Ötvenedik"

Sziasztok!
Kicsit úgy érzem, illene szólnom néhány fennölt szót, az ötvenedik részre való tekintettel. Tény, hogy számomra sokat jelent, hogy idáig eljutottunk, de főleg a nagy meleg miatt, ettől eltekintenék, ha nem nagy gond.
Remélem, akik kinn vannak a Ringen, azok nagyon élvezik, és szurkolnak helyettem is! Illetve nem lesznek rosszul a nagy melegben...
Hoztam videót is, számomra felüdülés ilyen 'jeges' dolgokat nézegetni, ilyen hőségben.
Kellemes olvasást!
Puszi :)
Dorcsa

- A meleg megnevezést jobban szeretjük. De igen! – húzta ki magát Pete ültében, aztán felpattant, hogy kezet rázzon a döbbent Kimivel, majd Jackiet is bemutatta.

- Neked ez eddig teljesen kimaradt? – néztem rá értetlenül, mikor végre leült, és múlni látszott a kezdeti döbbenete.

- Soha nem mondtad! – bámult rám, de látszott rajta, hogy érzi, ez most kicsit rosszul sült el. – Persze, most már rengeteg dolog eszembe jut, amiből rájöhettem volna, de… Hát azért nem átlagos dolog, hogy egyből erre gondoljak!

- Az a szerencse, hogy nekem ennyire különleges barátaim vannak! – mosolyogtam rájuk, ők meg vidáman vigyorogtak vissza.

Szerencsére már nem fogják fel katasztrófának a dolgot. Az elején, mikor Pete rájött, nagyon ki volt borulva. Mindenki lőtt próbálta titokban tartani, és a legkisebb félreérthető megmozdulást is a személye ellen irányuló támadásnak vett. Aztán a jelentős változás akkor következett be, mikor egymásra találtak Jackkel. Persze, előtte is voltak kapcsolatai, de, ha lehet így mondani, azok inkább egyéjszakás kalandok, futó kapcsolatok voltak.  És mióta ketten szinte összenőttek, már nyomát se lehet rajta látni annak, hogy zavarná a dolog. Sőt, azt is említette már, hogy külön örül, különben nem lenne ennyire kiegyensúlyozott az élete, mint most, hogy már megtalálta a másik felét. Hát ezt képes tenni a szerelem…

- Ha nem zavar, akkor megkérdezném, hogy ti… úgy… szóval, mióta… - kereste a szavakat a Jégember.

- Több mint három éve vagyunk együtt! – villantott rá egy harminckét fogas mosolyt Pete. Látványosan élvezte, hogy zavarba hozhatja a finnt, főleg olyan dologgal, ami számunkra mindennapi.

- Aha… És mi… Mindegy!  - rázta meg a fejét, mintha a zavaró gondolatokat akarta volna elkergetni.

- Kérdezz nyugodtan, nem sértődünk meg! – mosolygott rá kedvesen Jack, bár ahogy láttam a páromat ez inkább csak még jobban zavarba hozta.

- Nem, kössz…

Somolyogva álltam neki a sütimnek, amit a pincér hozott. Néha-néha egymásra néztünk Pettel, de aztán mindig inkább gyorsan elkaptuk a tekintetünket, mielőtt elnevettük volna magunkat. Olyan volt ez számunkra, mintha valami közös csínyünkre jönnek rá mások, és hitetlenkedve próbálják elfogadni. Kimire nézve szinte láttam, ahogy forognak a fejében a fogaskerekek. Gondolom próbált mindent, amit eddig tapasztalt Peteről, átformálni magában.  Számomra is szórakoztató volt nézni, ahogy a zöldes szemei elkerekednek, majd gyorsan másfelé néz, mikor Pete a villájáról adott egy falatot. Aztán a homlokán megjelenő gondterhelt ráncokból, és a Közben próbálta feltűnés nélkül szemügyre venni az információk fényében mindkettejüket, de persze, mivel mindenki őt figyelte, ezt nem sikerült. Fokozatosan vett végig mindent rajtuk. Mindkettejüknek teljesen jól ápolt bőrük volt, mi néha viccelődtünk is, hogy őt többet foglalkoznak a kinézetükkel, mint én. A ruhájuk is passzolt ehhez, a legdivatosabb darabokat viselték, persze csak olyat, ami kifogástalanul állt rajtuk. Ha nem figyeli külön az ember, fel se tűnt volna, hogy a felsőjük kivágása a megszokottnál kicsivel nagyobb, vagy, hogy, mint a nadrág, ez is szűkebb, feszülősebb, mint másé. Régebben még szembeötlőbb volt ez is, pont úgy, mint hogy John előszeretettel hord élénk, a konzervatívak által lányosnak nevezett színeket. De az emberek öltözködési stílusa annyira széles spalettával rendelkezik már, hogy szinte ők számítottak normálisnak.

