Ötvenhetedik"

Sziasztok!
Így az év utolsó napján sikerült befejeznem még az ötvenhetedik részt, és gondoltam, mielőtt beindulna az este, még gyorsan fel is töltöm Nektek. Nem tudom mikor látjátok, de szórakozásban gazdag szilvesztert, és nagyon boldog új évet kívánok!
Remélem a rész és a videó is elnyeri tetszéseteket!
Puszi :)
Dorcsa

Ui.: van benne néhány 'trágárabb' szó. (csak hogy figyelmeztetve legyetek :) )

A reggeli ébredésemnél sokkal vidámabban sétáltam át a beléptetőkapun Pete és az idősebbik John kíséretében. Igaz, megbeszéltük Kimivel, hogy nem fogunk bujkálni, mégis kényelmesebb, ha nem zaklatnak.

- Mit jósolsz mai eredménynek? – fordult felém Manyus, mikor sikeresen átjutottunk a kapukon, és átverekedtük magunkat néhány fotóson.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy megszabadultunk tőlük, mert itt minden emberre jutott minimum kettő, aki követi is. Hol tettetve, hogy ’ő igazából nem is… csak úgy véletlenül pont arra jön, amerre mi, és akkor már mindig lefotózza a mögöttünk lévő dolgokat’, hol konkrétan előttünk kocogva, hátrafele, miközben vagy ezer képet készített arról, hogy hogy rakjuk a jobb lábunk elé a balt. 

- Nem vagyok én jós…

- És mit szeretnél?

- Hát Kimit, minél előrébb! – vontam meg a vállam.

- És ki az a ’mi’, akinél előrébb kell, hogy kerüljön? – vágott be oldalról Pete vigyorogva, akinek valószínűleg az árthatott meg ennyire, hogy mondhatni távol töltöttük egymástól az éjszakát egy idegen helyen, Kimi szobája ugyanis másik emeleten volt. A másik lehetőség az az, hogy bolondgombát reggelizett, mert ennyire még magától sem szokott lökött lenni.

- Hát nálunk tuti előrébb végez, lévén mi el sem indulunk! – hülye kérdésre hülye válasz.

- És akkor miért szeretnéd, hogy nálunk előbbre legyen? Meg amúgy is, úgy mondtad azt a mit, mintha valakit jelentene...

- Peter, ha az autók lejöttek, kérlek, fuss néhány kört a pálya ívén kívül. Csupán a gyógyító hatása miatt. – állított le minket, pontosabban őt, Manyus, mikor már kezdett belelendülni.

***

- Tomival van valami újdonság? – huppant le mellém a Lotus egyik kávézójában Kate.

Komolyan mondom, ez az egész olyan, mint egy hatalmas külön birodalom. És itt nem csak a csapat rezidenciájára gondolok, hanem magának a pályának a felépítésére is. Mindennek megvan a maga helye, többnyire nem is kicsi, jól elkerítve a többitől, az egész tele van kávézókkal, vagy legalábbis nekem sikerült a mindenféle alkatrészek és gumikerekek mellett állandóan azokba botlanom.

- Azt beszéltük, hogy ma majd beszélek vele…

- Mintha a fogadat húznák. – rázta meg a fejét a barna hajú lány.

- Hát tényleg nem nagy lelkesedéssel megyek. – sóhajtottam fel. – Haragszom rá, nagyon. Sok minden miatt…

- Szóval nem csak az a baj, hogy nem keresett. – állapította meg csendben.

- Nem, már előtte is voltak gondok.  – adtam neki igazat. – De mindezek ellenére én képes vagyok rá úgy emlékezni, mint amilyen előtte volt. Jó, nem teljesen, de valamennyire… És nem akarom, hogy valami kis szánalmas magyarázattal ezt nekem lerontsa.

- Félsz, hogy lerombolná benned azt a képet, amit te az idő során felépítettél. – foglalta össze azt, amit én nem tudtam megfogalmazni.

- Igen… Mert tudod, mindig mondják, hogy az idő megszépíti a dolgokat. És, gondolom én, hogy ennek hatására sikerült két fajta képet kialakítanom magamban róla. A régi Tomit, akit rajongásig imádtam, akivel annyira jól elvoltunk, sorban nyertük a versenyeket, a legjobb barátom volt, Mátéval együtt… És ott van az, akiben elvesztettem minden bizalmamat, aki miatt abba akartam hagyni az egész korcsolyát, és…

- Aki közrejátszott a balesetnél.

- De valahogy bennem ez a két ember nem azonos. Mintha nem ugyan az a személy lenne. – fejeztem be, amire már ő sem tudott semmi biztatót mondani.

Mert erre mit lehet? Hogy az elmém így védekezik? Hogy szeretem, és nem akarom elfogadni, hogy megbántott? Ilyeneket. A baj csak az, hogy ezek közül egyik sem helytálló. És csak én tudom az igazságot, amit azóta sem mondtam el senkinek. Jó, persze nem csak én tudtam, Mátén kívül még többen is, csak senki nem foglalkozott vele komolyabban. Vagy úgy igazán bele sem gondolt azóta…

- És van valami terved? – hajolt közelebb, mint valami összeesküvő.

