Ötvenedik"

Sziasztok!
Kicsit úgy érzem, illene szólnom néhány fennölt szót, az ötvenedik részre való tekintettel. Tény, hogy számomra sokat jelent, hogy idáig eljutottunk, de főleg a nagy meleg miatt, ettől eltekintenék, ha nem nagy gond.
Remélem, akik kinn vannak a Ringen, azok nagyon élvezik, és szurkolnak helyettem is! Illetve nem lesznek rosszul a nagy melegben...
Hoztam videót is, számomra felüdülés ilyen 'jeges' dolgokat nézegetni, ilyen hőségben.
Kellemes olvasást!
Puszi :)
Dorcsa

- A meleg megnevezést jobban szeretjük. De igen! – húzta ki magát Pete ültében, aztán felpattant, hogy kezet rázzon a döbbent Kimivel, majd Jackiet is bemutatta.

- Neked ez eddig teljesen kimaradt? – néztem rá értetlenül, mikor végre leült, és múlni látszott a kezdeti döbbenete.

- Soha nem mondtad! – bámult rám, de látszott rajta, hogy érzi, ez most kicsit rosszul sült el. – Persze, most már rengeteg dolog eszembe jut, amiből rájöhettem volna, de… Hát azért nem átlagos dolog, hogy egyből erre gondoljak!

- Az a szerencse, hogy nekem ennyire különleges barátaim vannak! – mosolyogtam rájuk, ők meg vidáman vigyorogtak vissza.

Szerencsére már nem fogják fel katasztrófának a dolgot. Az elején, mikor Pete rájött, nagyon ki volt borulva. Mindenki lőtt próbálta titokban tartani, és a legkisebb félreérthető megmozdulást is a személye ellen irányuló támadásnak vett. Aztán a jelentős változás akkor következett be, mikor egymásra találtak Jackkel. Persze, előtte is voltak kapcsolatai, de, ha lehet így mondani, azok inkább egyéjszakás kalandok, futó kapcsolatok voltak.  És mióta ketten szinte összenőttek, már nyomát se lehet rajta látni annak, hogy zavarná a dolog. Sőt, azt is említette már, hogy külön örül, különben nem lenne ennyire kiegyensúlyozott az élete, mint most, hogy már megtalálta a másik felét. Hát ezt képes tenni a szerelem…

- Ha nem zavar, akkor megkérdezném, hogy ti… úgy… szóval, mióta… - kereste a szavakat a Jégember.

- Több mint három éve vagyunk együtt! – villantott rá egy harminckét fogas mosolyt Pete. Látványosan élvezte, hogy zavarba hozhatja a finnt, főleg olyan dologgal, ami számunkra mindennapi.

- Aha… És mi… Mindegy!  - rázta meg a fejét, mintha a zavaró gondolatokat akarta volna elkergetni.

- Kérdezz nyugodtan, nem sértődünk meg! – mosolygott rá kedvesen Jack, bár ahogy láttam a páromat ez inkább csak még jobban zavarba hozta.

- Nem, kössz…

Somolyogva álltam neki a sütimnek, amit a pincér hozott. Néha-néha egymásra néztünk Pettel, de aztán mindig inkább gyorsan elkaptuk a tekintetünket, mielőtt elnevettük volna magunkat. Olyan volt ez számunkra, mintha valami közös csínyünkre jönnek rá mások, és hitetlenkedve próbálják elfogadni. Kimire nézve szinte láttam, ahogy forognak a fejében a fogaskerekek. Gondolom próbált mindent, amit eddig tapasztalt Peteről, átformálni magában.  Számomra is szórakoztató volt nézni, ahogy a zöldes szemei elkerekednek, majd gyorsan másfelé néz, mikor Pete a villájáról adott egy falatot. Aztán a homlokán megjelenő gondterhelt ráncokból, és a Közben próbálta feltűnés nélkül szemügyre venni az információk fényében mindkettejüket, de persze, mivel mindenki őt figyelte, ezt nem sikerült. Fokozatosan vett végig mindent rajtuk. Mindkettejüknek teljesen jól ápolt bőrük volt, mi néha viccelődtünk is, hogy őt többet foglalkoznak a kinézetükkel, mint én. A ruhájuk is passzolt ehhez, a legdivatosabb darabokat viselték, persze csak olyat, ami kifogástalanul állt rajtuk. Ha nem figyeli külön az ember, fel se tűnt volna, hogy a felsőjük kivágása a megszokottnál kicsivel nagyobb, vagy, hogy, mint a nadrág, ez is szűkebb, feszülősebb, mint másé. Régebben még szembeötlőbb volt ez is, pont úgy, mint hogy John előszeretettel hord élénk, a konzervatívak által lányosnak nevezett színeket. De az emberek öltözködési stílusa annyira széles spalettával rendelkezik már, hogy szinte ők számítottak normálisnak.

…

- Nagyon bunkó voltam az elején megint, ugye? – nézett rám félve Kimi, már a kocsijában.

- Csak kicsit. De igazából már megszokták. – Tudtam, hogy nem ez a legmegnyugtatóbb válasz, amit adhatok, de neki nem fogok hazudni.

- Haragszol?

- Nem. Én is felhívhattam volna rá külön a figyelmedet… Fel kellett volna, hogy készítselek. Csak nekem ez már annyira természetes, hogy nem jutott eszembe, hogy neked nem. – simítottam meg az arcát szomorúan, mert tényleg nem gondoltam bele ebbe.

