Ötvennegyedik"

Sziasztok!
Bocsánat a csúszásért! De most már itt vagyok! És hoztam videót is! 
Remélem mindenkinek zökkenőmentesebben indul az éve, mint nekem idén!
Jó olvasást!
Puszi :)
Dorcsa

Egy ideig csendben bámultam a finnem után, majd a többiek pillantásától kísérve felpattantam, és gyorsan elindultam utána.

- Kimi…! – kiabáltam utána, amint kiértem az épületből. Ő már messzebb járt, de a hangomra egy kicsit lassított a léptein. Nem fordult meg, meg se állt, csak egy kicsit lassított, esélyt adva nekem, hogy utolérjem.

- Nóri! Nóri várj meg!

Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy nekem szólnak. A körülöttem levők értetlen pillantásait csak még jobbam magamon éreztem, amikor megfordultam. Nem tudom mire számítottam, de abban biztos voltam, hogy rengeteg érzés fog megrohanni, amikor, annyi év után újra találkozunk. Magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire közömbös voltam az irányába. Persze az is biztos közrejátszott benne, hogy minél hamarabb rendezni akartam a dolgokat Kimivel. Így inkább türelmetlenül vártam, hogy utolérjen, mint feszengve, vagy ijedten.

- De örülök, hogy végre találkoztunk! – állt meg előttem mosolyogva, és meg is ölelt volna, ha nem lépek gyorsan hátra egyet. – Mi a baj?

- Semmi. Mit szeretnél? – néztem rá várakozóan, miközben a változásokat mértem fel az arcán. Meglátszott rajta az eltelt idő. Felnőttesebb, férfiasabb is lett, ahhoz a, szinte kisfiúhoz viszonyítva, aki akkor volt, mikor utoljára találkoztunk, de az is látszott a rajta, hogy neki is voltak nehezebb időszakok az életében.

- Beszélhetünk? Annyira régen találkoztunk! És hiányoztál! Kérlek… - nézett rám könyörögve, de most valahogy nem tudott meghatni.

- Figyelj, most tényleg sietek.  – ráztam meg a fejem.

- És később, valamikor? A következő szabadedzés alatt?

- Szabadedzés alatt a szabadedzést nézem. – vágtam rá keményen, kicsit talán keményebben, mint ahogy kartam.

- És utána? Figyelj Nóri, én tényleg szeretnék veled egy kicsit beszélgetni! Azért jöttem ide. Egyébként nem nagyon izgat a Forma1. – fogta meg a kezem.

Már épp rá akartam szólni, amikor Kimi tűnt fel mellettem, és már a tekintetével elérte, hogy Tomi elengedjen.

- Meglátjuk. – fogtam meg Kimi kezét, nehogy meggondolja megát, és mégis itt hagyjon. – De most tényleg megyek. Szia!

- Szia…- sóhajtott bánatosan, de én már elindultam.

- Ő volt az? – kérdezte Kimi, mikor már több méterrel odébb haladtunk. Igaz, a kelletnél kicsit erősebben fogta a kezem, de ez nem tudott zavarni. Egész végig azon kattogott az agyam, hogy vajon mennyire bánthattam meg azzal, hogy nem szóltam neki.

- Igen…

- És mit akart? Bántott? – kérdezte kicsit mérgesebben, és gyorsított a léptein. Nem tudtam, hogy rám dühös még jobban, vagy már Tomi a célpont.

- Nem. Semmit nem akart, csak beszélgetni. De mondtam neki, hogy most nem érek rá. – Ráztam meg a fejem gyorsan.

- Beszélgetni soha nem érsz rá…

- Kimi! - Csattantam fel, mert már elegem volt abból, hogy csak morog. Tisztában voltam vele, hogy nem a leghelyesebb dolgot tettem azzal, hogy nem avattam be a dolgokba, de akkor úgy tűnt jónak. És nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen botrány lesz belőle.