…

- Nagyon bunkó voltam az elején megint, ugye? – nézett rám félve Kimi, már a kocsijában.

- Csak kicsit. De igazából már megszokták. – Tudtam, hogy nem ez a legmegnyugtatóbb válasz, amit adhatok, de neki nem fogok hazudni.

- Haragszol?

- Nem. Én is felhívhattam volna rá külön a figyelmedet… Fel kellett volna, hogy készítselek. Csak nekem ez már annyira természetes, hogy nem jutott eszembe, hogy neked nem. – simítottam meg az arcát szomorúan, mert tényleg nem gondoltam bele ebbe.

Soha nem beszéltünk arról, hogy hogy áll a témához, így kicsit féltem eleinte, hogy mit fog reagálni. De szerencsére teljesen nyugodtan fogadta. Bár ezen, higgadt stílusa miatt meg se kellett volna lepődnöm.

- Neked ez nem érdekes infó, és tudtad, hogy ismerem a srácot. – bújt az arával még közelebb a kezemhez, és egy pillanatra behunyta a szemét. – Nehogy magadat okold miatta!... Világos?

- Világos. De azért máskor majd jobban figyelek. – tettem hozzá, mikor beindította a motort.

- Miért, több más beállítottságú haverod is van még? – fordult felém döbbenten. És mintha az egyébként is sápadt bőre csak még sápadtabbá vált volna. Jót derültem az esetleges gondolatain. – Nem mintha zavarna, csak…

- Nincsenek, ne aggódj! – tettem a kezem a sebváltón pihenő öklére.

- Ez azért megnyugtató. – jelent meg végre egy óvatos mosoly a szája szélén.

- Héé… Ők is teljesen normálisak, csak…

- Csak van egy kis gikszer a beállításaiknál? – vigyorodott el végre teljesen. Én meg kénytelen voltam vele nevetni, a szóhasználata miatt.

- Mondhatni… Feljössz, vagy itt megvársz? – kérdeztem, mikor leparkolt a házam előtt.

- Felmegyek!... Tudod meg kell győződnöm arról, hogy több napra elegendő ruhát teszel-e el.

- De… Holnap edzésem van, utána be kell mennem a színházba… A kettő között pedig mindenképpen hazajövök! – próbáltam összeszedni a gondolataimat. Ez viszont a kapu mellé lazán támaszkodó jégember miatt nem volt egyszerű művelet… Hát még, ha azt is számításba vesszük, hogy milyen tekintettel méregetett! Pedig csak egy zárat nyitottam ki!

A tavaszias időnek köszönhetően nem már érződött jelentős hőmérsékletkülönbség, a lépcsőházba érve, a kintihez képest. Lépteink visszhangot vertek az üres térben, ahogy battyogtunk felfelé a lakásomhoz. Én megszokásból a fehér korláton futtattam a kezemet, Kimi pár lépéssel lemaradva mögöttem ruganyos léptekkel követett.

- Na, akkor állj neki a pakolásnak, hogy minél hamarabb átérjünk hozzám! – vetődött le a nappali ablaka alatt álló kanapészerűségemre, amint beértünk a lakásba.

