Problémás...

Sziasztok!

Ez nem a folytatás, csak most ezt írtam. Remélem Ti is örülni fogtok neki, mert én még napközben is csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem vagyok képes gépelni a táskámban lévő pendrivera. Be kell valljam, engem is nagyon foglalkoztat az épp aktuális mizéria. Kíváncsi vagyok, Ti hogy vagytok vele.

Olvassátok ezt hasonló szeretettel, mint ahogy én írtam! És a végén, ha úgy érzitek, kérlek mondjátok el, mit gondoltok róla! Köszönöm.

Puszi :)

Dorcsa

Csak annyit láttam a konyhából, hogy dühösen telefonálva rohan át a nappalin, szinte feldöntve az útjába kerülő tárgyakat. Napok óta ez ment. Épp, hogy picit megnyugszik, minden olyan, mint szokott lenni, aztán egy telefon, vagy egy email, esetleg egy sms, sőt, néha csak egy kósza gondolata is elég ahhoz, hogy teljesen felhúzza magát.

Próbálok nem arra gondolni, hogy vajon most milyen hírt kap, és nem reménykedni abban, hogy lassan megoldódnak a problémák. Igyekszem csak arra figyelni, hogy az előttem fortyogó főzelék nehogy odaégjen, de valahogy nagyon nem tud lekötni. Hiába tudom, hogy szereti, egyszerűen nem élmény úgy készíteni neki akármit is, hogy biztos vagyok benne, hogy morogni fog. És persze, tisztában vagyok vele, hogy mindez nem ellenem szól, és, próbálja minél kevésbé hazahozni a dolgokat, de hiába menekül el a gyárból, a pályák közeléből, a hírek itthon is utolérik. Valójában az lenne a probléma, ha nem érnék, hiszen nem értesülne máskülönben a fejlesztésekről sem, de most valahogy nem tudtam ennek örülni.

A szagelszívótól még hallom a fax jellegzetes hangját, de hiába figyelem nagyon, nem hallom, hogy tovább beszélne a finnem telefonon. Szóval vagy csak magyaráznak neki, amitől még idegesebb lesz, mert utálja, ha kioktatják, vagy már vége a telefonbeszélgetésnek.

Az edény alatt kisebbre veszem a gázt, de megszokásból még kavargatom. Közben akaratlanul is a Kimi felől érkező legapróbb neszekre koncentrálok. Hallom, ahogy végez a gép. Majd a papírokat rendezgeti. Hogy azokat, amiket most kapott, vagy régebbi, eddig is az asztalára ledobva heverő, gondolom hasonló témájú társait. Már hetek, ahogy én érzem, szinte hónapok,óta csak egy téma megy. De az folyamatosan. A menedzserrel is, a csapatnál is, a sajtóban is, és, ahogy látom, az ő fejében is.

És a rosszabb fajta balsejtelmeim beigazolódni látszanak, vagy inkább hallatszódnak, amikor egy halk, de annál dühösebb káromkodás után csak a bejáratiajtónk tompa puffanását hallom. A kinti sötétségtől nem látom, de valószínűnek tartom, hogy az utcára megy, hiszen a kocsikat a garázsból gyorsabban és kényelmesebben is elérhette volna. Elzárom a főzelék alatt teljesen a gázt, nem foglalkozva azzal, hogy jobbat tenne az ízének, ha még rotyog egy kicsit. Elhúzom, hogy biztos legyek benne, nem gyújthatom fel még véletlenül se a házat, majd kimegyek az előszobába. Az ajtó nem csukódott be rendesen. Ahogy lenyomom a kilincset, hogy megigazítsam, egy kicsit kinyílik, és beáramlik a kinti hideg. Talán annyira nincs is hideg, csak én voltam meleg helyen, a tűzhely mellett. Mindenesetre azt érzem az illatokból, és látom is, hogy esik.