- Mi van? – állt meg hirtelen, én pedig teljesen megdöbbentem a hangsúlyán. – Nincs igazam? Ha nem említik a többiek ebédnél, akkor soha nem tudom meg, hogy valami csávó zaklat téged? Hogy még a futamra is követ? Szerinted milyen érzés volt úgy hallgatni az egész beszélgetést, hogy egy szót se értek belőle, pedig angolul van? És főleg a barátnőmről van szó, akivel elméletileg mindent megosztunk? Valójában pedig még a fontos dolgokat sem…

- Kimi… - álltam egyhelyben. Csak néztem, ahogy dühösen fel- alá sétál két kamion között. És csak még rosszabbul éreztem magam attól, hogy pontosan tudtam, igaza van.

- Igen? – állt meg előttem. A szeme, amit annyira szerettem, most villámokat szórt.

- Én… - nem tudtam mit mondhatnék. Éreztem, hogy egy egyszerű bocsánatkérés itt nagyon kevés lenne. – Nem gondoltam, hogy fontos. -  Tényleg nem is sejtettem, hogy ennyire lényeges lesz egyszer az a néhány email.

- Mi nem fontos? Hogy állandóan zaklat téged valami fazon? – nézett rám teljesen értetlenül.

- Nem zaklatott. Csak írogatott időnként. – erre csak legyintett egyet, és egy hatalmasat fújtatott. – Régen vele műkorcsolyáztam, és azóta nem beszéltünk. Most azt mondta, hogy látott az interneten, a Rexona miatt, meg a verseny miatt, és eszébe jutottam, és azért vette fel velem a kapcsolatot.

- Aha… 

- De semmi nagyon bántót nem írt, csak hogy vissza akar kapni, hogy táncoljak vele! – néztem a szemébe, és már nagyon közel álltam a síráshoz. – Ha valami olyat ír, ami tényleg baj, akkor szóltam volna! …

- És emiatt miért nem? – kérdezte még mindig morcosan, de talán már egy kicsit kedvesebben, és végre, még ha csak óvatosan is, de magához ölelt.

- Mert… Nem akartalak ezzel nyaggatni. – mondtam ki az igazságot. Még számomra is hülyén hangzott. De mit tegyek, ha egyszerűen ekkora idióta vagyok?

- Nem nyaggatsz… Nati, figyelj. Most nagyon dühös vagyok rád, de csak azért, mert nem bízol bennem. Ne, sshh… Most hallgass meg! – tette az ujját a számra, majd mikor bólintottam, vissza a derekamra. – Szeretlek. Nem érdekel, hogy fáradt vagyok, sokat dolgozom, vagy, hogy akár egy másik földrészen vagyok. Mindig érdekel, hogy mi van veled. Hogy mi bánt, minek örülsz, mi zavar. És ehhez a múltad is hozzátartozik. Örülnék, ha ezt megértenéd végre. Én felfogtam, hogy nem lesz egyszerű megbirkózni a dolgokkal, de vállalom, hogy segítek. Mert együtt meg tudjuk csinálni. De ehhez az kell, hogy elmondd, ha valami van. Jó? – nézett mélyen a szemembe, én meg levegőt sem tudtam venni. Annyira a lelkembe hatolt, nem csak amit mondott, de az is, ahogy nézett. Mintha teljesen belém látna, és esélyem se lenne semmit eltitkolni előle, és ennek ellenére minden szavát komolyan gondolta. – Jó? – kérdezte meg még egyszer, mikor nem válaszoltam egy ideig. Én pedig még mindig csak bólogatni tudtam csendben. És egy kósza könnycseppet is éreztem, ahogy végigszánkázik az arcomon, egészen az állam vonaláig.  De mielőtt lecsöppenhetett volna, Kimi a hüvelykujjával óvatosan letörölte. Majd a tenyerébe fogta az arcomat, és lágyan megcsókolt. Mintha az előbbi mérge teljesen elpárolgott volna. És, valószínűleg csak az összezördülés utáni hirtelen kedvesség miatt éreztem úgy, de talán ez volt a legédesebb csók, mindközül, amit valaha tőle kaptam.