Komolyan, nem tudom, mi tartja vissza attól, hogy rájöjjön, az én ágyamat sem csak alvásra lehet használni. Legalábbis az arcvonásai alapján nem az étkezőasztala hiányzik neki ennyire.

Előkerestem egy kisebb sporttáskát, és elégedett tekintetétől végig követve, nekiálltam összeszedni némi legszükségesebbnek mondható dolgot.

- Ne nézz így, mert az lesz a vége, hogy felteszem a táskát az ágyra, hogy ne kelljen hajolgatnom! – szóltam rá, mikor már úgy tűnt, lassan kiesnek az éppen zöldes árnyalatban játszó szemei a helyükről.

- Hogy nézek? – dőlt hátra, látható elégedettséggel, hogy sikerült magára vonni a figyelmemet.

- Tudod te azt… - inkább elfordultam, és igyekeztem minden figyelmemet a ruháknak szentelni, mielőtt én is találok sokkal jobb elfoglaltságot a pakolásnál.

- Nem tudom! Tudod nincs épp előttem egy tükör, így nem látom, hogy milyen képet vágok… Meg nem is azzal vagyok elfoglalva. Szóval hogy nézek? – kérdezte, ha lehet még kajánabb hangon.

- Mintha épp ruha nélkül mászkálnék, és te már vagy egy fél éve nem lettél volna nővel. – adtam meg a pontos leírást. Tényleg valami hasonló arckifejezést képzeltem el neki egy olyan szituációba is, nem mintha egyáltalán elképzelhetőnek tartottam volna.

- Nem is! Nézd Angyalkám… Az így nézne ki! – megvárta, amíg felé fordulok, és az előzőnél is vágyakozóbb tekintettel, egy csábító mosoly mellett elkezdte húzogatni a szőkés szemöldökeit. És, ha ez nem lett volna elég, végig a szemembe nézve érzékien körbefuttatta a nyelve hegyét az ajkain.

Én csak hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Komolyan így várja el, hogy gyorsan összepakoljak? Inkább letettem a kezemben tartott fehérnemű csomagot, ott ahol álltam, és bemenekültem a fürdőbe, enyhén piros arccal, kicsit kitisztítani a fejem.

Alig pakoltam be egy-két dolgot a neszesszerembe, mikor a csípőmre simuló két erős kar akadályozott meg a továbbfordulásban. Már mielőtt a tükörbe néztem, sejtettem, hogy nem lesz már itt részemről sokáig pakolás, de vággyal telt tekintetét meglátva minden kétségem elmúlt.

- Mi lenne, ha ezt később fejeznéd be, és most inkább… valami mást csinálnánk? – súgta hátulról a fülembe.

- És mi lesz a pakolással? – kérdeztem ártatlannak szánt hangon, de a hozzám nyomódó csípőjén éreztem, hogy már nem tudom sokáig húzni az időt. És valójában nem is akartam.

- Ráér! Most van fontosabb dolgunk! – csókolt bele a nyakamba, és nekiállt kiterelni engem a fürdőből. Én meg hagytam neki, miközben csendesen örültem, hogy közös erővel sikerült elérnünk, hogy kipróbáljuk az én ágyamat is.

Negyvenkilencedik"

Sziasztok!
Megjöttem, korábban mint szoktam, ami részben a sok pipának, és a lelkesítő hozzászólásnak köszönhető, másrészről pedig így nagyjából úgy érzem sikerül kiegyenlíteni az előbbi csúszásomat! És videó is jött!
Illetve szeretnék előre szólni, hogy aki nem bírja az ilyen típusú ügyeket, az az elkövetkezendő néhány fejezettel is legyen óvatos, mert ott is elő fog kerülni a téma!
Mindenkinek jó szórakozást!
Puszi :)
Dorcsa

Tíz percet ücsörögtem egyedül az öltöző padján, mire befutott Pete. Addig élveztem a csöndet, amit csak a rosszul záródó csap szaggatott csepegése tört meg, és kicsit rendszereztem a kusza gondolataimat.

