Ötvenötödik"

Sziasztok!
Hatalmas bocsánat a csúszásért, és így most egyben azért is, mert ezentúl nem tudom, hogy mikoronként fogom tudni hozni a folytatásokat. Igyekszem tartani a heti ritmust, de van, hogy már egyszerűen egy emailra sincs időm válaszolni napok óta.
Remélem emiatt nem lesz harag köztünk, és hogy még mindig tetszik a történet, annak ellenére, hogy ez előző részéhez nem írtatok!
Kívánok mindenkinek sok energiát a lassan besűrűsödő dolgokhoz, és kellemes olvasást és videónézést. Kérlek, ha van egy pici időtök, valami visszajelzést írjatok, mert nagyon sokat jelentene. Köszönöm!
Puszi :)
Dorcsa

- Szóval akkor mesélj nekem egy kicsit erről a srácról! – hunyta be a masszázságyon a szemét Kimi. Miután valamelyest sikerült rendezni az ügyeinket, szólt Marknak, hogy masszírozza meg, még a szabadedzés előtt. És engem is behívott magához, hiszen úgyis nekem kellene, hogy legyen mesélni valóm, úgyhogy ő azt tökéletesen tudja hallgatni, miközben masszírozva van.

- Mire lennél kíváncsi? – helyezkedtem el az egyik széken, majd szigorú tekintetét látva inkább mesélni kezdtem. – Kábé általános iskolás korunk óta korcsolyáztunk együtt. Mindketten az oviban kezdtük, és mikor párba raktak minket, szívesen álltam mellé, mert már az osztályból, ha csak felszínesen is, de ismertük egymást. Úgyhogy jó sokáig húztuk le egymás mellett. Versenyek, győzelmek, rengeteg kemény edzés… De szerencsére nagyon jóban voltunk, és ezer százalékkal támogattuk a másikat, amiben csak tudtuk. Persze, néha voltak nézeteltéréseink, de annyi év után már annyira összeszoktunk, hogy a hisztirohamok, és az idegesség is egyszerre jött ki rajtunk. Olyankor tomboltunk, és ordítottunk, és edzettünk. – nevettem fel halkan az emléken, ahogy eszembe jutott, hogy mennyi sületlenséget tudtunk egymás fejéhez vágni olyankor. – Csak aztán elkezdtek elromlani a dolgok… Megváltozott, rossz irányba, és már sem én, sem a hokisok nem tudtak vele mit csinálni. Akkoriban kaptunk új edzőt, szóval rá nem számíthattam. És ő se. Nem az edző hibája volt a dolog, eszembe sincs rákenni, de talán, ha lett volna még valaki, akiben megbízik, és hagyta volna, hogy segítsenek neki… De nem. Úgyhogy választás elé állítottam, hogy folytatja az újdonsült szokásait, de akkor lemond a velem való korcsolyázásról, én ugyanis nem vagyok hajlandó feladni a karrierem az ő hülyesége miatt. Mert ez nem volt más, szimplán az. És ő döntött. – törtöltem le a szófogadatlanul kicsorduló könnycseppemet. Még szerencse, hogy Kimi csukott szemmel hallgatta a ’mesémet’, nem akartam, hogy ezen rágódjon a kocsiban. – Úgyhogy azóta nem találkoztunk.

- De nem is írtatok egymásnak, meg semmi?... Még a balesetekor sem. – nézett rám áthatóan a jégkék szemeivel, majd amikor látta, hogy válaszolni készülök, újra behunyta őket, hogy a masszírozásra is koncentrálhasson.

- Megkértem, hogy ne keressen, mert tudtam, hogy úgy nehezebb lenne, mindkettőnknek.

- De, hát a baleset…- mondta volna tovább, de Mark egy erőteljesebb mozdulatára inkább sóhajtott egyet.

- A balesetem nem sokkal utána volt. Nem tudom, miért nem jött, de nem is akarom. Minden másképp lett volna, hogyha megkeres, de már nem panaszkodom. – mosolyogtam rá az edzőre, aki egész végig engem fürkészett a tekintetével. És tényleg úgy éreztem, hogy nincs okom bosszankodni a múlton.