- Milyen jellegű tervre gondolsz?

- Nem tudom, mondjuk…

- Igen, olyanom van, több is – nevettem rá.

- Jó, hagyjál már! Úgy értem, hogy mit fogsz neki mondani!

- Nincs. Meghallgatom, hogy mit akar mondani, aztán vagy lereagálom, vagy… Magamat ismerve lereagálom, és valami kellemesen rossz döntést is hozok.  – legyintettem, mintha mindegy lenne. Úgyis pontosan tudta mindkettőnk, hogy kamu.

- Kimi hogyhogy a negyedik helyről indul?... Tegnap nem ötödik lett? – váltott inkább témát.

- Hamiltont, aki az első lett tegnap, megbüntették, és leghátulról indul. Így, ilyen sorjáték szerűen, mindenki eggyel előrébb csúszott.

- Akkor ez elég nagy szivacs a csávónak! – nevetett fel, vajmi kevés együttérzéssel. Végül is tőle ez az egész távolabb állt, annak ellenére, hogy itt volt a pályánál, mint azoktól, akik a képernyőkön keresztül szurkolnak. – De Kiminek jó!... És mi rosszat csinált?

- Marion valami olyasmit mondott, hogy nem volt elég üzemanyag a kocsijában, tegnap az időmérő végén. És hogy ez is szabályhoz van kötve. – mint ahogy rengeteg más is, aminek én még csak a töredékét sem láttam át.

- Ha nekem arra is figyelni kéne, hogy a rövid program alatt mennyit izzadok ki…

- Arra neked lenne egy egész csapatod, hogy figyelje. – utaltam arra, hogy ezzel nem igazán a pilóta foglalkozik, sokkal inkább a rengeteg okos ember fülessel és mikrofonnal. Na meg rengeteg papírral, amit soha nem tesznek le a kezüktől húsz centinél távolabbra.

- Jó, de akkor is… - rázta meg a fejét. – Az úgy meg… - gondolkodott el, a homlokát ráncolva, - még rosszabb, ha nem a te hibádból kapsz büntetést!

- Kate, ők egy csapat. És ez olyan, mintha John hibázna. Amiatt is kevesebb a pont, hiába voltál te jó helyen. – magyaráztam, mintha Kimi nem panaszkodna állandóan a csapatra, meg a kocsira.

Ő valahogy nem veszi egybe magát és a csapatát, csak ha nagyon muszáj… Mint mondjuk a nyilatkozatoknál. Pontosan tudja, hogy jobb kocsival többre menne. De nincs jobb kocsi, és ez a csapaton is múlik… De ahogy ilyenkor mondani szokta, talán inkább magának, mint nekem, még nagyon az év elején vagyunk, innen még bármi lehet.  És ez kísértetiesen hasonlít az időmérő után rendszeresen elhangzó ’ez csak az időmérő, holnap lesz a verseny!’ mondathoz. A verseny – Kimi szempontjából- szerencsére lényegében eseménytelenül telt. Bár aggódtam rendesen, amikor még csak annyit mutattak a képernyőn, hogy az egyik fekete-sárga Lotusos versenyautó egy előzés közben összeért egy másikkal. De aztán szerencsénkre hamar kiderült, hogy Romain és nem Kimi volt az, és neki, illetve az autónak se lett nagyobb baja, és eredményesen be tudta fejezni a versenyt. Kimi harmadik lett, Romain pedig eggyel mögötte végzett.

A dobogón, talán a parádé kedvéért, talán nem, még a győztest is vállukra emelték, amit igazából ennyire formális helyzetben nem néztem volna ki Kimiből. A szerelők mondták, hogy ez a srác első győzelme, ami tényleg nagy dolog, de én akkor is meglepődtem Kimin.

***

- Ügyes voltál! – pattantam fel a székből, mikor nyílt Kimi pihenőjének az ajtaja.

- Ja, harmadik hely… - morgott, inkább csak magának, mint nekem, de azért látszott rajta, hogy nincs annyira elkenődve.

- A harmadik hely jó, és dobogó. Tudom, nem az első, de… - tettem hozzá egyből, mert elég csúnyán nézett, - azért ennek is lehet örülni!

- Jobb lett volna egy első, vagy második…

- Persze, de most ez van, ennek kell örülni. – öleltem át hátulról.

- Rendben. – bontakozott ki az ölelésemből, majd megfordult, és előbb a kezeimet a nyakába emelte, utána szorosan magához húzott. – Megyek zuhanyozni. – szólalt meg pár pillanat múlva. – Megvársz itt?

- Nem hinném, mostanra van megbeszélve a találkozóm Tomival…

- Szóval randira mész, és még be is vallod? – vigyorodott el szélesen, de még mielőtt vállon csaphattam volna megcsókolt.  