- Itt is vagyok… - vetődött le mellém a srác, akkora lendülettel, hogy néhány dolgot le is sodort a földre. – Mesélj, aztán én is mesélek, és utána gondolkodhatunk.

- Ööö… Oké. Baj van? – néztem rá fürkészve, mert csak olyankor szoktuk bejelenteni, hogy megbeszélnivalónk van egymással, mikor valami nem stimmelt.

- Nem… - rázta meg a fejét, de ennyi közösen átélt élmény után engem már nem tudott átverni. – Na jó, kis probléma jellegű… - tette hozzá, mikor látta, hogy nem veszem be.

- Mesélj…!

- Előbb te. Miattad gyűltünk most össze! Meg amúgy is… lányoké az elsőbbség. – helyezkedett el kényelmesen, már amennyire egy ilyen öltözőpadon lehetséges.

- Kedves jelenlévők, amiatt gyűltünk így ma össze… - kezdtem kicsit ironizálva a jól ismert szöveget, de valahogy egyikünknek se volt hangulata, még csak elmosolyodni se. – Szóval döntöttem.

- IGEN?! – lett élénkebb egyből. – És mit?

- Leszarom…

- Mi?

- Tudom, ez most nagyon nőies volt… De a lényeg az, hogy nem fogok foglalkozni vele.

- Aha… Van pontosan kidolgozott terv, vagy ez csak az alapelképzelés? – dőlt vissza a támlához.

- Van kidolgozott terv is! Az emailokat simán törölöm az állandó levélszemetekkel együtt, szinte kevesebb mozdulat, mintha elolvasnám. Felhívni nem fog, a számomat még, gondolom, nem tudja, és akkor innentől el is van felejtve. Túl sok jó dolog történik velem mostanában, ahhoz, hogy rajta járjon az agyam! – tettem hozzá szégyenlős mosoly mellett.

- Akkor te már mindent el is rendeztél, ugye? – kérdezte, majd szapora bólogatásomat látva folytatta, - Szóval én akkor minek is kellek ide?

- Hát hogy valakivel meg tudjam beszélni a dolgokat! – vágtam rá értetlenül.

- De te már eldöntötted, nem?

- Ühüm… De ha te mást mondasz, vagy nem értesz egyet, akkor elfogadom. De tudod, hogy nekem kell az, hogy legalább valaki egyetértsen. – kezdtem átcsapni nyűgösbe.

- Nyugi, nyugi, értem én! – hajolt hozzám nevetve, és egy puszit nyomott az arcomra. – És szerintem is remek ölet, amint felvázoltál. Csak annyit akartam jelezni, hogy keményebb agymunkára számítottam. Mármint, hogy több dolgom lesz.

- Nekem volt vele sok dolgom, elhiheted… - húztam el a számat. Mert oké, hogy már szinte ezer éve nem beszéltem Tomival, és akkor sem úgy váltunk el, mint jó barátokhoz illik, konkrétan elküldtem a fenébe, és közöltem vele, hogy ne is keressen. De akkori is az egyik legjobb barátom volt, a kettőből. Akárhogy áltatom is magam, a megszokott elköszönései az üzenetek végén még mindig jelentenek valamit nekem. És ezt azért nem könnyű figyelmen kívül hagyni, mikor eldönti az ember, hogy többet nem fog vele foglalkozni…

- Ügyi vagy Angyalka, túl vagy rajta, és ez a lényeg! – biztatott váll veregetve egy nagy mosollyal, én meg hittem neki.

- Amúgy tudod mi a legfurább?... Hogy teljesen úgy írt, mintha semmi nem történt volna… Mármint, mintha az, hogy én jól beolvastam neki, a baleset, Máté halála... Mintha, mindez egyszerűen kimaradt volna neki.

- Talán csak így próbálja feldolgozni.

- Lehet. Akkor is fura.  De épp most döntöttük el, hogy nem foglalkozom vele, úgyhogy nem érdekel.

- Ez a királyi többes! – nevetett fel.

- Lényegtelen. Most te jössz, mesélj! – legyintettem, mire egyből elkomorult.