Régen rengetegszer eszembe jutott persze, hogy mi van, ha beállít egyből a kórházba. Vajon felismerem-e? Vajon vissza jött-e volna az emlékezetem, Egyáltalán a szüleim beengedték-e volna hozzám, vagy megtiltják, hogy találkozzunk a ’hagyjanak pihenni’ jelszóval? De már nem bánom. Akkor talán sosem leszek az, akivé váltam az idők során. És talán annyi akaraterőm se lett volna folytatni.

- Mitől romlott meg úgy a viszonyotok? – jött az újabb csöndes kérdés Kimitől.

Ezt nem akartam neki elmondani. Mármint el akartam, csak nem most. Mondjuk a hétvége után. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ilyenen nagyon kiborulna.

Óvatosan intettem a fejemmel Marknak, hogy nem szeretném ezt a kérdést, és szerencsére vette a lapot. Nekiállt mentálisan felkészíteni a finnemet arra, hogy újra hatalmas sebességgel dübörögjön az aszfaltcsíkon. Én pedig csendesen ültem, és figyeltem, ahogy elmélyül, koncentrál. És ez annyira lekötött, hogy a saját fejemben nyüzsgő dolgokat nem is hallottam tőle.

***

 A többiekkel csak akkor találkozom újra, amikor elkezdődik a szabadedzés. Ameddig tehettem Kimi mellett maradtam, vagy legalábbis egy légtérben vele. Figyeltem, ahogy készül, ahogy egyre jobban összpontosít. Különböző emberekkel egyezteti az elkövetkezendő órák minden lépését. Mérnökökkel, szerelőkkel, Markkal. Teljesen magával ragadott ez a világ. Mindenki nyüzsög, de csak úgy, hogy pontosan tudja mi a dolga. Bohóckodnak, de arra azért figyelnek, hogy nehogy mást akadályozzanak. És végig csapatban dolgoznak. A legkisebb, két fős, különítmény is a nagy csapat része, összedolgoznak, egymás nélkül nem sikerülne jó eredményt elérniük. És ennek az egésznek Kimi, a pilóta is szerves része, nem áll se felettük se alattuk. Mert ha nem beszél meg részletesen mindent a szerelővel, és nem bízik meg a mérnökökben, hogy jó adatokat mondanak neki, akkor nem teljesíthet jól, akármennyire kiváló pilóta is. És ez visszafele is igaz. Ha a boxban nem veszik figyelembe Kimi igényeit, hogy neki hogy jobb, kényelmesebb, akkor megint csak nem jutnak sehova.

Ezt persze a többiekkel is megosztottam, így elég bonyolult társalgásba keveredtem Manyussal a hokicsapat és egy Forma 1-es csapat összehasonlítására vonatkozólag. A többiek csak jót nevettünk, hiszen a mi mindenbe belemászó elemzésünk elég viccesen hathatott úgy, hogy a motorspotról én is szinte alig tudok valamit, amit mégis csak, azt meg nem egészen a csapat működéséről.

- De most figyelj…! Vegyük mondjuk a kapust, aki ott van leghátul. A pontszerzésben nem sokat segít, de abban igen, hogy az ellenfél ne kapjon pontot. Szóval ő nem a célra megy, hanem akadályoz... vagy valami hasonló. Van akárki, aki ilyen posztot töltene be itt? – nézett rám hatalmas szemekkel az edzőm. Kétségtelen, hogy ő mindannyiunknál jobban belelovallta magát a témába.

- Ha at nézzük, az is cél, hogy ne kapjanak gólt. – próbálom átgondolni, hogy mivel is kellene érvelnem. – És mondjuk azok az emberek, akik a kocsit tervezik, ők hasonló munkát végeznek.

- Ők arra mennek, hogy minél gyorsabb legyen az autó! – vág közbe egyből, a többiek nagy derültségére.

