2013. március 30., szombat

Harminchetedik"

Sziasztok!
Itt is vagyok, ha már a hó elolvadt! És ezúton is kívánnék mindenkinek sok locsolót illetve még annál is több csokit!! :)
És itt van a videó is!
Kellemes pihenést mindannyitoknak!
Puszi



Nagyjából egy órával később már a boxban ültünk, és vártuk, hogy elinduljon a futam. Eredetileg valami külön elkerített kis kutricában ültünk volna, itt a Lotunsál, egyéb nagy, vagy talán még nálunk is nagyobb, emberrel együtt, de a fiúk kiharcolták ezt a helyet. Szerintük innen sokkal izgalmasabb, és itt sokkal inkább át lehet élni a versenyélményt. Én azért hozzátenném, hogy itt jóval kevesebbet lehet beszélgetni, és mintha elég erőteljes benzingőz is terjengene, de ám  legyen.
Kimivel már verseny előtt nem tudtunk többet beszélni, de sokat láttam, ahogy össze-vissza rohangál, mindenkivel egyeztet. Eleinte még a hétköznapihoz hasonló csapatruhájában, aztán a  pályán használatos overáljában.  Alatta, az a fehér aláöltöző elég pizsamafelsős feelingű volt, jót is derültünk rajta Katetel.
A fiúkat meg lekötötték a kocsik, és a szerelőktől kuncsorgott információk. Johnból még csak kinézem, hogy ilyen szinten érdekelje a dolog, hiszen ő otthon is néha megnéz egy futamot, de Petenél ezt a napi hülyeségéhez tudtam be.
Már megvolt a pilótaparádé, és a felvezető körön mentek, hogy elfoglalják a helyüket a rajtvonalon. Foghatom arra, innen néztük a futamot, de az biztos, hogy egyre jobban kezdtem izgulni. Egyre csak az járt az eszembe, amit Kimi mondott, hogy itt sokat lehet előzni, így javítani is az induló pozíción.
Érdekes volt látni a rajtot, belülről. Akármennyire is foglalkoztatott maga a verseny, mégis inkább az embereket figyeltem a kezdésnél. Volt, aki a helyéről felállva, kezeit ökölbe szorítva szurkolt a fiúkban, néhány szerelő beszélgetés közben fordult oda, mozdulatukban megmerevedve várták az eseményeket. Kimi mérnöke a tollával kopogott az asztalon idegességébe, a sajtós csajszi pedig a szája szélét rágta. Aztán, mikor elkezdtek visszaszámolni, vagyis a piros lámpák világítani, mindenki egy ütemben dőlt előre. Hogy aztán, mikor  elrajtoltak egyszerre csapódjanak vissza.
Kimi szerelői látványosan megnyugodtak, ebből látszott, hogy neki jól sikerült a rajt. Ezzel szemben Romain csapata ha lehet csak még idegesebb lett, repkedett ott törlőrongytól kezdve ásványvizes-palackig minden.
- Mi történt? – fordultam oda gyorsan Katehez, mire ő csak nagy szemekkel nézett rám.
- Te nem nézed? Még, ha itt lenne a finned, és őt bámulnád, arra azt mondanám, hogy oké, de így…
- Azt mondd, hogy mi történt!
- Romain hátracsúszott. Vagyis elmentek mellette ketten is. Az a kék ott… - mutatott előre, a kihelyezett óriásmonitorok egyikére. – meg talán valami szürke volt a másik.
- Ahha, akkor most az ötödik helyen van. Innen még minden lehet! Na de, most térjünk csak vissza arra amit mondtál. Mi az, hogy, ’ha itt lenne a finnem…’?
- Azt hittem Pete csak ugrat azzal, hogy tetszik neked, de nem! – dőlt hátra vigyorogva.
- Hogy mi? Mikor ugratott? És mi az, hogy nem ugratott? – kapkodtam a tekintetem közte, és a barátunk között.
- Nati… Ha semmi nem lenne, akkor csak legyintenél, sőt, itt viccelődnénk, hogy azon az egy vacsorán már össze is házasodtatok. Te meg itt tagadod a dolgokat. Hidd el, ismerlek! – mosolygott rám. Amiben egyrészt benne volt az, hogy igen, ő tényleg jó barátnőm, igaza van, de az is, hogy kíméletlenül ki is használja. – Amúgy tegnap átmentünk, hátha csinálunk együtt valamit, és akkor hallottam Petetől, hogy randid van!
- Nem is volt randi…
- Jó, akkor romantikus ’kettesbenvacsorázgatás’.