- Igazából Jackievel már régóta beszélgetünk róla… És már kezd kitisztulni, hogy mit is akarunk… De azért mindenképen szeretném kikérni a véleményed, és ha úgy alakul a támogatásodat. – hadarta el egy szuszra a végét, mielőtt még közbevághattam volna.

- Persze, mondjad, és majd egyetértek. – mosolyogta rá. – És tudod, még ha nem is értek egyet, is kitartok melletted!... Ezért vannak a jó barátok.

- Köszönöm… - suttogta, majd rövid szünet után folytatta. – Neked kerékbetörne a karriered, ha most lenne gyereked, ugye?

- Most igen. De később mindenképp szeretnék! És ha véletlenül úgy alakulna, hogy nemsokára becsúszik, akkor se haragudnék annyira, végülis már közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz. De egyelőre még nem tervezek gyereket, ha ez lenne a kérdés. – fürkésztem végig az arcát, amiről csak annyit tudtam leolvasni, hogy pontosan azokat a válaszokat kapta, amikre számított. Tényleg ismerjük egymást!

- Gondoltam. – mosolyodott el halványan, majd sokkal gondterheltebben, kicsit óvatosabban folytatta, - Egy pasinak viszont nem befolyásolná nagyon a munkáját egy gyerek, ha van valaki, aki otthon van vele.

- Azért sokkal inkább sietne haza, mint nélküle, de valóban. – értettem vele egyet, miközben kicsit kinyújtóztattam a lábaimat.

- Hát mi szeretnénk gyereket Jackivel. – mondta ki határozottan, és várta a reakciómat. Én meg előbb háromszor lejátszottam magamban, amit mondott, gyorsan mérlegeltem a dolgokat, és csak akkor válaszoltam, amikor már újra rá tudtam fókuszálni.

- Szuper apuka lenne belőled! Mindkettőtökből! Eszméletlen szerencsés lurkó lesz!– mosolyodtam el, ami lassan inkább boldog vigyorrá alakult át. Imádtam a kisgyerekeket, és az csak tovább dobott a helyzeten, hogy Pete is nagyon boldognak tűnt. Meg egy kicsit megkönnyebbültnek is, de hát érthető.

- El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy ezt mondod!

- Hát így is gondolom! – öleltem át a drága barátom. Tudtam, hogy akárhogy is akarják, nehéz lesz, mindkettejüknek, úgyhogy igyekeztem a lehető legtöbbféleképpen kifejezni, hogy én mellettük állok.

…

- Gyere inkább ide! Legalább mindkettőjüket megismered!... …Nem, tényleg nem zavarnál!... Várunk! Csók! – tettem le a telefont a fejemet rázva.

- Kimi? – kérdezte elnéző mosollyal Jackie. Bár ha jobban belegondolok, mióta találkoztunk, és Pete elmondta, hogy teljesen jónak tartom az ötletüket, folyamatosan mosoly van az arcán.

- Aha… Alig tudtam rávenni, hogy jöjjön… Reggel is kicsit fétékeny volt, mikor mondtam neki, hogy veletek leszek egész nap. – ittam bele a vizembe. Mi már végeztünk az ebéddel, de Kimiről nem tudtam, hogy hol tart, így kimondatlanul is megegyeztünk abban, hogy őt megvárjuk a desszerttel.

- Két ennyire jó pasival én sem engedném el, ha lenne barátnőm. Ját még őt! – dőlt barátja vállára Pete. Néha sok volt, amikor nagyon belejöttek a turbékolásba, de most, a jövendőbeli gyerekükre való tekintettel, elnéztem nekik.

- Pedig hidd el, hogy még egy olyan jó férfit, mint amilyen te vagy, nem tudnék találni! – simított rajta végig szerelmesen élete párja, majd inkább hozzám fordult. – Biztos csak nem tudja elképzelni, hogy van olyan srác, kettő is, aki nem mozdul rád egyből Nati!

- Lehet! – nevettem fel a bujtatott bókján.  –Pedig igazán elhihetné, hogy tőletek nem kell féltenie!