- Igen, de ha a többieknél gyorsabb az autó, akkor a többi csapat hátrányba kerül, pont úgy, mintha nem tudnának gólt szerezni. És…

- De mégis…

- Mi lenne, ha hagynád végigmondani? – csattanok fel, de közben már vigyorgok. Még hogy ő nem fogja élvezni et a hétvégét. Ugyan! Csak mindent a megfelelő megvilágításba kell tenni. Pont úgy, minta hajnali edzéseket… - Köszönöm. Szóval ők előnyt szereznek a gyors kocsiból, de ezzel hátrányba sodorják a többieket, úgy, mint a hokinál. Az nekik előny, ha nem kapnak gólt, akárhogy is nézzük. És ezek a tervezők, vagy szerkesztők, vagy mérnökök, vagy nem tudom m a hivatalos megnevezésük…

- Lényegtelen, folytasd már!... Mi van, érdekel a dolog! – intett le John.

- Szóval ők nem vesznek részt a ’gólszerzésben’, vagyis nincsenek itt a pályán, nem ők vezetik az autót, vagy nem ők rakják itt össze, javítják mg, ha elromlik, és nem ők dirigálják Kimit. Ők csak a háttérben dolgoznak, Mint a kapus. De ennek ellenére elengedhetetlen a munkájuk, mert ha nem lenne jó a kocsi, hiába lenne mindenki más teljesen profi csapatból, esélyük se lenne jó helyezéseket szerezni. Mert, ha nem lenne kapus, hiába ütne a csapat rengeteg gólt, mivel kapnának is csomót, nem tudnának nyerni. – dőltem hátra elégedetten a rögtönzött monológom végén.

- Hát jó… - dünnyögte magában imádott edzőm, de látszott rajta, még mindig nem sikerült meggyőznöm arról, hogy a Forma 1 csapatsport. Na jó, arról nem sikerült, hogy csapatmunka. A sporttal még nem is mertünk próbálkozni, hiszen szerinte a versenyzők ’ csak ülnek egyhelyben és forgatják a kormányt’ és a lábukat csak azért nem lógatják közben ’ mert arra már nem tudtak figyelni a gyárban, hogy legyen helyük hozzá’. Én meg nem álltam neki részletezni, hogy Kimi mennyit edz naponta, hogy el tudja vezetgetni a kicsi kocsiját.

- Amúgy, már bocs, hogy beleszólok… - hajolt át Kate John előtt, - Miért nem a jégtánccal hasonlítjátok össze? Valamilyen szinten az is csapasport! – vigyorgott ránk tipikus ’én most feladtam nekik a leckét!’ tekintettel.

- Azért Kate, mert az mindkettőnk számára egyértelmű, hogy a jégtánc sokkal jobb dolog. Minden szempontból. – válaszolta neki halál komolyan az edzőnk. Belőlünk meg, Kate kivételével, kitört a nevetés. Johhnal a barátnője arcán kacagtunk, Pete meg, aki nem láthatta, Manyuson szórakozott.

Kimi végül az ötödik lett a szabadedzésen, és Romain is csak egy hellyel maradt le tőle. Mi örültünk ennek, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, Kimi ezt nem fogja a jó helyezések közé sorolni, és azzal is, hogy a szabadedzésen elért helyezések semmit nem jelentenek. De hát, ha egyszer lehet örülni valaminek, akkor miért ne ragadnánk meg az alkalmat?

Problémás...

Sziasztok!

Ez nem a folytatás, csak most ezt írtam. Remélem Ti is örülni fogtok neki, mert én még napközben is csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem vagyok képes gépelni a táskámban lévő pendrivera. Be kell valljam, engem is nagyon foglalkoztat az épp aktuális mizéria. Kíváncsi vagyok, Ti hogy vagytok vele.

Olvassátok ezt hasonló szeretettel, mint ahogy én írtam! És a végén, ha úgy érzitek, kérlek mondjátok el, mit gondoltok róla! Köszönöm.

Puszi :)

Dorcsa

Csak annyit láttam a konyhából, hogy dühösen telefonálva rohan át a nappalin, szinte feldöntve az útjába kerülő tárgyakat. Napok óta ez ment. Épp, hogy picit megnyugszik, minden olyan, mint szokott lenni, aztán egy telefon, vagy egy email, esetleg egy sms, sőt, néha csak egy kósza gondolata is elég ahhoz, hogy teljesen felhúzza magát.