- Na jó, most már tényleg megyek… Hajam jól áll? – léptem hátra, műen igazgatva a ruhámat, mire csak egy szemforgatást kaptam.

- Bármi van, csörögj, aztán ha végeztél, valahol erre leszek. – engedett utamra nagy kegyesen.

- Itt vagyok, miről szeretnél beszélgetni? - vágódtam le az egyik büfé asztala mellé, ahol már ott várt a srác, akivel egykor szinte minden napunkat együtt töltöttük. Kicsit talán bunkó voltam, de meg se próbáltam változtatni rajta.

- Nem iszunk valamit? – vetette fel inkább, így került elém egy adag ásványvíz.  – Gratulálok Kiminek, szépen ment ma!

- Köszi, majd átadom. De szerintem nem ezért kerestél meg.

- Nem… Igazából már rég óta kereslek. Most már belátom, hogy hatalmas hiba és hülyeség volt régen hagyni mindent elszállni. – nézett mélyen a szemembe, én pedig hittem is neki. Belátni beláthatja, hülyeségnek az volt, ha nem inkább valami komolyabb, ezt én is belátom. De ez pont nem változtat semmin. – Rád, Mátéra és a többiekre kellett volna hallgatnom. – Ez is igaz, de nem újdonság. – De attól még barátok voltunk…- ’Voltunk,Tomi. Amíg nem kezdtél el az életemmel játszani!’ akartam volna a képébe üvölteni, de mégsem tettem meg. Szidtam már magamban eleget, talán majd a végén rázúdítok mindent egyben, hogy nekem mennyire is volt szar az egész, de ha már eljöttem, legalább azt meg kellett tudnom, hogy mit akar mondani. – Nem kellett volna ennyire otthagynotok. Mert oké, hogy ti ott voltatok egymásnak, a legnagyobb rendben, hiszen együtt bármit átvészeltek, de azért voltunk barátok, hogy segítsük egymást, ha a másik szarban van, nem? De úgy látszik nem. El se tudod képzelni, milyen érzés, amikor azok, akik éveken át a mindennapjaid részei voltak, mert az akkori életem legjobb emberei ti voltatok, ezt minden érzelgősség nélkül mondhatom, csak úgy otthagynak a fenébe. Több éven keresztül. Mert addig jó, hogy nem folytatod a korcsolyát velem, teljes mértékben megértem, én is így tettem volna. De hogy az sem érdekel évek után se, hogy megvagyok-e még, hogy élek-e vagy halok. Nemcsak, hogy nem kerestek, de a leveleimre se vagytok képesek válaszolni! Egyre se, sehol! Pedig nem egyet küldtem, az elmúlt tíz év során. Aztán rájöttem, hogy neked más a neved, így az email címed is, így jutottam el végül hozzád. De Máté nincs meg. Nóri! Ennyire semmit nem jelenthetett nektek a barátságunk! – csapott az asztalra idegesen. Velem meg forgott a világ.

Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor csak azokat a dolgokat érzékeled biztosan, amik hozzád érnek. Esetemben a széket, amin ültem az asztal lábát, amin támaszkodtam, és a poharat, amit annyira szorítottam, hogy féltem, hogy eltörik. Ezeket határozottan élesen észleltem, ahogy Tomi hangját is. A mondatai, szavai egyesével törtek át az engem a világtól elválasztó burkon, csak hogy még nagyobbat lökjenek a környezet amúgy is zavaros összevisszaságán. Nehezen vettem levegőt. És mintha a nagy küzdelmek árán megszerzett kortyokban is sokkal kevesebb lett volna az oxigén az átlagosnál. Az asztal, és minden más távolabbról érkező inger viszont megzavart. különböző helyekről jöttek, ugyan azok a dolgok is változtak. Komolyan idejön, és engem basz le? Már bocsánat, de ezt csinálta. Azért, mert amnéziás voltam? És Máté… nem reagál?

- Mi…? – nyögtem ki végre nagy nehezen.

- Én elhiszem, hogy elástam magam nála, és nálad is, de csesszétek meg… Ő nem olyan, hogy annyiban hagyja a dolgot, és kicsinyes bosszúként nem válaszol egyik levelemre sem. – magyarázta, mintha én nem emlékeznék. -  Odajön, szétver, hogy anyám se ismerne meg, de helyre teszi az agyamat, és minden megy tovább. És te sem. – mutatott rám, a fejét rázva, -  Persze, megbántottalak, de miután leszoktam újra lehettünk volna barátok, és párok is! Én ezt tényleg nem értem… Elítélem én is magamat, tudom, hogy egy fasz voltam, de… Komolyan, Nóri, mi van Mátéval, hogy békülhetnék ki vele, vagy mi…?