- Lett volna alkalmunk, hogy behálózzunk, elég sok, mégse tettük!

- Persze, mert mással voltatok elfoglalva! – kacagtam tovább.

- Te csak ne féltékenykedj! – csatlakozott Peter is, - Mindjárt kiderül, hogy jobban örültél volna, ha veled foglalkozunk.

- Ott azért még nem tartunk! – intettem le tovább nevetve, de pontosan tudtam, hogy attól nem kell tartanom, hogy neki elindul valamiféle piszkos fantáziája.

- Az a mi szerencsénk!

- Tuti!... Kimi…! Itt! –pattantam fel, mikor megláttam a belépő páromat.

- Szia Nati!... Na, sikerült mindent megbeszélni? – hajolt oda hozzám egy csókra, amint az asztalunkhoz ért. – Sziasztok!... Ti buzik vagytok? – kérdezte a srácokra bámulva, mire bennem megfagyott a vér. Ők pedig döbbenten néztek, hol a barátomra, hol rám.

Negyvennyolcadik"

Sziasztok!

Bocsánat a csúszásért, de mentségemre legyen szólva, hogy amint lett netem, hozom is a folytatást! 

A sok pipát, és az eddigi kommenteket nagyon köszönöm, mind nagyon sokat jelent! A szavazás végeredményének pedig örülök, így legalább biztos vagyok benne, hogy van értelme videókat keresgélnem Nektek. Itt is van a mostani!

És a díjakért is nagyon hálás vagyok, kitettem őket, kicsit lejjebb tekerve megtalálhatóak.

Nagyon kellemes pihenést mindenkinek!

Puszi

Dorcsa

- Jó reggelt Angyalka! – jelent meg a lépcsőn Kimi, kócosan, álmos szemekkel, egy szál boxeralsóban.

- Neked is! – mosolyogtam rá szélesen, majd inkább átadtam magam a csóknak, amiért odahajolt hozzám, a fotelba.

- Reggeliztél már?- kérdezte, útban a konyha felé.

- Gondoltam megvárlak! – válaszoltam, miután erőt vettem magamon, és nem engedtem a vágynak, amit a látványa kiváltott bennem. Persze nem segített, hogy a konyhába beérve felém fordulva rátámaszkodott a pultra, és széles vigyorral az arcán várta, hogy odaérjek hozzá. Én meg komótosan odabattyogtam, közben végignéztem a formás lábait, dudorodó, fekete alsónadrágját, izmos felsőtestét, és a gyönyörű szemeit, amint mintha még nem nyitott volna ki teljesen.

- Mit kérsz reggelire? – érdeklődött, mikor odabújtam hozzá.

- Nem tudom…

- De mégis… - kezdett játszani a hajammal, - szendvicset, vagy müzlit? Péksütemény szerintem nincs itthon.

- Müzlit. – döntöttem el. – De sokat, mert éhes vagyok!

- Vajon mitől? – tette fel a költői kérdést a konyhaszekrényben matatva, elégedett rötyögéssel. Bár panaszra tényleg nem lehet okom, az előző este fárasztó tevékenységei pont úgy szolgálták az én kielégülésemet, mint ahogy az övét. Nem is akárhogy!

- Mi jót csinálsz ma? – érdeklődtem, már az asztalnál ülve, a tál reggelimmel.

- Semmi különöset nem terveztem. – válaszolt két falat között. – Markkal el kell mennem edzeni valamikor, meg mosnom is kell… De igazából semmi. Neked be kell ma menned a színházba?

- Szerencsére nem. Vagy legalábbis még nem tudok róla. Emailben szólnak, ha van valami újabb megbeszélnivaló. -  ráncoltam össze a homlokomat, mert megint eszembe jutott a remek üzenet, amit azóta sem olvastam még el.

- Mi baj? – vette észre azonnal.