Próbálok nem arra gondolni, hogy vajon most milyen hírt kap, és nem reménykedni abban, hogy lassan megoldódnak a problémák. Igyekszem csak arra figyelni, hogy az előttem fortyogó főzelék nehogy odaégjen, de valahogy nagyon nem tud lekötni. Hiába tudom, hogy szereti, egyszerűen nem élmény úgy készíteni neki akármit is, hogy biztos vagyok benne, hogy morogni fog. És persze, tisztában vagyok vele, hogy mindez nem ellenem szól, és, próbálja minél kevésbé hazahozni a dolgokat, de hiába menekül el a gyárból, a pályák közeléből, a hírek itthon is utolérik. Valójában az lenne a probléma, ha nem érnék, hiszen nem értesülne máskülönben a fejlesztésekről sem, de most valahogy nem tudtam ennek örülni.

A szagelszívótól még hallom a fax jellegzetes hangját, de hiába figyelem nagyon, nem hallom, hogy tovább beszélne a finnem telefonon. Szóval vagy csak magyaráznak neki, amitől még idegesebb lesz, mert utálja, ha kioktatják, vagy már vége a telefonbeszélgetésnek.

Az edény alatt kisebbre veszem a gázt, de megszokásból még kavargatom. Közben akaratlanul is a Kimi felől érkező legapróbb neszekre koncentrálok. Hallom, ahogy végez a gép. Majd a papírokat rendezgeti. Hogy azokat, amiket most kapott, vagy régebbi, eddig is az asztalára ledobva heverő, gondolom hasonló témájú társait. Már hetek, ahogy én érzem, szinte hónapok,óta csak egy téma megy. De az folyamatosan. A menedzserrel is, a csapatnál is, a sajtóban is, és, ahogy látom, az ő fejében is.

És a rosszabb fajta balsejtelmeim beigazolódni látszanak, vagy inkább hallatszódnak, amikor egy halk, de annál dühösebb káromkodás után csak a bejáratiajtónk tompa puffanását hallom. A kinti sötétségtől nem látom, de valószínűnek tartom, hogy az utcára megy, hiszen a kocsikat a garázsból gyorsabban és kényelmesebben is elérhette volna. Elzárom a főzelék alatt teljesen a gázt, nem foglalkozva azzal, hogy jobbat tenne az ízének, ha még rotyog egy kicsit. Elhúzom, hogy biztos legyek benne, nem gyújthatom fel még véletlenül se a házat, majd kimegyek az előszobába. Az ajtó nem csukódott be rendesen. Ahogy lenyomom a kilincset, hogy megigazítsam, egy kicsit kinyílik, és beáramlik a kinti hideg. Talán annyira nincs is hideg, csak én voltam meleg helyen, a tűzhely mellett. Mindenesetre azt érzem az illatokból, és látom is, hogy esik.

A fogasra pillantok, és nem is lepődök meg rajta, hogy ott találom a dzsekijét. Pulcsi nincs rajta, az biztos. Hiszen ő pasi, és a férfiak sose fáznak. Még a hóban is képesek rövidujjúban mászkálni. Hát még a finnek. Én lekapom a sajátomat, majd rövid gondolkozás tán az övét is. Visszamegyek a konyhába, még egyszer leellenőrzöm a tűzhelyet, kinyomom a szagelszívót, és kifele jövet a lámpát is lenyomom. Megszokott mozdulattal kapom fel a kisasztalról a kocsikulcsomat, hogy aztán a garázsba érve a kabátokat az anyósülésre hajítva lassan elinduljak. Fel sem merült bennem, hogy megnézzem mit kapott. Ha el akarja mondani, úgyis elmondja, ha meg nem, akkor csak én érezném rosszul magam, hogy nem bízom benne. És most ideges is. Ismerem. Pontosan tudom, hogy nem lesz egyszerű elérni, hogy tényleg lenyugodjon, ha csak ő nem akarja. Annyiban reménykedem csak, hogy a kocsiba beül. Azzal senkinek nem segítene, ha még meg is fázna. De azzal sem, ha csak eljátszaná, hogy semmi baj sincs. Mint azt annyiszor próbálta az elmúlt időszakban. Látszik rajta, még a tartásán is, hogy nincs minden rendben.