Karácsonyi mézeskalács

Sziasztok!
Ezzel a kis Aprósággal szeretnék minden kedves olvasómnak nagyon boldog és szeretetben gazdag ünnepeket kívánni, és megköszönni azt a rengeteg szeretet és támogatást, amit az év során Tőletek kaptam. Nem is tudjátok mennyit jelentett időnként!
És, (bár ez nem egy Iceheart rész, és koris videókat csak azokhoz szoktam hozni) hoztam egy videót is, ami kicsit karácsonyibb témájú a többinél. 
Boldog karácsonyt mindannyiótoknak!
Puszi :)
Dorcsa

- Tudok valamit segíteni? – jelent meg mögöttem Kimi a konyhaajtóban.

- Mindjárt kész a tészta, már csak rendesen összegyúrom… A fiúk? – néztem rá, az ablaküveg tükröződésén keresztül. Lezserül támaszkodott az ajtófélfának, és észre sem vette, hogy a kinti, korai időpont ellenére szinte éjszakai sötétség miatt én egy remek tükröt kaptam magam elé, amit csak néhány helyen tör meg, a kinti fenyőre felfuttatott égősor.

- Megbeszéltük, hogy elpakolnak maguk után, és csak azután jöhetnek le. Bár nem tudom, ebből mennyit sikerült betartaniuk… - sóhajtott nagyot, mert közben már én is meghallottam a lépcsőn lefele dübörgő gyereklépteket.

- Lenni! Akkor csinálunk mézeskalácsot! – jelent meg egyből mellettem a nagyobbik, nem törődve Kimi kérdésével, miszerint rend van-e odafent.

- Úgy hallottam volt egy egyességetek Kimivel. – fordultam feléjük, mert addigra már mindketten ott sorakoztak mögöttem. – Ugye? – kérdeztem rá nyomatékosabban, mert hirtelenjében akár úgy is tűnhetett volna, hogy egyikőjük sem hallott ilyenről.

- Igen… - bólogatott végül Justuu.

- És betartottátok?... Rendet raktatok odafenn? – kérdeztem, mire csak újabb hatalmas csönd volt a válasz.

- Szerintem igen… - jött végül a nagyon bátortalan kijelentés.

- És én, vagy Leena szerint is rend van? – kérdezte Kimi mögülük, mire egyből rá kapták a fejüket. A testtartásukból is látszott, hogy minden reményük elszállt azzal, hogy a keresztapjuk nem állt egyből melléjük.

- Megyünk vissza… - fordult meg Titus, Justuu pedig szó nélkül követte. Rossz volt nézni, ahogy bánatosan kullognak a lépcső felé, de tudtam, hogy ennek nagy része színjáték. És próbáltam nem elkövetni azt a hibát, amit a szüleik sajnos oly sokszor, hogy egyből elhitték, és onnantól kezdve mindent szabad volt.

- Szinte elhiszem, hogy ennyire megerőltető dolog egy dobozba bepakolni egy csomó legót. – lépett mellém Kimi, én pedig szorosan belesimultam az ölelésébe. – Ugye vele majd könnyebb lesz? – simított végig a már igen csak gömbölyödő pocakomon, amit a kisfiunk egy hálás mocorgással jutalmazott.

- Biztosan! - mosolyogtam fel a kékeszölden csillogó szemeibe. – Azt nem mondom, hogy könnyű, de könnyebb. Biztosan. – csókoltam meg.

Már akkor elhatároztam, hogy az én gyerekem nem lesz olyan, mint ők, amikor megismertem a keresztfiait. A gyerekekkel semmi baj nem volt, életvidám kissrácok voltak, egészséges rosszalkodási szándékkal, csak sajnos azt tanulták meg, hogy amit akarnak, azt egyből megkapják. Hogy minden úgy lesz, ahogy azt ők elképzelték. És ez nem csak azért zavart, mert én anno nem így lettem nevelve, de láttam azt, hogy Kimi, és a bátyja, Rami sem. Mert bár minden szeretetet megkaptak a szüleiktől, elkényeztetettnek még távolról sem mondhatom őket. Bár már lassan kezdik megtanulni, hogy amikor nálunk vannak, nem minden kívánságuk teljesül, azért néha nagyon nehéz velük. Persze Kristiiéken is látom, hogy néha már nem bírnak a gyerekeikkel, de nekik még nehezebb akármit is tenniük. Így kerültek most hozzánk, egy kis karácsonyi készülődésre, hogy ne legyenek otthon láb alatt, amíg a szülők készülnek, és persze ledíszítik a fát.

- Tudok valamit segíteni, amíg visszaérnek?

- Szórsz ki lisztet? Az asztalt már lemostam.  – intettem a fejemmel a konyhaasztal felé, miközben igyekeztem nem észrevenni a megrovó tekintetét, amiért olyan nehéz és fáradságos munkát végeztem terhesen, mint egy asztal letörlése.

- Persze. Itt a liszt a fiókban, ugye? – szedte elő, én meg kis tálakat vettem ki, a díszítőelemeknek, mint mazsola, mandula, vagy szórócukor.

- Még valami? Mit csinálhatok?