- Semmi… Csak, majd amíg te elmész edzeni, beszélnem kell Petetel. – tudtam, hogy nem szép dolog eltitkolni előle, és igazából nem is akartam titokban tartani. De hogy tudnék azzal előrukkolni, hogy ’tudom, hogy azt mondtam, hogy végre elfogadom a múlta, de mostanában írogat egy régi ismerősöm, és minden egyes üzenetével csak kiborít’?

- De baj van? Vagy miért nézel ennyire csúnyán? – faggatott tovább.

- Csak van néhány olyan dolog, amit egyedül nem tudok megcsinálni, és segít. De így már semmi baj nem lesz, ne aggódj! – mosolyogtam rá, és igyekeztem olyan fejet vágni, mintha tényleg így lenne.

- És én nem tudnék segíteni?

- Tényleg semmi komoly. És Pete is nyakig benne van, pont, mint én, úgyhogy neki nem fáradság! – nyugtattam meg, bár a hangjából azt szűrtem le, hogy sokkal jobban zavarja, hogy Pete segít, és nem ő, mint az, hogy a srác túlhajtja magát.

- De ha bármi van, szólj nyugodtan!... Még ha nem is vagyok itt, majd kitalálok valamit.

- Persze, hogy szólok! – álltam fel, hogy elmosogassak, és mellette elsétálva puszit nyomta a fejére, hogy. Aztán a csengő hallatára automatikusan a bejárati ajtó felé kaptam a fejem, még ha az zárva is volt.

- Kinek hiányzom ilyen korán…? – kezdett egyből morogni a finn – és honnan gondolja, hogy ilyenkor ide be lehet csöngetni? Mi lenne, ha aludnék?

- Akkor még morcosabban nyitnád ki az ajtót! –adtam meg a választ. – De talán jobb lenne, ha most is kinyitnád. És igazából annyira késő sincs. Fél tizenegy… Csak a tegnap este kicsit elhúzódott…

- Ha így folytatod, előbb teszlek magamévá, minthogy kinyissam az ajtót! – markolt bele a fenekembe, de azért elment, beengedni a bátor csöngetőt.

Én meg nevetve néztem utána. Nem tudom, mikor vett ilyesfajta fordulatot a kapcsolatunk, de tény, hogy az elmúlt éjszaka mindkettőnkre nagy hatással volt. Sokan mondják, hogy mindenféle híresztelés ellenére egy párkapcsolatot igenis nagyon nagymértékben meghatároz a nemi élet. Hát ha ezentúl minden ilyen tökéletes lesz köztük, akkor az valami tündérmesére fog hasonlítani. Az előző éjszaka arcpirító felidézéséből Kimi megemelt hangja rázott vissza a valóságba, ahogy, mint kiderült Markot, fogadta.

- … Szóval jól gondold meg, hogy mit mondasz, mert ha azzal jössz nekem, hogy hajnalok hajnalán azért ébresztettél fel, hogy elvigyél edzeni, akkor komolyan rád csukom az ajtót! – egy üveges szekrény tükröződéséből pont láttam az ajtót, a fiúkkal együtt. Igaz, csak a sziluetteket, de még így is látványosan kevéssé volt meggyőző, ahogy Kimi egy szál alsónadrágban magyaráz. Bár ki tudja, lehet, hogy úgy nézett közben, hogy az ember mégis elhinné neki, hogy igazat mond… De Mark reakciójából nem ezt szűrtem le.

- Engedj be, és majd elmondom, miért jöttem! – tolta be egyszerűen a finnt, aki újra morogni kezdett.

- Mi az, hogy csak így besétálsz? Ne tologass, ez az én házam…

- … Ahova azt mondtad, hogy bármikor jöhetek, pont úgy, mint a sajátomba! – vágott vissza egyből az edző, aki már a cipőjét is levette. Én meg nagyban moziztam tovább, mégha a kép minősége nem is volt első osztályú.

- De nem most!

- Pedig most jöttem. Amúgy meg egyáltalán nincs már korán, sőt, tízkor szoktam jönni, úgyhogy mondhatni későn érkeztem.