Komótos tempóban gurultam ki a kertből, azon gondolkozva, hogy merre is induljak el. Jobbra, a lejtősebb úton, vagy balra az emelkedőn… Ha dühös, mindig kihívásokat keres magának. Edz, fut, vagy akármi hasonló. Ez szólt az emelkedő mellett. De már elege van az egészből, és szerintem fáradt is. Nem akarna magának plusz erőfeszítést. Még annyit sem, amennyit ez a pici domb jelent. Hirtelen ötlettől vezérelve jobbra tekertem a kormányt, és csak hagytam a kocsit gurulni lefele. Az ablaktörlő szorgalmasan törölte a lecsorgó esőcseppeket, én pedig reménykedtem, hogy minél hamarabb megtalálom azt, aki után a szívem húz. Pár percnyi lassú kocsikázás után kénytelen voltam a gázt is nyomni, de nem gyorsultam be, nem akartam megtörni a kellemes hangulatot, ami a kocsiban uralkodott.

Végre megláttam. A jobb oldali járdán, leeresztett vállakkal, erőteljesen ballagott. Persze teljesen elázva. Szőke haja, amennyire ki tudtam venni, teljesen a fejéhez tapadt, és a pólója is átázott. A kocsi elől beljebb se húzódott a járdán, de talán ez volt a szerencsém. Így könnyen ki tudtam szólni a lehúzott ablakon, hogy szálljon be. De mintha meg se hallott volna, battyogott tovább. Rövid ideig még gurulok mellette, de hamar elegem lesz, és egy picivel előtte megállítom az autót.

- Kimi Raikkönen! – emeltem meg a hangom, hogy ne tudja eljátszani, hogy nem hallotta meg.

- Minek jöttél utánam? – állt meg végre, a lehúzott ablak mellett, zsebre tett kezekkel.

- Mert szeretlek. És csak annyit hallottam, hogy bevágod magad után az ajtót. Aggódtam! – próbáltam kifürkészni a tekintetét, de a sötéttől ez szinte lehetetlennek bizonyult.

- Sétálni szeretnék. – vonta meg a vállát közönyösen. És indult volna tovább.

- Kimi… Esik, és csurom víz vagy már így is! Legalább a kabátodat vedd fel!... De én jobban örülnék, ha beülnél. – tettem hozzá a végét csendesen.

Talán én lepődök meg kettőnk közül jobban, amikor egy rövid mérlegelés után kinyitja az ajtót, és beül mellém. Nem szól egy szót se, csak az ölébe veszi a kabátokat, és elkezdi birizgálni a cipzáromat. Én a megszokott tempómban elgurulgatok az első pontig, ahol biztonságosan meg tudok fordulni a kocsival, majd kicsit nagyobb lendülettel visszaindulok, most fel a kisebb emelkedőn.

A garázsba beparkolva még mindig nem szólalt meg egyikőnk se. Amikor viszont, a motor leállítása után, beállt az igazi kemény csönd, Kimi hangja egyből megtörte.

