a dolgok… De azért néztem, és szurkoltam, és lesz majd ez sokkal jobb is!

- Attól most még egy darab pontot nem kaptam…

- Később meg nagyon sokat fogsz! – próbáltam lelket önteni belé, de mivel én sem nagyon voltam toppon, ez elég kemény feladatnak bizonyult.

Egy ideig még beszélgettünk, utána neki valami újabb rendezvényre kellett futnia. Én meg egyedül maradtam a kellemes gondolataimmal, és a remek kérdéssel, hogy hogyan is reagáljak egy emailra…