- Nem is volt romantikus…
- Persze, persze, én meg a…Nézd! – fordult hirtelen a képernyő felé, ahol az egyik lotusos kocsi ütközött egy sötétkékkel…
A jobbról jövő hangos üvöltés rántott vissza a valóságba. Gyorsan megráztam a fejem, majd  vettem egy nagy levegőt, mert úgy tűnt, hogy arról megfeledkeztem.
Ahogy oldalra fordultam, a csalódott szerelőket nézve, akkor esett le, hogy ők Romain szerelői. Ami persze, a csapat szempontjából ugyanúgy rossz, mintha Kimi lett volna, de én mégis megnyugodtam. Mert azt már magam előtt sem tudtam tagadni, hogy mennyire aggódtam, hogy ne kelljen feladnia az első versenyét, két év után.
Ekkor fogtam fel igazán, hogy mennyire csapatsport ez. A srácok egész addig azon dolgoztak, hogy az az autó elindulhasson. Nem is beszélve a rengeteg mérnökről, aki azon fáradozott egész télen, sőt, talán már nyár óta, hogy ők lehessenek a leggyorsabbak. És végül a pilóta és a mérnöke feladata, hogy magán a versenyen a legtöbbet kihozzák belőle.
És most, egy egyszerű ütközéssel mindannyiuk versenye elúszott. Legalábbis ez. Mert mindig lesz másik verseny, és még csak most kezdődik a szezon, de attól még értékes pontokról csúsztak le, már most.
A verseny során folyamatosan voltak kisebb nagyobb ütközések, vagy megakadások. Egyik versenyző pedig egyszerűen megállt a célegyenesben. Amiatt probléma is volt, beküldték a biztonsági autót, ami mögé az összes versenyzőnek fel kellett sorakoznia. Aranyosan mutattak együtt libasorban a villogós kicsi-kocsi mögött.
- Azért ez elég jó eredménynek számít, nem? – fordultam oda Kimi egyik szerelőjéhez, mikor leintették a versenyt. Kimi hetedikként haladt át a célvonalon, ami a tizennyolcadik helytől indulva szerintem teljesen jó helyezés.
- Ezt tőle kérdezd meg! – telepedett le mellénk egy tárolóra, miközben a nadrágjába törölte a kezét. – Nagyon maximalista. Az első helyen kívül más nem nagyon érdekli… Jövök!... Bocsi, széplányok, de látjátok, hív a kötelesség!
- Jó, de két éve nem is versenyzett! – fordult hozzám Kate, a srác távozása után.
- Igaz. Viszont tényleg nagyon a győzelemre hajt. Amit meg is tudok érteni. Emlékszel, néhány éve engem sem érdekelt, hogy más sportágban vagyok, csak bizonyítani akartam.
- De azt nagyon! Emlékszem, minden nap kibuktam azon, hogy ti még éjszakánként is belógtok edzeni!
- Muszáj volt összeszoknunk, na! Amúgy akkoriban kaptam rá az esti korizásokra is…
- Most már nem csinálod, nem? – vett el a kirakott ásványvizek közül egyet.
- Ó, dehogynem! Annál jobb esti mesét keresve sem találsz!
- Akkor majd otthon egyszer kipróbálom veled! Most, hogy egy kábé egy hete  nem volt rajtam kori, kezd hiányozni!
- Én találtam itt egy pályát…
- Jó, te mindenhol találsz! – vágott közbe nevetve.
- … de nem hiszem, hogy vasárnap lenne nyitva kölcsönzőjük.
- Nem, meg most úgy is valami csapat-buli lesz. Legalábbis a programba ezt írták.
- Te kaptál programot? – akadtam ki egy kicsit. Én minden nap azon kattogtam, hogy mikor- merre- mit- meddig, erre kiderül, hogy volt program?
- A csapathonlap belső szerveréről töltöttem le, ahova annyira nem volt szabad a belépés, de valaki pont be volt jelentkezve… - vonta meg a vállát mosolyogva.
- Az fasza. És mikor lesz a milyen party?
- Este, azt írták, hogy első futam megünneplése, helyezéstől függetlenül. Rákészülünk, és elcsábítod a szőkét? – húzogatta a szemöldökét, úgy ahogy csak egy piszkálódó barátnő tudja.
- Nem kell őt már elcsábítania, az már megvolt! – karolt át balról meg, a másik jómadár.
- Mondd csak Pete, te mióta pletykálod azt Katenek, hogy belezúgtam Raikkönenbe? – böktem oldalba, csak hogy odébb ugorjon.
- Hogy ki van belezúgva Raikkönenbe? – állt meg mellettünk egy overálos a féloldalas mosolyával. Én meg hirtelen reagálni sem tudtam.