- Ha a Ferrarihoz mennék, újra kitörne a hajcihő. Hogy velük lettem világbajnok, hogy visszatértem… De nem ez a legnagyobb baj. Hanem, hogy megint Alonso lenne az elsőszámú. Ha talán hivatalosan nem is. És egy olyan csapat, aki egyszer már megcsinálta velem az, amit akkor… Viszont, ott mindig jó volt a hangulat. És, mint 2009-ben is, ott valószínűleg menne az autó. – kezdte sorolni, de közben rám nem nézett volna. Inkább teljesen elmélyülten bámulta a szemben lévő falon sorakozó lekvárokat. – Ha a Red Bullal szerződnék le…Már ha tényleg komolyan gondolnák azt az ideiglenes ajánlatot… Ott versenyképes lenne a kocsi és a csapat is. De rengeteg promós dologra kellene menni, amit nem hagynának, hogy lerázzak. Semmi mozgásterem nem lenne. – rázta meg a fejét. Ha meg maradnék, akkor hozzám igazodnának. Kevés lenne a kötelező sajtó. Ami lenne, az is olyan, amit elviselek. Itt is többnyire jó a társaság. A kocsi meg… Hát az néhány pályán egy kalap szar. Van, ahol ki lehet hozni belőle valamit, de… Néha mintha nem is gurulna. – hallgat el. Én, ha minden a szokásos rendben lenne, biztosan kaptam volna itt egy megjegyzést arra, amilyen tempóban hazajöttünk. De nem. – Menjünk. Ezen nem érdemes filózni! – néz rám várakozóan, majd amikor aprót bólintok, kipattan a kocsiból. – Meg se kérdezed, hogy miért nem? – áll elém, mosolyogva az ajtónál. Én meg annyira ledöbbenek a hirtelen hangulatváltásán, hogy szinte válaszolni is elfelejtek.

- Mert úgyis lesz valahogy, és nincs jó döntés? – nézek fel a vidáman csillogó szemeibe. Annyira régen láttam már ezt, és úgy vágytam rá! Megállítanám az időt, hogy csak ezt nézhessem, és a szívből jövő, pasis mosolyt az arcán. Vagy legalább azt elintézhetném, hogy soha ne kelljen mást látnom…

- Nem! Most nem! – rázza meg a fejét, továbbra is mosolyogva.

- Hanem? – teszem fel neki a kérdést, amit már láthatóan nagyon várt.

- Döntöttem! – jelenti ki, és, ha lehet, egy még boldogabb mosoly szalad szét az arcán. Nekem pedig egy mázsa súly hullik le a szívemről. Mert akármi is lesz a döntésének a következménye, biztosan jobb lesz, mint az eddig tartó bizonytalanság.

- Ennek örülök! – pipiskedek fel, hogy megcsókolhassam. Direkt nem kérdeztem, hogy hogy döntött. Úgysem mondaná el. Élvezné, hogy furdal a kíváncsiság, és hogy majd a legváratlanabb pillanatban jelentené be a jövő évi csapatának nevét.

- Meg se kérdezed, hogy hova gyere velem, ha elhívlak a gyárba? – ráncolja össze picit a homlokát, miután elszakadunk egymástól.

- Nem! – nyújtom rá a nyelvem, és kiélvezem, hogy most végre én is okozhatok neki meglepetést. – Viszont menjünk, mert tényleg megfázol.

Beérve egyből kilép a cipőjéből, majd a nappalin keresztül elindul a fürdő felé.

- Kicsim… - áll meg, és fordul vissza, már félmeztelenül, kezében a csöpögő pólójával.

- Hmm? – nézek a szemébe, miután megcsodáltam az elém táruló látványt, amit soha nem fogok megunni.

- Tényleg nem érdekel, hogy kivel fogok leszerződni? – néz rám. Kicsit hitetlenkedve, picit cukkolva, de mindenképpen felszabadultan mosolyogva.

- De érdekel…

- Akkor miért nem kérdezed meg? – húzza fel az egyik szemöldökét.

- Úgysem mondanád el… Miért elmondanád?

- Lehet… - kacsint rám, egy csibészes vigyor kíséretében.

- Hát jó, akkor… Kimi, mit döntöttél, hova szerződsz? – kérdezem meg, már teljesen előttem állva, hogy felfele kell nézzek, ha a szemét szeretném látni.

- Nem mondom meg!... – nevet rám vidáman, de közben már szorosan magához húzva megölel.

Érzem, ahogy a hajából csöpög rám a víz, és valószínűleg a nadrágom is hamarosan át fog ázni az övétől, de nem érdekel. Boldog vagyok. Örülök, hogy végre megint a megszokott, kellemes légkör uralkodik körülöttünk. Hogy eltűntek, ha csak időszakosan is, a fejünk fölül a felhők. Hogy végre megint felszabadultan képes nevetni, és piszkálni engem, mindkettőnk szórakoztatására. És kit érdekel, hogy hol lesz jövőre?