- Hát kérlek… Modnjuk kicsit jobban egyengesd el a lisztet az asztalon, hogy a tésztát majd ki lehessen nyújtani, ne csak kupacba tedd! – vigyorogtam rá. Drága férjem, bár egész normálisakat tudott főzni, és a hajlandóságával sem volt probléma, akár fél órán is keresztül hajlandó sikálni egy odaszáradt tányért, ha megkérem, hogy mosogasson, a konyhai praktikákkal, mint mondjuk beáztatás, egyáltalán nincs tisztában.

- Oké. – bólogatott, majd, mint egy szófogadó kisfiú, visszament ügyködni.

Előkerestem a tojáskenő pemzlimet, majd, hármójuk munkabírását ismerve három tojást is felütöttem, hogy legyen mivel kenegetni. A polcról levettem három szívószálat, mindenkinek egyet, hogy igazságos legyen. Vittem is volna, letenni őket az asztalra, de Kimi ’művének’ a látványa nem engedte, hogy közelebb menjek.

Teljesen komolyan vette a kérést, hogy egyengesse el a lisztet az asztalon. Nem úgy értem, hogy nagy területet szórt be vele, hanem egyenletesen, egy területen mindenhol kb fél centiméter vastagon állt a liszt. Ő pedig, teljes koncentrációval az arcán, közel hajolva egyengette, hogy tényleg mindenhol legyen, ugyanannyi.

- Öhmm… Drága… - kezdtem, de inkább nem fejeztem be. A boldog-büszke mosoly, ami megjelent az arcán, mikor megfordult, egyből eltűnt, amikor meglátta, milyen tekintettel bámulom a lisztes asztalt.

- Nem jó? – kérdezte, kissé elkeseredve, és még a kistányérért sem ugrott, hogy kivegyen a kezemből, pedig a terhességem óta ez szokásává vált.

- De, teljesen. – sétáltam mellé, és a tányérokat letéve, egy ölelés kíséretében megcsókoltam. – Én fogalmaztam rosszul. Nézd, így gondoltam. – Egy maréknyi lisztet az egyik tálba tettem, később még úgyis szükség lesz rá, a maradékot pedig használható módon szétszórtam az asztalon. - Így ni! – poroltam le a kezemet. – De azért köszönöm a segítséget. – vigyorogtam rá, és minden morgolódása ellenére a belisztezett mutatóujjammal fehér foltot nyomtam az orrára.

- Naaa…  Lenni… - nyafogott játékosan, a szeretett, főleg kettőnk között használt becenevemen szólítva, amit a fiúk már elloptak tőle. – Most olyan lett az orrom…

- Látom! – léptem kettőt hátra, tartva a bosszújától. – De jól áll! – próbáltam menteni magam.

- Igen?

- Igen? Nem csak úgy mondod?

- Mondanám én csak úgy? – ütköztem neki a folyamatos hátrálástól a falnak, ahonnan már nem tudtam hova menekülni.

- Őszintén?... Mondanád! – ért utol nevetve. Nyugodtan simította két tenyerét a derekamra, kiélvezve, hogy ügyes volt, és elkapott. Óvatosan hajolt közel hozzám, hogy megcsókoljam, én pedig csukott szemmel adta át magam a kényeztetésnek. Lassan dörgölte az orrát az enyémnek, de még mielőtt megcsókolt volna elengedett, és hátrébb is lépett egyet.

- Héé… - nyitottam ki a szemem, és a hatalmas vigyorával találtam szembe magam.

- Neked is jól áll! – nevetett ki, az általam úgy szeretett rekedtes nevetésével.

- Hát köszi…

- Igazán szívesen! – puszilt meg, aztán, némi orrtörlés közepette felment megnézni, hol tartanak a manók a pakolással.

Előbányásztam néhány szaggató figurát is az egyik fiók mélyéről, de az elmúlt évek tapasztalata alapján úgyis csak az autósokat fogják használni, amihez mi felnőttek késsel egyéb, a versenyzéssel kapcsolatos motívumokat vágunk ki. Elöblítettem azért néhány harangot, csillagot, mikulást, és kitettem az asztalra.

Paula úgyis átjön, miután lepakolta a hadseregnek elég vacsorát, amit főzött, Ramiéknál, ugyanis este oda megyünk mindnyájan karácsonyozni. Drága anyósom pedig majd hozza a család hagyományos mézeskalács-szaggatóit, amivel már nem is tudom hány éve készülnek a mézeskalácsdíszek Raikkönenéknél. Mert ugye nem mindegy, hogy az 5 ágú csillagnak 5 teljesen szimmetrikus ága van, vagy… 5 egyforma ága van. Jó, persze nem csak ezért jön, hanem mert terhes vagyok, és szerinte nem bírnék el így egyszerre négy fiúval, úgyhogy besegít.

- Lenni…! – hallottam meg a visítást már messze a lépcsőtől. És persze utána Kimi morgását is, hogy ne fussanak a lépcsőn. De ez, a hangos dübörgésből, és a hamarosan feltűnő két rosszcsontból ítélve nem talált meghallgatásra.  – Kimi azt mondta, hogy már rend van, és jöhetünk sütit csinálni!