- Ööö.. Ő! – böktem megint, talán a kelleténél nagyobbat, Petebe.
- Nem is igaz! – háborodott fel, megjegyzem mellesleg teljesen jogosan. Rá sajnos még igaz is lehetne a dolog. Jó, nem mintha rám nem, de mondjuk Johnnál fel sem merül a téma. – Én aztán nem!
Kimi meg csak rötyögött egyet magában. Én pedig úgy vörösödtem, hogy attól féltem átraknak a Ferrearihoz, házszámtévesztés címszóval.
- Bocs, haver, de mi nem egy csapatban játszunk! – lapogatta meg a vállát, amivel szerencsére elérte, hogy ő is pirosodni kezdjen. Főleg úgy, hogy szerinte Kimi nem is tud arról, hogy Pete tényleg másik csapatban van.
- Gratula egyébként a hetedik helyhez, nagyon jó voltál! – próbáltam gyorsan elterelni a témát valami olyanra, amire tuti rákap.
- Lehetett volna jobb is, ha tegnap nem csesszük el annyira. – legyintett lemondóan. – Este jöttök?
- Persze, ha már ilyen szívesen invitálsz! Egyébként hova, mert azt is csak két perce tudtam meg, hogy lesz egyáltalán valami.
- Elfelejtettem volna szólni? – Ráncolta össze a homlokát, és ahogy bűnbánóan elgondolkodott egy kisfiúra emlékeztetett egészen.
- Áh, dehogy, csak annyira, mint mindenki más…
- Akkor jó! – jelent meg az arcán újra az a féloldalas, huncut mosoly, amit annyira szerettem nála. – De ha gondolod, engesztelésképp elviszlek, és úgy nem lesz baj, hogy nem tudod hol lesz! – Erre persze Pete, ki más, feltűnő nagy köhögcsélésbe kezdett.
- Köszi, de csak ha ez a hülye is jöhet velünk. – nyújtottam rá a nyelvem. – Ha már belédzúgott!
- Nati!!
- Persze, elvisszük őt is! – kacsintott rá.
- Köszi, igazán rendes vagy…
- Én már csak ilyen vagyok. – húzta ki magát, majd rám mosolygott, és ment interjúzni.
- Jól sejtem, hogy húzunk vissza a hotelbe, és készülünk a bulira? – állt be elénk Kate.
- Nem, előbb ebédelünk, aztán visszamegyünk, délutáni szunya, aztán majd utána felőlem készülődhetünk.
- Hát igen, akit lefárasztottak este…
- Az kettőnk közül nem én vagyok!
- Persze, ezért akarsz most lefeküdni!
- Attól, hogy te hozzá vagy szokva…
- Tudod mit, menjünk! – karolt belém, és nekiindultunk átvágni az újságírók hadának. Akik most szerencsére legkevésbé sem velünk voltak elfoglalva, mindenki a pilótákat akarta elkapni néhány szóra.

2013. március 23., szombat

Harminchatodik"



Sziasztok!
Szerintem mondhatom, hogy az előző hétvége remekül sikerült Kimi szempontjából!  Reméljük holnap is hasonlóan jól megy! Igazán szép szezonkezdés lenne!
Lenne hozzátok egy olyan kérdésem, hogy nektek milyen stílusú videók jöttek be a legjobban. Vagy melyikek azok, amik tetszettek? Mert úgy nekem is könnyebb kiválasztani, hogy tudom, nektek mi tetszik, és nektek is könnyebb, mert olyat hozok, ami tetszeni fog :)
Most egy idei videót hoztam.
És nagyon köszönöm  a sok pipát, nagyon jólesik! :)
Jó olvasást, és kellemes szurkolást holnapra!
Puszi



- Mesélj valamit, amíg én ezt befejezem! Nagyon frusztráló úgy enni, hogy közben néznek… - kértem, mert mint minden pasi, ő is jóval hamarabb végzett, mint én. Nem szoktam kimondottan lassan enni, de valahogy mégis én maradok a végére mindig.
- És miről? – kérdezett vissza lustán.
- Amiről szeretnél. Mondjuk, hogy kényelmes – e a kocsid.
- Kényelmes! – mosolyodott el. – Nekem csinálták, szóval illik kényelmesnek lennie! De egyelőre úgy tűnik, hogy gyors is, és ez a fő szempont egy ilyennél.