Felőlem akár a Marussiához is mehet, ha oda szeretne. Nekem csak annyi számít, hogy boldog legyen.

Ui.: Ti mit szeretnétek, hol folytassa Kimi jövőre? És ezzel szemben szerintetek hol fogja? :)

Ötvennegyedik"

Sziasztok!
Bocsánat a csúszásért! De most már itt vagyok! És hoztam videót is! 
Remélem mindenkinek zökkenőmentesebben indul az éve, mint nekem idén!
Jó olvasást!
Puszi :)
Dorcsa

Egy ideig csendben bámultam a finnem után, majd a többiek pillantásától kísérve felpattantam, és gyorsan elindultam utána.

- Kimi…! – kiabáltam utána, amint kiértem az épületből. Ő már messzebb járt, de a hangomra egy kicsit lassított a léptein. Nem fordult meg, meg se állt, csak egy kicsit lassított, esélyt adva nekem, hogy utolérjem.

- Nóri! Nóri várj meg!

Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy nekem szólnak. A körülöttem levők értetlen pillantásait csak még jobbam magamon éreztem, amikor megfordultam. Nem tudom mire számítottam, de abban biztos voltam, hogy rengeteg érzés fog megrohanni, amikor, annyi év után újra találkozunk. Magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire közömbös voltam az irányába. Persze az is biztos közrejátszott benne, hogy minél hamarabb rendezni akartam a dolgokat Kimivel. Így inkább türelmetlenül vártam, hogy utolérjen, mint feszengve, vagy ijedten.

- De örülök, hogy végre találkoztunk! – állt meg előttem mosolyogva, és meg is ölelt volna, ha nem lépek gyorsan hátra egyet. – Mi a baj?

- Semmi. Mit szeretnél? – néztem rá várakozóan, miközben a változásokat mértem fel az arcán. Meglátszott rajta az eltelt idő. Felnőttesebb, férfiasabb is lett, ahhoz a, szinte kisfiúhoz viszonyítva, aki akkor volt, mikor utoljára találkoztunk, de az is látszott a rajta, hogy neki is voltak nehezebb időszakok az életében.

- Beszélhetünk? Annyira régen találkoztunk! És hiányoztál! Kérlek… - nézett rám könyörögve, de most valahogy nem tudott meghatni.

- Figyelj, most tényleg sietek.  – ráztam meg a fejem.

- És később, valamikor? A következő szabadedzés alatt?

- Szabadedzés alatt a szabadedzést nézem. – vágtam rá keményen, kicsit talán keményebben, mint ahogy kartam.

- És utána? Figyelj Nóri, én tényleg szeretnék veled egy kicsit beszélgetni! Azért jöttem ide. Egyébként nem nagyon izgat a Forma1. – fogta meg a kezem.

Már épp rá akartam szólni, amikor Kimi tűnt fel mellettem, és már a tekintetével elérte, hogy Tomi elengedjen.

- Meglátjuk. – fogtam meg Kimi kezét, nehogy meggondolja megát, és mégis itt hagyjon. – De most tényleg megyek. Szia!

- Szia…- sóhajtott bánatosan, de én már elindultam.

- Ő volt az? – kérdezte Kimi, mikor már több méterrel odébb haladtunk. Igaz, a kelletnél kicsit erősebben fogta a kezem, de ez nem tudott zavarni. Egész végig azon kattogott az agyam, hogy vajon mennyire bánthattam meg azzal, hogy nem szóltam neki.

- Igen…

- És mit akart? Bántott? – kérdezte kicsit mérgesebben, és gyorsított a léptein. Nem tudtam, hogy rám dühös még jobban, vagy már Tomi a célpont.

- Nem. Semmit nem akart, csak beszélgetni. De mondtam neki, hogy most nem érek rá. – Ráztam meg a fejem gyorsan.

- Beszélgetni soha nem érsz rá…

- Kimi! - Csattantam fel, mert már elegem volt abból, hogy csak morog. Tisztában voltam vele, hogy nem a leghelyesebb dolgot tettem azzal, hogy nem avattam be a dolgokba, de akkor úgy tűnt jónak. És nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen botrány lesz belőle.