A fogasra pillantok, és nem is lepődök meg rajta, hogy ott találom a dzsekijét. Pulcsi nincs rajta, az biztos. Hiszen ő pasi, és a férfiak sose fáznak. Még a hóban is képesek rövidujjúban mászkálni. Hát még a finnek. Én lekapom a sajátomat, majd rövid gondolkozás tán az övét is. Visszamegyek a konyhába, még egyszer leellenőrzöm a tűzhelyet, kinyomom a szagelszívót, és kifele jövet a lámpát is lenyomom. Megszokott mozdulattal kapom fel a kisasztalról a kocsikulcsomat, hogy aztán a garázsba érve a kabátokat az anyósülésre hajítva lassan elinduljak. Fel sem merült bennem, hogy megnézzem mit kapott. Ha el akarja mondani, úgyis elmondja, ha meg nem, akkor csak én érezném rosszul magam, hogy nem bízom benne. És most ideges is. Ismerem. Pontosan tudom, hogy nem lesz egyszerű elérni, hogy tényleg lenyugodjon, ha csak ő nem akarja. Annyiban reménykedem csak, hogy a kocsiba beül. Azzal senkinek nem segítene, ha még meg is fázna. De azzal sem, ha csak eljátszaná, hogy semmi baj sincs. Mint azt annyiszor próbálta az elmúlt időszakban. Látszik rajta, még a tartásán is, hogy nincs minden rendben.

Komótos tempóban gurultam ki a kertből, azon gondolkozva, hogy merre is induljak el. Jobbra, a lejtősebb úton, vagy balra az emelkedőn… Ha dühös, mindig kihívásokat keres magának. Edz, fut, vagy akármi hasonló. Ez szólt az emelkedő mellett. De már elege van az egészből, és szerintem fáradt is. Nem akarna magának plusz erőfeszítést. Még annyit sem, amennyit ez a pici domb jelent. Hirtelen ötlettől vezérelve jobbra tekertem a kormányt, és csak hagytam a kocsit gurulni lefele. Az ablaktörlő szorgalmasan törölte a lecsorgó esőcseppeket, én pedig reménykedtem, hogy minél hamarabb megtalálom azt, aki után a szívem húz. Pár percnyi lassú kocsikázás után kénytelen voltam a gázt is nyomni, de nem gyorsultam be, nem akartam megtörni a kellemes hangulatot, ami a kocsiban uralkodott.

Végre megláttam. A jobb oldali járdán, leeresztett vállakkal, erőteljesen ballagott. Persze teljesen elázva. Szőke haja, amennyire ki tudtam venni, teljesen a fejéhez tapadt, és a pólója is átázott. A kocsi elől beljebb se húzódott a járdán, de talán ez volt a szerencsém. Így könnyen ki tudtam szólni a lehúzott ablakon, hogy szálljon be. De mintha meg se hallott volna, battyogott tovább. Rövid ideig még gurulok mellette, de hamar elegem lesz, és egy picivel előtte megállítom az autót.

- Kimi Raikkönen! – emeltem meg a hangom, hogy ne tudja eljátszani, hogy nem hallotta meg.

- Minek jöttél utánam? – állt meg végre, a lehúzott ablak mellett, zsebre tett kezekkel.

- Mert szeretlek. És csak annyit hallottam, hogy bevágod magad után az ajtót. Aggódtam! – próbáltam kifürkészni a tekintetét, de a sötéttől ez szinte lehetetlennek bizonyult.

- Sétálni szeretnék. – vonta meg a vállát közönyösen. És indult volna tovább.

- Kimi… Esik, és csurom víz vagy már így is! Legalább a kabátodat vedd fel!... De én jobban örülnék, ha beülnél. – tettem hozzá a végét csendesen.

Talán én lepődök meg kettőnk közül jobban, amikor egy rövid mérlegelés után kinyitja az ajtót, és beül mellém. Nem szól egy szót se, csak az ölébe veszi a kabátokat, és elkezdi birizgálni a cipzáromat. Én a megszokott tempómban elgurulgatok az első pontig, ahol biztonságosan meg tudok fordulni a kocsival, majd kicsit nagyobb lendülettel visszaindulok, most fel a kisebb emelkedőn.

A garázsba beparkolva még mindig nem szólalt meg egyikőnk se. Amikor viszont, a motor leállítása után, beállt az igazi kemény csönd, Kimi hangja egyből megtörte.