- Azt hittem, illik gyorsnak lennie, úgy csinálják…
- Jajj te… De attól még vannak a gyors kocsik között is gyorsabbak, és az a cél, hogy a legjobb legyen a miénk.  És bár az eredményekből nem úgy tűnik,  azért a tabella felső részére  tudom belőni magunkat.
- Végül is, Romain második lett! – jutott eszembe. Mondjuk ez nem tudom mennyire pozitív, rá nézve, de attól még igaz.
- Látod!
- Amúgy ez mennyire befolyásolja a verseny végleges eredményét?
- Mi? Hogy milyen a kocsi, vagy hogy hányadik helyről indulsz?
- Hogy honnan kezded el a végleges öhm…
- A futamot. És mennyire végleges eredményt? A holnapit, vagy a világbajnokságét?
- Jajj, úgyis tudod, hogy mire gondolok! A holnapiét! Hadd egyem meg legalább ezt, kérlek. – néztem rá könyörgőn. Hiába látszott rajta, hogy nagyon élvezi, hogy piszkálhat, azért az ő boldogságánál még többre tartom a vacsorámat!
- Edd csak! Egy szóval sem mondtam, hogy ne! – tette fel védekezőn a kezeit, egy nagy mosoly kíséretében. Erre csak a szemeimet forgattam. – Jó. Igazából változó. Vannak olyan pályák, ahol nem nagyon lehet előzni, ott értelem szerűen nagyon meghatározó, hogy az időmérőn, igen, az az , ami ma volt,  hol végzel. De ez a melburne-i pálya szerencsére nem ilyen. Itt nagyon sok múlik a versenyen, a pilótán, és persze a kocsin is majd. Itt több jó alkalom is van az előzésre, úgyhogy egyáltalán nem végleges a mai sorrend, aminek nagyon örülök persze.
- És milyen eredményre számítasz?
- Romainnak nagy esélye van a dobogóra.  Én meg remélem előbbre jutok sokkal. Minimum pontszerző hely a cél, de nem lenne hátrány, ha sok pontot érne. De persze ez csak a cél, távolról sem biztos még. Gondolom sejted, hogy az időmérőt sem így terveztem… Csak hát.. Így alakult. – komorodott el kicsit. Nem tűnt túl letörtnek, de látszott rajta, hogy, hiába mondja, hogy bármi történhet a versenyen, azért jobban örült volna valami kellemesebb helyezésnek.
- Nem tudom mennyit segít, de én majd szurkolok! – mosolyogtam rá, és közben elhallgattam a tényt, hogy most is szurkoltam.
- Desszert? – kérdezte, mikor látta, hogy befejeztem.
- Felőlem jöhet, de neked szabad ilyeneket enni verseny előtt? Mármint nem tudom, nálatok mennyire kötöttek az ilyen dolgok, de mi verseny előtt egy nappal már inkább kibírjuk.
- Lehet, hogy vannak közöttünk nyúltáp zabálók, de én eszem. Van, aminek nem lehet ellenállni! – húzta huncut, féloldalas mosolyra a száját.
- Akkor vedd úgy, hogy nem is kérdeztem semmit!
Végül mindketten választottunk magunknak édességet, ami, mint az egész vacsora, nagyon finom volt. Igaza volt Kiminek abban, hogy ez egy kellemes hely, de a főztjük még jobb.


- Igazán felébreszthettél volna, mikor visszaérsz! Hallod?
- Hallom. Én meg még alszom. Látod? – húztam magamra a takarót, reménykedve, hogy Pete még békén hagy, arra a kis időre, míg az ébresztőm szól.
- De már mindjárt kelni kell! – állt meg a fejem mellett közvetlenül.
- Csak mindjárt. Az nem most van!
- Jó, mindegy, aludtál volna este!  Most kelj fel!
- De akkor nem aludtam…- nyöszörögtem a párnába, de már éreztem, hogy az a kevés esélyem, ami az elején volt, is elfogyott.
- És én azt akarom hallani, hogy mi jót csináltál helyette! – ült le mellém. Ez persze azzal járt, hogy, ha nem akartam kilapulni, odébb kellett másznom. De fogta a takarómat, így kijutottam a hidegre.
- Peter! Komolyan nem tudnál egy kicsit nyugodtan ülni a nyomorult fenekeden, amíg felébredek?
- Most már ülök! – támaszkodott meg nagy boldogan, majd, hogy a kényelmét fokozza, hanyatt dőlt az ágyon. Az én lábamra.
- Jajj már… Komolyan, mit csináltál este, hogy ennyi hülyeség jön most ki belőled? – próbáltam lelökni, nem sok sikerrel.
- Majd mesélek, ha te is!