Soha nem beszéltünk arról, hogy hogy áll a témához, így kicsit féltem eleinte, hogy mit fog reagálni. De szerencsére teljesen nyugodtan fogadta. Bár ezen, higgadt stílusa miatt meg se kellett volna lepődnöm.

- Neked ez nem érdekes infó, és tudtad, hogy ismerem a srácot. – bújt az arával még közelebb a kezemhez, és egy pillanatra behunyta a szemét. – Nehogy magadat okold miatta!... Világos?

- Világos. De azért máskor majd jobban figyelek. – tettem hozzá, mikor beindította a motort.

- Miért, több más beállítottságú haverod is van még? – fordult felém döbbenten. És mintha az egyébként is sápadt bőre csak még sápadtabbá vált volna. Jót derültem az esetleges gondolatain. – Nem mintha zavarna, csak…

- Nincsenek, ne aggódj! – tettem a kezem a sebváltón pihenő öklére.

- Ez azért megnyugtató. – jelent meg végre egy óvatos mosoly a szája szélén.

- Héé… Ők is teljesen normálisak, csak…

- Csak van egy kis gikszer a beállításaiknál? – vigyorodott el végre teljesen. Én meg kénytelen voltam vele nevetni, a szóhasználata miatt.

- Mondhatni… Feljössz, vagy itt megvársz? – kérdeztem, mikor leparkolt a házam előtt.

- Felmegyek!... Tudod meg kell győződnöm arról, hogy több napra elegendő ruhát teszel-e el.

- De… Holnap edzésem van, utána be kell mennem a színházba… A kettő között pedig mindenképpen hazajövök! – próbáltam összeszedni a gondolataimat. Ez viszont a kapu mellé lazán támaszkodó jégember miatt nem volt egyszerű művelet… Hát még, ha azt is számításba vesszük, hogy milyen tekintettel méregetett! Pedig csak egy zárat nyitottam ki!

A tavaszias időnek köszönhetően nem már érződött jelentős hőmérsékletkülönbség, a lépcsőházba érve, a kintihez képest. Lépteink visszhangot vertek az üres térben, ahogy battyogtunk felfelé a lakásomhoz. Én megszokásból a fehér korláton futtattam a kezemet, Kimi pár lépéssel lemaradva mögöttem ruganyos léptekkel követett.

- Na, akkor állj neki a pakolásnak, hogy minél hamarabb átérjünk hozzám! – vetődött le a nappali ablaka alatt álló kanapészerűségemre, amint beértünk a lakásba.

Komolyan, nem tudom, mi tartja vissza attól, hogy rájöjjön, az én ágyamat sem csak alvásra lehet használni. Legalábbis az arcvonásai alapján nem az étkezőasztala hiányzik neki ennyire.

Előkerestem egy kisebb sporttáskát, és elégedett tekintetétől végig követve, nekiálltam összeszedni némi legszükségesebbnek mondható dolgot.

- Ne nézz így, mert az lesz a vége, hogy felteszem a táskát az ágyra, hogy ne kelljen hajolgatnom! – szóltam rá, mikor már úgy tűnt, lassan kiesnek az éppen zöldes árnyalatban játszó szemei a helyükről.

- Hogy nézek? – dőlt hátra, látható elégedettséggel, hogy sikerült magára vonni a figyelmemet.

- Tudod te azt… - inkább elfordultam, és igyekeztem minden figyelmemet a ruháknak szentelni, mielőtt én is találok sokkal jobb elfoglaltságot a pakolásnál.

- Nem tudom! Tudod nincs épp előttem egy tükör, így nem látom, hogy milyen képet vágok… Meg nem is azzal vagyok elfoglalva. Szóval hogy nézek? – kérdezte, ha lehet még kajánabb hangon.

- Mintha épp ruha nélkül mászkálnék, és te már vagy egy fél éve nem lettél volna nővel. – adtam meg a pontos leírást. Tényleg valami hasonló arckifejezést képzeltem el neki egy olyan szituációba is, nem mintha egyáltalán elképzelhetőnek tartottam volna.

- Nem is! Nézd Angyalkám… Az így nézne ki! – megvárta, amíg felé fordulok, és az előzőnél is vágyakozóbb tekintettel, egy csábító mosoly mellett elkezdte húzogatni a szőkés szemöldökeit. És, ha ez nem lett volna elég, végig a szemembe nézve érzékien körbefuttatta a nyelve hegyét az ajkain.

Én csak hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Komolyan így várja el, hogy gyorsan összepakoljak? Inkább letettem a kezemben tartott fehérnemű csomagot, ott ahol álltam, és bemenekültem a fürdőbe, enyhén piros arccal, kicsit kitisztítani a fejem.

Alig pakoltam be egy-két dolgot a neszesszerembe, mikor a csípőmre simuló két erős kar akadályozott meg a továbbfordulásban. Már mielőtt a tükörbe néztem, sejtettem, hogy nem lesz már itt részemről sokáig pakolás, de vággyal telt tekintetét meglátva minden kétségem elmúlt.

- Mi lenne, ha ezt később fejeznéd be, és most inkább… valami mást csinálnánk? – súgta hátulról a fülembe.

- És mi lesz a pakolással? – kérdeztem ártatlannak szánt hangon, de a hozzám nyomódó csípőjén éreztem, hogy már nem tudom sokáig húzni az időt. És valójában nem is akartam.

- Ráér! Most van fontosabb dolgunk! – csókolt bele a nyakamba, és nekiállt kiterelni engem a fürdőből. Én meg hagytam neki, miközben csendesen örültem, hogy közös erővel sikerült elérnünk, hogy kipróbáljuk az én ágyamat is.