- Ha a Ferrarihoz mennék, újra kitörne a hajcihő. Hogy velük lettem világbajnok, hogy visszatértem… De nem ez a legnagyobb baj. Hanem, hogy megint Alonso lenne az elsőszámú. Ha talán hivatalosan nem is. És egy olyan csapat, aki egyszer már megcsinálta velem az, amit akkor… Viszont, ott mindig jó volt a hangulat. És, mint 2009-ben is, ott valószínűleg menne az autó. – kezdte sorolni, de közben rám nem nézett volna. Inkább teljesen elmélyülten bámulta a szemben lévő falon sorakozó lekvárokat. – Ha a Red Bullal szerződnék le…Már ha tényleg komolyan gondolnák azt az ideiglenes ajánlatot… Ott versenyképes lenne a kocsi és a csapat is. De rengeteg promós dologra kellene menni, amit nem hagynának, hogy lerázzak. Semmi mozgásterem nem lenne. – rázta meg a fejét. Ha meg maradnék, akkor hozzám igazodnának. Kevés lenne a kötelező sajtó. Ami lenne, az is olyan, amit elviselek. Itt is többnyire jó a társaság. A kocsi meg… Hát az néhány pályán egy kalap szar. Van, ahol ki lehet hozni belőle valamit, de… Néha mintha nem is gurulna. – hallgat el. Én, ha minden a szokásos rendben lenne, biztosan kaptam volna itt egy megjegyzést arra, amilyen tempóban hazajöttünk. De nem. – Menjünk. Ezen nem érdemes filózni! – néz rám várakozóan, majd amikor aprót bólintok, kipattan a kocsiból. – Meg se kérdezed, hogy miért nem? – áll elém, mosolyogva az ajtónál. Én meg annyira ledöbbenek a hirtelen hangulatváltásán, hogy szinte válaszolni is elfelejtek.

- Mert úgyis lesz valahogy, és nincs jó döntés? – nézek fel a vidáman csillogó szemeibe. Annyira régen láttam már ezt, és úgy vágytam rá! Megállítanám az időt, hogy csak ezt nézhessem, és a szívből jövő, pasis mosolyt az arcán. Vagy legalább azt elintézhetném, hogy soha ne kelljen mást látnom…

- Nem! Most nem! – rázza meg a fejét, továbbra is mosolyogva.

- Hanem? – teszem fel neki a kérdést, amit már láthatóan nagyon várt.

- Döntöttem! – jelenti ki, és, ha lehet, egy még boldogabb mosoly szalad szét az arcán. Nekem pedig egy mázsa súly hullik le a szívemről. Mert akármi is lesz a döntésének a következménye, biztosan jobb lesz, mint az eddig tartó bizonytalanság.

- Ennek örülök! – pipiskedek fel, hogy megcsókolhassam. Direkt nem kérdeztem, hogy hogy döntött. Úgysem mondaná el. Élvezné, hogy furdal a kíváncsiság, és hogy majd a legváratlanabb pillanatban jelentené be a jövő évi csapatának nevét.

- Meg se kérdezed, hogy hova gyere velem, ha elhívlak a gyárba? – ráncolja össze picit a homlokát, miután elszakadunk egymástól.

- Nem! – nyújtom rá a nyelvem, és kiélvezem, hogy most végre én is okozhatok neki meglepetést. – Viszont menjünk, mert tényleg megfázol.

Beérve egyből kilép a cipőjéből, majd a nappalin keresztül elindul a fürdő felé.

- Kicsim… - áll meg, és fordul vissza, már félmeztelenül, kezében a csöpögő pólójával.

- Hmm? – nézek a szemébe, miután megcsodáltam az elém táruló látványt, amit soha nem fogok megunni.

- Tényleg nem érdekel, hogy kivel fogok leszerződni? – néz rám. Kicsit hitetlenkedve, picit cukkolva, de mindenképpen felszabadultan mosolyogva.

- De érdekel…

- Akkor miért nem kérdezed meg? – húzza fel az egyik szemöldökét.

- Úgysem mondanád el… Miért elmondanád?

- Lehet… - kacsint rám, egy csibészes vigyor kíséretében.

- Hát jó, akkor… Kimi, mit döntöttél, hova szerződsz? – kérdezem meg, már teljesen előttem állva, hogy felfele kell nézzek, ha a szemét szeretném látni.

- Nem mondom meg!... – nevet rám vidáman, de közben már szorosan magához húzva megölel.

Érzem, ahogy a hajából csöpög rám a víz, és valószínűleg a nadrágom is hamarosan át fog ázni az övétől, de nem érdekel. Boldog vagyok. Örülök, hogy végre megint a megszokott, kellemes légkör uralkodik körülöttünk. Hogy eltűntek, ha csak időszakosan is, a fejünk fölül a felhők. Hogy végre megint felszabadultan képes nevetni, és piszkálni engem, mindkettőnk szórakoztatására. És kit érdekel, hogy hol lesz jövőre?

Felőlem akár a Marussiához is mehet, ha oda szeretne. Nekem csak annyi számít, hogy boldog legyen.

Ui.: Ti mit szeretnétek, hol folytassa Kimi jövőre? És ezzel szemben szerintetek hol fogja? :)