Óvatosan Kimire pillantottam, hogy a kis szőkeség teljesen igazat mond-e. Ő némi vállhúzogatás kíséretében bólogatott, hogy igen, rámondta, a rendet.

 Így, kisfiam érezhető örömére, nekiálltunk az ormótlan tésztából szép és díszes mézeskalácsokat csinálni, melyből néhány majd felkerül a karácsonyfára, a többit pedig azzal az elégedett érzéssel eheti mindenki, hogy szorgos kézzel, nagy szakértelemmel, és sok-sok szeretettel készült süteményekről van szó.

Tudom, hogy a videó maga tavalyi, de szerintem annyi idő nem fog eltelni, hogy ez karácsonykor ne legyen szórakoztató:   

Ötvenhatodik"

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon rég hoztam utoljára részt, nem is mentegetőzöm. Azt se mondom, hogy ezentúl próbálok időt szakítani az írásra, és gyakrabban frissíteni a részeket, de azt muszáj elmondanom, hogy nekem is rettenetesen hiányzik az írás. Úgyhogy amiatt ne aggódjatok, hogy abbahagynám, vagy valami, ezt ugyanis nem tervezem. 

Remélem azért, hogy a hosszú kihagyás ellenére nem mind pártoltatok el tőlem, és maradt még, aki szívesen olvassa, amit hoztam. Illetve nézi a videót. :)

Szép hétvégét mindenkinek!

Puszi :)

Dorcsa

Szombat este fáradtan, de mégis boldogan nyúltam el az ágyon. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi szívta el belőlem ennyire az energiát a nap alatt, de abban biztos voltam, hogy a szívemet körbeölelő jóleső érzésért Kimi a felelős. Igaz, az időmérőn megszerzett ötödik helye miatt morgott egy sort, de csak egész röviden, mert hamar belátta, hogy onnan azért elég jó helyre kerülhet a futamon. És utána már a szokott csendes vidámság áradt belőle, szinte végig. Elmentünk egy kicsit várost nézni, bár a rengeteg szurkoló lehetetlenné tette a békés sétálgatást kettesben, de a nagyon finom vacsora egy hangulatos étteremben, majd az esti fények romantikus hangulata engem kárpótolt.

- Én egész nap güriztem, te meg csak pihengettél, mégis te alszol el itt mindjárt! Hogy is van ez? – hajolt be fölém vigyorogva Kimi.

- Azt mondják a semmittevés a legfárasztóbb dolog. – hunytam vissza a szemeimet, mert a csillár fénye pont beletűzött, így nem láttam, csak a sziluettjét.

- És velem mi lesz így éjszaka, ha te már most elalszol?

- Ööö... Talán pont ki tudod magadat pihenni a futamra? – próbáltam teljesen ártatlanul nézni rá. Aztán amikor láttam, hogy nem jött össze, inkább elfordultam oldalra, hogy felvegyek egy kényelmes pozíciót, és már aludhassak is. Azaz csak fordultam volna a nagy eszemmel, csakhogy azt elfelejtettem, hogy nem sokkal azelőtt lustán csak magam mellé dobtam a táskámat. Így sikeresen belekönyököltem egy csatba, amire persze kellő morcossággal fel is nyögtem. Kimi meg csak kinevetett.

- Látod, még a táskád is azt akarja, hogy ne aludj! – nevetett a fülembe, de azért odébb rakta mellőlem.

- Köszönöm! – bújtam a mellkasához, mert, ahogy átnyúlt felettem, óhatatlanul is még közelebb került hozzám.

- Nincs mit. – nyomott puszit a hajamba. – Gyere, fürödjünk, aztán aludhatsz is, jó?

- Unk? – kérdeztem rá azért, a biztonság kedvéért.

- Igen, én is. – bólintott rá szemforgartva, mikor leesett neki, hogy mit szeretnék.

A zuhanyzás kicsit hosszabbra nyúlt a szokottnál. Talán az én lassúságomnak, talán annak köszönhetően, hogy az eddigiekhez képes sokat voltunk tol egymástól. Mindenesetre engem nem zavart túlságosan, én fáradtan is élveztem a meleg vizet, és Kimi érintéseit. Sőt.

- Nem leszel beteg, ha ennyire fáradt vagy, és így fázol? – ült le mellém, mikor később boldogan bújtam be a vastag paplan alá.

- Nem.

- Biztos? – tette kezét a homlokomra, nem foglalkozva a szolid tiltakozásommal.

- Tuti. Csak ilyenkor jön ki rajtam az egész éves hajtás, ezért vagyok kimerült. És azért fázom, mert álmos vagyok. – húztam be magam mellé, és nem törődve a morgásával, kényelmesen elvackolódtam mellette. - Jóéjt! Aztán ügyesen holnap!

- Igyekszem... - pusmogta a fülembe, de igazából már alig hallottam. – Te meg aludd ki magad Angyalka...

***

Nehezen kaptam levegőt, sőt, lassan a hasam is fájt a folyamatos nevetéstől. És ez cseppet sem segített a telefonvonal túloldalán várakozó két jómadár hangulatán.