- Azért ennyire nem akarom tudni, hogy hogyan zuhanyoztál… Jó, igazából nem volt semmi különös…
- Ja, azon kívül, hogy elvitt kettesben vacsorázni.
- Jó, ah mindent tudsz, akkor nincs is értelme elmondanom! – másztam ki sikeresen a lapockája alól, és mentem a fürdőbe.
- Naaaa, ne legyél már ilyen! Részleteket akarok!
- Egyszer még komolyan leütlek! – ültem vissza mellé. – Tényleg nem történt semmi. Elmentünk egy csendes kis étterembe, finomat ettünk, beszélgettünk, utána hazahozott.
- Pedig már azt hittem megkéri a kezed…
- Annyira hülye vagy! – vágtam vállba, majd nekiálltam a reggeli programomnak, ha már felébresztett.
- Jó.. Mi volt rajta?
- Őszintén? Fogalmam sincs… - csuktam be magam mögött a fürdőajtót. De még így is hallottam, ahogy nevetve kiabálja, vajon mit is nézhettem rajta, ha még ez se tűnt fel. Én persze egyből tudtam, a szemeit. Annyira, de annyira szép szemei vannak, hogy csak na.
Mikor visszamentem a szobámba, csak akkor kezdett csörögni az ébresztőm. Tehát még nagyjából negyed órám lett volna aludni, ha az az idióta nem kelt fel…
- Nem megyünk ki korábban, ha már így rád jött a kelhetnék? – álltam elé percekkel később, teljes menetfelszerelésben.
Kimi mondta este, hogy neki már korábban ki kell mennie, és gondoltam talán jobban is elüthetjük az időt, vele, mint ha ketten ölnénk egymást a szobánkban. Meg ezt otthon is tudjuk, szoktuk is, ha már eljöttünk a világ másik felére csináljunk valami változatosat!
- Felőlem… De együnk is!
- Pályán?
- Nem feltétlenül rajta, de mondjuk mellette… - röhögött a saját viccén.
- Te komolyan megzakkantál!
- Ezt most bóknak veszem! Így olyan, mintha előtte normális lettem volna! – Szállt be mellém a liftbe.
A csapatnak szerződése volt egy ottani taxi társasággal, így elég volt szólnunk a recepción, és már jött is értünk egy kocsi, ami rövid időn beleül kiért velünk a pályára.
Hiába volt még relatíve ’korán’ reggel, már sokkal többen voltak a pályán, mint akár pénteken. Meglepetésünkre még minket is megállítottak az újságírók egy-egy kérdésre, főleg a verseny eredményével kapcsolatban. Én meg nagy örömmel villogtattam a frissen szerzett tudásomat, miszerint itt lehet előzni, szóval bármi megtörténhet.
- Ezeket meg hol tanultad? – érdeklődött Pete, mikor már újságírómentesen sétáltunk be a büférészlegre. Addig meg nagyban bólogatott, és igyekezett úgy tenni, mintha pont a szájából venném ki a szót.
- Tegnap, vacsoránál.
- Pedig mondtam, hogy mondj el mindent! Ezt kihagytad!
- Azt ne mondjam el, hogy hányszor és milyen hossza fújt orrot? Amúgy szerintem nem fújt orrot… Mit együnk?
- Passz… Előbb nézzük meg, mit adnak!
- A müzlijük nagyon finom! –hallottam magam mögül egy hangot, amire egy jóleső érzés futott rajtam végig.
-  Szia Kimi! – fordultam meg boldogan mosolyogva. Számította rá, na jó, reméltem, hogy találkozunk, mégis kellemes meglepetés volt itt találni.
- Jó reggel! – adott két puszit, amint megint csak elcsodálkoztam, majd kezet fogott Peterrel. - És a tejüket is tudom mellé ajánlani, majdnem olyan finom, mint otthon Finnországban!
- Akkor én csokis müzlit kérek, de feketeteával. – fordultam oda a kiérkező pincérlányhoz. – Pete?
- Én sonkás-szendvicset, de tejjel. Maradjunk a kultúrkajánál!
- Mi nem kultúrkaja? A müzli?
- Az olyan papi jellegű. Az ennivalót az különbözteti meg az innivalótól, tudjátok, hogy rágni lehet… - kezdett el magyarázni.
- És akkor a tejbegríz, vagy a krumplipüré?
- Az kivétel, azoknak rendes kajaízük van.
- Miért, a müzlinek nincs?
- Kimi, hagyd! Tegnap bolondgombát vacsorázott, teljesen zizi.
- Az biztos!
- Kimi…! – állt meg az ajtóban egy csapatruhás férfi, akiről tudnom kellett volna hogy kicsoda.