- De csak most keltem…

- Jól elhúztad akkor az éjszakád mondhatom! – indult el a konyha felé, - Megint egész végig a gépnél ültél, vagy mivel egy országban vagytok, már telefonáltatok?

- Nem…

- Hmm… Akkor akad pár egyéb ötletem, hogy személyesen mivel tölthettétek el az időt! Soroljam? – lépett be a konyhába, ahol én nem tudtam eldönteni, hogy vörösödjek, vagy vigyorogjak. Úgyhogy végül mindkettőt csináltam egyszerre.

- Inkább ne, feltaláltuk magunkat! – néztem a kissé meglepődött trénerre.

- Szépjóreggelt!  - köszönt, miután helyrerakta magában, hogy miért ülök én bugyiban és Kimi pólójában az említett konyhapultján. – Akkor jó… Viszont nekünk tényleg el kellene mennünk edzeni!

- Most bizonyosodtál meg róla, hogy egész éjjel edzettem! – sétált mellém vigyorogva a finnem, én meg a vállába rejtettem a fejem. Komolyan, mst minden részletet meg fognak beszélni? – Nem lehetne, hogy ma legalább könnyített legyen a program?

- Nem. Majd este könnyítetek a dolgokon, amennyit csak akartok, de nekünk van edzéstervünk, ahhoz tartjuk magunkat! Úgyhogy indulás! – adta ki a parancsot, miközben megkínálta magát egy pohár vízzel, Mark.

- Franc változtat az esti dolgokon…- állt neki dörmögni megint. – Ugye? – nézett rám, majd biztató bólogatásomat egy vigyorral díjazva, leemelt a konyhapultról.

- Aztán nem ám sokáig tollászkodni! – kiabált utánunk Mark, mikor elindultunk felfele, a hálóba.

- Sietünk, de te meg cserébe ne zabáld fel az egész konyhámat. – üvöltött vissza mellőlem Kimi.

- Te akkor most elmész Peterrel randizni? – jött vissza nem sokkal később a gardróbjából, mialatt én az ágyán ülve öltöztem.

- Pontosan… - vágtam rá, de a fintorát látva inkább pontosítottam. – Korizunk egy kicsit, és beszélgetünk, megoldjuk az élet jelenleg nem sok problémáját, és mire te végzel, szerintem én is készen leszek.

- Honnan tudod, mikor végzünk? Még én sem tudom…

- Időpontot nem tudnék mondani, de Mark lelkesedését elnézve nem fogjátok egyhamar befejezni! – nevettem rá, miután felhúztam egy pólót.

- Szóval akkor egész nap a sráccal fogsz szórakozni… - komolyan, csak tudnám, mitől lett ennyire tüske a szemében a téma.

- Lehet. De ez téged nem kell, hogy zavarjon, mert gondolom utána meg veled fogom jólérezni magam. És nem tudom, hogy ez segít-e helyretenni a lelki békédet, de lehet, hogy majd Pete párja is csatlakozik hozzánk, szóval még csak nem is kettesben leszünk. – próbáltam neki magyarázni.

- Semmi baj nincs a lelki békémmel…! – fordult morgolódva vissza a másik helyiségbe.

- Persze, hogy nincs! – mentem utána, miközben begomboltam a nadrágom. – Azért vagy durcás, amikor csak felmerül a téma.

- Nem vagyok durcás! – fordult felém hirtelen, és bár addig kicsit erősnek éreztem ezt a szóhasználatot, abban a pillanatban pont úgy nézett ki, mint egy durcás kisfiú.

- Nem, dehogy! – hajoltam oda, és egy puszit nyomtam a szájára. – De akkor nem lehetne, hogy mondjuk, mosolyogj?

- Nem szokásom mosolyogni. – válaszolta, elváltoztatott engem az agresszív kismalacra emlékeztető hangon, de azért a végén csak elmosolyodott.

- Így már mindjárt jobb! – nevettem rá, és a karjaimat a nyaka köré fonva fogadtam a csókját. – Most viszont indulás, mert téged fog Mark halálra kínozni!... Aztán mit csinálok én este, ha te már mozdulni se bírsz…