- Ez... Komolyan nem hiszem el! Ennyire bénák is csak ti lehettek...- találtam meg a hangomat végre.

- Kössz...

- De akkor átjössz?... Vagy hagyod, hogy itt haljunk meg mindketten?

- A tüzet már eloltottátok, nem? - próbáltam kicsit lenyugodni.

- Azt el, de attól még itt vagyunk ketten... Étlen-szomjan...

- És én át kell, hogy menjek, és vigyek nektek kaját, mert ti mindet elégettetek?

- Nem! Nóri, fogd már fel, hogy...

- Várj, elmondom neki én, hogy megértse...

- Mert én nem tudom úgy elmondani, mi?

- Az előbb is te mondtad, és akkor sem értette!

- Jó, akkor mondjad te... Csak legyen kajánk a végére!

- Szóval...

- Éhesek voltatok, és felgyújtottátok Tomiék konyháját, odáig megvan. - vágtam bele nevetve, hogy ne onnan kezdje, hogy elváltunk suli után.

- Igen, és Tomi anyja hazaért, meglátta, és ki lettünk tiltva a konyhából.

- És mikor zavart titeket bármikor is, hogy ki vagytok tiltva valahonnan... Mármint mikor tartottatok be ilyen szabályokat?

- Hát...

- Itt van anya, és nézi...

- Akkor meg minek engem zaklattok? Álljatok elé, hogy éhesek vagytok, és egy: hadd menjetek be szendvicset csinálni, vagy kettő: csináljon ő nektek. - vázoltam a lehetőségeket, miközben magamat figyeltem az ablaküvegben, ahogy mosolyogva telefonálok. Arcom kipirulva, hajamon még kicsit látszott, hogy nemrég még a hajnali edzés fáradalmait pihentem ki, szanaszét állt, de csak az egyik oldalon. Nevetve megráztam a fejem, és igyekeztem inkább a két hülyémre koncentrálni.

- Most komolyan álljak oda elé, hogy ’Anya, csinálj nekünk szendvicset’?

- Most komolyan menjek át, hogy csináljak nektek szendvicset? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, de közben pontosan tudtam a választ. És azt is, hogy a végén úgyis ott fogok kikötni náluk...

- Igen!

- De...

- Nincs de. Jössz, és kész, mert aranyos, kedves, jószívű, imádnivaló lány vagy, aki nem hagyja, hogy szeretett barátai...

- A kijei?

- ... Ne szólj bele!... Szóval hogy a szeretett és nagyra tartott barátai szenvedjenek.

- És legalább csinálunk is majd valamit, vagy csak úgy menjek oda, szerezzek nektek kaját, és jöjjek haza. – érdeklődtem, már a bérletem után kutatva.

- Majd csak kitalálunk valamit!

Unatkoztál már valaha úgy, hogy mi is ott voltunk?

- Hááát... – húztam egy kicsit az agyukat.

- Héééé...!

- Na jó, most épp nem igazán jut eszembe példa.

- Akkor jössz?

- Igen, indulok. – kapcsoltam le az íróasztali lámpámat.

- Okés, a trolimegállóban várlak!

- Köszi Máté, de akkora távot csak meg tudok egyedül is tenni!

- Nem baj, azért csak hadd menjen ki eléd!

- Szavamat adtam, nem?

- Jó, rendben... Sziasztok!

- Várunk! Csőcsákány és egyebek Királylány!

***

Az ébrenlét valósága lassan kezdett előúszni a tudatom legmélyéről. Először azt éreztem, hogy lelassulnak a mozdulataim, aztán kezdtem felfogni magam körül a puha meleg környezetet. Óvatosan próbáltam hanyatt fordulni, de Kimi karja megakadályozott. A szuszogásából leszűrve mélyen aludt. Mivel nem akartam felébreszteni, és tudtam, hogy én már úgysem fogok visszaaludni, főleg, hogy hajnalodott is, szóval amúgy is lassan kelhettem fel, ügyesen kimásztam mellőle.

Igyekezhettem volna nem arra gondolni, amit álmodtam, de tudtam, hogy lehetetlen. Inkább hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak, miközben csöndesen felöltöztem. Felidéztem az akkori délután, talán inkább este végét. Pontosan emlékeztem Tomi édesanyjának az arcára, amikor beállítottam Máté oldalán, aki persze kijött elém, hogy nehogy egyedül kelljen megtennem száz métert szürkületben. Először alig hitte el, amikor megmondtam neki, hogy azért jöttem, hogy a fiának, és a haverjának szendvicset készítsek a konyhában, hiszen rám nem lett kimondva a tiltás. És az is megvolt még, bár halványabban, a többi emlékkel összemosódva, hogy mennyit ökörködtünk aznap este. Mert az igazat megvallva, a legtöbb délutánunkat együtt töltöttük, és ha nem komolyan edzettünk, vagy nem tanítottam nekik valamit (mert én voltam a hivatalos korrepetitoruk), akkor mindig valami kevéssé normálisnak mondható dolgot műveltünk. Akár jégen, akár szárazon, valamelyikünknél, vagy csak valahol, ahol épp alkalmas helyet találtunk arra, hogy önmagunkat adjuk.