- Ajjajj… Asszem mennem kell! – pattant fel egyből mellőlünk.
- Sok sikert! – szóltam még utána, mire visszafordult, kacsintott, majd ment, és el is tűnt az ajtó mögött.
- Te, tudod min gondolkodtam? – nézett fel nagy komolyan Pete pár perc múlva a tejesbögréjéből.
- Min?
- Mennyi a tej fagyáspontja?
- Hogy mi??
- A fagyáspontja, a tejnek. Hogy mennyi? – ismételte el újra, türelmesen.
- Nincs biztos adatom róla, de szerintem valahol nulla körül van, ha a fagyira, vagy a fagyasztott sütikre gondolunk.
- Jó, mert szerintem is. De akkor Kimi kamuzott, amikor azt mondta, hogy Finnországban finom a tej. Mert ott mindig hidegebb van. Szóval belefagy a tehénbe. – dőlt hátra elégedetten.
Én meg le se tudtam reagálni az ilyen szintű eszmefuttatását. Inkább csendben ettem tovább, és reménykedtem, hogy Kateék hamar kiérnek. Legalább még az előtt, hogy én kapnék súlyos  szellemi károsodást, vagy ő fizikait.

2013. március 12., kedd

Harmincötödik"

Hallihó!
Ahogy ígértem, itt is vagyok, videóstul. Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett rengeteg pipát, nagyon örülök a visszajelzéseknek!
Mindenkinek kitartást, még két nap, és hosszú-hétvége! Illetve (csak úgy tök mellékesen :P ) Ausztrál nagydíj is!!!
Jó olvasást!
Puszi
Dorcsa




 – Most már elárulod, hogy merre megyünk? – kérdeztem percekkel később a kocsiban ülve. Sikeresen kijutottunk a garázsból, a fotósok sem akarták betörni a kocsi ablakát, és én ezt egyelőre sikerként könyveltem el.
- Egyik itteni nagydíj alkalmával felfedeztük ezt az éttermet, és azóta mindig eljövök. – kezdett bele, egyik kezét a kormányon, másikat a váltón tartva. – de igazából már csak megszokásból. Mert vagy az emlékek szépülnek meg, vagy az ő szakácstudományuk romlik, de utolsó alkalommal már nem volt olyan, mint először.
- Most megnézzük. Végül is két év telt el, azalatt simán visszajavulhattak, nem?
- De a hangulata mindig jó volt! … Csak hogy ne hidd azt, hogy direkt valami rossz helyre viszlek. – tette hozzá, mentegetőzve. Közben kiértünk a városból. A tengerpart gyönyörű volt, az esti fényekkel. Nem tudtam, hogy merre lesz az étterem, de már megérte eljönni.
- Nem hiszem, azért ennél többet nézek ki belőled! – nevettem rá. Ő is mosolygott, miközben felém fordult.
- Amúgy ugye nem vagy semmiféle speciális diétán?
- Nagyon zsíros dolgokat nem eszem, és a halat nem szeretem, de amúgy semmi. – fordultam előre, remélve, hogy ő is hasonlóképpen tesz. mert értem én, hogy Forma1, tud vezetni, és jók a reflexei, e azért a füle helyén szerintem még nincs szeme, biztonságosabbnak érezném, ha az utat nézné.
- Akkor megnyugodtam. Amúgy miért nem?
- Nincs igazán jó indokom, egyszerűen szerintem nem finom. Csak a, Whiskas jellegű, paradicsomos konzervhalat szeretem. –vontam meg a vállam. – Amúgy nem szeretnél előrefordulni?
- Zavar? – vigyorgott. Láthatóan élvezte, hogy az idegeimen táncol.
- Csak kicsit. Végül is csak… - pillantottam oda. -  százkilencvennel megy… SZÁZKILENCVENNEL MEGYÜNK!!! Őrült vagy? Lassíts!
- Hé, nyugi, nyugi! – kapta vissza rám a tekintetét, pedig előtte már az utat nézte.
- Nem nyugi! Lassíts! Légyszíves! – kezdtem könyörögni. Igaz, hogy az ablakon kinézve nem tűnt annyira vészesnek a sebesség, de a tudat maga nagyon zavart.
- Nem lesz semmi baj, ne aggódj! Ismerem a terepet, és egyébként is, tudok vezetni. – próbált nyugtatgatni, nem sok sikerrel.
- Amúgy hova sietünk ennyire? Bezár a hely, vagy mi?