- Mi van? – állt meg hirtelen, én pedig teljesen megdöbbentem a hangsúlyán. – Nincs igazam? Ha nem említik a többiek ebédnél, akkor soha nem tudom meg, hogy valami csávó zaklat téged? Hogy még a futamra is követ? Szerinted milyen érzés volt úgy hallgatni az egész beszélgetést, hogy egy szót se értek belőle, pedig angolul van? És főleg a barátnőmről van szó, akivel elméletileg mindent megosztunk? Valójában pedig még a fontos dolgokat sem…

- Kimi… - álltam egyhelyben. Csak néztem, ahogy dühösen fel- alá sétál két kamion között. És csak még rosszabbul éreztem magam attól, hogy pontosan tudtam, igaza van.

- Igen? – állt meg előttem. A szeme, amit annyira szerettem, most villámokat szórt.

- Én… - nem tudtam mit mondhatnék. Éreztem, hogy egy egyszerű bocsánatkérés itt nagyon kevés lenne. – Nem gondoltam, hogy fontos. -  Tényleg nem is sejtettem, hogy ennyire lényeges lesz egyszer az a néhány email.

- Mi nem fontos? Hogy állandóan zaklat téged valami fazon? – nézett rám teljesen értetlenül.

- Nem zaklatott. Csak írogatott időnként. – erre csak legyintett egyet, és egy hatalmasat fújtatott. – Régen vele műkorcsolyáztam, és azóta nem beszéltünk. Most azt mondta, hogy látott az interneten, a Rexona miatt, meg a verseny miatt, és eszébe jutottam, és azért vette fel velem a kapcsolatot.

- Aha… 

- De semmi nagyon bántót nem írt, csak hogy vissza akar kapni, hogy táncoljak vele! – néztem a szemébe, és már nagyon közel álltam a síráshoz. – Ha valami olyat ír, ami tényleg baj, akkor szóltam volna! …

- És emiatt miért nem? – kérdezte még mindig morcosan, de talán már egy kicsit kedvesebben, és végre, még ha csak óvatosan is, de magához ölelt.

- Mert… Nem akartalak ezzel nyaggatni. – mondtam ki az igazságot. Még számomra is hülyén hangzott. De mit tegyek, ha egyszerűen ekkora idióta vagyok?

- Nem nyaggatsz… Nati, figyelj. Most nagyon dühös vagyok rád, de csak azért, mert nem bízol bennem. Ne, sshh… Most hallgass meg! – tette az ujját a számra, majd mikor bólintottam, vissza a derekamra. – Szeretlek. Nem érdekel, hogy fáradt vagyok, sokat dolgozom, vagy, hogy akár egy másik földrészen vagyok. Mindig érdekel, hogy mi van veled. Hogy mi bánt, minek örülsz, mi zavar. És ehhez a múltad is hozzátartozik. Örülnék, ha ezt megértenéd végre. Én felfogtam, hogy nem lesz egyszerű megbirkózni a dolgokkal, de vállalom, hogy segítek. Mert együtt meg tudjuk csinálni. De ehhez az kell, hogy elmondd, ha valami van. Jó? – nézett mélyen a szemembe, én meg levegőt sem tudtam venni. Annyira a lelkembe hatolt, nem csak amit mondott, de az is, ahogy nézett. Mintha teljesen belém látna, és esélyem se lenne semmit eltitkolni előle, és ennek ellenére minden szavát komolyan gondolta. – Jó? – kérdezte meg még egyszer, mikor nem válaszoltam egy ideig. Én pedig még mindig csak bólogatni tudtam csendben. És egy kósza könnycseppet is éreztem, ahogy végigszánkázik az arcomon, egészen az állam vonaláig.  De mielőtt lecsöppenhetett volna, Kimi a hüvelykujjával óvatosan letörölte. Majd a tenyerébe fogta az arcomat, és lágyan megcsókolt. Mintha az előbbi mérge teljesen elpárolgott volna. És, valószínűleg csak az összezördülés utáni hirtelen kedvesség miatt éreztem úgy, de talán ez volt a legédesebb csók, mindközül, amit valaha tőle kaptam.