- Hogyhogy már az ébresztő előtt felkeltél? – jelent meg előttem Kimi.

Fel sem tűnt, hogy már percek óta csak ültem egy fotelban, és bámultam ki a fejemből.

- Felébredtem, és már nem akartam visszaaludni.  – adtam meg a választ.

- És min gondolkoztál el ennyire? – jött közelebb, hogy végre kaphassak puszit. – Mert már egy ideje onnan nézlek, és nem hogy feltűnt volna, de szinte nem is pislogtál.

- Tomival álmodtam... – fúrtam a nyakába az arcomat, hogy beszívjam az édes illatát. Annyira szerettem ilyenkor reggel, amikor már nem a tusfürdőjét, és még nem a parfümöt, vagy dezodort éreztem rajta, hanem olyan igazi álmos- Kimi illatot.

- Rosszat vagy jót? – ült le mellém, ami ellen először picit morogtam, hiszen el kellett hajolnom tőle, de aztán úgy is találtam kényelmes pozíciót.

- Igazából... Olyan semmilyet. Mármint semmi rosszat. Inkább jót. – kezdtem el gondolkodni. – Szóval csak egy emlék volt, még régről. Amikor Máté is velünk volt...Jó, szóval, amikor még beszéltünk, mert vele már nem találkoztam Máté nélkül... – Jó volt, hogy itt volt. Mert annak ellenére, hogy minden évekkel ezelőtt történt, még mindig nehéz volt visszagondolni rá. És úgy, hogy alig pár perce még ott véltem az emlékben, mintha mi sem történt volna, hiszen minden olyan valóságosnak tűnt... Nagyon nehéz bolt megint végiggondolni a dolgokat. Szorosan bújtam hozzá, ő pedig ugyan olyan szorosan ölelt magához. – Csak egy átlagos délután volt, amikor még jóban voltunk. De így nagyon nehéz most úgy gondolnom rá, ahogy eddig. Úgy értem nehezebb.

- Mert most úgy emlékszel rá, hogy jófej volt?

- Igen. Valahogy most megint az van bennem, hogy normális. És kicsit várom is, hogy újra beszélhessek vele. – vallottam be.

- És ez nem jó?

- Nem... Mert nem szabad elfelejtenem, hogy milyen lett utána. És hogy azóta sem keresett. Még akkor sem. – nyomtam meg erősen az akkor szót, hogy biztosan értse, mire gondolok.

Annyi minden kavargott bennem. Pillanatok alatt felmerült bennem, hogy mi van, ha csak, bűnbakot keresve fogtam rá, hogy közvetetten, de ő az okozója a balesetnek. De ugyan ilyen gyorsan vetettem is el, hiszen pontosan tudtam, hogy miatta voltunk akkor úton. És valahol mélyen még mindig gyűlöltem. Azért, amit tett. És azért is, amit nem tett meg. Azért, mert abba a helyzetbe hozott akkor, hogy ott legyek, hogy hagyjam, hogy szükségem legyen rá, hogy Máté akkor velem legyen, elvigyen valahova, és ne otthon, a biztonságos lakásában enyelegjen a barátnőjével. Vagy menjenek el moziba, vagy inni és beszélgetni, hiszen még az is jobb lett volna. Akkor még most is élne.

- Nem lehet, hogy megváltozott? – kérdezte Kimi óvatosan.

- Nem hiszem. Vagy nem tudom, lehet. De késő. Már rég késő. Kimi... lassan tíz éve volt. Persze, mindenkinek kell egy második esély, de könyörgöm, tíz év után? És ez nem olyan tíz év, hogy összevesztünk, elköltöztem külföldre, és most összefutunk...

- Ő keresett. Lehet, hogy van valami mondanivalója... Legalább hallgasd meg!

- Meg fogom. Csak így félek, hogy hinni fogok neki, és azt nem akarom...

- Nati... Amit te nem akarsz, azt nem is fogsz megtenni. Ismerlek. Ha pedig mégis, akkor a csávó vagy valamit nagyon jól csinál, vagy igazat mond, és olyan indoka volt ezt tenni, ami nagyon ütős.

- Olyat nem fog tudni... – ráztam a fejem egyből.

- Hátha...

- Nem. Esélytelen. – Talán nem is azért haragudtam rá, mert tíz év alatt csak most keresett meg, és nem mondjuk öt évvel korábban. De arra, hogy a kórházba nem jött be, vagy utána, amikor sejthette, hogy nagyon-nagyon padlón vagyok, nem keresett, vagy arra, amiért összevesztünk... Egyszerűen nem létezhet racionális, jogos magyarázat, amire én azt tudjam mondani, hogy ér, és el tudom fogadni. Pedig rettentően sok eshetőség eszembe jutott már.