- Éhes vagyok, na! – tárta szét a kezeit, csak még nagyobb frászt hozva rám. Neki meg fel sem tűnt, hogy elengedte a kormányt…
- Akkor álljunk meg egy benzinkútnál, vagy valami, de ez így nekem nem nagyon tetszik.
- Jó, lassítok… Így megfelel? – kérdezte, mikor már csak százötvenen állt a mutató.
- Most erre mit mondjak?
- Azt, hogy köszönöm Kimi, nagyon kedves, aranyos vagy! – villantott rám egy újabb mosolyt.
- Kössz…

Végül néhány településsel arrébb egy csendesnek tűnő vendéglő parkolójában álltunk meg.
- Annyi már biztosan látszik, hogy legalább nyitva van! – állapította meg, mikor kiszálltunk az autóból.
- Ja, hogy csak úgy ’üsse kavics’ módon jöttünk?
- Ha már bezárt volna, akkor tuti találunk valami másik helyet! – nyitotta ki előttem az ajtót.
- Köszi. – benn egy nagyon kellemesen kialakított étkezőrész fogadott, ahol egyaránt voltak nagy és hosszú, de kisebb, családias, és kétszemélyes asztalok is. A pincérek a szokásostól eltérően színes egyenruhát viseltek, és az abroszok is vidám színekben pompáztak. Nem így képzeltem el a finn számára kellemes helyet, de kellemesen csalódtam.
- Ott hátul jó lesz? – mutatott egy ablak melletti kis asztalra, majd beleegyező bólintásomat látva meg is indult felé.
- Igazad volt, tényleg különleges hangulatú hely, nekem nagyon tetszik! – ültem le vele szembe, és átvettem a pincér által hozott étlapok egyikét.
- Örülök! – pillantott rám.
Gyorsan átfutottam az étlapot, aztán inkább az éttermet vettem szemügyre. A plafontól nagy lámpaburájú, kellemes fényű lámpák lógtak le, körbe pedig nagy ablakok voltak, ami nappal teremthetett nagyon jó hangulatot a bentieknek.
- Mesélj valamit magadról! – dőltem hátra, miután a pincér felvette a rendelésünket, és távozott az asztaltól.
- Mit meséljek?
- Nem tudom… Lényegében azért nem sokat tudok rólad. – néztem ahogy a haján csillog a fény, olyan hatást keltve, mintha a hajszálai végén néhol csillámport szórtak volna el.
- Hát jó… 1979. október 17.-én születtem, Finnországban. Van egy bátyám, két kutyám, feleségem már nincs, 2007ben Forma1es világbajnok lettem, azóta rallyztam, most újra itt vagyok… Hát mit mondjak még? – húzta mosolyra a száját.
- Talán valami olyat, amit nem tudok meg egyből, ha beírom a neved a Google-ba, vagy rád keresek Wikipédián.
- Valami olyat, amit csak én mondhatok el neked?
- Például. Valami olyat, ami kicsit személyesebb. – figyeltem a szemeit. Egyre jobban megfogott, pusztán a nézésével. Egyszerűen nem tudtam tőle elszakítani a pillantásomat. Figyeltem, ahogy gondolkodik, töri a fejét, hogy mit is mondhatna. Homlokán apró ráncok jelentek meg, majd lustán elmosolyodott, mikor eszébe jutott valami.
- Fekete boxer van rajtam, fehér márkajelzéssel… - röhögte el a végét, mély kicsit rekedtes nevetésével.
Ezek után már én sem tudtam megállni, csatlakoztam hozzá.
- Hát azért valami konkrétabbra gondoltam…
- Miért, ez nem elég konkrét? Ennél konkrétabbat nem is tudtam volna mondani! – vigyorgott.
- Akkor normálisabbra, fogalmazzunk úgy!
- Inkább mesélj te valamit!
- Valami hasonlóan lényegretörőt?
- Szívesen hallgatok meg bármi mást is. Nem mintha nem lennék kíváncsi az alsóneműd színre, de így konkrétba nem akarom megkérdezni. – dőlt előre ültében
- Hát jó, akkor mivel nem kérdezted, nem mondom meg, hogy milyen fehérnemű van rajtam. – nyújtottam rá a nyelvem, hogy lássa, én játéknak veszem az egészet. Valójában nem tudtam megállni, hogy elképzeljem őt, csak a fekete boxerében, és szívesen beleláttam volna többet is a beszélgetésbe, de ezt még magam előtt is próbáltam titkolni. – Mondj valami témát, ami érdekel is!
- Ez is érdekel! De mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy hogy kezdtél korcsolyázni, és hogy kerültél Svájcba.
- Hát ez egy elég bonyolult sztori… De röviden tömören: Az óvodából elvittek minket a jégpályára, hogy megtanuljunk korizni, persze csak csuszatolós szinten. Aztán a tévében egy este láttam néhány programot a női műkorcsolya vb-ről, és az volt azt hiszem, ami a leginkább megfogott. Szerintem nem is kell magyaráznom, hogy miért. – mosolyodtam el az emléken, - szép csillogós ruhák, gyönyörű, légies táncok, ugrások, szép zenére. Ez egy kislány számára egy mesevilággal ért fel. Akkor határoztam el, hogy én is szeretnék ilyet csinálni. És szerintem nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy felnőttkoromban a kisgyerek énem álmait valósíthatom meg.
Közben kihozták a vacsoránkat. Bizalomgerjesztően nézett ki, és szerintem Kimi aggályai az ízét illetően feleslegesek voltak, mert az illata is nagyon finom volt.
- És hogy-hogy Pete a párod? Nem illene inkább a saját hazádból valakivel korcsolyáznod? – kérdezte, miközben nekilátott az ételnek.
- Illeni, lehet, hogy illendőbb lenne, de az biztos, hogy így tudjuk a legjobb eredményeket elérni, együtt. – adtam meg az egyszerű választ.
- És hogy kerültetek össze? Őt is kiszúrtad a tévében? – mosolygott rám, a villája felett.
- Nem, őt személyesen ismertem meg, egy nemzetközi versenyen. Akkor még mind a ketten mással korcsolyáztunk, sőt, én akkor még műkoriztam. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy mind a ketten pár nélkül maradtunk. Mikor ezt megosztottuk egymással ő vetette fel, hogy össze kellene állnunk. Akkor meg már biztos volt, hogy jégtáncban fogom folytatni a versenyzést, így gondolkozás nélkül mondtam neki igent.
- És Svájc? – kérdezett rá. Nem nagyon szeretek erről beszélni, de látszott, hogy érdekli, még az evést is abbahagyta, pedig elég sokat részleteztem, hogy milyen éhes. És valahogy megbíztam benne, nem éreztem azt, hogy bármikor is ellnem használná az információit. Mert be kell valljam, emiatt nem bíztam meg az emberekben.
- Főleg az edzőnk, Johannes miatt, ő már zug-i egyesületnél volt akkor, és így legalább volt valami támpont. Így hozzá csatlakoztunk, és ott örömmel fogadtak minket.
- Johannes nem a másik srác?
- Ő is. Ezért Jött a Manyus megnevezés.
- Na így már ismerősebb! – emelt egy újabb falatot a villájára. – De miért nem akartatok valamelyikőtök hazájában maradni.
- Ha nem baj ezt nem részletezném… - Fordultam a tányéromhoz.
- Persze, bocsánat… - hallottam, hogy mocorog, majd éreztem a meleg tenyerét ráborulni az enyémre, ami az asztalon pihent. Kicsit megszorította a kezem, és valahogy ebben a gesztusban sokkal több volt, mint amit szavakkal ki lehet fejezni. Benne volt az, hogy hagyjam, ha nem akarom, ne is hozzuk fel a témát többször, ő így is érti, de az is, hogy ha viszont egyszer el akarom mondani, ő ott lesz, és szívesen meghallgatja.
- Igazából mind a ketten menekültünk akkoriban, így kézenfekvő volt egy harmadik ország. – néztem fel rá. Engem figyelt, és a szemei, amik egész végig huncutul csillogtak, most megértéssel voltak tele, biztonságot sugároztak számomra.
- Svájc szép hely, szerintem jól döntöttetek!
- Igen, ebben mi is biztosak vagyunk! – mosolyogtam rá. – De most te jössz! Hogyan kezdtél vezetni?
- Háát.. – mosolyodott el, - igazából szerintem ezt is simán megtalálod az interneten!
- Inkább tőled hallanám!
- Kissrácként is imádtam a sebességet, ami abban nyilvánult meg, hogy mindig biztattam édesapámat, hogy hajtson lassabban. Aztán bicikli helyett gokartot kaptam egyszer szülinapomra, amiből ki se akartam szállni. Hamar ráéreztem a dologra, és, hála a szüleim támogatásának, mehettem versenyekre. Rengeteget köszönhetek nekik, a segítségük nélkül én sehol se lennék. Később aztán egyre jobb helyezéseket értem el, felfedeztek. Igazából így kerültem be a Forma1 világába, ahonnan csak az elmúlt két évre léptem ki.
- És már maradsz is?
- Idén még biztosan, de remélem tovább is! – fordult újra a vacsorájához, és én is, példáját követve, nekiálltam enni.